„Az irány: az iránytalanság” – haláltusáját vívja a felvidéki magyar politika
Újabb történelmi kudarc érte a felvidéki magyar politikát: a júniusi EP-választáson mindössze a magyarok fele szavazott a keservesen összetákolt egységpártra, így megint képviselő nélkül maradtak. A krach nem újkeletű, de már akkora, hogy Budapesten sem értik. Lapunk viszont útra kelt, hogy megfejtse, mi és miért történt. Személyes ellentéteket meg az okokat kutató, de nemigen lelő vezetőket találtunk. Az útkeresésben már az sem tabu, hogy Ján Slota egykori pártjával keressék a partnerséget. Egyre kínzóbb ugyanis a dilemma: meddig van értelme az etnikai politizálásnak? Látlelet a Felvidékről.
„A Felvidékkel kapcsolatban eléggé tanácstalanok vagyunk.” Németh Zsolt, a Parlament külügyi bizottságának elnöke fogalmazott így zárt ajtók mögött június közepén, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésén. A fideszes politikusnak minden oka megvolt a beletörődő hangulatú mondathoz: hiába a bőkezű budapesti támogatás, a sorozatos parlamenti választási zakók után immár az európai parlamenti választáson is mintázattá vált, hogy a felvidéki magyar érdekképviselet nem éri el a mandátumszerzéshez szükséges 5 százalékot. Ami 2004-ben, Szlovákia első EP-választásán még 13,2 százalék (és két EP-képviselő) volt, az most, június 8-án 3,9-et ért. Úgy, hogy az 5,4 milliós országban a magukat magyarnak vallók aránya 2001 és 2021 között „csak” 2 százalékkal csökkent: 9,7-ről 7,7-re. A történelmi felsülés okait Szlovákiában próbáltuk megfejteni a Magyar Szövetség vezetőivel:
- Mózes Szabolcs elnökségi taggal,
- Berényi József Magyar Közösség Pártja-platformelnökkel,
- Orosz Örs Összefogás-platformelnökkel és
- Gyimesi György alelnökkel.
Platformelnök? Magyar Közösség? Magyar Szövetség?
Megírtuk már, de a helyzet megértéséhez muszáj feleleveníteni: a Felvidék nem Erdély. Az itteni magyarság már a szlovák függetlenség idején tagolt volt. Az Á. Nagy László-féle Magyar Polgári Párt a városi liberális középosztályt, a Bugár Béla vezette Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom a katolikus falusi és kisvárosi világot, míg a 2022-ben elhunyt Duray Miklós Együttélés Mozgalma a népi-plebejus irányt képviselte. Vladimír Mečiar nacionálbaloldali, magyarellenes kormányzására – és egy kedvezőtlen választási törvénymódosításra – válaszul e három erőből 1998-ban jött létre a Magyar Koalíció Pártja (MKP), amely 2006-ig, a jobbközép Mikuláš Dzurinda szövetségeseként kormányon volt. Csáky Pál nyolc évig miniszterelnök-helyettesként működött, a pártnak minisztériumok jutottak – cikkünk egyik megszólalója, Berényi József pedig külügyi államtitkár volt.
A magyarság megkerülhetetlen szereplője volt a szlovák parlamentnek; ekkor jöttek össze a mából valószerűtlennek tetsző, 10 százalék fölötti EP-eredmények is.
Csakhogy az MKP ideológiai különbségei nem tűntek el, személyi konfliktusok, területi és üzleti lobbik szabdalták a belső egységet. Végül a 2007-es pártelnökválasztáson vesztes Bugár Béla kivált, és Most–Híd néven liberális szlovák–magyar vegyespártot hozott létre, a konzervatív MKP pedig 2010-ben – 11,7 százalékról 4,3-ra zsugorodva – kiesett a pozsonyi parlamentből. Visszajutniuk többszöri nekifutás meg egy 2012-es névváltoztatás (MKP=Magyar Közösség Pártja) után sem sikerült. Bugárék 2020-ban zuhantak be 5 százalék alá, miután a végsőkig kitartottak Robert Fico és Peter Pellegrini korrupciós ügyekkel és újságíró-gyilkossággal kapcsolatba hozott kormányaiban.
