Új világrend küszöbén? A Trump-doktrína kritikája
Fejszével esett neki a nemzetközi rend átalakításának Donald Trump, akinek a nemzetek feletti intézményekkel kapcsolatos kritikáját a magyar kormányfő is osztja. A bökkenő: míg e szervezetek egyes antidemokratikus húzásai valóban vérlázítók, a kétoldalú együttműködésre alapozott új világpolitika igenlésével magunk alatt vágjuk a fát. Mutatjuk, miért.
George H. W. Bush óév végi halálával párhuzamosan foszlik szét a világrend is, amelynek csúcsán épp ő volt az Egyesült Államok elnöke. Donald Trump az elődei által szorgosan épített szisztéma helyett új politikát diktálna az America First („Amerika az első”) jelszavával. Ő már nem hisz a nemzetközi intézményekben, a sokszereplős együttműködésekben, helyettük a kétoldalú kapcsolatokra, az Amerikának szerinte előnytelen nemzetközi alkuk lebontására törekszik és hajlamos a mérlegelés nélküli egyoldalú döntésekre. (Lásd interjúnkat John Fonteval lejjebb!)
Keresve sem találnánk erre jobb példát a szíriai kivonulás alig két héttel ezelőtti bejelentésénél. Trump december 19-én lepte meg a közvéleményt azzal, hogy egy hónapon belül kivonja a Szíriában harcoló kétezer amerikai katonát. Az elnök érvelésében kétségkívül van ráció: Irak 2003-as inváziója óta az Egyesült Államok dollárszázmilliárdokat és többezer katonáját áldozta fel a Közel-Kelet, tágabban az Afganisztánig terjedő régió átrendezéséért, elképesztő mennyiségű szenvedést okozva – komoly eredmény nélkül. Csakhogy gyorsan bebizonyosodott: a korábban összegubancolódott csomó huszáros átvágása nagy bajokat okozhat. Trump döntése szerepet játszott Mattis védelmi miniszter lemondásában, s az váratlanul érte az Egyesült Államokkal koalícióban harcoló szövetségeseket is. Amerika gyors távozása lépéselőnybe hozná a konfliktusban szintén érdekelt Oroszországot és Iránt, valamint cserben hagyná az Iszlám Állam ellen harcoló szíriai kurdokat.
A terrorszervezet máris merényletsorozattal jelezte, túlzók a haláláról szóló trumpi szavak. Szilveszterkor az elnök némileg finomított – harminc nap helyett várhatóan négy hónapra nyújtják el a kivonulást, hogy legyen idő felkészülni a váltásra –, a szíriai történet mindenesetre rávilágított: a világ egyszerűen túlságosan összetett lett ahhoz, hogy akár egy Amerika méretű szuperhatalom egyoldalúan, mindenkit figyelmen kívül hagyva döntsön róla.
Mit adtak nekünk a „rómaiak”?
Trump nemcsak egyes döntéseivel, hanem a multilaterális intézmények bírálatával is jelezte: nem hisz az eddigi nemzetközi együttműködésben. Az ENSZ mellett korábban bírálta a NATO-t (igaz, ma már nem a szervezetet, inkább a védelemre keveset fordító tagállamokat) és az Európai Uniót. Mondatai szívélyes fogadtatásra leltek az európai establishmentet régóta kritizálók körében, így például Orbán Viktornál. A miniszterelnök 2018-as tusnádfürdői beszédében például azt mondta: „Emlékezhetnek az európai elit fölényes legyintésére, amikor az amerikai elnök kitűzte a célt, miszerint a multilaterális, tehát sokoldalú megállapodásokon nyugvó világrendszert ő át fogja alakítani kétoldalú megállapodásokon nyugvó rendszerré. Az elmúlt egy évben ehhez hozzákezdett, tervszerűen, mérnöki pontossággal halad előre, és ki is bontakozik szemünk előtt egy kétoldalú megállapodásokon nyugvó, új világpolitikai és világgazdasági rend.”
