Titkos írás: így születnek a csodák 2018 karácsonyán
Ez egy titkos írás. Nem mondhatjuk meg, hogy kik a szereplői. Azt sem, hol játszódik. Kérjük, ne is kutassanak utána. Csak engedjék, hogy elmeséljük!
×××
„Keresek 12 személyt adventben” – ezt a levelet találta egy reggel a telefonján. Ébredés után legtöbbször csak átfutotta az éjszakai termést, de most nemcsak kinyitotta a levelet, amit ismerőse küldött tovább neki, de szinte lélegzetet sem vett, amíg végigolvasta. Egy pap írta:
„A nyáron az egyik kis templomomban megjelent egy kisfiú, aki rögtön az első itteni miséjén ministrálni is akart. Idővel kiderült, hogy az édesanyjával és három testvérével költöztek ide. A fiú most elsős, már harmadszor. Csak egy veséje van, ezért aztán minden betegség utoléri. Hetek alatt észrevettem, hogy szeret biciklizni, de nem sok veszélyérzete van. Adtam neki ajándékba egy láthatósági mellényt, azóta abban teker. A többi ministráns megtanította a feladatokra, mindent ügyesen végez. Én pedig megmutattam neki, hogyan működik az óra, tudja már, hogy a mise előtt mikor kell be- és kikapcsolni a harangot. A karitászos munkatársak jelezték, nehéz a család helyzete, bár az anyuka dolgozik, de négy gyerekkel nem könnyű. A kisfiúval megüzentem, melyik nap látogatom meg őket, és két szatyor élelmiszerrel meg is érkeztem.
Előtte bementem mindkét szomszédhoz, mert nem akartam elhinni, hogy a köztük lévő házban lakik egyáltalán valaki. Egy olyan házban, amiről mindig azt gondoltam, hogy holnap összedől vagy holnapután ledózerolják.
Most az ajtó felett karácsonyfaégők jelezték, hogy laknak itt. Az égőket a tiszteletemre kérték kölcsön, másnap már nem is voltak ott. Az anya konyhában ültetett le, mert ez az egyetlen helyiség a házban, ami nem ázik be. Minden mást fürdőszobának tekintenek, mert igazi fürdőszoba nincs. Pedig 20 ezer forintot fizetnek havonta ezért az albérletért. Az anyuka mondta, nagyon sok ez az összeg. Úgy értette, a család költségvetéséhez nagyon sok. Magamban hozzátettem, ezért a házért is sok. A szokásosnál is gyorsabban döntöttem: másik albérletet kell számukra keresni. Két nap alatt találtunk is, egy minőségileg messze jobb épületet, fürdőszobával.
Csak hát ez 35 ezer havonta. Sok vagy kevés? Nekik megfizethetetlen.
Ha legalább egy évet, vagy jobb esetben kettőt ki tudnánk fizetni helyettük, akkor ennek a családnak helyrerázódhat az élete. Ruhájuk, ennivalójuk van, erre odafigyelünk. A karácsonyt már az új albérletben töltik a gyerekek. Ez lesz az ajándékunk.”
Mikor a férfi végigolvasta a levelet, úgy gondolta, 35 ezer forintot karácsony előtt nem tud nélkülözni, de 10-15 ezer forintot fel tud ajánlani. Semmi baj nem lesz, ha nem tizenkét embert talál az atya, hanem tizenhatot – és továbbküldte a levelet a barátainak, hátha így összejön a 35 ezer. Judit és férje hozzátettek kettőt, Erikáék tízet, Irénék egy újabb tízest, de ők egész évre vállalták – egyedül kifizetik tehát csaknem az albérleti díj harmadát. És a sornak nem volt vége, mert akadt még ember az országban, aki ugyanígy gondolkodott: az ismeretlen atya megírta a levelét a saját barátainak, azok továbbküldték az ismerőseiknek, akik megkeresték vele a saját barátaikat, hogy cselekedjenek.