Mindebből logikusan következett, hogy ha vissza akarják szerezni az intézményes országos és európai képviseletet, azt legkönnyebben egy 1998-hoz hasonló összeborulással érhetik el. Hosszas vajúdás után ez lett 2021 októberében a Szövetség, benne az MKP, a Híd és az Összefogás mozgalom platformjaival, az utolsó MKP-elnök, Forró Krisztián vezetésével. 2023-ban nevet váltottak, Magyar Szövetség lettek, úgy, hogy a Híd-platform addigra már elhagyta a pártot. A liberális szárnynak az utolsó csepp az volt, hogy a korábbi miniszterelnök, Igor Matovič OĽaNO pártjából az MKP-platform áldásával kooptálták az önálló arcéllel – kritikusai szerint Fico- és Orbán-barát populizmussal – nyomuló Gyimesi Györgyöt.
| Gyimesi e cikkben csak úgy volt hajlandó megszólalni, hogy jelezzük: vitatja azt, amit a róla készült, 2023. augusztusi portrécikkünkben a csehszlovák állambiztonsági múltat feldolgozó levéltár volt vezetője, Bukovszky László 2023. májusi állítására hivatkozva írtunk: a belső elhárítás ügynökeként édesapja, id. Gyimesi György egyik feladata Duray Miklós megfigyelése volt. A vélt sérelem ügyében ugyanakkor a politikus azóta sem kereste hivatalosan lapunkat. |
Az évtizedes sérelmek tehát felülírták az elemi politikai logikát. „Lehet valakit hozni, de nem így, és el lehet menni, de nem ezért. Mire a 2023-as parlamenti választási listát összerakhattuk volna, szinte reménytelen helyzetből futottunk neki a választásnak” – emlékszik Mózes Szabolcs a Magyar Szövetség ürességtől kongó székházában, a pozsonyi Čajakova utcában.
A vég kezdete
Pedig az imidzset, hogy a nagyobb jó érdekében képesek együttműködni, azonnal díjazták a választók. 2022 októberében regionális és önkormányzati választásokat tartottak, a Magyar Szövetségnek pedig összesen 54 képviselőjelöltjét választották be a jelentős jogkörökkel bíró megyei tanácsokba; a nyolcból két megyében, Nagyszombatban és Nyitrában a párté a legnagyobb frakció. Hogy ez mekkora siker? Az előző, 2017-es választáson az MKP-nak és a Hídnak összesen 42 képviselője volt. „Erre lehetett volna brandet építeni, ehelyett elindult a párt erodálása, miután a pártelnök azzal állt elő, hogy meg kellene szüntetni a platformokat.
Két napig szólt tehát csak arról a sztori, hogy elértünk valamit, után meg két hónapig arról, hogy »ezek mekkora marhák, mert elfűrészelik magukat«”
– emlékszik Mózes Szabolcs.
Ekkor még nem tudhatták, hogy 2023-ban előrehozott parlamenti választások lesznek, így a legerősebbnek számító MKP kalkulusa az lehetett, hogy a következő erőpróbáig, a 2024-es EP-választásig még van elég idő a belső erőviszonyok kisimítására. A végre-valahára tető alá hozott összmagyar egység megroppanását Budapesten is érzékelték: 2022 karácsonya előtt az érdekelteket a nemzetpolitikai portfóliót felügyelő Semjén Zsolt hívta gyónni a Karmelitába. A feloldozás nem tartott sokáig. Az MKP-sok ekkor már keresték az együttműködést Gyimesi Györggyel, akinek az érkezése felrobbantotta a pártot. Pedig Budapest érzékelte a kockázatot, és nem is hagyta szó nélkül: állítólag arra intette az MKP-platformot, hogy nem érdemes egy messziről jött emberrel kockáztatni a párt szélhullását. Maga Gyimesi, akivel nyaralása után tudtunk találkozni Ferihegyen, ezt másképp látja: „Nem hangzott el, hogy én vagyok a gond – állítólag azt mondták, hogy egy ember miatt nem érdemes szétverni az egységet. Nem lehet, hogy ezt a hidasoknak címezték, hogy egy ember miatt ne menjenek el? De
ha rólam is szólt, nem sok foganatja volt Semjén úr mondanivalójának.
