A megvilágosodás titkának nyomában: indiai spirituális körút a szúnyognirvánától a parti krematóriumig
A kereszténység legszebb ünnepi időszakának vége kiváló alkalom arra, hogy elidőzzünk a legszentebb hindu és buddhista helyeken, amelyeket természetesen a távoli kultúráknak kötelezően kijáró ájult tisztelettel kezelünk. A Válasz egészen Buddha megvilágosodásának helyszínéig utazott, hogy maga is megpróbáljon megvilágosodni és rájönni: mi annyira vonzó az európaiaknak az indiai vallásokban?
A nyakamon érzem a csípést és már lendül a kezem, amikor megállít az argentin szerzetesnő szigorú tekintete. „A szúnyogok a tanítómestereink – figyelmeztet. – Ők tanítanak meg arra, hogy elviseljük a szenvedést, hogy uralkodjunk az indulatainkon.” Én pedig egyetértőleg bólogatok, miközben legszívesebben egy Coelho-kötettel ütném agyon az összes szúnyogot, amely ott rajzik a Root Institute for Wisdom Culture oldalfalak nélküli nyitott ebédlőjében, a legkevésbé sem zavartatva magát a legkülönbözőbb szúnyogriasztó spréktől.
A név olyan értelmetlenül hangzik (Gyökér Intézet a Bölcsességkultúráért?), mintha fordítóprogrammal ültették volna át valami egzotikus nyelvből. Pedig nem. Évtizedekkel ezelőtt a buddhizmus tibeti ágáért rajongó nyugatiak alapították az intézetet, amely tisztességes áron kínál szállást, ellátást és különféle meditációs programokat Bodhgaja indiai kisváros szélén, nem messze attól a helytől, ahol röpke két és félezer évvel ezelőtt Gautáma Sziddhártha megvilágosodott és hercegből Buddha lett.
Az intézetben lakók lelki épülésük érdekében vállalják, hogy ott tartózkodásuk idejére lemondanak az alkoholról, ami annyiban nem nagy engedmény, hogy a Bodhgaját is magába foglaló indiai államban, Biharban egyébként is tilos az alkohol. Az állam vezetése ezzel meglépte talán az egyetlen lépést, amellyel egyszerre tudott örömet szerezni a hindu és a muzulmán fundamentalistáknak. Természetesen tilos az intézet területén nemcsak a szex, de mindenféle gyengédség, a csók vagy az ölelés is, s legfőképpen nem szabad megölni egyetlen élőlényt sem. Ideértve a szúnyogokat. Azt nem tudom, hogy a nagy tarka pavilonok, a hatalmas színes Buddha-szobor és a mellette lévő gigantikus imamalom mennyire segíti az emberek megszabadulását minden földi szenvedéstől, de hogy a szúnyogoknak ez maga a nirvána, az biztos. Ami egészen bizarr párbeszédekhez vezet a természetesen szigorúan vegetáriánus étkezések alatt.
– Ha lecsapolnák a szomszédban ezt a mocsarat, az segítene – sóhajt fel a egy kaliforniai lány, aki sokadszor van már itt és most egy tibeti szerzetes tanítványaként szeretne maga is szerzetessé válni. A felkészülést nehezíti, hogy a tibeti geshe, bár nyilván óriási tudással bír, ám alig beszél angolul, ezért a lány bármilyen megjegyzésén vagy kérdésén leginkább csak bölcsen mosolyog, ami persze kétségkívül a megvilágosodás egyik útja.
– De ha kiszárítják a lápot, azzal több millió szúnyog életterét törlik el, ez nem nagyobb bűn, mint agyoncsapni néhány tucatot? – vetem közbe. Az asztaltársaság azonnal két táborra oszlik, vannak, akik szerint a lecsapolás nem igazi ölés, hiszen nem közvetlenül gyilkol az ember, mások szerint viszont nagyon is az. Még jó, hogy ott vannak a szúnyogok, így nem kell magamat megcsípnem, hogy nem egy Talmud-iskolában ülök-e.
Ehhez hasonló mély dilemmával Delhiben is szembesültem, amikor meglátogattam a buddhistákhoz hasonló, de még náluk is szigorúbban élettisztelő dzsáinisták legfőbb templomát, amelynek része egy madárkórház is. Addig nincs is semmi baj, amíg a ketrecekben szárnyaszegett galambokat gyógyítanak az önkéntes állatorvosok, de mi legyen a megsérült ragadozó madarakkal? Hogyan mentsünk meg egy ragadozó madarat, ha az a cél, hogy ne öljünk meg egyetlen állatot sem? A madárkórház válasza egy nagy tál felkockázott sajt a sólyomketrecben, s a sólymok ennek megfelelően elég lassacskán lábadoznak. És persze ezzel még mindig nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy egyáltalán minek is mentsünk meg egy sólymot, hiszen ha felgyógyul, akkor százszámra fogja megölni az állatokat, amelyek halálát így mi okozzuk.
