Nyáry Krisztián: A Himnusz kalandos története
Kölcsey Ferenc úgy halt meg 1838-ban, hogy egy percig sem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusz lesz. Ma, a magyar kultúra napján felidézzük az „Isten, áldd meg a magyart!” keletkezésének és közös imává válásának kalandos, véletlenekkel és tévedésekkel tarkított történetét. Nyáry Krisztián irodalomtörténész, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatójának írása a Válasznak.
A Szépliteraturai Ajándék című folyóirat 1821-ben megjelent számát Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában, úgyszólván teljes elszigeteltségben olvasta. A lap négy verset közölt egy akkor még ismeretlen XVI. századbeli magyar költő, Balassi Bálint istenes énekeiből. Kölcsey alig írt verset ekkoriban, de az „Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetű költemény ihlető erővel hatott rá. Nemcsak az egykor vitézségéről híres magyar nemzet pusztulásának leírása, hanem a nép-szép-kép-ép rímpárok és a többi formai megoldás is nagy hatást gyakorolt rá. Felszólításnak érezte a vers záró sorait:
„Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem, / Kivel szerelmetes mind tavaszom, telem, / Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem; / Nálad, hogy szeretlek, legyen e vers jelem!”
Kölcsey 1822-ben hozzálátott egy új költemény megírásához, amely a Balassi által megénekelt, legfeljebb Isten különös kegyelméből elkerülhető nemzethalál témáját dolgozza fel. Innentől Zrínyi mellett Balassit tartotta a „honszerelem” legfontosabb régi magyar költőjének. Soha nem tudta meg, hogy az ihletadó vers tévesen jelent meg: nem Balassi Bálint, hanem tanítványa, Rimay János írta. Persze nem ez volt az egyetlen tévedés vagy véletlen a Himnusz történetében.
A lapot Kölcsey legjobb barátja, Szemere Pál szerkesztette, de ebben az időben vele sem tartott kapcsolatot. (Szemere Kazinczytól tudakolta, hogy hová költözhetett barátja, mert évek óta semmi hírt nem kap felőle.) Pedig Kölcsey nem utazott el, csak éppen 1818 és 23 között jóformán alig mozdult ki otthonából, akkor is legfeljebb azért, hogy birtokával kapcsolatos peres ügyeit intézze. Öt év alatt összesen 12 verset írt, volt, hogy több mint egy évig semmit. „Igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki” – írta később. Búskomor állapotban telt ez az időszak: „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki).” Verset csak akkor tudott írni, ha depressziója alábbhagyott: „Ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala.”
Egy kevésbé fontos költemény
A „parasztdal tónját” több művében kipróbálta, írt bordalt és elégikus dalt is magyaros ritmusban. Amikor egy folyóirat 1821-ben verset kért tőle, mégsem az újabb darabokból küldött, hanem korábbi hazafias verseik közül a Rákóczi, hajh és a Hazafiúság címűt. Foglalkoztatta a török-kor és a kuruc-kor költészete is, különösen a protestáns prédikátor költők panaszdalai. Merész, már-már avantgárd újítással ezt a szöveghagyományt és a magyar népi kanásztánc 7+6-os ritmusképletét párosította össze, amikor a Balassinak tulajdonított ének hatására új vers megírásába fogott. (A vers tökéletesen elénekelhető a legismertebb hazai kanásztánc, a Megismerni a kanászt dallamára. Nem szentségtörés: játék.)
Ismerve a költő lassú alkotói módszerét, a verset valamikor 1822 végén kezdhette írni,
a Himnusz mai születésnapja tehát csak a véglegesnek tekintett verzió letisztázásának az évfordulója.
A költő amúgy is nyomott kedélyállapotát ezekben a hetekben tovább rontotta, hogy kezébe került Vályi Nagy Ferenc papköltő frissen megjelent Homérosz-fordítása, amelyben Kölcsey saját Illiász-átültetésének sorait fedezte fel. Nem sokkal később ebből bontakozik ki a magyar irodalomtörténet első plágium-vitája, de a ráismerés elsőre sokkolta Kölcseyt. Birtoka ügyei is rosszul álltak, a család előtt valós veszélyként jelent meg az elszegényedés.
