Gyurgyák János: Az egyetlen kiút Európa csapdájából
Az Európai Unió legtöbb témája ásításra ingerlő unalom, miközben nekünk, magyaroknak alig van égetőbb, a sorsunkat befolyásoló társadalmi és kulturális probléma. Az 1900-es évek elején, tehát az első világháborút megelőző boldog békeidőkben sem gondolta senki, hogy néhány rossz lépés, vagy, ahogy ezt Christopher Clark nagyszerű könyvében bemutatta, egymásra épülő rossz politikai döntések és történeti esetlegességek milyen szakadékba tudják lökni az emberiséget.
Nem gondolom, hogy ma itt tartanánk, de azt igen, hogy sokan illúziókba ringatják magukat, látva az elmúlt több mint hetven békeév valóságát. Elfeledkezve arról a realitásról, hogy az emberiség ‒ ahogy azt Vörösmarty Mihály zseniálisan megsejtette ‒ alapvetően sárkányfogvetemény, s hogy mi európaiak a gyilkolásban és pusztításban mindig is az élen jártunk, s most is minden valószínűség szerint csak egy szunnyadó vulkán tetején ücsörgünk. Továbbá az sem kétséges, hogy a következő válság, amely talán már itt toporog a kapuk előtt, valamikor megérkezik, csak azt nem tudjuk, hogy pontosan milyen következményekkel jár majd.
A tét tehát túlságosan nagy ahhoz, hogy a megoldásra váró problémák megválaszolása intellektuális unalomba fulladjon, vagy csupán a politikusok játékszerévé váljon.
Szerintem három fő kérdés köré csoportosíthatók a legizgalmasabb európai problémák. Egy: mit jelent egyáltalán az, hogy Európa? Meg lehet-e határozni az európaiság értelmét? Kettő: mi az Európai Unió tulajdonképpeni formája és tartalma, s bölcs döntés volt-e ezt ebben a formában létrehozni, s okos dolog-e ezt továbbra is így fenntartani? Három: mondhatunk-e valami biztosat a jövőre nézve, vagy meg kell elégednünk azzal a mindennapi bölcsességgel, hogy a múlt sötét, mélységes mély kút, a jelen érthetetlen és értelmezhetetlen káosz, a jövő pedig mindig is beláthatatlan és kiszámíthatatlan marad?
Az első két kérdésre van vagy legalábbis lehetséges racionális-tudományos válasz. A harmadik kérdésre valóban nem adható végső válasz, hacsak nem hiszünk az eleve elrendelésben, vagy valamiféle determinisztikus történelem-magyarázatban. Ellenben ha nem kételkedünk a végső emberi szabadságban, akkor ez szükségszerűen nyitottá teszi a jövőt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy ha az első két kérdésre helyesen válaszolunk, akkor a harmadik esetében sem kell teljességgel a sötétben tapogatóznunk.
Európa britek nélkül
Még mielőtt rátérnék az első kérdésre, világossá kell tennem: engem elsősorban Európa múltja, jelen és jövője foglalkoztat, s nem csupán az Európai Unióé. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a két dolog nem ugyanaz. Bár az elmúlt néhány évtizedben az Európai Unió mintegy kisajátította Európát, azaz kizárólag magát nyilvánította az európaiság letéteményesévé. Ha el is tekintünk attól a problémától, hogy Oroszország mennyire része Európának, akkor is tény, hogy Európa fontos nemzetei, mint például a svájci vagy a norvég nem részei az uniónak. De talán nem is kell ilyen messzire menni, hiszen Nagy-Britannia kilépése, az úgynevezett brexit folyamata egyértelműen bizonyítja, hogy a britek kb. fele-fele arányban megosztottak ebben a kérdésben, a skótok, a velsziek és az északírek inkább az unió mellett, az angolok inkább ellene. Magyarul: még az uniót alkotó alapnemzetek közvéleménye sem egységes az unió elfogadásának kérdésében.
Ma még eldönthetetlen, hogy ebben az Európa számára oly lényeges kérdésben mi bizonyosodik be, a britek hagyományos politikai bölcsessége, nevezetesen, hogy ők még időben hagyták el a süllyedő hajót. Vagy az, hogy mára már teljesen vagy részlegesen elveszítették ezt a képességüket, azaz rosszul döntöttek a kilépéssel. Nem arról van szó ugyanis, amit sok politikus és politológus hangoztat manapság, nevezetesen, hogy az unió meglesz a britek nélkül is, s hogy ez egyszerűen finanszírozási kérdés. Nem a britek pénze fog a jövőben hiányozni, hanem a sok évszázad alatt kiszenvedett politikai bölcsességük, amivel kétségkívül rendelkeznek, s amely olyannyira hiánycikk itt Közép- és Kelet-Európában.