Szuverén politikát folytatok, soha semmit nem kértem és kaptam a magyar kormánytól, pedig sokan Orbán-ügynököznek, csak mert egyetértek a magyar kormány politikájával. De az egyetértés nem jelent függést.”
Hogy miért kellett Gyimesi? A kritikusok szerint azért, hogy – önjárósága dacára – ellensúly legyen a Híddal szemben az MKP oldalán. Berényi József MKP-platformelnök, akivel Galántán találkoztunk, árnyalja a képet: „Ha nem járultam volna Gyimesi György listára való felvételéhez, és nem érjük el az 5 százalékot, mindenki rám mutogatott volna, hogy megijedtem a hidasoktól és nem mertem nyitni az irányába. De megkérdezem: megérte a hidasoknak elmenni azért a 0,27 százalékért, amit Dzurindával összefogva elértek?”
Lelőttük a poént: a 2023-as parlamenti választáson nem lett meg a Magyar Szövetségnek az 5 százalék: 4,4-et kaptak. Berényi szerint ennek külső és belső okai is vannak: „A külső ok, hogy
a szlovák–magyar kapcsolat viszonylagos nyugalma bizonyos szempontból feleslegessé teszi a magyar pártot;
amíg a szlovák politikának volt nacionalista felütése, sokan a magyarokkal szemben fogalmazták meg magukat és biztonságpolitikai kérdés voltunk, addig az emberek jobban vágytak a poltikai védelemre. Most nincs a térfélen olyan szlovák párt, amely bármit is felhozna ellenünk – nekünk nincs AUR-unk, mint az RMDSZ-nek. Leszorultunk megyei és önkormányzati szintre, ami nem hoz akkora népszerűséget, ami elég lenne az 5 százalékhoz. A belső ok, hogy nem sikerült a három párt fúziója. Messze kerültünk egymástól, egymással szemben fogalmaztuk meg önmagunkat, a három platformnak önálló véleménye volt, az emberek azt érzékelték, hogy veszekszünk.”
Orosz Örs Összefogás-platformelnök szerint a generációs feszültségek sem elhanyagolandók: „A saját korosztályomon belül maximálisan szót értünk a kollégákkal. Ha velük ülünk egy asztalnál, nem alakult volna ki ez a belső feszültség. A rendszerváltó nemzedék soraiban – azok között, akik a korábbi egységpárt széthullásnál is ott voltak – azonban ott voltak az örökölt nézeteltérések, nem tudták a régről hozott konfliktusaikat maguk mögött hagyni. Ha nincs ez a nyilvános egymás elleni kommunikálás, akkor bejutottunk volna a parlamentbe, ami megadta volna a szükséges eufóriát a folytatáshoz.”
Kitől féljünk?
Ha a felelősséget nem is mindenki porciózza ugyanúgy, abban mindenki egyetértett, hogy az elmúlt időszak normalizálódó államközi viszonya – nem beszélve a Fico–Orbán-barátságról – felszínre hozta etnikai politizálás talán legnagyobb dilemmáját: mi a teendő, ha nincs kitől félni? Hogyan kell agendává tenni a kétnyelvű online ügyintézés fontosságát, ha nincs már Ján Slota, de közben a szomszédban háború van, a választás előtt pedig az illegális migráció is kézzel fogható lett magyarlakta területeken?
Mi taszít el több embert: ha csak a magyar közösség számára fontos, ám korlátozottan szexi ügyekről beszélünk, vagy ha állást foglalunk ideológiai kérdésekben?