Talán barátja, Szemere Pál februári látogatásának köszönhető, hogy a búskomorság nem vett teljesen erőt Kölcseyn, és lépésről lépésre újra visszatért az irodalmi közéletbe. A plágium-ügy rendezése mellett hamarosan már egy új folyóirat, a Minerva megalapítása foglalkoztatta, amelyet Szemerével közösen szerkesztettek volna. Kölcsey áprilisban verseket küldött a tervezett első számba. Meglepő, hogy az általa legjobbnak talált új költemények között nem szerepel a Himnusz. Kölcsey később is következetes maradt e döntéséhez. Élete végén írott önéletrajzi levelében újra összefoglalta, melyek e korszakának legfontosabb versei: a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, az Ültem csolnakomban és a Vanitatum vanitas. A költő sem itt, sem hátramaradt leveleiben és prózai műveiben sem említette meg soha Himnusz című versét!
Először mindjárt hibásan idézték
A Minerva tervezése során Kölcsey arról is írt Szemerének, hogy lapjukban csak magas minőségű írásokat közölnek majd. „Aki nem nekünk valót ír, tömje vagy a zsebjébe vagy a Tudományos Gyűjteménybe, vagy az Aurórába és Zsebkönyvbe.” Újabb meglepetés a Himnusz történetében, hogy Kölcsey egy általa lebecsült lapba, Kisfaludy Károly Aurórájába küldte el versét, ahol 1828 decemberében meg is jelent Hymnus címmel.
Nem felel meg tehát a valóságnak, hogy a költő azért látta el a „A magyar nép zivataros századaiból” alcímmel a versét, hogy kijátssza a cenzúra éberségét.
Erre nem is lett volna szükség, mert a költemény nem keltett különösebb visszhangot. Schedel (Toldy) Ferenc, aki a Tudományos Gyűjteményben írt egy recenziót az Auróra legfrissebb számáról, röviden megemlítette ugyan a verset, de más írásokra ennél jóval több teret szánt.
Az első apró elismerésre újabb négy évet kellett várni. 1832 februárjában a Széchenyi által alapított Pesti Casino felolvasóestek szervezéséről döntött. Kölcsey barátja, Bártfay László az első rendezvényen olvasta fel először nyilvánosan a verset. Az ő Kölcseynek írt levele az első írás, amelyben valaki idézi a Himnusz szövegét, – ráadásul mindjárt hibásan: „Én valék a szerencsés első olvashatni – a Te Hymnusodat: Áld meg Isten a Magyart”. Ezt követően, még ebben az évben jelent meg Kölcsey Ferenc munkáinak első kötete, benne a vers, immár Hymnus, a ‘Magyar nép’ zivataros századaiból címmel.
1838. augusztus 24-én Kölcsey Ferenc úgy halt meg, hogy soha nem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusszá válik. Kölcsey halála után Szemere Pál egy végül töredékben maradt tanulmányt kezdett írni barátja életművéről. Ebben írja le, hogy Kölcsey versét a (tévesen azonosított) Balassi-ének ihlette. Szemere szerint Kölcsey a Himnusz megírásakor „szavát fogadta elődjének”, amikor megírta Istenhez kesergő és síró versét. Minden bizonnyal Kölcsey halála és bontakozó kultusza is hozzájárult ahhoz, hogy a Himnuszt egyre többen olvasták és idézték. Mégis: amikor 1843-ban Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója kitalálta, hogy az osztrák Gotterhalte vagy a brit God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, nem Kölcsey műve jutott eszébe először. A Nemzeti Színház Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére írt ki pályázatot, a zsűriben a költővel és egy fiatal zeneszerzővel, Erkel Ferenccel. A végül Egressy Béni által megnyert, sikeres pályázat után egy évvel, 1844. február 29-én új pályadíjat tűzött ki a Nemzeti Színház. Ekkor már „Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve” kellett népmelódiát írni a pályázóknak, akik közül a legjobbnak 20 arany jutalom is járt.
Zene egyetlen óra alatt
Erkel Ferenc nem vett részt a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázat zsűrijében. Nem tudjuk, hogy ennek az volt-e az oka, hogy már a Szózat sikere után eldöntötte, inkább pályázni akar, vagy egyszerűen nem kérték fel a zsűribe, és ezért választotta a megmérettetést. Tény viszont, hogy már hónapokkal a pályázati határidő előtt befejezte a művét. Időskori visszaemlékezése szerint előzőleg sokáig olvasgatta Kölcsey versét, de aztán egyetlen óra alatt megszületett a végleges zene. Azaz mégsem a teljesen végleges. Erkel művének két kézirata ismert: az 1844-es pályázatra beadott, jeligés kórus-zenekari verzió, és egy sokkal későbbi, aláírt, négyszólamú kórusváltozat. A két zenemű ritmusa különbözik egymástól, és nehéz eldönteni, melyiket tekintsük az „eredeti” Himnusz-zenének.