Elkötelezett anglofilként és konzervatív történészként mondom, az ő politikai tapasztalataik, intézmény-teremtőképességük, tolerancia-igényük, de leginkább mérhetetlen szabadságvágyuk nélkül Európa talán még mindig egy autokraták által irányított kontinens lenne. Még világosabban és egyértelműen fogalmazva: a jövő szempontjából tragikusnak látom esetleges hiányukat, történészként és politikai gondolkodóként pedig nem bízom a franciák és a németek politikai bölcsességében, márpedig aligha lehet kérdés, hogy jövőnket ők ketten fogják alapvetően meghatározni. S ebbe alig lesz beleszólása másnak, bármit is gondoljanak erről a kis népek délibábokat kergető vezetői.
Van mit veszítenünk
A bevezetőben említett első kérdés tehát úgy hangzik: mit jelent Európa, mi a lényege és értelme az európaiságnak? Nyáron megjelent könyvem írása során arra következtetésre jutottam, hogy Európa, bár vannak a nagy történészek és filozófusok által feltárt közös gyökerei és jellemvonásai, ennek ellenére mégis földrajzi-regionális, geopolitikai, vallási-kulturális, nemzeti és önazonossági szempontból sokszínű és mélyen megosztott, azaz egységes identitás nélküli földrész maradt. Éppen ez a sokszínűség Európa egyik legjellemzőbb ismertetőjegye. S ez a sajátosság Európát alapvetően megkülönbözteti más történeti és jelenlegi birodalmaktól, civilizációktól és kontinensektől, ahol sokkal inkább az egyszínűségre, uniformitásra, hatalmi és kulturális centralizációra való törekvés a jellemző.
Nincs egy olyan formula, nincs egy olyan definíció, amely hiánytalanul visszaadná Európa lényegét vagy értelmét. Ennek ellenére annyi mégiscsak elmondható, hogy Európa társadalmaiban a történelem folyamán ‒ még ha ezt a folyamat átmenetileg meg is akadt ‒ a félelem, valamint erőszak- és igazságtalanság mennyisége nagymértékben csökkent és a társadalom szabadságfoka növekedett. Másodszor, Európát nagyfokú regionalitás, továbbá nem jelentéktelen nemzeti különbségek jellemzik. Harmadszor, Európának vannak részben a görög-római tradícióból, részben a kereszténységből fakadó közös gyökerei. Negyedszer, az európai társadalmak valóban aktívak, dinamikusak, s nem passzívak, mint a sintoista, a konfuciánus vagy a buddhista civilizációk voltak, továbbá erős bennük a szabadságra, sőt a lázadásra való hajlam, azaz szembeszállás mindennel, ami elnyomhatja, háttérbe szoríthatja az embert. A dinamikus mozgás ellenére Európát továbbra is nagyfokú stabilitás jellemzi. Az európai történelem egyik nagy csodája, hogy ez a stabilitást biztosító legitimáció, ugyanakkor az állandó dinamikus változás együttesen jelentkezik.
Végül, van az európai történelemnek egy másik csodája is, s egyben látszólag megmagyarázhatatlan paradoxona: a pluralizmus, a demokrácia és a sokszínűség csak ott virágozhat, ahol együvé tartozás, integráció és egység van, de mindenekelőtt közös terv a jövőre. Az európai történelemben gyakran felbukkanó gátlástalan diktátorok, felelőtlen autokraták, populista demagógok és értékekben nem hívő, azokat levetett ruhaként cserélgető hatalomtechnikusok sohasem fogták fel ennek a finom szövetnek, törékeny rendszernek a világtörténeti jelentőségét és egyediségét, s mindent megtettek annak szétrombolására.
Ez a probléma már átvezet második kérdésünkhöz, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy milyen az Európai Unió tulajdonképpeni formája és tartalma, s bölcs döntés volt-e ezt ebben a formában létrehozni, s még inkább a jövőben fenntartani. Ami az eredményeket illeti: az elmúlt több mint hetven évben ‒ s ez példátlan az európai történelemben ‒ nem folyt nagyobb háború a kontinensen, leszámítva természetesen a Jugoszlávia szétesését követő horrort.
Talán én lennék az utolsó, aki az Európai Bizottság jelenlegi elnökét, a luxemburgi Jean-Claude Junckert a nagy európai államférfiak sorába iktatja, mégis igazat kell adnom az elnöknek, amikor is azt fejtegette, hogy azok, akik kételkednek Európában, azoknak gyakrabban kellene meglátogatniuk Európa katonai temetőit. Ugyanígy az unió, illetve elődje, az Európai Közösség meglehetős hatékonysággal védte meg Nyugat-Európa országait a szovjet fenyegetéssel szemben.
