Jobbos történészek rombolják porig a horthysta mítoszt: Hatos és Szakály a 100 évvel ezelőtti összeomlás okairól
Ezekben a napokban omlott össze a történelmi Magyarország – éppen száz évvel ezelőtt. Hatos Pál Az elátkozott köztársaság címmel írt friss kötetében árnyaltan és élvezetesen mutatja be a korszakot, összeültettük hát Szakály Sándorral. Az Orbán-kormány által létrehozott Veritas Történetkutató Intézet vezetője több nagy port kavart nyilatkozat gazdája, ám most azzal hökkent meg, hogy kimondja: a Horthy-kor narratívája az országvesztő Károlyiról hamis. A két jobboldali történész a Válasz hasábjain számol le a közkeletű mítoszokkal, jobb- és baloldaliakkal egyaránt. S hogy mi „a jobboldal ősbűne”? Máris kiderül.
– Fekete advent volt a száz évvel ezelőtti: karácsony másnapjáig sorban léptek a történelmi Magyarország területére a szomszédos államok katonái. Csakhogy a magyar elitnek két éve volt még Trianonig, hogy visszaverje őket. Miért nem tette senki?
Szakály Sándor: Ha Trianonig tekintünk ki, azt látjuk, hogy 1919-től román megszállás alatt van az ország, egészen 1920 közepéig még Győr, még Veszprém is. Csak a Dunántúl nem. A magyar elit tehát akkor már biztosan nem sok mindent tudott volna tenni. Éppen száz évvel ezelőtt, 1918 decemberének napjaiban viszont még annyit sem. Csak egy példa: Kratochwill Károly épp akkor lesz Erdély katonai parancsnoka. Összesen néhány száz puskát számol össze akkor Kolozsvárott. Ugyanott december 24-én, szenteste napján a rendőrök biztosítják a tömeget, amikor bevonulnak a románok. Nem akarnak fegyveresen összetűzni velük. Egyrészt nincs hozzá erő, másrészt senki nem gondolja, hogy ez végleges állapot lesz.
Hatos Pál: Igen, karácsonykor Kratochwill is a város feladása mellett szól. Sőt, a kolozsvári polgárok megkönnyebbülnek, amikor a székely önkéntesek kivonulnak. Utóbbiak ugyanis csapra verik a hordókat, dorbézolnak…
– Károlyi Mihálynak hívják akkor a magyar miniszterelnököt. Az ő bűne, hogy nem szereli fel a hadsereget?
Szakály: Aligha. Az ország korábbi vezetői is úgy gondolkodtak: miért legyen Erdélyben katonai erő, ha egyszer az osztrák–magyar csapatok megszállva tartják Romániát?
Hatos: Bizony. Az összeomlás Magyarországán nem gondolja senki, hogy Erdély elvesztése valós veszély.
– Hogyhogy? Erdély már akkor is tele van románnal.
Szakály: De megszállt, vesztes ország.
Hatos: 1918 őszén iszonyatos sebességgel robog a történelem szerelvénye. Károlyi még messze nincs hatalmon, amikor Alexandru Vaida-Voevod román nemzetiségű képviselő a magyar parlamentben közli: a Román Nemzeti Tanács nem ismeri el a magyar kormány illetékességét a magyarországi románok ügyeiben. Beígérik neki a nemzetiségi autonómiát, amit elutasít, azután vonatra száll, ahol ugyan termoszból, de már koccint Nagy-Romániára. Csakhogy eközben még a tapasztalt Apponyi Albert sem fogja fel, mit jelent az a felszólalás. A határok védtelenségének problémáját persze érzékelik legfelsőbb szinten, de nem Károlyi az, aki képtelen változtatni ezen: szeptember végén Wekerle Sándor miniszterelnök Bécsbe utazik, hogy lépjen az ügyben. Nem jár sikerrel.
Szakály: Tegyük hozzá: Wekerle nem volt döntési helyzetben. Akkor még közös hadserege volt a Monarchiának, amelynek a Legfelsőbb Hadura a király volt.