A telefon vég nélkül csengett, amikor a férfi a falusi plébániát hívta. Idős papot és hosszú, fűtetlen plébániai folyosót képzelt, amin az atyának végig kell mennie, hogy felvehesse a telefont. Idősnek is tűnt a hang, mikor végre megszólalt – és furcsán érzelemmentesnek. Persze, sosem tudhatja, keresztelőhöz vagy temetéshez hívják – ezzel magyarázta magának. Az atya azt mondta, köszöni az adományt, sokan jelentkeztek, az albérleti díj már megvan, most be kellene rendezni a lakást. Elmondta, mit kér, és a feltételeit: nem látogathatják meg a családot, nem mondja meg, hogy melyik faluban élnek, és nem lehet a gyereket megnézni ministrálás közben.
Ahogy hallgatta, helyeselte magában: nincs szegénysimogatás, őrizni kell a méltóságukat. Szégyellik a szegénységüket. Az apa verte őket, a gyerekeket is. Úgy menekültek el – ha nem vigyázunk, megint erre a sorsra jutnak.
Porszívó, vasaló és teafőző – a pap ezeket kérte a családnak. És vihetnek csokoládét, az mindig jól jön, ahol ennyi a gyerek.
Módosult hát a terv, újra megkereste a barátait: Mariann egy szinte új porszívót ajánlott, Erika egy vízforralót és egy teáskannát adott, Judit egy nagy csomag kakaót és egy desszertet tett a pénz mellé. Vettek egy új vasalót, csillagszórót, szaloncukrot, ünnepi szalvétát, mesekönyvet Jézuskáról, meg néhány finomságot. Maradt még tízezer forint, betették egy borítékba. Az atya ugyanis azt kérte, személyesen neki adják át az adományt.
Ez ugyan nem tűnt túl ésszerűnek, tömegközlekedéssel öt és fél óra az út oda, autóval is hét órába telik megfordulni, ha nincs nagy dugó Budapesten. Az egyébként visszafogott Irén mégis lelkesen mondta: mindig is így szeretett volna segíteni, a plébánián lesz a pénz, és csak akkor és annyi fogy belőle, amennyi szükséges: „Pont ez az, amit vallok: a hajléktalanná válást kellene megakadályozni, még időben segíteni a vészhelyzetbe kerülőkön.”
Mi pedig örültünk, mert az atya ugyan tiltakozott eleinte, hogy újságíró is jelen legyen, de amikor titoktartási esküt tettünk és megígértük, hogy sem plébániája, sem az ő nevét nem írjuk le, de még azt sem, melyik irányba indulunk az országban, megenyhült. A baráti társaság pedig úgy gondolta, az útnak meglesz az a haszna, hogy személyesen könnyebb felmérni, milyen további segítségre van szükség. Mert akinek csak megemlítették az atya levelét, mind azt mondta, ha tüzelőre, orvosra, korrepetitorra, bármire kellene pénz, számíthatnak rá.
×××
Hosszú volt az út, ám olyan mesés szépségű tájon kanyargott, hogy nem bánták. Egyutcás faluba értek, megijesztette őket a templom állapota, de kiderült, hogy a faluban több is van, menjenek csak tovább. A második, a román stílusú mellett sáros földút vezetett a plébániához, csak amikor odaértek, látták, hogy betörve az ablaka, nem lakik ott senki.
A szomszédban viszont égett a lámpa, hat macska rebbent szét a verandáról, amikor ölükben a csomagokkal bekopogtak.
– Én nem a plébános vagyok – ismételte türelmesen a szomszéd az utóbbi napokban bizonyára sokadjára, és magyarázni kezdte, hány templom is van a faluban.
A legszebb mellett lakik a plébános, neogótikus épület, belül vajszínre festett falakkal. Valami békepapos jelenetet ábrázoltak a freskók, még tank és úttörő is volt rajtuk állítólag, azt takarták el nagy gipszkarton táblákkal. A plébánia is szépen felújított, nyoma sincs a képzeletükben élő hideg, hosszú folyosónak. Magas, vékony, középkorú férfi fogadta őket meleg szeretettel. Mégis: volt valami furcsa a jelenetben.
Az atya arról beszélt, hogy nem 12 jó embert talált, de 24-et, sőt még annál is többet. Hűtők, konyhagépek, lábosok, fazekak érkeztek. Nemcsak az albérleti díj van meg, de a rezsibe is be tud segíteni, és karácsonyra felszerelik a család új otthonát. Mégis úgy érezték, nem teljes az öröm.
