Két ország egyben: kolostortúra Koszovóban szerbek és albánok között
Kereken tízéves Európa legfiatalabb állama. A Válasz tudósítója elment megnézni, hogyan boldogulnak albánok és szerbek a magyar katonák óvó tekintete előtt felcseperedő Koszovóban. És megérteni, hogyan lesz ebből valaha egy ország. Balkáni riportunk második része.
A dečani kolostor nem is fekhetne idillibb helyszínen: az Albán-Alpok lábánál, egy patak melletti erdőben. Mintha festve volna, annyira szép. Csak a tájképfestő kevésbé romantikus hangulatában hatalmas háromszögű betonakadályokat is pingált a kolostorhoz vezető útra. Meg álcahálóval fedett megfigyelőállomásokat, amelyek mögött osztrák katonák bújnak meg és szólítanak fel, hogy töröljek minden fényképet a gépemről. Pedig már jó tíz éve, hogy egyetlen gránátot sem dobtak az épületre, igaz, 2016-ban egy, a kolostor kapujánál megállított kocsiban fegyvereket és robbanószert is találtak. Mindenesetre az osztrákok is elismerik, hogy most egész jó a helyzet, amint azok a magyar KFOR-os katonák is, akikkel Koszovóban találkoztam. Van belőlük bőven, a négyezer békefenntartó egytizede magyar – ez messze a magyar honvédség legnagyobb missziója. További jelentős változás, hogy a NATO csapatainak eredetileg az albánokat kellett védeniük – ma már a szerbeket.
A fejlődést a templom egyik Montenegróból érkezett szerzetese is kénytelen elismerni, amikor megmutatja a kolostor büszkeségét, a legnagyobb szerb ortodox középkori freskót. „Ó, már katonai konvojos kíséret nélkül is ki tudunk menni vásárolni” – meséli. Majd hozzáteszi: „na persze, nem a faluba, azt nem úsznánk meg ép bőrrel, de a közeli Pećbe”. Aztán még pontosít kicsit: „Persze ott sem magába a városba, csak a város szélén valamelyik nagyáruházba”. De végül is olyan sokat nem kell vásárolni, a húsz szerzetes sajtot, bort is készít magának.
Peć vagy albánul Peja a szerb ortodox egyház szívcsakrája, a csodaszép Rugova-szurdok bejáratánál. Valamikor az egész ortodox patriarchátus székhelyeként is működött, vagyis volt idő, amikor ez a hely volt a szerbség központja. Ma egy olyan vidéken áll, ahol már nincsenek is szerbek. Amiért persze jelentős részben magukat okolhatják. A jugoszláv hadsereg Koszovónak ebből a nyugati sávjából különösen brutálisan akarta elűzni az albán lakosságot, ez az Albániával határos hegyes rész volt ugyanis a szeparatisták fő utánpótlásvonala. Ennek megfelelő volt az albán bosszú is a szerb vereség után.
A Balkánon nincsenek nagyvonalú győztesek. „Mindenkit elüldöztek. Ma talán két-háromezer szerb él Prizren és Peć között” – mondja a montenegrói szerzetes.
És a harag alig enyhül: nincs olyan falu a vidéken, amelynek kétnyelvű helységnévtáblán ne volna akkurátusan lefújva a szerb név. Az egész térség teljesen egynemű lett. Ahol kevésbé elkeseredett volt a küzdelem, ott valamivel jobb a viszony. Valamivel.
Prizren a legszebb, sőt az egyetlen igazán szép koszovói város, az albán nemzettudat megszületésének fontos színhelye. Körben csipkés hegycsúcsok, a várost rohanó folyócska szeli át, rajta íves török hidak. Mindenhol mecsetek és templomok. Utóbbiak előtt feliratok figyelmeztetnek arra, hogy a templomok megrongálása bűncselekmény. Ha esetleg valaki azt gondolná, nem az. Miközben a legtöbb helyen a Molotov-koktélok és a gránátok szolgáltak a templomrombolás bevett eszközeiként, Prizrenben ennél a 2004-es összecsapások idején tovább jutottak. Kreatív albánok hatalmas olajtartályokat vittek be a szerb székesegyházba, amely a dečani és a pejai épületegyütteshez hasonlóan világörökség. A XIV. századi templomot így sem sikerült felgyújtani, de a freskókat annyira bekormozták, hogy a nemzetközi restaurátorcsapatnak másfél évtizede nem sikerül felújítani: a templom azóta is elhagyatottan, lezárva, szögesdróttal körbetekerve áll.
„Itt nem rossz a viszony, vannak szerb ismerőseim, meg is borotválom őket – mondja Luli, a borbély, bizonyítva, hogy minden relatív. – Djakovában nem mernének egy albán penge közelébe menni, ott túl sokat gyilkoltak ehhez. Nőket, gyerekeket is”.