Hatos: Igaz, de ne feledjük, hogy az utódállamok megalakításához vezető antanttámogatás is későn érkezik csak. Lansing amerikai külügyminiszter november 5-én írja meg a román kormánynak, hogy egyetértenek Románia nemzeti céljaival. Wilson elnök azon a nyáron még találkozik egy amerikai magyar küldöttséggel, s utána mondja ki: a Monarchia túlhaladott. Merthogy a magyarok sem akartak Ausztriával együtt élni. A magyar nacionalista szabadkőműves Apáthy István, Károlyi híve, Jászi barátja mondja két évvel később, amikor már megjárta a román tömlöcöket: „Nem gondoltuk, hogy a független Magyarország küszöbéről a történelmi Magyarország sírgödrébe lépünk.” Ám mielőtt Károlyi mulasztásaira kitérnénk, maradjunk még kicsit annál az ősznél. Nem hallgathatjuk el ugyanis, hogy Tisza István is elkövet egy nagy hibát. Amikor a parlamentben elismeri: ezt a háborút elvesztettük.
Szakály: Amikor Tisza ezt mondja, csak Károlyit idézi, utal annak korábbi felszólalására!
Hatos: Sándor, ne haragudj, de nem.
Szakály: Dehogynem. Rá hivatkozik. Károlyi mondja először, hogy elvesztettük a háborút.
Hatos: Akkor pontosítsunk. Tisza Károlyinak igazat adva mondja ki a vereséget, s ennek az elismerésnek van igazán katasztrofális hatása. Kozma Miklós is azt írta naplójában, hogy a legénységet eltiltották az újságolvasástól, annyira rettegtek Tisza szavainak fegyelmet bomlasztó következményeitől. Nem volt Instagram meg Facebook, de napokon belül odaért a hír, hogy vége a játéknak.
Szakály: Akkor sem módosult volna a helyzet, ha Tisza nem mondja ki azt a mondatot.
Hatos: Mindenesetre hihetetlen demoralizáló hatása volt: onnantól a katonák már csak haza akartak jutni.
– Haza is jött egymillió ember. Károlyinak pedig már volt döntési joga, ellentétben Wekerlével. Biztosan nem védhette volna meg az országot?
Szakály: Kikkel? Ami a nemzetiséget illeti, a magyar katona gyakran nem is volt magyar: a császári és királyi 72. gyalogezred például szlovákokból, magyarokból és németekből állt. Kratochwill a nagyváradi honvéd gyalogezreddel rendben hazaér ugyan, de
csoda lenne, ha a magyar csapattestekben levő román katonák másnaptól saját román testvéreik ellen védenék meg Magyarország számára Erdélyt.
Hatos: A katonáknak ráadásul csak harmada jön haza rendezett körülmények között. A többiek menekülnek. Akik rendezettek, azok is csak azért, hogy a hirtelen ellenséggé vált, addig bajtársnak tudott nemzetek között vezető hazaúton túléljenek. Jellemző erre az időszakra: Babits Mihály Húsvét előtt című versét elkéri a költőtől Teleki Pál, hogy háborús almanachjában közölje. Teleki Pál! Nem valami pacifista, destruáló agitátor! Azt a verset, amelynek lényege, hogy legyen vége már, legyen béke már. Károlyiék tévedése az volt tehát, hogy a messiásváró békesség majd megmarad akkor is, ha hazajönnek a katonák. Nem maradt meg. Amikor azt látták, hogy orosz hadifogoly van az ágyukban a feleségük mellett, vagy hogy a jegyző packázott az asszonnyal, nem adott neki fejadagot, a plébános meg drágán keresztelt… elszabadult a pokol.
Szakály: Azért nem minden településen volt ez a helyzet a jegyzővel. Somogyban, ahonnan én származom, más példák is voltak. Igaz, második világháborús a konkrét példa, amely most eszembe jut és a holokauszthoz kötődik, de például Suchman Tamás édesanyja Somogyszilbe úgy érkezett haza, hogy lepecsételve találta a házukat. Ahogy ott hagyták, úgy találták.
– Azt hittük, Kamenyec-Podolszkijt érintő, nagy felzúdulást keltő kijelentése után a holokausztos témákat kerüli majd egy életre.
Szakály: Teljesen hiteles és korrekt volt, amit akkor mondtam.
– Akkor miért kért érte később elnézést?
Szakály: Azt mondtam, hogy megkövetek mindenkit, akiket annak a szakkifejezésnek – idegenrendészeti eljárás – a használatával megbántottam.
– Zsidók 1941-es kitoloncolása és legyilkolása kapcsán használta az „idegenrendészeti eljárás” kitételt.