– Miskolcról, Budapestről jönnek adakozni a családnak. Miért? – kérdezte az atya.
A vendégek szívesen visszakérdeztek volna, miért nem örül teljes szívéből, hogy ennyi embert megérintett a levele. De inkább hallgattak, mert tudták, komoly oka lehet a pap kettős érzelmeinek. Jó ember, nem ez az első ilyen akciója, hittanosok ezreit juttatja szeretetcsomaghoz minden évben, hátha akkor inkább a hitoktatást és nem az etikát választják.
Egy parókián természetes közeg a csend, érdemesebbnek tűnt kivárni, míg ő maga tisztába jön az érzelmeivel.
– Maguknál nincsenek szegények? – törte meg végül az atya a csendet. – Minden faluban van tíz. Budapesten, Miskolcon ezer, tízezer. Miért nem találják meg a sajátjaikat?
Nem tudták rá a választ, kérdés lett belőle.
– A huszonnégy emberből, aki segített, hányat talált a saját gyülekezetében?
– Egyet sem. Nem is tudnak a családról, észre sem veszik az emberek az ilyet, már a második szomszéd sem tudja, kik költöztek ide.
És ez egy falu, ahol elvileg mindenki ismer mindenkit, mennyivel nehezebb a nagyvárosban!
– Én nem akartam nagy dolgot elindítani, az egyszerű megoldásokban hiszek. Csak a kezdőlökést szerettem volna megadni a családnak. Az anya becsülettel dolgozik, és úgy gondoltam, ha nem is jutnak a kis pénzéből egyről a kettőre, pici segítséggel és a maguk erejéből kettőről a háromra már eljutnak. A barátaimnak írtam, nem számítottam rá, hogy idegenek jelentkeznek. Tíz falu tartozik hozzám, hat templomom van, vasárnaponként csak háromszor misézhetek, de amikor sorra kerülnek, elmegyek oda is, ahol csak tizenketten ülnek a padsorokban, mert ők is az én híveim. Ismerem mindegyiküket névről. Abban a templomomban is, ahol százan jönnek. Tudom mind a 26 elsőáldozóm nevét, az összes hittanosomét az első óra végére.
De itt ismeretlenek segítenek úgy, hogy névtelenséget kérnek, azt írják a feladó helyére, hogy anonim, és így elvész a segítség személyes ereje. Nem látok emberi arcokat mögötte.
Megint csend lett, azután a vendégek elkezdték bemutatni egymást. A házaspárok nevét mondták és hozzátették:
– Egy lányuk és egy egyetemista fiuk van. A fiuk tavaly megbetegedett, nehéz időszakot éltek át.
– Ez a barátunk különös személyiség, még sosem hallottunk ilyet, de ő szent szeretne lenni, mégis egy nem hívő férfihez ment feleségül. Megtérítette. Három egyetemista gyerekük van.
– Egy másik barátunk most veszítette el az édesapját, nagyon nehéz neki. Háromgyermekes családapa, a felesége okos asszony, gyógytornász, sokak támasza. A porszívót egy olyan család küldte, akiknek első gyermekének még babaként agydaganata lett, de bennük olyan erős volt a hit, hogy még három gyereket vállaltak. Meggyógyult a lányuk, a házasságuk pedig sokak számára példa lett.
– Verte őket, a gyerekeket is – vette át a szót tőlük a pap. – Egy ismerősükhöz menekültek Budapestre, egy szobában laktak öten, de azután tovább kellett állniuk. Hajléktalanszállóra kerültek, a gyerekeket elvették az anyától. Nem tört össze, dolgozott, küzdött értük, egy év után visszakapta őket. Nem tudom, az apa hányszor találta meg a családot, hány állomás után kerültek hozzánk. Szegények és mindig is azok voltak, pedig az anya szorgalmasan dolgozik. Nem adok pénzt a kezükbe, a maguk borítékára is ráírom: albérletre 2019. Előbb meg kell tanulniuk gazdálkodni, beosztani. Az új otthon sem egy palota, de ezt fenn tudják majd tartani. Van már tűzifájuk is. Én magam sem tudom, hogyan működik ez, de működik.
Egyre felszabadultabban mesélt, elmondta első találkozását a kisfiúval. Nemhogy egy új ministráns, de egy új gyerek is feltűnő a templomban.