Napjaink talán legizgalmasabb kérdése tehát, hogy miként változik a világrend, s főleg, hogy mindez milyen hatással lesz Magyarországra. Tényleg hátrányos számunkra például az Európai Unió jelenlegi működése? Jobban járnánk, ha a mostani amerikai vezetés szándékainak megfelelően kétoldalú államközi szerződéseken alapulnának a nemzetközi viszonyok? Mielőtt erre rátérünk, érdemes rögzíteni a kiindulópontot.
| Idősebb Bush nem lökte meg a dominót
„Ha ezt engedjük, a káosz uralkodik el a világban” – egy visszaemlékezés szerint a nemrég elhunyt George H. W. Bush így indokolta szűk körben az Irak elleni háborút 1990 végén. A globális optimizmus korát éltük, a hidegháború ugyanis nem mindent beterítő atompernyével, hanem politikusi kézfogásokkal zárult. Bush azonban aggódott. Attól tartott: láncreakciót indíthat el, ha szó nélkül hagyják Szaddam Husszein kuvaiti invázióját. Amennyiben félrenéznek – érvelt az amerikai elnök – a jövőben minden diktátor felhatalmazva érzi magát a területrablása, mert egy ilyen akció immár nem bontja meg a két szuperhatalom közötti kényes egyensúlyt. Szaddám ellen már elképzelhetetlenül széles nemzetközi koalíció épült nyugati és arab országok részvételével. Az Irak elleni akcióra áldását adta az ENSZ Biztonsági Tanácsa és nem ellenezte az akkoriban globális ambíciók helyett állampolgárai élelmezésére összpontosító Szovjetunió sem. A szövetségesek gyors sikere ellenére a döntéshozók józanok maradtak. Bush nem vonult be Irakba, nem akarta megdönteni Szaddam Husszeint és ezzel magára venni egy szükségszerűen összeroskadó állam újjáépítésének terhét. Úgy érezte, ezzel dominóeffektus indul el a térségben, s az iraki rezsim megdöntése lángba borítja a Közel-Keletet. Fia már nem volt ilyen mértéktartó: ifjabb George Bush katasztrofális eredményekkel járó 2003-as iraki inváziójának nagy szerepe van abban, hogy a nemzetközi rend ma a korábbinál jóval kaotikusabb. |
A jelenlegi nemzetközi rendszert és annak legfontosabb intézményeit (például ENSZ, Világbank, Nemzetközi Valutalap, NATO) a második világháború után az Egyesült Államok azért hozta létre, hogy elejét vegye egy újabb globális konfliktusnak. Erre ugyanis az első világháború után létrehozott Népszövetség alkalmatlan volt. Christopher Clark ausztrál történész az első világháború kitörésének okairól írt híres könyvében, az Alvajárókban egyenesen úgy fogalmaz: az első világháború sem tört volna ki, ha 1914-ben léteztek volna a konfliktus kezelésére alkalmas nemzetközi szervezetek. A háború traumája fontos szerepet játszott az Európai Unió megszületésében is. Nem véletlen, hogy a majdani európai integráció egyik elődje az 1951-ben megalakított Európai Szén- és Acélközösség volt. A fegyverkezéshez elengedhetetlen ágazatok közös ellenőrzés alá helyezésével ugyanis az európai államok egy új hadiipari versenyfutást akartak megakadályozni.
A nemzetközi intézményrendszer mellett a globális béke megőrzésének másik nagy pillére a kereskedelem. Ahogy a XIX. századi francia szabadelvű gondolkodó, Frédéric Bastiat fogalmazott:
„Ha árucikkek lépik át a határokat, a katonák nem teszik. Ha árucikkek nem léphetik át azokat, katonák fogják.”
Noha a nemzetközi árucsere környezeti, társadalmi és szociális árnyoldalairól mind többet tudunk, kétségtelen: egymással intenzíven kereskedő országok és régiók kevésbé hajlamosak háborúzni egymással.
A sokoldalú együttműködés mind több ország felemelkedésével egyre összetettebb lett. A klímaváltozás, a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozása, a járványok elleni harc mind-mind olyan probléma, amelyekkel még az Egyesült Államokhoz vagy Kínához hasonló nagyhatalmak sem képesek egyedül megbirkózni.