Bodhgajától félórás autóútra találhatók azok a barlangok, ahol a legenda szerint Sziddhártha hat éven át élt aszkétaként napi kerek egy szem rizsen, ami tényleg példás méretű ökológiai lábnyomot jelent még egy napi néhány laktózmentes avokádólattén vegetáló zöldpárti törzsszavazó szemével nézve is. A barlangban jött rá a túlzott aszkézis értelmetlenségére, s indult le a hegy felől Bodhgajába, ahol aztán a megvilágosodás érte. Kisbuszunkban egy litván és egy francia lány mellett ülök, akik különféle jógaoktató helyek között utazgatnak Nepálban és Indiában, hogy a helyszínen szerezzék meg azt a spirituális és technikai tudást, amellyel aztán kielégíthetik az európaiak kielégíthetetlennek tűnő igényét a jógaoktatásra, vagyis arra, hogy pár ászana elsajátítása árán boldog és kiegyensúlyozott emberré váljanak.
Bár kapjak görcsöt lefelé néző kutyapózban, ha értem, miért Indiából várjuk a boldogságot, ha minden kutatás szerint – bármit érjenek is az ilyen felmérések – az indiai szubkontinens lakói a világ legboldogtalanabb népei közé tartoznak, ellentétben a legboldogabb nyugat-európaiakkal és észak-amerikaiakkal.
Vagy hogy mennyiben lehet példakép egy olyan ország, amelynek fővárosában megérkezésemkor éppen 66-szorosa (!) a légszennyezettség az egészségügyi határértéknek. A kormányzati negyed közepén büszkén lobogó indiai zászlót látni is alig lehet a sárgásbarna ködben, nem is beszélve a mellette lévő gigantikus fém szövőszékről, amely a leginkább csodált indiainak, Gandhinak állít emléket, aki iparosítás és kereskedelem helyett szövőszékekkel akarta felvirágoztatni az országát. S így egyszersmind a szövőszék nemcsak a szerénység, hanem a szegénység és az ostoba gazdaságpolitika, a Kínától lemaradt India jelképe is.
A barlangoknál csoportunknak megnyitnak egy közeli épületben egy termet, ahol a dalai láma is szokott meditálni, amikor erre jár: mindenki érzi is a megtiszteltetés súlyát, mikor elkezdődik a csoportos meditáció. Az ugye egyértelmű, hogy manapság aki nem meditál, az már nem is él emberinek nevezhető életet, és a meditáció tényleg minden felmérés szerint rendkívül hasznos dolog. Úgyhogy csak félve jegyzem meg, hogy a tibeti meditálás ugyan nagyszerű, de egyszersmind meglehetősen nyomasztó, mert – mint úgy általában a tibeti buddhizmusban – a halál és az elmúlás főhelyen szerepel benne. Vagyis mikor a meditációt vezető felszólít arra, hogy a levegővételnél gondoljunk azokra, akik reggel még ugyanúgy vették a levegőt, mint mi, de most már nem élnek, én elhiszem, hogy ez jobb emberré tesz. Csak hát, ha az ember napjában többször néz szembe az elmúlással, akkor tényleg roppant felkészülten fogja érni a halál, de áll a zászló, hogy addig viszont minden napja el lesz kicsit rontva.
Hogy a barlangoknál ne így legyen és az élet napos oldala diadalmaskodjék, arról egy magyar idegenvezető gondoskodik. Szürreális módon ugyanis ottlétemkor egy jelentős létszámú magyar csoport érkezik. A nagyhangú, mindent mindenkinél jobban és előbb tudó idegenvezetők mintapéldánya rámutat az éhező Buddhát ábrázoló szoborra: „Nézzétek a csóri faszikámat, hogy kilátszanak a bordái. Már majdnem elhiszem, hogy tényleg olyan keveset evett, bár – ahogy már mondtam is nektek – én azt is kétlem, hogy Buddha egyáltalán létezett.” Én meg őszinte ámulattal kérdezem a csoport egyik tagját, milyen szervezett út ez: „Spirituális körút” – válaszolja magától értetődően.