A török hódoltság évszázadaiban a kolostorok, az egyház tartotta meg a szerbséget; ez az egyik, ami miatt olyan fontos számukra Koszovó. A másik maga a csata, amivel a török hódoltság kezdődött. Rigómező, azaz Kosovo Polje síkság az ország közepén, Pristina mellett, a terület, amiről az ország is a nevét kapta. Ideális csatahelyszín. Először 1389-ben, aztán 1448-ban győztek itt a törökök. A második csatában Hunyadi seregét verték meg, az elsőben pedig a szerb nemesség veszett oda. S a hely jelképes helyszíne Jugoszlávia szétesésének is. A csata emlékére emelt oszlopnál az ütközet hatszázadik évfordulóján Szlobodan Milosevics 1989-ben egymillió idefuvarozott szerb előtt mondta el egyik leghírhedtebb beszédét, amelyben komcsi pártfunkcionáriusból nacionalista vezetővé átváltozva először tett utalást arra, hogy eljöhet az idő, amikor a szerbeknek újra fegyvert kell fogniuk. Két év múltán kitört a jugoszláv polgárháború, amely aztán tíz esztendővel később elérte Koszovót is, és csonkká tette Szerbiát.
Ma egy konténerben melegedő portás és egy rakás kóbor kutya őrzi az emlékművet a süvítő szélben. Nem messze, egy ötszáz éves szederfa árnyékában Murád szultán türbéje. A szultánt az első csata idején gyilkolták meg, romlandó belső szerveit itt is temették el. A türbét a török állam tette rendbe, mellette kis múzeum, amelyet Mohamed, egy fiatal történész mutat meg, ízelítőt adva a balkáni történelem cseppfolyósságából. „Az albánok többsége is a keresztény, törökellenes oldalon küzdött. Murádot a hagyomány szerint egy Oblics nevű vitéz ölte meg, akiről nem tudni, szerb, albán vagy éppen magyar volt-e. Sőt az is lehet, hogy nem is Oblicsnak hívták, csak évszázadokkal később nevezték el így – majd kis szünet után hozzáteszi: – És hát az sem igazán biztos, hogy egyáltalán létezett”. És akkor arról az eldöntendő kérdésről még nem is beszéltünk, hogy ha mégis élt, akkor hős vitéz vagy gyáva orgyilkos volt-e.
„A szerbek azért követelik maguknak Koszovót, mert a szerbség színe-java az életét áldozta a csatában. De ilyen alapon – főleg, ha a második rigómezei csatát nézzük – a magyarok is követelhetnék maguknak Koszovót” – folytatja Mohamed. Megrettenve nézek rá: annyi hely van a világon, nem követelhetnénk inkább valami mást?
Milosevics meg akarta tisztítani az albánoktól Koszovót, és ha nincs a NATO, meg is tette volna; ehhez képest ma az 1,9 milliós országban alig százezer szerb él. Nyolcvanezren az ország észak-nyugati csücskében, húszezren elszórt enklávékban.
A legnagyobb enklávé Gračanica, a változatosság kedvéért egy világörökség kolostorral a közepén. A tízezres város Koszovó szívében van, Pristinától tíz kilométerre. Mégis más világ. Az épületeken csakis szerb zászlók. „Az iskolát, kórházat mind Szerbia működteti – magyarázza Trojan, és megmutatja a kolostort. – Itt többségben vagyunk, de albán tenger vesz körül minket, s ha megindulnak, mint legutóbb 2004-ben, senki nem állítja meg őket, a KFOR csak fütyörészve néz.” Trojan, a többi szerbhez hasonlóan, nem a Nyugat nagy barátja.
„Koszovó a ti kölykötök, Európa és Amerika zabigyereke, kezdjetek ti vele valamit. De persze nem kezdtek”
– teszi hozzá a győztesből lett vesztes minden keserűségével. „Az albánok mindent megtehetnek, a világ urainak képzelik magukat, de nem értem, miért támogatja mindenki őket, hiszen ha annyira rendesek, hogy lehet, hogy egyetlen szomszédjukkal sem jönnek ki? Nemcsak velünk, de a macedónokkal, a montenegróiakkal, a görögökkel sem.” Ami az utolsó szóig igaz. De ha belegondolok, a szerbek semmivel nem bizonyulnak jobb szomszédnak, legyen szó horvátokról, bosnyákokról, albánokról vagy éppen magyarokról.
A gračanicai szerbek egyetlen vigasza, hogy a környékbeli albánoknak éppúgy nincs se munkájuk, se kilátásuk jobb életre, mint nekik, és ugyanúgy mennek el Nyugatra. Meg az olyan ritka alkalmak, mint amikor például a belgrádi Crvena Zvezda focicsapata idelátogatott, és a stadion egy emberként üvölthette: „Koszovó szerb!”.