Látszik, hogy Erkelnek a legnagyobb problémát a Kölcsey-vers szótagszáma okozta. Ezt a zeneszerző szünetek hozzáadásával és egyes szótagok megismétlésével (például: „bősé-éggel”) 8-8-ra egyenlítette ki. A négynegyedes ütemek ugyanakkor mégis megőrzik a vers eredeti, népies lüktetését, a Kölcsey által merészen alkalmazott kanásztánc ritmusát.
De akármelyik Erkel-verziót fogadjuk is el eredetinek, egyik sem azonos a Himnusz ma ismert zenéjével, hiszen annál Erkel jóval gyorsabb tempójú melódiát szerzett.
A zeneszerző 1844 májusa előtt nyújtotta be pályaművét. Jeligéjét a Vanitatum Vanitasból választotta: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon. Kölcsey.” A tíztagú bizottság – benne Vörösmarty, Szigligeti Ede és több zeneművész – június 15-én ült össze, hogy elbírálják a tizenhárom beérkezett pályaművet. Egyhangú döntéssel választották ki Erkel művét, értékelésük szerint a pályamű „a költemény szellemét leginkább megközelítő” és a „dallam egyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben” adja vissza.
Dicséretet kapott az előző évi győztes, Egressy Béni is, így ha Erkel mégsem indult volna a pályázaton, ma minden bizonnyal az ő zenéjével ismernénk Kölcsey versét is.
Úton a néphimnusz felé
A megzenésített Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Csak ekkor bontották ki a jeligés pályázó nevét rejtő borítékot. Erkelt nagy ovációval ünnepelte a közönség. Az eseményről beszámoló Honderü szerint „most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. Erre azonban még sok évtizedet kellett várni.
A Himnusz a következő években a Szózat, a Rákóczi-induló és más hazafias zeneművek mellett csak egyike volt az ünnepségek lelkesítő zenedarabjainak. Népszerűségét és ismertségét jelentősen növelte, hogy a kottája is megjelent Pesten, Wagner József kiadónál, méghozzá egy népszerű politikusnak, Deák Ferencnek ajánlva. Politikai rendezvényen is Deák Ferenc egyik kolozsvári beszéde előtt hangzott el először 1845-ben, ahol a szónok mindjárt az aktuális politikai helyzetre alkalmazva idézte újra a Kölcsey-szöveget.
1848-ban már magától értetődő volt, hogy a Himnusz is rendszeresen felcsendüljön a forradalmi rendezvényeken. Igaz, még nem első helyen. Március 15-én este, a Nemzeti Színházban Katona Bánk Bánja után a közönség először a Rákóczi-induló eljátszását követelte a zenekartól, ezután a Marseillaise-t, majd Erkel Hunyadi Lászlójából a „Meghalt a cselszövő…” kezdetű kórusművet, és csak ezeket követte a Himnusz. Néhány nappal később Marosvásárhelyen azonban Erkel dallamát énekelve vonult fel a helybéli ifjúság. A huszadik században elterjedt, hogy a Himnusz 1848. augusztus 20-án hivatalos állami ünnepségen is elhangzott a budai Mátyás-templomban, de erre vonatkozóan semmilyen forrás nem áll rendelkezésünkre.
Szintén a legendák körébe tartozik, hogy a forradalom leverése után az osztrákok betiltották a Himnusz éneklését. Ezt cáfolja, hogy 1850-ben kétszer is szerepelt egy-egy hivatalos jótékonysági előadás repertoárján a Nemzeti Színházban. Amikor 1856-ban, Kölcsey halála után 18 évvel (!) végre elkészült a költő síremléke, a pataki diákok kórusa is zavartalanul énekelhette a Himnuszt Szatmárcsekén. Az iskolai szöveggyűjteményekben is innentől jelenik meg Kölcsey verse. Ekkor ugyanis még fel sem vetődött a hatóságokban, hogy a rendeletileg is kötelezővé tett császári himnusz, a Gotterhalte riválisa lenne Erkel Himnusza. Sőt: amikor a magyar politikai osztály kegyeit kereső Ferenc József 1865-ben Pesten megnyitotta az országgyűlés ülését, egyfajta gesztusként a Himnusz hangjaira vonult be a trónterembe.