Szakály: Az országból történt kiutasításra, kitoloncolásra és nem gyilkosság elkövetésére használtam azt a napjainkban is használatos szakkifejezést, amire Ormos Mária azt mondta, hogy ilyen kifejezéssel nem is találkozott az adott korszakban. Mivel számos esetben az ÉS-ben írtak rólam, ezért átküldtem nekik a dokumentumokat, hogy lássák: dehogynem. Egyébként a felettem „ítélkezőknek” ajánlanám, hogy a velem készült interjút olvassák el és ne mások interpretációja alapján alkossanak és alkottassanak véleményt! De ez most nem tartozik ide. Azért hoztam fel Suchmanék esetét, hogy lássuk, volt ilyen is.
Hatos: Azért a jegyzők általában…
Szakály: …a jegyzők egy része, nem tagadható, visszaélt a hatalmával. A legtöbben visszaélnek a hatalmukkal, ha megtehetik és ha nem kérik őket számon. Hazajött tehát 1918 végén a katonatömeg, fegyverrel a kezében, s nagyrészt olyan állapotokat talált, amilyeneket Pali fent leírt.
Hatos: Azonnal parázslani kezdett a bosszú. Égtek a kastélyok mindenütt: Ady feleségének, Boncza Bertának a kastélyát ugyanúgy felgyújtották Csucsán, ahogy Andrássy Gyula tiszadobi kastélyát, vagy épp Károlyi Mihályét Parádon. Elfeledett parasztlázadás volt itt száz éve.
Tormay Cécile rendkívül hatásos, de elfogult és történelmileg komolyan vehetetlen prózája mellett olvassuk olykor Illyés Gyulát is. A Kora tavaszt, amelyben leírja: a visszatérő katonák hogyan fosztják ki Kaposvárt. Színmagyar parasztkatonák. Ezért sem lehetett tehát megvédeni a hazát.
– Károlyi tehát bűnbak csupán?
Hatos: Az.
– Két jobboldali értelmiségivel, történésszel ülünk itt, és egyikük sem mondja fel, hogy Károlyin, a vörös hazaárulón ment el az ország? Még Szakály Sándor sem?
Szakály: Elnézést, de tőlem ilyet soha nem hallhatott senki.
– A magyar jobboldalon pedig a Horthy-kor óta mély gyökeret vert ez a magyarázat.
Szakály: Lehet, ettől még igazzá nem válik. A húszas-harmincas években Károlyi tevékenysége valóban kimeríti a hazaárulás fogalmát. Csakhogy akkorra ugye társutas már, bizonyíthatóan Benešék finanszírozzák…
Hatos: Ebben nincs vita közöttünk.
Szakály: Még abban sincs, Károlyi akarja-e Magyarország feldarabolását. Nem. Jászi Oszkár sem. Senki.
Hatos: Pontosan. Jászi ekkoriban még arról ír, hogy a Balkánon hogyan fogunk kereskedelmileg terjeszkedni. A horvátok ennek megfelelően nacionalista imperialistának is látták őket.
Szakály: Nem véletlenül.
Károlyi egyetlen akácfát nem akar Szent István birodalmából elengedni. 1919. március 3-án írja a sajtó, hogy Szatmárnémetiben megszemléli a Székely Hadosztály alakulatait és azt mondja: „nem, nem, soha” nem írok alá olyan békeszerződést, amely szétszakítja a Szent István-i birodalmat.
Nagy álma volt, hogy ott lehessünk a béketárgyalásokon. Részben ez is okozta Károlyi kétségtelen népszerűségét hatalomra jutásakor: az ígéret, hogy békepártisága, antantpártisága előnyösebb helyzetet eredményez majd az ország számára a tárgyalásokon. Arról azonban szó sincs, hogy ne lett volna neki fontos a haza: amikor francia internálásából hazajön, Károlyi rögtön kimegy a frontra. Fiatal történészként kaptam egy fényképet: Bethlen István, Károlyi Mihály és Kossuth Lajos szerepelnek rajta – frontszolgálat közben.
Hatos: „Erdélyt tigrisek fogják védeni, nem emberek.” Ezt mondja Károlyi ’16-ban, a román betöréskor. IV. Károly közli, hogy Magyarországot csak egy ultranacionalista vezetheti ki a válságból. Károlyi annak számított, hitele épp a hazafisága volt. S ma meglepően hangozhat, de bizony őt és nem Tiszát támogatták a színmagyar megyék. Tiszát nem támogatta sem az Alföld, sem a Dunántúl.
– A nemzetiségek sem. Az 1907-es lex Apponyi, az erőltetett magyarosítás nem tett rá egy lapáttal a nemzetiségek dühének lángjára?