– Sorban zárják be az iskolákat. Most is, hiszen a világ egyetlen kormánya sem képes 11 gyerekért fenntartani egy iskolát. Amikor megérik egy ilyen döntés, megkeresik az iskolaigazgatót, kikérik a véleményét, és az igazgató azt mondja: ne zárják be. Megkérdezik a szülői munkaközösséget, azok is azt mondják: ne zárják be. Az önkormányzatot, és a szomszéd falu polgármesterét is, ahonnan azért jöttek ide a gyerekek, mert az ő iskolájukat már korábban becsukták. Mind ugyanazt feleli, de én legszívesebben megmondanám: nem tehetnek mást, és legyél tisztában vele, hogy miattad teszik, mert nincs gyereked. De nem mondhatom, mert elkergetnek.
– Maga ostorozó pap? Szidja a híveit? – kérdezték a vendégek.
– Én? Dehogy.
A templomokkal is az a helyzet, mint az iskolákkal. Ez nem Budapest, ami vonzza a fiatalokat, nem Buda, ahol az elit is templomba jár, és a hívők alighanem jobban élnek az ottani átlagnál.
Itt a módosabbak gyakran kívül maradnak a falvak közösségén. A főutcán azért is sok az elhagyott ház, mert a tehetősebbek a falu szélén építkeznek, nagy villák látszanak a távolban, de ők nem nagyon járnak templomba. A szegények, az idősek, az átlagnál kevéssé iskolázottak az atya hívei.
– Ha valaki eljut egy főiskolára, az többé nem jön vissza. Van templomom, ahol a 12 idős hívő könyörög, hogy renováltassuk. Kisnyugdíjasok, de az összerakott kis pénzükből két-három millió forintot adnának, annyira fontos számukra a templom. De minek? Minek csillogjon-villogjon, ha sorvad a falu, a templom kilincsét nem fogja meg senki? Tíz év múlva az én utódomnak már nem lesz hat temploma, csak egy. Meghalnak a híveink. Van olyan templomom, ahova 80 százalékban idegenek járnak, nagyvárosiak, akik beleszeretnek a tájba, vesznek egy házat, misére is eljönnek a gyerekeikkel, de nem a templomi közösség részei.
Lassan vált érthetővé, miért voltak az atyának kettős érzései az adományok láttán. A vendégek pedig ráéreztek, nemcsak az atya kereste a személyességet, ők is erre vágytak, ezért rezonáltak a levelére. A pap ezt adta meg nekik.
– A híveim zöme szegény ember, de szeretném, ha megértenék, attól még tudnak segíteni másoknak. Ez nem lehetőség kérdése, ez keresztény kötelesség. De sok ember, ha látja a másik nyomorát, nem erre gondol, hanem az jut eszébe: de jó, hogy nem én vagyok ilyen helyzetben, és lapoz, odébb lép. Vannak barátaim, akiknek a személyem a garancia, hogy a pénzük jó helyre kerül. Ha pedig konkrétan megírom, mennyi pénz kell, és mit kap a család érte, és az eredményről is beszámolok, az megnyitja az emberek szívét.
×××
Becipelték az adományokat. Csillagszóró, szaloncukor – ez látszik a csomagok tetején.
– Ajjaj, nincs karácsonyfájuk, amire tehetnék.
Az atya megvakarta a fejét, ők meg azt kérdezték, milyen karácsony ez, karácsonyfa nélkül. Pedig mennyi mindent kaptak az elmúlt napokban. A gyerekek édesanyja csak állt és bámulta a hatalmas fehér dobozba csomagolt hűtőszekrényt, mert neki még soha nem volt semmiből új. Rögtön javasolták, hogy elugranak a fáért, de az atya már tudta, nem kell érte fizetni, hiszen a fél országot ez a környék látja el karácsonyfával.
– Meglesz az Jézus nevében, megígérem.
Ebben maradtak, és ugyan nem voltak biztosak benne, a pap mit tett még hozzá halkan, amikor kikísérte őket, de meg mertek volna esküdni, hogy valami olyasmit: így születnek a csodák.
Ha tetszett az írás, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!
Borítókép (illusztráció): AFP/Tofik Babayev
