„Ezen nincs mit finomkodni” – Mucsi Zoltán a Színműért vívott háborúról
Ha kimarad még egy évad, vége a magyar színháznak – mondja Mucsi Zoltán a vírushelyzet fokozódását látva. Az országszerte Kapaként ismert színművészt azonban nem csupán az a helyzet keseríti el. A karaktergyilkos propaganda fel is dühíti, azt pedig sosem hitte volna, hogy 2020-ra Magyarországon illúzióvá válik a normalitás – például a Színház- és Filmművészeti Egyetem kormány általi lerohanásának történetében nincs szerinte szemernyi bölcsesség sem. Interjú.
– Úgy kell nekik?
– Kiknek?
– A Színművészetinek. Többször is hiába próbálkozott bejutni oda. Most legalább móresre tanítja őket valaki!
– Lehetne így is, persze: nem kellettem nektek, most akkor jól kiélvezem a kivéreztetéseteket! Csak ez pitiáner lenne, amilyen reményeim szerint nem vagyok. Nem vagyok biztos abban sem, hogy amikor elutasítottak, nem volt igazuk. Lehet, hogy tényleg nem hoztam akkor az elvárt szintet. Persze ha hajléktalan lennék, ha kiestem volna a színházi világból, lehet, hogy lenne miért kárörvendenem most, de remélem, lennék olyan nagyszerű ember akkor is, hogy ehelyett megfelelő bölcsességgel kezelném a helyzetet. Amiben ez a legrosszabb. Hogy szemernyi bölcsesség sincs a kezelésében.
– Az egyetem ügyének kezelésében?
– Igen.
– Hogyan kellene bölcsen kezelni?
– Ahogy működik, abban nyilván van hiba. Nincs helyzet, amelyen ne lehetne javítani. Kapcsolaton, előadáson, egyetemen, bármin lehet. Ez a mód viszont, hogy le sem ülnek a Színművészeti vezetésével, hogy semmilyen egyeztetés nincs, az példátlan. Attól meg a víz kiver már a politikában is, amikor karaktergyilkossággal igyekszenek elintézni ügyeket. Amikor ez aztán a kultúrába is átszivárog, akkor azért nagyon vissza kell fognom magam…
– Hogy elő ne bújjon önből a káromkodós, filmbéli Kapa-karakter?
– Az. A Kapa-karakter persze nem azért káromkodós, mert én így szeretek beszélni, hanem mert valóságos igyekszem lenni, s viszonylag ritkán mondják a valóságban, hogy „azt a macska bajszát”. Ezen sincs mit finomkodni, ami most a Színművészetivel történik.
Tényleg herótom van már a propagandától és a gerjesztett megosztottságtól.
Amikor Székely Gábort propagandisták kommunistázzák, veszik elő valami évtizedekkel ezelőtti MSZMP-s felszólalásáért egy országban, ahol egyébként senkit nem érdekel, hogy a kormánypártból ki volt párttag, miért volt az és mennyi ideig… Ahol a háromperhármasokat is úgy kapdossák elő, ahogy a pillanatnyi érdek diktálja, pedig harminc évvel ezelőtt épp ezek az urak nem voltak képesek elintézni a kérdést. Akkor kellett volna. A kerekasztalnál. Eldönteni, hogy aki abban a rendszerben ez és ez volt, az a jövőben kimarad a politikából.
– Jobb későn, mint soha. Itt az idő! Valljon!
– Be kell valljam, tisztelt bíróság: voltam kisdobos és úttörő is annak idején. Továbbá KISZ-tag is voltam, bár az abból állt, hogy vettem három bélyeget, de mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.
– Bayer Zsolt vagy Demeter Szilárd Székelyt érintő írása hozta ki a sodrából?
– Meg volt még egy cikk. A balettos fiú…
– Apáti Bence?
– Igen, ő írta. Aki színházban dolgozik ráadásul…
– A szakmájuk mégis mintha jobb állapotban lenne, mint mondjuk a mienk. Blaskó Péter például kiállt Székely Gábor mellett, főnökét is párbeszédre intette, ami a Nemzeti színészétől különösen figyelemreméltó.