Bár nem tartozom azok közé, akik a 20. századi világégéseket kizárólag a nacionalizmus számlájára írják, meg kell mondanom, legalábbis legitim annak a kérdésnek a felvetése: a béke fenntartásáért, azaz milliók halálának elkerüléséért vajon nem méltányos ár-e a nemzeti szuverenitás részleges vagy teljes feladása? Ebben az összefüggésben egészen más megvilágításba kerül a ’brüsszeli bürokrácia’ magas költségeit bírálók érvrendszere is. Ha ugyanis az unió intézményei a közös uniós büdzsének, azaz az összeurópai GDP egy százalékának jelentékeny részét saját magukra költenék is, még az sem volna túlságos nagy ár egy európai háború elkerüléséért.
Ugyancsak az unió eredményei közé tartozik egy európai gazdasági-kulturális network kiépítése, továbbá a gazdasági hatékonyság növelése, bár utóbbi mellé akár már nagy kérdőjeleket is tehetnénk. Valamint eredmény a szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia és a jogállam megőrzése, jóllehet itt is szaporodhatnak kérdőjeleink. S ez utóbbi területen mi magyarok sem vagyunk ma született bárányok, így alkalmasint mai tetteink miatt lenne mit meggyónnunk. De a legfontosabb érvek egy szorosabb európai unió megteremtése és fenntartása mellett talán nem is a fentiek, hanem geopolitikai jellegűek. Ha jól érzékelem a világtörténelem 21. századi trendfordulóját, akkor ez az amerikai világhatalmi rendszer végét, s erőteljes multipoláris tömbösödést és nagyhatalmi politizálást jelent, azaz az amerikai mellett a kínai, az orosz, s esetlegesen az indiai vagy a ma még körvonalazatlan iszlám államok megerősödését. Kérdés, hol lesz ebben a teljességgel új geo- és világpolitikai szituációban Európa helye.
A fentiek tehát mind megfontolásra méltó dilemmák, s egészen bizonyosan nem igaz az az érvelés, miszerint nincs mit vesztenünk az Európai Unió lazításával vagy egyenesen szétverésével.
Az európai egység illúziója
Az előbbiekben arra a következtetésre jutottunk, hogy bár Európának vannak közös gyökerei, közös jellemvonásai, ennek ellenére mégis földrajzi-regionális, geopolitikai, vallási-kulturális és nemzeti szempontból mélyen megosztott földrész. Maga a földrajzi, politikai, gazdasági, kulturális és nemzeti sokszínűség Európa egyik legjellemzőbb ismertetőjegye. Ennek következtében immár a hetvenéves integrációs erőfeszítések ellenére sem tudott létrejönni a közös európai identitás.
Az Európai Unió ’alapító atyái’, nem úgy, mint a maiak, nagyon is tisztában voltak egy közös európai identitás jelentőségével. Nekik ugyanis az volt a reményük, hogy a nemzetek közötti szolidaritás hamarosan erősebb lesz az általuk idejétmúltnak tekintett nacionalizmusok összetartó erejénél, azaz, a közeljövőben kialakul egyfajta közös európai identitás. Még Jean Monnet is azt gondolta, hogy nem elég csupán szupranacionális intézményeket létrehozni, hanem mindenekelőtt magukat az európai embereket kell egyesíteni. Az eddigi európai erőfeszítések és programok bár kétségtelenül erősítették egy európai hálózat létrejöttét, az identitás kérdésében azonban semmi komolyabb eredményt nem értek el.
Ezek a kísérletek nem váltak tényleges közösségképző erővé, továbbá nem hoztak létre egységes európai közvéleményt, így mindmáig a nemzetek maradtak az identitás és kulturális egység legfontosabb vonatkoztatási pontjai. Több mint hetvenéves uniós erőfeszítések ellenére sem tudott létrejönni a közös európai identitás.
Mi következik mindebből? Mivel nem alakult ki egységes európai identitás, így nincs egységes európai társadalom és európai közvélemény, ennek következtében nem alakult ki az egységes európai politikai közösség sem. E nélkül azonban föderális Európáról beszélni, ilyet megvalósítani, nem más, mint kalandos és veszélyes vállalkozás, de leginkább merő illúzió. Ugyanakkor a világban és Európában bekövetkezett alapvető változások miatt már nem lehet visszatérni a régi, jól megszokott nemzetállami keretek közé sem, amelyet ‒ nem teljesen alaptalanul ‒ manapság szidalmazni szokás, elfelejtve, hogy a modern korban a nemzetek teremtették meg azt a politikai közösséget, amely talaján a demokrácia és a jogállam egyáltalán kibontakozhatott.