Szakály: Nem látom olyan sötéten az akkori nemzetiségi politikát. Ha mindaz igaz, amit leírsz a könyvedben is, Pali, akkor a lex Apponyi következménye nem lehetett valami nagymértékű.
Hatos: Növekszik valamelyest a magyarság aránya, csak elfelejtjük, hogy ez a városok és a hazafias zsidóság többlete. Selmecbánya és Kassa tehát tényleg magyarrá lesz, de a lakosság kétharmada a parasztsághoz tartozik. Márpedig Erdélyben 400 falu románosodik el az elvileg magyar asszimilációsnak mondott időszakban. A Felvidéken is elszlovákosodnak a magyarok. Az erdélyi vármegyei magyarság elveszett – írja le Ravasz László 1916-ban.
– A nemzetiségi kérdés és a parasztlázadások – mintha az ország elvesztésének mindkét szempontja ugyanarra az okra lenne visszavezethető: a birtokviszonyokéra.
Hatos:
Ez a jobboldal ősbűne. Ebben nem árt az önkritika. Elfelejtették, ahogy ma is elfelejtik, hogy az ország lakosságának kétharmada földműves, mezőgazdasági munkás volt, s hogy közülük százból negyvenötnek semmi, de semmi földje nem volt.
A románoknál, a szerbeknél, a cseheknél – mindenhol sokkal jobb volt az arány ennél. Nem éltek jól a romániai parasztok sem, de ők legalább a saját kenyerükön tengődtek, nem a szolgaság bő moslékán. Somogyban, Fejérben viszont a nagybirtokosoké volt minden, az ottani színmagyar parasztság meg nincstelen volt. És ugyanez a baloldal ősbűne is. Tisza nem osztott földet, Károlyiék aztán megígérték, de nem valósították meg. A nagyüzemben gondolkodó baloldalnak sem volt érdeke, hogy sok millió kis tulajdonos legyen az országban.
Szakály: Nem is annyira a nemzeti érzés lobban fel a történelmi Magyarország nemzetiségeiben sem, hanem az emiatti szociális düh. Amelyet aztán a nemzetiségi vezetők saját nemzeti céljaikhoz használnak fel – sikerrel.
hirdetés
Hatos: Annyira így van, hogy akár rosszabbul is járhattunk volna. Márianosztráról jelentik 1918 novemberében: küldjenek gyorsan csapatokat, hiszen ez „szlovák vidék”. Móricz Zsigmond leírja, hogy Kerepes környékén is félő: fellázad a helyi szlovákság. Amely többségben volt. Ők voltak a földművesek, a napszámosok, míg az intézők, az uradalmiak szinte kivétel nélkül magyarok.
A „magyar” egyszerűen urat jelentett számukra, a nemzetiségi vezetőknek annyit kellett mondaniuk: a magyarok elnyomnak benneteket, azért megy ilyen rosszul a sorotok.
Szakály: Miközben ez persze nem volt igaz – nem nemzetiségi alapon nem adtak földet. A félelem a magyar politikai elitben megvolt az üggyel kapcsolatban: az 1910-es népszámláláskor Horvátország nélkül 54 százalék magyar nemzetiségű az országban, Horvátországgal együtt pedig kevesebb mint a lakosság fele. 1908-ban a magyar kormány nem is szeretné, ha úgy csatolnák a birodalomhoz Bosznia-Hercegovinát, hogy nekünk valami közünk legyen hozzá. Hiszen még rosszabb lenne az arány. De földet nem a nemzetiségeknek, hanem a földműveseknek nem adtak, úgy általában. Még egy érdekesség: nem más, hanem Jászi veti fel aztán, hogy ígérjenek földet a katonának s akkor talán könnyebb lesz a haderőt megtartani, megszervezni. Erre más formában ugyan, de később volt példa. 1944-ben minden kilőtt szovjet harckocsi után öt hold föld járt. Kéri Kálmán vezérkari ezredes szemlét tartott egy frontszakaszon, s egy baka azt mondta neki: hármat kilőtt, 15 hold föld neki elég is lesz, ő már jól van. Igen ám, de száz éve nincs senki, aki felajánlott volna a saját földjéből. Még megváltással együtt sincs, pedig Prohászka Ottokár is így vetette fel a kérdést.