– Vannak normális emberek, akik ismerik a mértéket és az értéket. Blaskó Péter ilyen ember. Hogy hangot is ad ennek, az jó, de kivételes. A színházi szakma persze pontosan tudja, milyen jelentős Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás munkássága, de a politikai alapú megosztottság óriási. Kétségbeejtő, hogy a szakmaiságuk helyett ma többnyire ideológiai alapon pozícionálnak embereket. 1990-ben azt reméltem, ennek a rendszernek örökre vége. Azt hittem például, az már nem fordulhat elő, hogy véleménynyilvánításuk miatt jelentős színházi emberek nem tehetik be a lábukat az MTV-be. Hogy veszélyben a szólásszabadság. És mégis. Ha nem megfelelően szólsz bizonyos emberekről, akkor annak ellehetetlenítés lesz a következménye.
– Van ilyen tapasztalata?
– Személyesen nincs – sokat gondolkodom ezen, a felelősségen, azon, meddig kell és meddig szabad elmenni… hogy mikor és mennyit kell szólnom. Maradjunk tehát annyiban, hogy az említett színházi tekintélyek munkássága vastag szelete a magyar színházművészet tortájának. Nem kidobni kellene, hanem például sütni egy még jobb tortát. Miután Kaposvárt átvették, itt volt a lehetőség. A fiatalok nem hülyék. Ha az a jobb iskola, oda jelentkeztek volna elsőként, megfordult volna tehát a régi sorrend, hogy akit nem vesznek fel a Színműre, megy Kaposvárra. Az egészséges verseny nekem sem lett volna ellenemre. Most viszont, amikor a Színművészetit is elveszik, a lehetőségét is megszüntették ennek.
– Ha már ilyen megbeszéléspárti, megpróbált közvetíteni a felek között? Oda tud szólni mondjuk Schilling Árpádnak és Vidnyánszky Attilának, hogy üljenek már össze?
– Nem posztom a közvetítés. Az lenne a normális, ha ez magától értetődően megtörténne, mint ahogy az is, ha Vidnyánszky Attila a jelen helyzetben szakmai párbeszédet folytatna az SZFE vezetőségével. Nem hittem volna, hogy ez illúzió lesz 2020 Magyarországán.
– Régóta megy az adok-kapok. Egyetértett például Schilling rendszer elleni harcos szövegeivel?
– Vele elfogult vagyok. A Krétakörnél töltött évek pályám egyik nagyon fontos és szeretett időszakát jelentik. Süsü rendkívül tehetséges ember. Volt persze, amikor úgy éreztem, hogy a hangnem, amelyen megszólal, erősebb a kelleténél. Csakhogy aztán rájöttem: ha ketrecharcba keveredik az ember, jobb, ha nem próbál ott szalaggal piruettezni – hamar a rácsnak csapódik úgy a feje.
Jelentős gesztust kellene tenni ma, de azt mindig az tudja gyakorolni, aki többségben van, aki erőpozícióban van.
Hosszútávon ez lenne hasznos. De ennek nyoma sincs. Attól, ami meg helyette van, hogy nincs egy közös ünnep, hogy a „hazaáruló”, a „tolvaj”, a „menjen a picsába” olyanná vált, mint ha azt mondanánk, helló – ettől én szomorú leszek. Vagy attól, hogy amikor egy szivárványszín zászló miatt atya buzizászlózik a tévében, az már szinte említésre sem méltó.
– Osztie Zoltán a Hír TV-n.
– Hát nem szomorú?
– De. Ön egyébként hívő?