Ráadásul az együttműködésre ítélt országok érdekei sokszor eltérnek: Kína vagy Oroszország azt szeretné, ha az amerikai dominanciájú rendszer megváltozna. Kétségtelen: az 1945 után létrehozott szisztéma egyes elemei régen bebizonyították működésképtelenségüket – az ENSZ például leginkább a nyugati világ elleni pozícióharc terepe lett. A közgyűlésben ugyanis az Európával vagy az Egyesült Államokkal történelmi és gazdasági okok miatt nem rokonszenvező afrikai, ázsiai, dél-amerikai országok többségben vannak (minden államnak egy voksa van). Nekik előnyös például az Egyesült Államok, Ausztrália, Magyarország, Lengyelország által elutasított, az ENSZ tavaly decemberi közgyűlésén elfogadott globális migrációs csomag. Más okok miatt bénul meg időnként a Biztonsági Tanács: ott az állandó tagsággal rendelkező államok (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína) nagyhatalmi érdekei ütköznek.
Bürokraták diktatúrája?
Csakhogy még mindig működőképesebb a világ az ENSZ-hez hasonló lomha mamutszervezetekkel vagy a véres verítékkel letárgyalt kereskedelmi szerződésekkel, mint azok nélkül.
Trump azonban sok sebből vérző rendszert nem reformálni akarja – inkább kihajítaná az ablakon.
Elnöksége alatt megakadályozta az EU-val kötendő transzatlanti kereskedelmi szerződést, kilépett a párizsi klímaegyezményből és felmondta az iráni atomalkut is. Továbbá: újratárgyalta a Mexikóval és Kanadával kötött észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményt, közben pedig nem győzte bírálni az Európai Uniót.
A honi közéletet figyelemmel kísérőknek az amerikai elnök szavai aligha okoznak vértolulást; az elmúlt évek egyik legfontosabb magyar tudásexportja ugyanis az EU-intézmények, különösen a Bizottság bírálata lett. Már-már az lehet az érzésünk, mintha az EU nem államok szabad közössége lenne, ahová önszántunkból léptünk be, hanem egy minket leigázó birodalom. A Brüsszel ellen vívott retorikai kereszteshadjárat túlzásai sem feledtethetik azonban, hogy az EU-val kapcsolatos kritikáknak van alapjuk.
Nemrég a befolyásos baloldali francia napilap, a Libération is kénytelen volt megállapítani: az olasz költségvetés ügyében a Bizottság eljárása erősen antidemokratikus. Róma ugyanis 2019-re 2,4 százalékos költségvetési hiánnyal számolt – azaz a stabilitási paktumban meghatározott bűvös három százalék alatt maradt volna. A Conte-kormány azzal érvelt, még elődje vállalt garanciát az ennél nagyobb csökkentésre, ő viszont csak a programját szeretné végrehajtani, amihez demokratikus felhatalmazást szerzett. A Bizottságot, amely a már most is bőven 100 százalék fölötti olasz államadósság egész eurózónát megfertőző hatásától félt, sokáig nem hatották meg az érvek. Ők arra hivatkoztak, hogy a 2010-ben és 2012-ben született pénzügyi szabályok értelmében az eurót használó országok vállalták, mindent megtesznek költségvetési hiányuk csökkentéséért akkor is, ha az különben három százalék alatt van. A német nyomásra elfogadott szabályozáson a Bizottság és az eurót használó országok pénzügyminisztereinek tanácsa őrködik. Magyarán
arról ment a vita, hogy a szlovák és belga pénzügyérnek joga van-e felülírni az olasz állampolgárok akaratát.
Hosszú egyezkedés után kompromisszum született (a december 29-én megszavazott olasz büdzsé hiánya 2,04 százalék lesz, cserébe a Bizottság nem indít kötelezettségszegési eljárást), de garantálható, hogy a nemzetek feletti technokrácia és a népfelhatalmazással bíró kormányok közötti összeütközések sorában nem az olasz csata volt az utolsó.
A legfontosabb fegyver
Ha az EU ennyire hajlamos felülírni a népszuverenitást, nem lenne jobb Magyarországnak a bilaterális viszonyokra összpontosítania? Nos, nem. És nem csak a pénz miatt. (A 2014-2020-as költségvetési ciklusban évente átlagosan hárommilliárd euró érkezett Magyarországra.) Legalább ilyen fontos, hogy
az EU döntéshozatali mechanizmusa garantálja Budapest számára azt a befolyást, amit a bilaterális szerződéseken alapuló nemzetközi rend esetén elfelejthetnénk.