Nemzeti imádság egyházi kételyekkel
A Himnusz első számú „nemzeti imádsággá” válása csak a kiegyezés után kezdődött meg, és igen lassú folyamat volt. Először politikai rendezvényeken, nyilvános ünnepségeken, iskolai évzárókon vált szokássá, hogy a Himnuszt és a vele egyenrangúnak számító Szózatot énekelték. A két mű egyszerre vált ki a többi hazafias dal élmezőnyéből, és kapott kultikus jelentéstöbbletet. Jól mutatja ezt a folyamatot, hogy az 1870-es években Liszt Ferenc szimfonikus zenekarra írt fantáziát Szózat és Himnusz címmel, amelyben összefűzte a két dallamot.
A Himnusz első helyre kerülése azonban egy kevésbé ismert zeneszerzőnek is köszönhető: Mosonyi Mihály elkészítette a mű egyszerűsített zongoraátiratát, amelyet így a legkisebb településen is könnyen el lehetett játszani.
Maga Erkel csak ezután, az 1880-as években vetette papírra a Himnusz véglegesnek szánt, négyszólamú vegyeskari verzióját.
A zenemű népszerűsége visszamenőleg átírta Kölcsey életművének addig szokásos értékelését is. Bár a költő maga nem tartotta számon legfontosabb versei között a Himnuszt, a századvégen már mindenki ezt tekintette főművének. Fontos szerepe volt ebben Jancsó Benedek 1885-ben megjelent Kölcsey-monográfiájának, amelyben már egyértelműen ez a vers jelenik meg Kölcsey első számú költői teljesítményeként. A Jancsó-féle Himnusz-elemzés napjainkig minden iskolai értelmezés alapjául szolgál. Ennek nyomán kezdték el a megzenésített művet „nemzeti imaként” emlegetni. Érdemes megemlíteni, hogy ebben az időben még nem volt szokás a Himnuszt templomokban énekelni, mivel az egyház a „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” részt dogmatikai szempontból kifogásolhatónak ítélte
„Sehogy se lelkesítő s nem is magyar”
Csak a vers születése után nyolcvan évvel vetődött fel először, hogy Kölcsey megzenésített költeménye Magyarország hivatalos nemzeti himnusza is lehetne. 1903-ban az Országgyűlésben egy ellenzéki képviselő sérelmezte, hogy az iskolai ünnepségeken a Gotterhaltét éneklik, miközben az osztrák császári és nem magyar királyi himnusz. A vita nyomán Rátkay László képviselő törvényjavaslatot nyújtott be az egységes magyar nemzet himnuszáról. Széll Kálmán miniszterelnök azonban semmi kivetnivalót nem talált a Gotterhalte eléneklésében. Válaszát a kormánypártok elfogadták, így a Himnusz hivatalossá tétele lekerült a napirendről. Pár évvel később pedig egy másik nagy nevű politikus, Eötvös Károly fejtette ki, miért nem Erkel és Kölcsey művét kéne hivatalossá tenni: „Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A költemény gyönyörű, Kölcseynek egyik legszebb, legsikerültebb alkotása. De én bizony nemzeti dicsőségünk dalának, ha tőlem függ, még se fogadtam volna el, tartalma miatt. (…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.”
A Himnusz népszerűsége azonban a politikusok támogatása nélkül is megállíthatatlanul terjedt. A világháború végén, 1918. október 23-án a debreceni egyetem felavatásakor Magyarországon utoljára csendült fel a Gotterhalte.
Ezt követően már kizárólag Erkel művét játszották nemzeti himnuszként – anélkül, hogy erről bármilyen jogszabály rendelkezett volna.
1923. június 10-én, alaposan elvétve a mű keletkezésének időpontját, országos ünnepséget rendeztek a Himnusz születésének századik évfordulója alkalmából. Ezen a rendezvényen Horthy Miklós már egyértelműen állami jelképként emlékezett meg a műről. Nagyjából innentől kezdve szokás kötelezően felállva hallgatni és énekelni a Himnuszt.
Ezekben az években változott meg végképp Erkel eredeti zenéje is. A trianoni béke árnyékában a művet lassabban, tragikusabban kezdték játszani, háttérbe szorítva a versben és az eredeti zeneműben is hangsúlyos szerepet kapó játékos s így optimizmust sugalló verbunkos-ritmust. 1938-ban Dohnányi Ernő elkészítette a Himnusz új zenekari verzióját, amely szentesítette ezt az előadásmódot. Dohnányi a mű áhitatos imajellegét hangsúlyozta ki, és elhagyta az Erkelnél még szereplő harangzúgást is a zenei kíséretből.