– Mondhatnám, hogy magánügy, és ez a hit kapcsán igaz is lenne – ellentétben a luxusjachtokon való miniszteri kikapcsolódásokkal. De nálam ez nem titok: katolikus nevelést kaptam, de mára már „kapásítva” van a hitem. Hívő ember vagyok, csak nem úgy, ahogy az említett atya. Az sem a templomba való szerintem, hogy kire szavazzunk. Oda a szeretet való. A másik megértése. Ami sokszor nagyon nehéz. Próbán van kolléga, aki megőrjít, de ha vita van, az nem baj. Lényeg, hogy nem legyőzni kell a másikat, hanem meggyőzni. Egyetlen igekötő látszólag, közben ég és föld. A folyamatos harc, amelyben élünk, el tudja rontani a napomat, miközben nem szeretnék rámenni erre. Van négy gyerekem, egy szakmám, remélhetőleg még néhány év az életemből..
– Jövő héten 63 lesz. Zavarja a kor?
– Nincs nagyon mit tenni vele. Mondjuk nemrég, amikor valaki Kapa bácsinak szólított, meglepődtem. Persze a hétévesnek a huszonéves is bácsi, 18 évesen a 40 éves, harmincévesen a hatvanas. Magát az ember sosem érzi bácsinak. A színpadon nem számít. Ha focistának mentem volna, ahogy kölyökként terveztem, nagyobb gondban lennék most.
– Bánja, hogy nem annak ment?
– Ha megnézem Ronaldo bankszámláját, nyilván, de cseppet sem szomorú az a kűr, amit megfutottam. Persze ha azt mondanák, hogy egy vb-n benyomom a kilencvenedik percben pipába… Abban is lett volna erő, adrenalin. Ami közös fociban és színházban: a játék. Csak mi mesét mondunk, amire odafigyelnek. Ez pedig máig meghat. Százak beülnek, elkezdesz beszélni, aztán felnevetnek. Vagy elsírja magát öt ember. Olyankor azt hiszem, mégsem veszett el minden. Az emberek tudnak figyelni, megérinti őket, amit mondunk.
– Ez hatalom.
– Végül is, igen, de: nemes hatalom. Nincsen semmilyen hátsó szándéka. Csak az, hogy megemeljen.
– A napvilágot látó színházi zaklatási ügyek kevésbé felemelők. Tényleg ennyire általános volt a szereposztó dívány mondjuk a nyolcvanas években?
– Nem felemelők, de nagyon fontos, hogy napvilágra kerülnek. Gyerekkoromban a villamosokra ki volt írva, hogy ne köpj a padlóra. Akkor ki kellett írni, merthogy köptek. Ma már nem kell kiírni, s ha valaki köp a villamoson, megrökönyödünk. Negyven éve ugyanígy természetes volt, ha odaszóltak egy nőnek, hogy „de alád vágnék”. Mára e bájos udvarlási mód elavult. Ahogy Keszég László kollégám frappánsan megfogalmazta: e fölött a vezetési mentalitás fölött evolúciósan eljárt az idő.
– A Jancsó Miklóssal forgatott filmjeik, mondjuk a Kapa és Pepe-párost kultikussá tévő Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten fölött nem járt el az idő?
– A Lámpásról azért nehéz nekem véleményt alkotnom, mert egyrészt nyilván van némi farkasvakságom magammal kapcsolatban, másrészt Jancsó Miklóssal is rendkívül elfogult vagyok. Puzsér Róbert például a legrosszabb filmek közé sorolta, amiért nem fogok összeverekedni vele – lehet neki ez a véleménye. Én nagyon szeretem azt a filmet. Egy hetvennyolc éves ember búcsúja az alkotástól. Másként korszakos, mint a Szegénylegények, de én emberekhez ragaszkodom és nem azok korszakaihoz. Nem mondok olyat, hogy az almacsutka a jó Picassótól, de a kék korszaka, na, az már egy fos.
– Picasso ráadásul kommunista volt.
– Na, ráadásul! Akkor már nem tetszik egyik képe sem! Ez mekkora baromság lenne már. Ilyen nincs.
– Van.
– Jó, van.
– Más is van: egy könyv. Két hét múlva jelenik meg. Bérczes László készítette, aki Cseh Tamás és Törőcsik Mari után önnel beszélget egy kötetnyit. Nagy megtiszteltetés?