Tud-e sikeres világnézeti erő lenni egy, a krédója szerint a vélemények sokszínűségének képviseletére indult gyűjtőpárt? A parlamenti választás tanulságait levonva a Magyar Szövetség úgy döntött: legalább megpróbálja.
Csakhogy a mondanivaló, amivel a júniusi EP-választásnak nekifutottak, szükségképpen nem sokban különbözött attól, mint amit Szlovákiában a kormányzó Smer–Hlas–Szlovák Nemzeti Párt (SNS)-trió, itthon pedig a Fidesz állít a világról – „LMBTQ és migráció rossz, béke jó”. Így történhetett meg, hogy a párt programjában a tizenkettőből csak egy fejezet foglalkozott a felvidéki magyarság problémáival, az EP-listavezető Berényi József plakátjaira pedig (még egyszer: a 720-ból egy mandátumra hajtott) az került ki, hogy „Irányváltást Brüsszelben!”. Körülbelül annyi köze volt a realitásokhoz, mint „Brüsszel elfoglalásának”. Meg is lett a böjtje: történelmi bukta 3,9 százalékkal – épp a fele a magyarság részarányának Szlovákiában. Hogy hova lett a másik fele? Amíg folyt a magyar–magyar civakodás, a szlovák pártok rájöttek: magyar nemzetiségű politikusok beemelésével már a számukra eddig megközelíthetetlen Dél-Szlovákia is bejátszható pálya. A legjobb példa a komáromi Ódor Lajos, aki rövid miniszterelnöksége után az EP-választáson győztes Progresszív Szlovákia listavezetője volt.
Hogyan „kellett volna”?
Noha beszélgetőpartnereink egy emberként állították, semmilyen nyomás nem volt Budapest részéről, hogy a Fidesz kampányát másolják, az mélyen megosztja őket, szükség van-e mégis az efféle harcosságra. Berényi József szerint igen: „A gyűjtőpárti jelleg nem ad választ arra, hogy a globalisták vagy a szuverenisták oldalán állunk-e. Az ugyanis nem elég, hogy a saját régióink és a magyarság oldalán állunk – ez 2023-ban, a parlamenti választáson 4,3 százalékot ért. Ezért kampányoltam listavezetőként a szuverenisták oldalán.” Gyimesi György még tovább megy: „Gond az, ha egy konzervatív többségű pártban – mögöttük a választókkal – a liberális mondanivaló kerül túlsúlyba, és emiatt nem mer semmit mondani a párt. Ez nem tetszett a választóknak.
Nem mondhatjuk mindig mindenkinek, hogy nincs véleményünk háborúról, LMBTQ ügyekről vagy a kormányhoz való hozzáállásunkról. Annyit mondani, hogy »magyarok vagyunk«, már rég nem működik, mert a Híd 2009-ben kettéosztotta a magyarságot.
Nem lehet középen maradni és azt mondani, hogy »ez minket nem érint, mert mi a vasutat szeretnénk felújítani«. Nem válasz az, hogy »én békét szeretnék, de a párt negyede meg háborút«.”
Mózes Szabolcs nem ért egyet velük: „Az EP-kampányunk a smeres panelek (béke, nem küldünk fegyvert) magyar verziója volt. De ha valakinek ez fontos, miért szavazzon a másolatra, ha ott az eredeti, amelyik meg is nyerheti a választást? Azt meg, ami megkülönböztetne a szlovák pártoktól, minimálisan hangsúlyoztuk, egyedül Orosz Örsnek volt olyan személyes kampánya, amely behozta ezeket a magyar vagy regionális témákat. Pedig nekünk, mivel a magyar szavazók legalább 60-65 százalékát kell megszerezni az 5 százalékhoz, nem lehet ideológiai, kulturális, geopolitikai kérdésekben a más véleményeket kizárva kommunikálni. Ahhoz kell szoktatni a választót, hogy ez egy gyűjtőpárt, amelyben a nagy ideológiai kérdésekkel kapcsolatban különböző vélemények megférnek egymás kellett.” Orosz Örs Erdély felé tekint, ahol az RMDSZ jobban szerepelt, mint a romániai magyarság számaránya: „Nem mentek bele a háború–béke disputába, hanem a központi kommunikációjukban annyit üzentek, hogy erdélyi magyart az erdélyi magyar tudja a legjobban képviselni. Nekünk is ezt kellett volna mondani, mert ezt a közeget – ami még mindig kicsit más, mint a szlovák – mi ismerjük a legjobban. Nem tagadom a polarizáltságot, ezért
meg kellett volna teremteni azokat a kereteket, amelyekben a liberálisabb vélemény is elfér. Ehelyett folyamatos kiszorítósdi jellemezte az elmúlt három évet.”