Politikai veszedelmek
Az első jogszabályi rendelkezés a Himnusszal kapcsolatban továbbra sem a hivatalossá tételre vonatkozott. Hóman Bálint kultuszminiszter 1939. június 2-án miniszteri rendeletet adott ki a Himnusz kötelező előadásmódjáról, mivel az „előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát”. A miniszter előírta, hogy a „Himnusz áhitat-keltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”, így például sportrendezvényeken elvileg nem volt szabad játszani. A rendelet a zenekíséret előadásmódjának szabályozása mellett a Himnusz szövegét is átírta a könnyebb énekelhetőség érdekékben. Innentől kezdve a Kölcsey-féle eredeti „hozz rá víg esztendőt” helyett a „hozz reá víg esztendőt” szöveget kellett énekelni.
Ennél nagyobb politikusi beavatkozáson szerencsére a következő évtizedekben sem kellett átesnie a Himnusznak. Pedig kevésen múlott: 1945 után a szocialista blokk országainak többségében szovjet-típusúra kellett cserélni a korábbi nemzeti himnuszokat. Magyarországon is volt ilyen törekvés. Révai József kulturális miniszter – elismerésre méltó ízléssel – Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. A költő és a zeneszerző le is ültek egymással, hogy szót váltsanak a feladatról.
Mindketten egyetértettek abban, hogy Erkel és Kölcsey művét nem szabad lecserélni, és sikerült is a kommunista vezetést eltántorítaniuk a tervtől.
Ezekben az években – biztos, ami biztos – többnyire szöveg nélkül játszották a zenét. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Himnusz éneklése a tömeggyűlések és rádióműsorok elengedhetetlen kelléke lett. A kádári hatalom sem akart ezen változtatni, a Himnuszt minden ünnepségen szöveggel együtt adták elő, bár legtöbbször az utolsó taktust követően azonnal felhangzott a szovjet himnusz is.
A nép tette himnusszá
1981-ben a Hazafias Népfront kongresszusán Szokolay Sándor zeneszerző kezdeményezte a Himnusz hanglemezen való kiadását és széles körű terjesztését. „Tudják-e, hogy Himnuszunk a világ egyetlen illegális nemzeti himnusza? – kérdezte. – Mert sohasem iktatták, nincs dokumentum arról, hogy vált hivatalos himnusszá. (…) A nép tette azzá.” A következő évben ki is adták a Himnusz és a Szózat több feldolgozását tartalmazó lemezt, amely több százezer példányban kelt el. Ekkor vetődött fel először, hogy az eredeti, Erkel-féle Esz-dúr hangszerelés tömeges énekléshez túl magas. Elkészült a mű mélyebbre transzponált, B-dúr verziója is, amely mindenkinek könnyebben énekelhető. Ez a változat azonban nem vált általánossá, továbbra is a Dohnányi-féle átiratot játszották mindenütt.
A Himnusz a rendszerváltás hajnalán, 1989. október 23-án került újra a politikai döntéshozók elé. Egy kormányhatározat alapján a Himnusz szövegének születésnapja ekkor lett a Magyar Kultúra Napja is egyben. Ennél is fontosabb, hogy az ugyancsak aznap szentesített XXXI. tv 36. §-a kimondta: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”
A Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című vers tehát 166 évvel azután vált hivatalosan is nemzeti himnuszunkká, hogy Kölcsey Ferenc papírra vetette.
A rendszerváltáskor elfogadott Alkotmányból nem sok részt vett át szó szerint a 2011-es Alaptörvény, de ezen a mondaton nem változtattak a törvényhozók. Sőt, az Alaptörvény preambuluma is a Himnuszból vett idézettel kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”
Bár a törvényszöveg lassan három évtizede nem nyújt pontos eligazítást, melyik dallamváltozatot kell autentikusnak tekintenünk, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elfogadott egy sportversenyekre rendszeresített, az eredeti erkeli ritmushoz jobban igazodó, pattogósabb Himnusz-verziót. A közösségi éneklésre alkalmasabb B-dúr hangnemű, 90 másodperces változatot – a MÁV Szimfonikusok előadásában – a NOB lausanne-i archívumában is elhelyezték, így azóta ez hangzik el, ha nem is minden nemzetközi sportversenyen, de legalább az olimpiai játékokon. A felvételen felcsendül az Erkel által a kotta külön sorában jelzett, ám korábbi hangzó anyagokban sosem hallható harangszó is.
A Himnusz kalandos története tehát még napjainkban is folytatódik. Valóban kivételes mű: nem királyok vagy államfők megrendelésére készült, hanem közel két évszázad – véletlenekkel és tévedésekkel tarkított – szerves fejlődése tette azzá, ami.
Borítókép: OSZK