– Először inkább megijesztett a gondolat. Annyi nagy emberrel lehetne ilyen könyvet készíteni. Aztán győzött a hiúságom. Talán nem is az. Inkább a barátságunk. A nyolcvanas évek eleje óta ismerjük egymást Bérczes Lacival.
– Amikor is a szolnoki segédszínész, ön, odalépett hozzá, a színjátszókörös tanárhoz.
– Mrożek Mulatság című könyvével. Laci elvitte, elolvasta, de nem adta vissza. Pedig könyvtári könyv volt. Erre most, majd’ negyven évvel később visszakaptam!
– Rohant is vele rögtön a szolnoki könyvtárba?
– Jó, azért ne szaladjunk már el ennyire a falig!
– Rendben. Viszont ez karrierje leghosszabb ideje futó darabja, ugye?
– Igen. Huszonegy éve mutattuk be, azóta is játsszuk Pepével, Szikszai Rémusszal, Bérczes Laci rendezésében. Nem azonnal valósult meg tehát, több mint másfél évtizeddel első találkozásunk után hoztuk össze a Bárka Színházban, Cseh Tamás zenéjével. Ő már nincs, Mrożek sem él, Bárka sincs, meg hát
amikor elkezdtük, még egy Alain Delon-szerű csoda voltam, ma meg itt ez a torzó. Öregszünk, változunk, s velünk változik az előadás is.
– Nem unja?
– Olyan ez, mint a púp a háton. Ha leveszik, hiányzik. Március 4. óta játszottam összesen hat előadást. Elmaradt 120. Családilag elvonultunk az Őrségbe, egy hét után elkezdett jól esni, hogy semmit nem csinálok, csak lenyírom a füvet mondjuk. Aztán ott is szembejött a valóság. Az álvalóság, pontosabban.
– A micsoda?
– A propaganda hatása. Az egyik kedves néni például már nem jár gombászni, mert hát az erdőben leselkedhetnek a migránsok. Migránsok! Az Őrségben! Ahol színes bőrű embert sosem láttak még, legfeljebb átjárkáló osztrákot! A visszarázódás viszont most nehéz. Hosszú hónapok után játszom újra. A Mulatságba nem nehéz visszatérni, de mondjuk az Eleven éjszakából ment összesen kettő, öt és fél hónap szünet, most meg újra ott kell lennem benne. Mint a sportoló az ínszalagszakadás után, amely meggyógyult bár – megvoltak a felújító próbák –, de nem tudja, ráléphet-e igazán. Óvatoskodik… Ilyen vagyok éppen én is.
– Hogyan lehet megjegyezni másfél órányi monológot, aztán hibátlanul elmondani, mint teszi azt a Nehézben?
– Mi ehhez értünk. Kívülről lehet, hogy furcsa, de kívülről az is hihetetlen, amit Hosszú Katinka csinál. Ő most ember vagy hal? Minden erőfeszítéssel jár, ha jól akarja az ember csinálni.
– Próbáról érkezett ide is. Mi készül?
– Vișniec: III. Richárd betiltva. Teljesen új, októberben mutatjuk be. Ha bemutathatjuk egyáltalán. Ebben a vírushelyzetben semmi sem biztos. Nyomasztó. Ha kimarad még egy évad, akkor vége a magyar színháznak. És a színészeknek.
– Önnek, a szabadúszónak különösen?
– Én sokat forgattam, ezért van némi megtakarításom, amit persze nem arra tettem félre, hogy feléljük, de még mindig jobb helyzet, mint a magyar színészek hetven százalékáé, akik tényleg hónapról hónapra élnek. Persze ha feléljük a megtakarításokat, akkor én is nézegethetem majd, mennyit fizet a közmunka.
– Van egy „rendes” szakmája is. Tudna még géplakatoskodni?
– Azon a szinten, ahogy megtanultam, igen, kérdés, igény volna-e rá. Olyan nagyon remek már csak azért sem lettem egyébként a géplakatosok között, mert már az iskola első heteiben egyértelművé vált, hogy nem az én világom. Azért befejeztem, megcsináltam – kedvetlenül. Az ember meg akar felelni.
– Mellette már játszott darabokban?