Az idegenvezetőnél megcsodált spirituális érzékenység térségünk jellemzője lehet, legalábbis az ukrán légitársaság, amelynek gépével Indiába utazom, egészen magas szinten űzi. Az indiaiak jelentős része tudvalevőleg egyáltalán nem eszik semmilyen húst, a szintén jelentős indiai kisebbséget alkotó muszlimok meg a sertéshúst kerülik. Ehhez képest a légitársaság menüje rögtön egy olyan előétellel indít, ami franciasaláta pár disznóhúsnak látszó szelettel gondosan körbeburkolva, majd jön a csirkés főétel. Mikor a mellettem ülő indiai család kamasz fia félénken megkérdezi a stewardesst, nincs-e véletlenül vegetáriánus menü, az annyit válaszol: „Nincs. Edd meg a sütit!”
Aztán persze India bosszút áll.
Delhi és Agra között található két szent város, ahol a legenda szerint Krisna isten született, illetve gyerekeskedett. Mathurában, a születés helyére emelt templomba csak elképesztően alapos motozás után lehet bemenni, aminek nem csak liturgikus okai vannak: a hely ugyanis a jeruzsálemi siratófal és a Templom-hegy mecseteinek tökéletes indiai megfelelője. Itt is van egy ősi szent hely, jelen esetben persze hindu, amely mellé-fölé jóval később az iszlám uralom alatt mecset épült. A mecsetet most többsoros szögesdrót védi, hátha esetleg a hindu hívőket túlságosan felzaklatná a Krisna élettörténetét elmesélő kiállítás – amely fröccsöntött műbarlangba kitett rikító műanyagfigurákból áll –, s esetleg megpróbálnák a máshol már alkalmazott módszerrel puszta kézzel lebontani a mecsetet.
De persze ennek még semmi köze az ukrán nőkhöz, annál inkább a másik városnak, Vrindavannak, ahol Krisna a gyerekkorát töltötte. A hely tele van templomokkal és indiai özvegyekkel, akik vagy azért jönnek ide, mert bíznak benne, hogy ha itt halnak meg, az igazi happy end, vagy mert egyszerűen az örökösök, az elhunyt férj rokonai elzavarták őket otthonról. Itt ugyan alamizsnán tengődnek, de India rohamos fejlődése tagadhatatlan: már nem kell a halott férj máglyájára vetniük magukat. Ám a legérdekesebb vrindavani épületegyüttes nem indiai özvegyekkel van tele, hanem főleg középkorú szláv nőkkel, akiknek férjei valószínűleg jól elvannak, csak már valaki fiatalabbra költik a plasztikai műtétek árát.
Ők meg ide jöttek a Magyarországon is jól ismert Hare Krisna-mozgalom központjába keresni az élet értelmét és várni, hogy a kemény kelet-európai oligarchaélet tényleg özveggyé tegye őket.
Csak nem szegény indiai, hanem gazdag európai özveggyé. A Kijevbe visszafelé tartó gép is tele van olyan nőkkel, akik Hare Krisna feliratú zacskókban hozzák haza a szuvenírt.
A komplexumot az különbözteti meg a sok hasonló indiai templomegyüttestől, hogy ragyogóan tiszta, látszik rajta a pénz, amit a szekta a fejlett világban keres. Az épületcsoport lelke, vagyis inkább szívcsakrája az a központi rész, ahol egy öreg pap énekli a Hare Krisnát, ami egy mindössze tizenhat szóból álló mantra. Órákon át, nap mint nap, körülötte európaiak, és persze nem csak keletiek és nem csak nők. Az ének hipnotikus, az előadó valóban szépen kántál, és az első tíz perc kifejezetten élvezetes. De utána?
Hogy és meddig lehet ezt kibírni? És mi történik a végén: megvilágosodsz vagy megőrülsz?
India tele van a fentihez hasonló hindu szent városokkal, Bodhgaja belvárosa viszont piciny buddhista enklávé. Hiába terjedt ugyanis el annak idején Indiában a buddhizmus, ugyanúgy el is tűnt: ma Indiában és Nepálban a Himalája hegyeit kivéve nem élnek őshonos buddhisták, ami körülbelül olyan elképzelhetetlen, mintha alig maradtak volna keresztények Jeruzsálemben. Na jó, ez nem tökéletes példa. Akkor Bizáncban. Hm, ez sem az igazi. Legyen inkább Róma, az még megy, nem? Ez azt is jelenti, hogy nincs tele szemetet legelő szent tehenekkel, ellenben minden buddhista országnak van legalább egy hatalmas temploma és kolostora, és az utcákon nyüzsögnek a Japántól Thaiföldön át Bhutánig mindenhonnan érkezett buddhista szerzetesek, mind egy kicsit eltérő színű köntösben, ami csodálatos színeket és hangulatot ad. Főleg, hogy az egyik legnagyobb tibeti buddhista ünnepen érkezem, nem is győzi mindenki hangsúlyozni, hogy ez milyen kedvező jel, hiszen a buddhizmusban pont olyan fontosak a kedvező jelek, mint egy női magazin horoszkóprovatában.
Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen értem a lhabab düchen liturgiai jelentőségét, mindenesetre ilyenkor valami olyasmit ünnepelnek a tibeti buddhisták, hogy Buddha visszajött a Földre némi égi kitérő után. De ez mindegy is, mert ennyi fénnyel és gyertyával minden ünnep gyönyörű. Az ünnepségek központja természetesen a megvilágosodás helyén épített hatalmas sztúpa, amely lenyűgöző épület, és szemben számos ázsiai templommal még európai szemnek sem tűnik giccsesnek. Benne hatalmas aranyszínű Buddha-szobor, amely ilyenkor rengeteg olyan hasznos ünnepi ajándékot kap, mint például vadonatúj aranyszínű szári vagy két tábla mangós Lindt-csokoládé. A sztúpa tövében a fának a leszármazottja áll, amely alatt bekövetkezett a megvilágosodás.
Ide telepszenek le a tibeti tibetiek és az európai tibetiek barna szerzetesi ruhában, hogy meghallgassák az ünnepi prédikációt. Aztán a barna egyre inkább fehér lesz. A mahabodhi fa ugyanis Buddha életében is kétségkívül nagy szerepet töltött be, de legalább ilyen fontosat játszik a helyi madárpopuláció életében: igen mozgalmas életet élnek a fán és tesznek az alattuk imádkozókra, akik rádöbbenhetnek, hogy a szúnyogok mellett a madarak is az önfegyelemre szoktatás nagy tanítómesterei. De szerencsére kéznél van a modern európai utazó legfontosabb útitársa, a nedves törlőkendő, és innentől egyik kézben a kendő, csak a másik marad a szent szövegeket tartalmazó könyvecske lapozgatására.
A szövegeket a képzettebb európai szerzetesek természetesen tibetiül olvassák, mi többiek pedig bölcsen és egyetértőleg bólogatunk, mintha latin nyelvű misén ülnénk. Bár az biztos, hogy egy tibeti szerzetesnek, pláne szerzetesnőnek sokkal könnyebb bölcsen bólogatnia, lévén kizárt dolog, hogy ha egy nő kopaszra borotválja a fejét és feltesz egy szemüveget, akkor ne látsszon roppant bölcsnek.
A hely és az ünnep minden emelkedettsége és szépsége mellett így aztán van az egészben valami karikatúraszerű, ugyanúgy, mint az Indiát járó batiknadrágos, rasztahajú, orrkarikás turistákban, még akkor is, ha aligha tévedek nagyot, ha azt mondom: ma már Nyugaton kisebb megütközést kelt, ha valaki bejelenti, hogy buddhista szerzetesnő akar lenni, mint ha apáca.
És a furcsaság egyébként is csak nézőpont kérdése: egy fekete-afrikai vagy egy távol-keleti katolikus pont annyira hat idegenül, mint egy európai buddhista.
Az este legbizarrabb része, amikor átvonulunk a sztúpa mellett egy félreeső helyre, ahol vadidegen kínaiak neveit olvassuk fel. Ők azok, akik némi pénzt utaltak át az intézetnek cserébe azért, hogy ezen a szent napon ezen a szent helyen kérjünk áldást rájuk és vállalkozásaikra. Mert ilyenkor minden elmondott ima és elvégzett jócselekedet egészen pontosan tízmilliószor annyit ér, mint közönséges napokon. Nem aprózzák el. Maguk a szerzetesek is derülnek azon, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell kiejteni a kínai neveket, s hogy ez az egész így mennyit segít. Az eljárásnak van némi búcsúcédula jellege, nem is tudom, ha ma egy keresztény templom ilyesmivel próbálkozna, a felháborodás vagy a röhögés volna nagyobb.
De hát az egzotikus távoli kultúrákkal sokkal megengedőbbek vagyunk. Az például teljesen természetes, hogy az intézet ebédlőjében a magasabb spirituális szinten állóknak külön edényeik és bögréik vannak, amelyeket más nem használhat, hiszen érintésével esetleg beszennyezné azt a tisztaságot, amit már azok elértek.