Hatos: Bizony, nagyon gyorsan „lekeveri” Prohászkát a püspöki kar. Fontos, amit említesz: hogy nem csak baloldalról jönnek ezek a hangok. Viszont húsz éve fejlődik már ekkorra a magyar szociáldemokrácia. Hiába nevezik őket hazátlan bitangnak, azonosulnak a magyar nemzeti törekvésekkel. De nem csak Károlyi nem rájuk épít: a magyar baloldal mindmáig nem beszél Garami Ernőről.
TGM miért nem róla beszél? Miért mindenki Szabó Ervinről, aki egy kis szektának a guruja volt. És anarchista. Garami nem, ő valódi szociáldemokrata volt, s mögötte tömegek álltak. Senki sem emlékszik rá. Helyette a köztársasági mítoszt élesztgetik, holott senki nem akart eredetileg köztársaságot. Garami sem, Jászi sem. Károlyi meg könnyezve csókolta meg Zita hófehér kezét azzal, hogy „Megmentem Őfelsége trónját”.
Csakhogy mindenhol omlottak a trónok: a mienk volt a legutolsó november 16-án.
– Nincs tehát semmilyen valós öröksége annak az „elátkozott köztársaságnak”?
Hatos: Orbán Viktor mondta ki nemrég: az, hogy az alkotmány tiltja a koronázást. Ennyi.
– Attól még koronázatlan király nélküli királyság van most is, nem?
Hatos: Az államforma köztársaság.
– Nem úgy értettük…
Hatos: Értem, de ha erre válaszolnék, az már politizálás lenne.
– És az baj lenne?
Szakály: Baj nem lenne, csak – noha mindketten érintkeztünk már a politikával – nem szoktunk állásfoglalásokkal belefolyni politikai kérdésekbe.
– Nincs mit tenni: vissza a múltba. Kádárék sokat hangoztatott internacionalista szövegével szemben tehát épp a magyar munkás volt a hazafiság letéteményese?
Hatos: A Kádár-korszakban kényelmetlen volt azt mondani, hogy ezek bizony hazafiasak voltak, nemzeti célokat követtek, de a jobboldalon is el kellett tagadni ugyanezt. Pedig Pozsony, Kassa, Temesvár, Pécs vagy a Zsil völgye: ezeken a helyeken bizony a szervezett munkásság áll ellen a megszállóknak. A mai nagy arisztokratanosztalgia közepette másrészt megmosolyogva idézem föl Zichy József pozsonyi főispánt, aki ’19 januárjában, néhány nappal azután, hogy a szlovákok elfoglalják a várost, bekocsizik és közli a kedves zsupán úrral, hogy minden hatalom Istentől való, tehát neki ez rendben is van, csak beszállíthassa a birtokairól a fáját. Ennyit arról a mítoszról, hogy a baloldal ősei mind nemzetárulók, a jobboldaléi meg mind hős hazafiak.
Szakály: Azért úgy se tegyünk, mintha Károlyi bűntelen lett volna. Hibája volt az erélytelensége. Az, hogy a Katonatanácsot nem tudta kézben tartani, hogy képtelen volt a védelmet valóban szabotáló Pogány Józsefet kiiktatni a rendszerből, az ő hibája. A haderőhöz való hozzáállás is elképesztő volt akkoriban.
Demokratikus honvédség – efféle szamár elképzeléseket valósítottak meg. Márpedig egy hadsereg onnantól, hogy demokratikus, már nem hadsereg.
Nemcsak a katonákat bocsátják el, hanem a tisztikar jelentős részét is, megszüntették a vezérkart, a tüzér törzskart, a hadmérnökkart. Agyrém. Nyolcezer tiszt hiányzott egy ütőképes haderőhöz, amit paradox módon a moszkovita kommunista Kun Béláék próbáltak orvosolni. A Vörös Hadsereg vezérkarában szinte mindenkit megtalálunk a későbbi magyar királyi Honvédség katonai elitjének tagjai közül: Sztójay Döme, Werth Henrik, Jány Gusztáv, Szombathelyi Ferenc, Csatay Lajos, Lakatos Géza, Náday István, Vörös János, Hennyey Gusztáv… Szívesen vállalták akkor a szolgálatot. Nem a bolsevista eszmék miatt, hanem egyrészt, mert újra volt egzisztenciájuk, de főleg, mert a szülőföldet, a hazát akarták védeni. Több mint 54 százalékuk a később elcsatolt – akkor még csak megszállt – területekről származott ugyanis. Ahova később soha nem mehettek haza. Katonaszökevénynek számítottak Romániában, Jugoszláviában… A Katonatanács tehát a legnagyobb bűnöző testület volt.