– Dehogy. Annyi volt a hatása a későbbiekre, hogy Budapesten tanultam géplakatosnak, itt pedig rengeteget jártam színházba. Abonyban, ahonnan származom, erre nem volt lehetőség. Amikor aztán visszamentem és a vasútnál dolgoztam, egy barátom szólt, hogy van egy amatőr együttes, jó a társaság. Mentem. Kaptam egy pici szerepet és sok biztatást. A harmadik év után segédszínészt kerestek Szolnokon, jelentkeztem, felvettek, aztán úgy maradtam.
– Amikor meg szintet lépett volna, Kerényi Imre megfricskázta a főiskolai felvételin. Rá sem haragudott?
– Az azért kemény gyomros volt. Egy éve játszottam már a darabjában segédszínészként, öt héten át próbáltunk előtte, erre megkérdezte, hogy hívnak. Gondoltam, jó, ez biztosan a szertartás része. Aztán megkérdezte, hol dolgozom. Mondtam, a szolnoki színházban. „És mit csinál ott?” Akkor azért zavarba jöttem.
– Amikor jóval később látta, hogy Kerényit kirúgják a főiskoláról, akkor azért örült kicsit?
– Mint mondtam, csodálatos ember vagyok, akitől távol áll minden pitiánerség! Egyébként nem rúgták ki tudtommal, mert nem is volt állásban, de tényleg nem adtak neki új osztályt – akkor, 2010-ben tényleg úgy ítélte meg a főiskola vezetése, hogy fokozódó politikai szerepvállalása miatt nem tudná ellátni a feladatait.
– Szóval politikai hovatartozása, nyilatkozatai miatt tették ki Kerényit. Helyes húzás volt?
– Nem látok bele ennyire, de azok a nyilatkozatok, amelyek elhagyták a száját, akár a Színművészetivel kapcsolatban… Megértem, ha a főiskolán úgy érezték: ha ennyire utálja ezt a helyet, akkor ne tanítson ott. Nem hiszem tehát, hogy a nézetei miatt ne kapott volna új osztályt – már csak azért sem, mert akkor ő már hosszú évek óta nyíltan fideszes volt. Mégis megmaradt az osztálya sokáig. De tényleg nem emlékszem erre pontosan.
– Ha mindent átvesz a kormány, kőszínházakat, iskolákat, a kis magántársulatoké lesz a jövő? Amilyen mondjuk az önök Nézőművészeti Kft.-je vagy Pintér Béla társulata?
– Ha tudnám, mit hoz a jövő, most nem beszélgetnénk, hanem mondanám az igazat, ön meg fizetne nekem ezért. A kis társulatok mindenféle támogatás nélkül mindenesetre nem tudnak megállni a lábukon. Az biztos.
– Az önök közönsége ne tudna drágább jegyet venni?
– Negyvenezres jegyet aligha. Nem hiszem, hogy egy négytagú család százhatvanezerért venne színházjegyet egy estére. De nem iszonyatos támogatásra kell gondolni például az esetünkben. A Nézőművészetinek 180-200 előadása van évente, amelyekre jönnek nézők, sokat járunk vidékre is. 8-12 milliós támogatásból, 2-3 új bemutatóval. Elég jó ár-érték arány szerintem. Persze ha megint nem lehet majd játszani, mert ez a vírus olyan furcsa, hogy csak színházban meg rockkoncerteken terjed, míg a lagzikat meg a focimeccseket elkerüli, tehát
ha megint nem lesz jegyeladás, akkor valakinek ki kell majd fizetnie a színházi szakemberek, színészek bérét. Különben éhen fognak halni.
Ez ráadásul nem csak a sárga csekkek miatt gond. Egyetlen eleme van az életnek és az alkotásnak is, ami kiismerhető. Amihez mérheted magad. Az, hogy dolgozol. Hogy beleadsz mindent, megpróbálod jól csinálni, jobb akarsz lenni – és jobbá akarod tenni a környezetedet is. Ha ennek lehetőségét egy vírus megszünteti – az valódi sorstragédia.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