Az egyetlen működésképes rendszer egy európai konföderáció lehetett volna, de ezt az ’alapító atyák’ akarata, s mindenekelőtt a zseniális Jean Monnet meghiúsította, beépítve a rendszerbe egy általam Monnet-kódnak nevezett cselfogást, amely állandó reformra, állandó továbblépésre kényszeríti az uniót a föderáció irányába, anélkül, hogy erre az európai népesség többségének valódi igénye lenne. Ennek következtében Európa csapdába került, nem tud visszalépni az általam helyesnek gondolt konföderációs formához, ugyanakkor a működőképes föderációhoz szükséges minden alapfeltétel is hiányzik.
Ebből a lehetetlen helyzetből jelentett egy ideig kiutat a kompromisszumos egyre szorosabb egység elképzelése. Az egyre szorosabb unió koncepciója azonban végső soron feltételez egy célt, amely felé az egész folyamat tart, de ma ez a végcél már ködbe vész, s részleteiben nem fogalmazódott meg soha sem. Egy kompromisszumos és kényszer szülte megoldás, módszer és eszköz mára sok vonatkozásban alternatíva nélküli céllá vált, így nem is lehetett más a sorsa, mint a tartalmatlanná válás, majd a teljes kiüresedés. S ma ezt a kiüresedett gondolatot és gyakorlatot nagyon nehéz lelkesítő eszmeként felmutatni az európai polgárok számára.
Arra a kérdésre is határozott választ kellene adni, hogy mi az a gazdasági, társadalmi és politikai forma, amely hosszú évtizedek után Európában létrejött, de amely szemmel láthatóan nem tudott nyugvópontra jutni. Az egyik leggyakrabban használt hasonlat az unióval kapcsolatban a kerékpár, amelyet állandóan hajtani kell, mert ellenkező esetben azonnal leáll, s az eredeti projektum végleg értelmét veszti. A másik a hajókaraván, amelyet egyrészt nem olyan könnyű megfordítani, még ha rossz irányba megy is. Találó metaforák ezek? Mi az a jelenség, mi az az ’állatfaj’, amely kialakult itt a szemünk előtt?
Bizton állítható egyrészt, hogy az Európai Unió országai a szó klasszikus értelmében már nem nemzetállamok, azaz vezetőik már nem rendelkeznek teljes szuverenitással országaik felett. Továbbá az Európai Unió mai formájában még nem föderáció, hiába álmodtak oly sokan erről. Európából nem lett Európai Egyesült Államok, s fölöttébb kérdéses, hogy lesz-e valaha. Ebből következik, hogy nem épült ki teljes vértezettel az európai szuperállam, bármennyire is riogatnak ’Brüsszellel’ euroszkeptikus politikusok és publicisták. Bár kétségtelen, hogy az európai kormányzásnak és irányításnak vannak bizonyos szupranacionális elemei. S az is biztosan mondható, bármi legyen is ez az új képlet, hogy ami létrejött, mindenképpen unikális a történelemben. Ebből a szempontból igaza lett Monnet-nak: az európai közösség valóban ugrás volt a sötétbe.
Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha az európai polgárok nehezen tudnak azonosulni egy ilyen soha és sehol nem volt, alig definiálható, bonyolult képződménnyel, ezzel a kentaurral, mely pontosan leképezi a föderalisták és konföderalisták között létrejött és folyamatosan változó kompromisszumot. Valahol itt van a mélyen fekvő oka a negatív eredménnyel végződő referendumok sorozatának, amit az európai szupranacionális politikai elit mindig értetlenkedve és megdöbbenéssel fogad. Általában is elmondható, hogy az inkább föderációpárti európai gazdasági, politikai és kulturális elit képtelen belátni, hogy elképzeléseiket nem mindenki osztja, s az európai népesség többsége elutasítja. Nem véletlen, hogy ez az elit tartózkodik attól, hogy a föderáció kérdését összeurópai népszavazásra bocsássa.
Nyitott végű kaland
Végül befejezésül ejtsünk néhány szót arról az izgalmas kérdésről, hogy mik az esélyei a rendszer továbbélésének, azaz: mi lehet az unió jövője? Erre a kérdésre csak hipotetikus és feltételes válasz adható. Ma ugyanis még senki sem tudhatja, hogy mi lesz a történet vége: nemzetállamokra való szétesés, a jelenlegi helyzet stabilizálódása kisebb-nagyobb korrekciókkal? Vagy pedig a nemzetállamok végleges megszűnése Európában?