Hogyan tovább?
Noha a testületi szembenézés még várat magára, az EP-választás kudarcának már voltak személyi következményei: Orosz Örs lemondott a pártalelnökségről, Gyimesi György a Mečiar-korabeli állami tévé egyik propagandistájának internetes beszélgetőműsorában árulta el, nem a pártban képzeli a folytatást („még alelnök vagyok, amíg le nem vált a kongresszus szeptemberben” – ahogy nekünk fogalmazott), Berényi József pedig visszavonul az országos politikától: „Emberi szempontból nem sikerült megemészteni; olyan seb, ami begyógyul, de a heg ott marad. Nem vállalok szerepet az országos elnökségben, mert csak kérdéseim vannak, válaszaim nincsenek. Az országos politikában számomra itt a vége” – mondja a veterán politikus.
A kérdés azonban marad: gyűjtőpárt legyen-e a Magyar Szövetség, vagy pedig ideológiai? S ha az utóbbi, azt képes-e egyedül menedzselni? Ha nem, összeálljon-e más pártokkal? Kevesen gondolták volna pár éve, de ma már az sem tabu, hogy a Magyar Szövetség a jelenlegi kormánypártokkal keresse az együttműködést. Ennek első jele az volt, hogy a párt, miután Forró Krisztián szégyenszemre csak 2,9 százalékot kapott, nyíltan kiállt Peter Pellegrini mellett az áprilisi elnökválasztáson: „a béke hangja ezekben a zavaros időkben” – indokolták a korábban Robert Fico árnyékaként működő Hlas-vezető támogatását. Gyimesi György pedig már arról beszélt a szlovák sajtónak, 95 százalékban egyetért az SNS (azaz: Ján Slota egykori pártjának) programjával. Rákérdeztünk, mi a maradék 5 százalék, és egyébként mi lenne az üdvözítő stratégia: „Ha a magyar közösség kétharmada patrióta, konzervatív és békepárti, akkor – ha tetszik, ha nem – kell csinálni egy 4 százalékos pártot, és a szlovák oldalon partnert keresni, elindulni a listájukon vagy választási koalíciót kötni. Ezeket a témákat pedig nem látom, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok képviselni tudnák.
Ami az SNS-t illeti: vannak még magyarellenes politikusaik – ez nem is tetszik –, de őket a háttérben tartják. Egyébként pedig ők az egyetlenek, akik a konzervatív témákat felvállalják.”
Mózes Szabolcs egy fokkal óvatosabb, de biztosat ő sem tud mondani: „A szeptemberi kongresszus nem a konzervatívok és liberálisok összecsapása lesz – nincs már ebben a pártban liberális szárny. A törésvonal ott van, hogy akar-e a párt önálló tényezőként szuverén politikát folytatni: azt képviselni, ami a felvidéki magyarság érdeke, függetlenül attól, mit mondanak különböző külső szereplők, legfőképp a mindenkori szlovák kormány. Ez persze azzal jár, hogy alkalomadtán ütközni kell: nem lehetünk a mindenkori kormánykoalíció táskahordozói, nem lehet kritikátlanul hozzájuk igazodni. Addig azonban, amíg ez el nem dől, marad az irány: az iránytalanság.”
Nyitókép: Berényi József EP-kampányplakátja a galántai vasútállomáson 2024. július 4-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