El lehet képzelni, milyen pozícióból tudna Magyarország például Kínával tárgyalni, ha nem lenne alattunk az uniós védőháló. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ugyanis az EU legfontosabb politikai döntéseit nem a Bizottság, hanem a tagországok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács hozza – mégpedig egyhangúan. Azaz: bármelyik tagország megvétózhat egy számára hátrányos döntést, s e fenyegetés a hozzánk hasonló közepes tagállamok egyik legfontosabb fegyvere.
„A multilateralizmusra épülő rendszerek elvben több lehetőséget nyújtanak a kisebb országoknak arra, hogy ad-hoc koalíciókon keresztül befolyást szerezzenek. A bilateralizmusokon, a multi-bilateralizmusokon keresztül viszont sokkal közvetlenebbül érvényesíthető a nagyhatalmi érdek. Magyarországnak fontos az elszigetelődés elkerülése, s ezért a regionális alapú koalícióalakítás (visegrádi négyek) kedvező lehet az alkupozíciók érvényesítésére” – mondja a Válasznak Kiss J. László, a Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének oktatója.
Az EU-ban egy nagyhatalom természetesen mindig több erőforrással rendelkezik, cserébe viszont a nagyoknak minden témával foglalkozni kell. Velük ellentétben a kisebb államok csak egy-egy, számukra fontos területre összpontosíthatnak, s ezért gyakran hatékonyabban érvényesítik érdekeiket. Az Európai Unióban például Németország vagy Franciaország a tengeri halászati kérdésektől a dél-amerikai együttműködésig mindenben érdekelt. Az ügyben illetékes miniszteri tanácsban ezen kérdések tárgyalásakor a magyar tárcavezető nyugodtan játszhat a telefonján. Vagy: alkuba bocsáthatja szavazatát a Magyarország számára indifferens témákban, hogy aztán később visszakapja a szívességet a nekünk fontos területeken.
A legjobb példa arra, hogy az EU meggyengülésével miként térne vissza egy perc alatt a Közép-Európának a huszadik században oly hátrányos orosz–német leosztás, az Északi Áramlat 2 gázvezeték ügye. Az Oroszországból Németországba tartó, a Balti-tenger alatt épített, 2019 végére befejezni tervezett projekt ellen egész Közép-Európa fellázadt. Két évvel ezelőtt a balti országok, a visegrádi négyek (köztük Orbán Viktor miniszterelnök), valamint Románia vezetői Jean-Claude Junckernek közösen írtak levelet. A politikusok az Északi Áramlat geopolitikai destabilizáló hatására hívták fel a figyelmet. Álláspontjukat lényegében magáévá tette a Bizottság, amikor úgy értékelt, hogy – egy orosz–német alku keretében – a Gazprom és nyugati nagyvállalatok által végzett beruházás növeli Európa orosz energiától való függőségét.
Az Európai Bizottság komoly nyomást fejtett ki, a mi térségünk tehát képes volt érvényesíteni az érdekeit. Politikailag legalábbis. Merthogy a Gazprom ma már pontosan tudja, hogyan kell az uniós szabályoknak legalább papíron megfelelve vezetékes gázt hozni Európába, ezért aztán az orosz gázfüggőséget növelő legutóbbi terv, amelyet a Bizottság meg tudott akadályozni, a Déli Áramlat volt. Azt hosszú huzavona után végül 2014-ben fújták le. Ha viszont nem lenne EU, Magyarországnak a legcsekélyebb esélye sem lenne, hogy a hatalmasok alkuiba beleszólva képviselje nemzeti érdekeit.
×××
Éljen a Trump-doktrína!
Hosszú elemzésben védte meg az amerikai elnök külpolitikáját John Fonte, a neves amerikai konzervatív agytröszt, a Hudson Intézet munkatársa. A szakértő a Válasznak arról beszélt, mi jelképezi az Obama–Merkel–Macron hármas világfelfogását és miért konzervatív Donald Trump külpolitikája. Interjúnk a „Hallgattassék meg a másik fél is!” jegyében.
– Írásában élesen bírálta a multilateralizmust és az Európai Uniót. Miért baj, ha a nemzetek önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről és azt egy külső központra bízzák?
– Nem a nemzetállamok létezése óta természetes államközi együttműködést, hanem a transznacionalizmust és a szupranacionalizmust illettem kritikával. Utóbbiak azt jelentik, hogy a döntéseket immár nem a népek által megválasztott politikusok, hanem külföldi bürokraták, tisztviselők és bírák hozzák, akiket nem demokratikus módon kerültek pozíciójukba. A nagy kérdés, hogy az EU a jövőben melyik irányba fejlődik tovább: meghatározó marad az államközi együttműködő jelleg vagy tovább erősödik a szupranacionális irány? Rokonszenvezek azon olasz, lengyel, magyar és más nemzetiségű uniós erőkkel, akik több döntést telepítenének vissza nemzeti szintre.
