A düh marad
A magyar állami televízió egymást követő vezetőinek összesen 12 éve volt gondolkodni, hogy mi a megfelelő kezelése annak, ha egy tüntetés utáni patthelyzetben dühös emberek petíciót akarnak átadni nekik. Az eredmény – mondjuk úgy, az elmúlt napok fejleményeit látva – sovány.
Nincsenek persze illúzióink. Nem volt itt semmiféle átgondolás. A „médiarendszerváltás” előbb kíméletlenül elsöpörte a Nap-Keltét, majd újrateremtette más színkóddal, kicsit drágábban, elfogultabbul és pofátlanabbul, mint amilyen a nagy előd valaha volt. Kényelmetlen dolog ez. Mi, konzervatívok, jobboldaliak őszinte felszabadultsággal néztük Fábry Sándort, amint 5 perc alatt képes volt zsebre vágni a közmédia krémjét, ehhez hasonló mondatokkal: „Ami itt esztendők alatt történt, az a közszolgálatiságnak a percenkénti lábbal tiprása, hogy a BBC-normatívákról ne is beszéljek. Amiben mi most beszélgetünk, az egy propagandatelevízió. Ezt is lehet csinálni, csak nem a köz pénzén.” Ezek a szavak 2007-ben hangzottak el, közéleti interjúban, a köztévén. Hogy most is gondolja-e, arról többek között mi is kérdeztük volna, de ilyen beszélgetést a showman már nem igazán vállal.
Beszélnek helyette mások. Napok óta figyeljük az újságcikkek és fizetett politikai hirdetések alatt vértolulással kommentelő polgárokat, akik újra és újra belehalnak kicsit a vitába, hogy Hadházy Ákos képviselő esése hány százalékban volt műesés, Kunhalmi Ágnes képviselőre rávágták-e az ajtót vagy magától dőlt el, mondta-e Tordai Bence képviselő, hogy „bazdmeg” vagy csak a szája mozgott úgy, és hogy Szél Bernadett képviselőt korábban vagy később kellett volna-e a gallérjánál fogva kirángatni a Kunigunda utcai épületből. Csupa nagyszerű, vitára ingerlő kérdés.
Well, that escalated quickly: három nap telt el, de a mentelmi joggal bíró képviselők megrángatásán már fenn sem akadunk, csak a körülményeket találgatjuk, meg mémet gyártunk belőle. Tényleg sírt a végén a csaj? Áh, csak játszotta! Megszoktuk ezt is gyorsan: az ég kék, a hó fehér, a politikusok néha padlót fognak a köztévében. Vagy korábban: szirénáznak, megafonnal ordítanak az Ország Házában. Ugyanott még korábban: egymásba fojtják a szót, hogy minél hamarabb és minél inkább érdemi vita nélkül keresztül lehessen verni egy törvénymódosítást.
Aztán csodálkozunk, hogy a falon kívül összegyűlt fiatalok csúnyán beszélnek, és elveszik a szánkót.
A túlóratörvényre nem épült egytémás utcai mozgalom, mint az internetadós őrületre, lett viszont általános kormányellenes tiltakozás. Volt már nagyobb tömeg nyolc év alatt, de dühösebb még nem. És kevertebb sem: ugyanúgy oldódik benne a jobbikos és a momentumos, ahogy az ultra és a sosem szavazó punk. Vasárnap a Kunigunda utcában egymás után zengett az „Orbán, takarodj!”, a Soho Partytól Az éjjel soha nem érhet véget, aztán a Beatricétől az Utálom az egész XX. századot. (Nagy Feró egyébként nemrég töltötte ki nagy nyilvánosság előtt az aktuális nemzeti konzultációt.)
És hogy hová tart ez az egész? Nos, a köztévé vezetése láthatóan nem száll magába, még egy kisfőnököt sem rúgnak ki mutatóba, amiért ennyire dilettánsan és fogalmatlanul kezelték a hétvégi eseményeket. Az M1 híradójában nem lesz több valóságtartalom. A kormányzat nem hívja vissza a CEU amerikai diplomát adó képzését, és nem vonja vissza a túlóratörvényt. Az impertinens sorosozást ki lehet röhögni ezredjére is, az illetékes minisztérium válasza: még erősebb sorosozás. Az ellenzék négy vagy nyolc év töketlenkedés után felépített ugyan egy politikai terméket „rabszolgatörvény” címmel, de nem lett hirtelen se potensebb, se kormányzóképesebb. (Tényleg, megvolt már a heti kilépés a Jobbik-frakcióból?) A Gergely-naptár vastörvénye szerint a tüntetések legkésőbb péntek-szombaton véget érnek, és legkorábban jövőre kezdődnek újra – ha a lelkesedés addig el nem illan.
A düh viszont itt marad. A düh, amit hazavisz magával tüntető és kommentelő. A híradós vágóképek az egyre agresszívabb, személyeskedőbb és trágárabb parlamenti ordibálásról. A tévén és Facebook-élőben választók százezrei felé közvetített érzet, hogy a megválasztott országgyűlési képviselő megrángatható, kidobható.
Vitatkozhatunk persze, hogy volt-e benne színjáték, de legyen világos: Hadházy esetében nyílt erőszak volt: megfogták, kidobták, elesett. Ez nem határeset, ilyet nem lehet. Utáljuk vagy szeressük, a képviselő a népfelség elvét jeleníti meg, a rá támadást helyeselni egyenlő a jogállam elutasításával. (Emlékezzünk 2006-ban Révész Máriusz és Kuncze Gábor esetére.) Láttunk már hasonlót korábban: hogy politikus verőlegényekkel kiszorítható a Nemzeti Választási Iroda előteréből. Bármiféle következmény és felelősségre vonás nélkül.
Veszélyes műsort nézünk, és csak a vak nem látja az eszkalációt. Komolyan aggódunk azért, ami az országban, a közhangulatban ezekben a napokban történik. Nem a politikai hópihék didergése ez: nem a hegyes szavak ellen, hanem az élhető hazáért szólalunk fel.
Mert nem normális, amerre 2018 adventjén a magyar politika kanyarodik. Újabb mélypont felé, magával rántva a közéletre érzékeny tömeget. És ebben – idézet a köztársasági elnöktől – „a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb” felelősség.
Ha tetszett az írás, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!
Borítókép: AFP/Kőhalmi Péter