De ez legfeljebb az ország észak-nyugati részén tűnhet még így. Mitrovica a megosztott városok dicső európai hagyományainak egyik utolsó darabja. Amolyan kicsi és csúf Berlin. Az Ibar folyó által kettéosztott albán és szerb városrészt gyönyörű új, európai pénzből épített híd köti össze. Vagy választja el. Mert kocsival nem lehet átmenni rajta, az utat betonakadályok zárják el. A híd tövében gyönyörű sétányokat is kialakítottak, gondolom, hogy adott esetben kulturált helyről lehessen dobálni a másikat. A szerb városfél még szocialista szinten is döbbenetesen ronda, csupa lerobbant panel. Ez aztán végképp nem az albán többségű Koszovó, itt a fizetőeszköz a dínár, a kocsikon szerb a rendszám, s itt az albánok élnek enklávékban. Ez a rész is tele kolostorokkal, mindegyiket újítják fel, jönnek a szerzetesek Szerbiából, Macedóniából, Montenegróból.
Bizonyos szempontból szívszorító nézni, ahogy próbálják megállítani az idő és a történelem kerekét, jelezni maguknak meg a világnak, hogy ez az ő földjük. Miközben rövidesen Belgrádnak hivatalosan is le kell majd mondania a tartományról, ha be akar lépni az EU-ba.
Logikus megoldás volna elcserélni ezt az északi részt az albánok lakta szerbiai Presevo völgyre, de még ha a helyiek belemennének is, a Nyugat nem, hiába tenné az alku működőképessé Koszovót. „Senki nem meri vállalni, nehogy kiszámíthatatlan folyamatokat indítson el. A példát követhetné a jelentős albán kisebbségű Macedónia vagy a soknemzetiségű Bosznia, márpedig ebben bármikor benne van egy újabb háború lehetősége. Úgyhogy a Nyugat álláspontja Koszovóban és Boszniában is elég világos: mindenki maradjon a seggén, és próbálja a lehető legtöbbet kihozni a jelenlegi lehetőségeiből” – mondja lényegretörően egy európai ország nagykövete. De meddig lehet vajon összetartani egy országot, amelynek a társadalma egyre inkább széttart?
A kapcsolat valóban ritkán volt jó a történelemben szerbek és albánok között. Már az állandó vita tárgya, kik is Koszovó őslakosai. Az albánok szerint eleve mindenki albán: „Dörzsöld meg egy bosnyák arcát, és egy albánt találsz alatta” – mondja egy albán autókölcsönző. De az igazság az, hogy noha Albániának egyértelműen az albánok az őslakosai, Koszovónál ez korántsem biztos. És minden történelmi fordulatnál mindkét népcsoport megpróbált a másik rovására terjeszkedni. De legalább élt valami viszony köztük. Még a jugoszláv időben is volt kapcsolat, ha erőszakolt is, volt közös nyelv, ha kényszerből is. Akadtak elszórva barátságok, vegyes házasságok.
Ma a koszovói lakosság annyira fiatal, hogy a többségnek semmilyen kapcsolata nincs a szerbekkel. Nincs se közös nyelv, se közös érintkezési felület.
Szokolica női kolostor nem messze Mitrovicától. Öt nővér gondozza a freskómaradványokat, amelyek mellett még ősrégi csodatévő szobor is van, pedig a szoborábrázolás, az ikonokkal ellentétben, nem ortodox versenyszám. A kolostor alatt viszont egy albán nemzeti hős fellobogózott szülőház-múzeuma áll. Kérdezem is a 35 éves nővért, hogyan jönnek ki az albán szomszédokkal. „Az a legfontosabb, hogy szeressük egymást, ez a keresztényi parancs – mondja, de amikor látja, hogy meglepődve nézek rá, mentegetőzve hozzáteszi: – Bocsánat, ha esetleg naiv butaságokat beszélek. A Vajdaságból jöttem, még csak fél éve vagyok itt.”
„Nem baj, majd belejön” – vigasztalom búcsúzóul.
×××
Balkáni riportunk első része itt olvasható:
Koszovó: mindenütt jó, de a legjobb máshol
Idén volt tízéves Európa legfiatalabb állama. A Válasz Koszovóba látogatott, hogy felköszöntse az ifjút, és megnézze, van-e mit ünnepelni. Különös tekintettel az iszlámra és a migrációra. Süteményt nem vitt, pékből úgyis van már elég. Koszovó nemcsak a legfiatalabb európai állam, de a legfurcsább is. Nincs saját pénze, egyszerűen bevezette az eurót.
Ha tetszett a cikk, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!
Borítókép: szerb ortodox szerzetesre vigyáz egy KFOR-katona a dečani kolostorban. Fotó: AFP