Mégis, mi mondható viszonylagos biztonsággal? Szerintem annyi mindenképpen, hogy az uniós történet semmiképpen sem egyirányú, csak egy kimenetelű unilineáris folyamat, s még kevésbé ábrázolható úgy, mint üdvtörténet vagy történeti szükségszerűség. Az Európa-projekt mára nyitott végű kalanddá vált, s az sem tartható teljesen kizártnak, hogy mögüle eltűnhet az európai polgárok eddigi ‒ igaz, eddig sem teljesen egységes ‒ támogatása.
hirdetés
Arra a kérdésre a fentiekben felsorolt érvek alapján, nevezetesen hogy lehetséges-e egyáltalán föderális államszövetség politikai-kulturális közösség nélkül, határozott nemleges választ adnék. Egy ténylegesen működő politikai-kulturális közösség nélküli föderatív Európában rendkívüli módon megnehezülne, ha nem egyenesen lehetetlenné válna a demokrácia, s nagymértékben megnövekedne egy centralisztikus-bürokratikus politikai berendezkedés veszélye. Egymással hatékonyan kommunikálni képtelen, az értékek minimális konszenzusát elfogadni nem hajlandó, a nemzeti helyett egységes politikai-kulturális közösséget kialakítani nem tudó népesség állandó konfliktusok forrása lenne. Nem tudja az ilyen politikai szisztéma ugyanis kitölteni azt a mély szakadékot, amely egyfelől a kormányzók, az irányítók, másfelől kormányzottak és irányítottak között húzódik. Működőképes politikai közösség és közvélemény nélkül képtelen lenne egy ilyen föderális politikai rendszer megszerezni az irányítottak döntő többségének lojalitását, így tovább mélyülne a szakadék az elit és a népesség többsége között. Ennek az ellentétnek a feloldása nélkül nincs megoldása az európai problémának.
A föderációt megteremteni kívánókat és az azt elutasítókat – legyenek azok konföderalisták vagy nacionalisták – mély, antagonosztikus ellentét választja el, amelyeket eddig is csak a homályos egyre szorosabb unió jelszavával lehetett egybetartani. Ha ez lesz hosszú távon az európai politika legfőbb törésvonala, akkor az kizárja a versenyelvű demokráciát, hiszen ez a kérdés mélyen megosztó, vagy-vagy választást tesz csak lehetővé, következésképpen megakadályozza egy új politikai váltógazdaság kialakulását. Ez pedig a hagyományos európai belső egyensúly végét jelentené.
Végső soron tehát arra a következtetésre jutottam, hogy itt lenne az idő visszatérni a konföderációs elképzelésekhez, amelyeket először Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet fejtettek ki, s amelynek lényege, hogy az európai parlament a nemzeti parlamentek küldötteiből áll, valamint korlátozott hatalommal bír, s a bizottság csupán végrehajtó szerve a szuverén országok tanácsa egyhangú döntéseinek.
Ebből következően egyfelől itt az idő felhagyni a lehetetlen megkísértésével és délibábok kergetésével, mert ez még komoly gondokat okozhat a jövőben. Másfelől le kell számolni azzal az illúzióval, hogy van visszatérés a nemzetállamok korába, s létezik még működőképes nemzetek Európája, hacsak a fenti konföderációs elképzelést nem nevezzük annak.
Arra a kérdésre, hogy adottak-e a ma a politikai feltételei egy ilyen jellegű visszalépésnek, határozott nemmel felelhetek. Ugyancsak ma még elképzelhetetlen az uniós intézmények bizonyos visszabontása vagy gyökeres átalakítása, különös tekintettel az euró körüli mizériákra.
Intellektuális szempontból a fenti következtetésre jutottam, de hogy ez politikailag hogyan kivitelezhető, nos, arra nem tudok ilyen határozottsággal válaszolni. Arra azonban gondolni sem merek, hogy a váltásra majd csak egy, a kontinens egészét megrázó válság után kerülhet sor. Felelősen gondolkodó értelmiségi vagy politikus nem kívánhatja, hogy beteljesedjen a zseniális Jean Monnet jóslata, miszerint „az emberek csak akkor hajlandók elfogadni a változást, ha szembe kell nézniük annak szükségességével, és csak akkor ismerik fel ezt a szükségességet, ha a válság már a nyakukon van”.
A szerző eszmetörténész, az Osiris Kiadó igazgatója
Borítókép: Banksy-graffiti a nagy-britanniai Doverben (Fotó: AFP/Daniel Leal-Olivas)
