A könnygázt érő kérdés: migránst vagy hatnapos munkahetet?
Amikor pontosan egy héttel ezelőtt elindítottuk a Válasz online változatát, már december volt – nem is hittük volna, hogy az előttünk álló hét az egyik legforróbb lesz a magyar politikában. Így lett mégis. Egy hete azt ígértük: gumicsontokkal nem foglalkozunk. Tartjuk. Szájzárunk sincs azonban. Ha lényeges eseményeknek vagyunk tanúi, azok mellett nem ballagunk el szó nélkül.
A múlt szerda óta tartó tüntetéshullám és annak kiváltó oka, a túlóratörvény márpedig megannyi vakvágányon töltött év után visszazökkentette a magyar politikát a lényegi kérdések sínpárjára. A valódi politika szerelvénye robog végre – noha a hirtelen start és a tüntetőkre fújt könnygáz miatt egyelőre kevesen látják a lényeget, a vagon tartalmát.
Azt, hogy a túlóratörvény korántsem a kormány ősgonoszságából fakadó packázás, cseppet sem a rabszolgatartó hatalmi téboly szülötte. Dehogy. Fogadjisten az a valóság hirtelen, ajtófeltépő adjonistenére, válasz a munkaerőhiány nagyon is létező problémájára. Sőt: a kormány egyetlen lehetséges válasza ez, miután mozgásterét maga szabta szűkre. Akkor, amikor a hatalomért belement, hogy csak egyetlenegyet sulykol reggel, délben, este, minden hullámhosszon: „Nem kell migráns!”
Ha kérdez, akkor is csak ezt kérdezi mindig: „Ugye, hogy nektek sem kell migráns?” A válasz, hárommillió ember válasza: nem, persze, hogy nem kell. Most látszik csak, mennyire álkérdés volt ez.
A valódi, amelyről tényleg érdemes lett volna igazi nemzeti konzultációt tartani, így hangzik: „Migránst vagy hatnapos munkahetet?”
A kettő ugyanis szorosan összefügg. Vagy-vagy. Pontosan tudta ezt a magyar kormány is – nem véletlen, hogy öt éve nagybetűs Migrációs Stratégiát fogadott el az akkor is Orbán Viktor vezette kabinet. Az a stratégia leszögezte, hogy támogatható „a legális migráció minden formája”. Bizony, a Közel-Keletről is fogadtak volna bárkit, sőt, még érzékenyítő programokat is beterveztek. Magyarország „hatékony kommunikációval elősegíti, hogy a társadalom tagjai hiteles információhoz jussanak a migrációs folyamatokról, és ezáltal csökkenjenek az e folyamathoz kapcsolódó előítéletek” – írták akkor, merthogy „nemzetgazdasági, valamint demográfiai indokokból is szükséges élénkíteni az országba gazdasági céllal, keresőtevékenység folytatásával, valamint tudásalapú migráció érdekében beutazók körét és számát”.
hirdetés
Csak hát jött az illegális tömeg, a kormány meg nem elégedett meg azzal, hogy azt – nagyon helyesen – megállította. Senkire nincs szükség, gazdasági bevándorlóra végképp nincs, azok csak elfoglalják édes hazánk drága földjét, invázió ez, vallásháború. Ez lett az irány. Sikeres irány, amellyel újabb kétharmadot szereztek.
A valóság ettől még nem változott meg. A növekedéshez, a világgazdaság pénzbőségének kiaknázásához több beruházás és többet termelő ipar kell. Több munkás kéz kell. De nincs. A nyugat-európai válasz erre az volt: ne dolgozzunk többet, sőt, inkább csökkentsük a munkaidőt, cserébe hozunk munkást kintről. Éppenséggel Magyarországról vagy a Közel-Keletről.
2015 előtt a magyar stratégia is az volt, hogy ha kell, hívjunk be munkaerőt. A migránskártya kijátszása után viszont már nem lehetett. Válaszolni idővel mégiscsak muszáj – a valóság (és a nagy német autógyárak) türelme sem végtelen. A kormány halogatott, amíg tehette, de csak ki kellett böknie végre valamit. Hát kibökte: dolgozzatok többet!
Rendes jobbos álláspont, a szétforgácsolódott ellenzék pedig valódi baloldali hídfőállásból lőheti azt – ilyen is rég volt itthon. Tartalmi kérdésekről szól, és oldalleosztásban is helyére került a politika. Elvileg ez lenne a normális, nem lenne benne semmi rendkívüli. Mégis: ellenzéki dudáktól hangos parlamenti káoszt, napokon át tartó tüntetéshullámot, a gumibot és a könnygáz újbóli használatát láttuk az elmúlt héten. Normális körülmények között eltartott kisujjal ejnyebejnyézhetnénk is a parlamenti hangoskodókat, pulpitusfoglalókat. Csakhogy szemforgató lenne és álságos. A körülmények ugyanis a legkevésbé sem normálisak.
A haza nem lehet ellenzékben – mondta Orbán Viktor 2002-ben. Mára a kijelentés egyenesen erre módosult: ellenzék nem lehet a hazában. Azaz lehet, de csak megosztottan, a kormányfő áldásával, az ő tervei szerint, dísznek.
Ami az elmúlt héten történt, az viszont korántsem tervszerű, nem a NER-ellenzék normál menete. Sok évig tartó eszkalációs folyamat végére értünk: a Nemzeti Választási Irodából még ki lehetett szoríttatni az ellenzéket kopasz verőlegényekkel, lesújthatott az ÁSZ rekordbüntetésekkel különösebb hatás nélkül. Most unortodox módszerekkel fojtották beléjük a szót a parlamenti pulpitusról, vajállagúvá köpülték a jogot, hogy a kormányfői akarat kése azon bármikor áthatolhasson (lásd kormánymédia egy kézbe szervezése). Az ellenzéknek nem maradt más esélye, mint hogy maga is unortodox módszerekkel éljen. Egy normális, plurális demokráciában elmondhatná az álláspontját a közhíradóban. A nemzeti együttműködés rendszerében nem teheti. Dudál hát. És tüntet.
Tüntetni egyébként alapjog, nem pedig hazaárulás. „Minden polgárnak joga van tüntetni a neki nem tetsző törvények ellen” – üzente Beer Miklós is vasárnap. A püspök „tiszteli azokat, akik a fagyban tüntetnek”, de a rendőrök provokálását, az erőszakot elítéli.
Mi is.
Ha tetszett a cikk, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!
Borítókép: MTI/Mohai Balázs