Hatos: Károlyinak az erélytelenség volt a hibája, nem vitás. Festetich Sándort például kinevezi hadügyminiszterré és zöld utat ad neki, hogy ha meg tudja buktatni Pogányt a Katonatanácsban, akkor övé a pálya. Csak hát: nem tudja. Károlyi meg annyiban hagyja a dolgot, azaz cserben hagyja Festetichet.
– Ha ennyi a hibája, nem a nagy, gonosz nemzetvesztés, miért épp belőle lett bűnbak?
Hatos: Mert tökéletes választás arra, hogy a saját kis árulásainkat, mulasztásainkat, magánbűneinket elfedjük. Sikertelen politikus, aki később kommunista társutas lett, s 1945 után eladta magát Rákosinak. Hogy az adott pillanatban nem volt még az, ebből a szempontból nem érdekes. Csak össze kell mosni az idősíkokat és itt a tökéletes bűnbak.
– Ha ez így van, miért azzal szórakozik a kormány, hogy vigyük el Károlyi szobrát és állítsuk fel újra Tiszáét?
Szakály: Károlyinak nagyon rövid ideig van valóságos szerepe a magyar történelemben, igaz, éppen akkor, amikor az ország elnyeri rég áhított függetlenségét – ezért is emlegetik akkor Rákóczi kurucait, Kossuth talpasait. Tisza István életútja sokkal gazdagabb, valóban nagy formátumú politikusi életmű.
– Mondjuk amikor megölik, senki sem siratja…
Hatos: Tisza nem volt a jobboldal mitikus alakja még halála után sem. Szobra ellen annak idején a szélsőjobbos Bangha Béla is tiltakozott, de még Zilahy Lajos is, a Magyarország hasábjain. A református Tiszát a katolikusok egyszerűen nem érezték magukénak.
Szakály: Tény, meggyilkolása után azonban mégiscsak példakép válik belőle. Magyarország kétszeres miniszterelnöke, aki az ország érdekeit a Monarchián belül mindenki másnál ügyesebben védte. Az az érzet alakul ki vele kapcsolatban, hogy ha nem ölik meg, ez az ember lett volna képes egyben tartani Magyarországot.
– Képes lett volna?
Szakály: Nem. Senki sem lett volna képes egyben tartani Magyarországot. Mindenesetre, ha egy közösség azt mondja, hogy valakinek szeretne szobrot állítani, én sosem fogok ellene tiltakozni. Akkor sem, ha nem értek egyet vele, vagy ha művészileg furcsállom. Visszatérve Károlyira és Tiszára: én az első elmozdítást – amikor Tisza István szobra „eltűnt” az Országház mellől – nem tartom jónak. Amikor Kádárék odaállíttatták Károlyi szobrát Tisza szobrának korábbi helyére, jelezhették azt is: az előbbi „legyőzte” az utóbbit, ha már párbajban egykor nem sikerült neki. Akkor így utólag, szoborban és a nemzet emlékezetében.
Hatos: Sándor, igaz, az mindenesetre, hogy most megint elmozdítással és nem mondjuk melléhelyezéssel ért véget a történet, azt vetíti előre: egy újabb politikai-hatalmi változás után megint eltűnhet Tisza István szobra a Parlament északi széle elől.
– Tehát nem egyikük vagy másikuk tehet az ország elvesztéséről.
Szakály: Valóban nem. Vegyük például Svájcot. A nagyhatalmi érdek tartotta össze mindig. A Monarchiát szintúgy. Oroszországgal szemben lehetett ellensúly, a porosz–osztrák háború idején föl lehetett használni a németek ellen. 1918-ban viszont mindenki úgy hitte, hogy Oroszország káoszba fullad, meggyengül, nem is kell tehát ellensúly vele szemben. Nem mi határoztunk a sorsunkról. Arra nem is volt módunk.
Hatos: A szuverenitás hangsúlyozása azért óriási hiba volt magyar részről. Károlyi részéről is. Már Deák Ferenc megmondta: ha a Monarchiának vége, a történelmi Magyarországnak is vége. Így is lett.
Szakály: Azok a száz évvel ezelőtti napok végleg lezárták az ezeréves Magyarország történetét.
– Végleg?
Hatos: Valószínűleg igen.
Szakály: Igen. Az viszont engedtessék meg nekünk, hogy szomorúan emlékezzünk ezekre az eseményekre.
Ha tetszett az interjú, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!
Fotók: Vörös Szabolcs