Még nehezebben lesz érthető az indiai civilizáció európai idealizálása, ha kilépünk a viszonylag sterilizált Bodhgajából, meg az Indiában komoly üzletté váló, kifejezetten gazdag fehéreknek épített elvonuló helyekből, all inclusive meditációs, jóga és életvezetési központokból, s megmártózunk az igazi Indiában, mondjuk Varanasziban.
Ahhoz képest, hogy az indiai kultúrában milyen központi szerepet kap a tisztaság, kétségtelenül ez a világ egyik legkoszosabb országa.
Miközben az indiaiak arra gondosan vigyáznak, hogy ha üvegből isznak vizet, ne érjen a szájuk az üveghez, mert az tisztátalanná tenné a palackban maradt innivalót, addig a szabad ég helyett a vécé használata továbbra is a legnagyobb közegészségügyi kihívás. A legtisztítóbb hatású szent folyónál, a Gangesznél pedig alig van mocskosabb.
Amíg éppen egy csónaktúrára alkudozom a Gangesz partján, hogy a víz felől tudjam lefényképezni a fürdőzőket, háttérben a folyóparti palotákkal, addig mellettem egy csoport gyászoló rokon egy néni elégetésére alkudozik. Mint az egyik krematórium üzemeltetője később elpanaszolta nekem, a fa nagyon drága, márpedig több száz kilónyira van szükség egy ember elégetéséhez. A panasz persze arra fut ki, hogy lehetnék jótékony és hozzájárulhatnék némi pénzzel a szegény emberek hamvasztásához. Bár nem tudom, hogy ilyenkor egy haladó európaitól mi az elvárható cselekedet: adakozás a szegény harmadik világbelinek a társadalmi egyenlőség jegyében, vagy az egyre fogyatkozó indiai erdőtakaró védelme.
Már a csónakban ülök, mire az égetők és a rokonok között megköttetik a megállapodás, s mint egy hétvégi grillezésnél, egy ember azonnal elkezdi tisztogatni a parton heverő rácsok egyikét. Amelyre aztán rétegesen fel lehet pakolni a fát, a halottat és még egy kis fát.
Természetesen a magasabb kasztba tartozók halálukban sem keveredhetnek, nekik külön égetőhelyük van, ahol egyébként már szintén lángol egy máglya. A rokonok azt is szorosan körbeállják, de gondolnak arra is, aki nem lehet jelen. Egy férfi ugyanis a mobiltelefonját a halott arca előtt mozgatva Skype-on közvetíti az eseményt a távol maradtaknak, akik cserébe instruálják, hogyan tartsa a kamerát, hogy teljes legyen a vizuális élmény. Ebből is látszik, hogy India igazi IT-nagyhatalom.
És közben persze zajlik az igazi strandélet a parton: fiatal fiúk kriketteznek, s rengeteg ember fürdik a vízben pár méterre onnan, ahol a jól-rosszul elégett emberi maradványokat a folyóba szórják.
És itt-ott szadhuk, indiai bölcsek kéregetnek, bár nem tudom, hogy mi abban a végtelen bölcsesség, ha valaki egész nap egy koszos ágyékkötőben, raszta hajjal a mellbimbóját vakarja.
Ha az embernek elege lett a beachből, akkor kicsit beljebb a parttól várja India egyik legszentebb temploma. A Shivának szentelt épületegyüttes előtt végtelen sorok kígyóznak, öregek, nők, kisgyerekek állnak elképesztő türelemmel, jóllehet ránézésre egy nap is eltelik majd, mire bejutnak. A külföldiek viszont soron kívül mehetnek be és csodálhatnak meg a legnagyobb nyüzsgés közepén egy kopasz, ágyékkötős, teljes extázisban lévő hindu papot, aki egy üregben ül, miközben az őrület határán lévő hívők dobálják be hozzá a pénzt, locsolják felé az áldozati tejet, ő pedig a pénzért cserébe megszenteltté vált tejből önt vissza az adakozóknak. Az egész filmszerűen középkori.
De akkor hogy lehet, hogy ha mi európaiak a középkort sötétnek tartjuk, akkor Indiát ennyire kritikátlanul imádjuk?
Miközben a szabad választást, az emberek közötti egyenlőséget tagadó hinduizmusnál és kasztrendszernél nincs a nyugati kultúrával gyökeresebben szemben állóbb elképzelés. Lehet, hogy a jóga és a meditáció akkor a legjobb, ha nem látjuk hozzá Indiát? A több ezer éves távoli kultúrák megismerésének legnagyobb előnye pedig az, hogy ráébreszti az embert, Európa mennyivel jobb hely.
Fotók: A szerző felvételei