– Ha meggyengül az EU, mi akadályozza meg a Közép-Európának hátrányos nagyhatalmi befolyási övezetek visszatérését?
– Hiszek abban, hogy erős Nyugatra, a szabad világ szövetségére van szükségünk – ebbe beleértem Izraelt és Japánhoz hasonló ázsiai demokráciákat. Egy ilyen összefogás a szuverén nemzetállamokra alapozva képes megvédeni közös érdekeinket egy veszélyes világban. Ez az, amit Trump elnök javasol, s ezt a programot én Trump-doktrínának hívom. Margaret Thatcher és Ronald Reagan liberális világrendje a demokratikus, szuverén nemzetállamok erős nyugati szövetségén alapult. Az újabb keletű „liberális világrend” sokkal inkább egy „transznacionális progresszív”, Barack Obama, Angela Merkel és Emmanuel Macron fémjelezte rendszer, amelyben a demokratikus nemzetállamok átadják önmaguk irányításának jogát szupranacionális szervezeteknek.
– Létezik egyáltalán az ön által említett Trump-doktrína? A külső szemlélő számára a jelenlegi amerikai külpolitikát a szövetségesekkel való összeveszés, a Twitter-kirohanások és a váratlan irányváltások jellemzik.
– Ellenkezőleg. Nagyfokú kontinuitást figyelhetünk meg Donald Trump jelöltként és elnökként vallott nézetei között. A Trump-doktrína minden eleme ott volt abban a 2016. áprilisi beszédben, amikor a politikus először ismertette külpolitikai nézeteit. Hitet tett az amerikai katonai infrastruktúra hanyatlásának megállítása mellett, hangsúlyozta a gazdasági erő és a technológiai felsőbbrendűség szerepét a geopolitikai küzdelemben. Beszélt a Kínához, Észak-Koreához Oroszországhoz, Iránhoz és a radikális iszlámhoz hasonló veszélyekkel való szembeszállásról, a „nemzetépítés” elutasításáról, Izrael újbóli hangsúlyos támogatásáról az Obama-éra ambivalens politikájával szemben. Donald Trump már akkor hitet tett az illegális bevándorlás megfékezése mellett is. Az elnök azóta is többször világossá tette, hogy a végső politikai autoritás a nemzetből, s nem egy nemzetek fölötti globális elitből vagy a mindig változó nemzetközi jogból fakad. Ezért mondja fel az Amerika számára hátrányos nemzetközi megállapodásokat is.
– Ön szerint konzervatív a jelenlegi amerikai külpolitika?
– A Trump-doktrína filozófiailag, pszichológiailag, politikailag egyaránt konzervatív. Abban az értelemben, hogy egyszerre szeretne valami reálisat (Amerika katonai és manufakturális képességeit) és valami idealisztikusat (Amerika szuverenitását és életmódját) konzerválni. Ez a felfogás élesen szemben áll George W. Bush második elnöki beiktatásában elmondott beszédével, amely utópisztikus retorikával azt hangsúlyozta, hogy Amerika célja „a zsarnokság végső megszüntetése világunkban”. Trump érdeme, hogy behozta a közbeszédbe az amerikai demokratikus szuverenizmus és a transznacionális kormányzás, azaz lényegében a patriotizmus és a globalizmus közötti küzdelmet. A konzervatívok így végre komolyan elkezdtek foglalkozni a kérdéssel. Rájöttek, hogy a globalista projekt direkt kihívást jelent az amerikai alkotmányos demokráciának. A jövőben várhatóan még nagyobb lesz a különbség a külpolitikával és nemzeti szuverenitással kapcsolatos konzervatív és liberális nézetek között. Ahogy a belpolitikai küzdelmekben, úgy nemzetközi színtéren is egyre dominánsabbak lesznek a vallással, családdal, szólásszabadsággal, LGBT-jogokkal, migrációval, nemzeti és civilizációs identitással kapcsolatos viták.
Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!
Borítókép: dpa/Bundesregierung/Jesco Denzel
