„A kormány az innovációs EU-forrásokra akarja rátenni a kezét”
Határon túli magyar kisebbségek és sztálinista struktúrák kutatója, aki korábban a Fidesz-holdudvarral is jó viszonyt ápolt, most azonban – tíz év után – épp miattuk hagyja ott a Magyar Tudományos Akadémiát. Stefano Bottoni először a Válasznak beszél döntése okairól: szerinte a kormány az innovációs EU-forrásokra akarja rátenni a kezét, másrészt ideológiai okokból is támadja az akadémiai kutatóintézetek szabadságát. Bottoni állítja: Orbán Viktor 2016-ban közölte már, hogy tíz év alatt új, neki kedves történésznemzedéket kell kinevelni.
– Így könnyű.
– Hogy?
– Hát úgy, hogy félig olasz. Ha nagyon forró a Magyar Tudományos Akadémia talaja, önnek van hova mennie.
– Ez igaz. Jó, el is árulom akkor. A kollégáim már úgyis tudják. Távozom az Akadémiától. Firenzébe megyek. A tavalyi választások után két nappal kaptam egy telefont az ottani egyetemről. Ők nyilván nem tudtak Orbánról, a választásról. Csak épp akkor hívtak fel egy állásajánlattal. Én viszont tudtam Orbánról, a választásról… és nagyon magam alatt voltam az eredmény és annak várható következménye miatt. Úgyhogy igent mondtam. Egészen az olasz minisztériumig kellett felterjeszteni az ügyemet, nyolc hónapig tartott az engedélyezés, de megvan, tehát nyáron kezdek. Teljesen azért nem szabadulnak meg tőlem: hétvégi magyar leszek. A család itt marad, én meg ingázni fogok.
– Nyilván többet keres ott, érthető karrierdöntés. Mi ebben a közérdekű?
– Jóval többet keresek majd, úgy a két és félszeresét a mai nettó 270 ezernek, de jóval többről van szó, mint csupán pénzről. Eszembe nem jutott volna elmenni, ha nem ez van itthon, ami. Sőt! 2017 februárjában bementem a kormányhivatalhoz, hogy magyar személyit kérjek. A kérelem az állandósulás szimbóluma volt, afféle végleges elköteleződés Magyarország mellett. Addig csak ideiglenes lakcímem volt ugyanis. Bottoni Istvánként meg is kaptam a papírokat. Alig telt el egy hónap, jött a CEU-ügy. Nyilvánvaló volt, hogy az egyetem elűzésére készülnek. Akkor viszont még naivan úgy gondoltam, hogy az Akadémiával ugyanezt azért nem lehet megtenni.
– A választás után két nappal viszont már érezte, hogy meg lehet?
– Igen. A választási kampány, valamint a sokféle elégtételt ígérő, fenyegető március 15-i Orbán-beszéd után, végül pedig azzal, hogy a Figyelő elkezdte listázni a tudósokat, köztük akadémikusokat is – leesett, hogy de, bizony, megtesznek bármit, bárkivel, az Akadémiával is.
– Szó sincs róla. Palkovics László innovációs miniszter szerint ők csupán annyit akarnak, hogy a kutatások több hasznot termeljenek az országnak.
– Nyilván rendkívül hasznos az országnak, ha az Akadémia nem tudja kifizetni a villanyszámláit, mert a kormány visszatartja a törvényben garantált pénzeket.
– Palkovics szerint ki tudják fizetni a számlákat, ha akarják.
– Az Akadémiai Dolgozók Fórumának, amelyet ebben a helyzetben megalakítottunk, remek jogászai vannak, szerintük legfeljebb törvénytelenül tudja. Nem vagyok jogász, úgyhogy rájuk hagyatkozhatom, a jogászkodásba nem is mennék bele.
– Palkovics állítása, hogy a kutatóhálózat nyolcvan éve változatlanul működik. Nem lenne ideje megreformálni tényleg?
– Nem tudom, hogy jön ki a nyolcvan év, de az igaz, hogy a mai akadémiai rendszer nagypapája a sztálini. Addig kvázi tudósklubként működött, aztán az állam vette kezébe, kialakították a kutatóintézeteit – ide rakták be azokat a tudósokat, akikkel jobb volt, ha nem találkozik a szocialista ifjúság, nehogy még a végén megfertőződjön a gondolataiktól. Az egyetemeken meg maradt az oktatás.
– Örülhetne, hogy lebontják végre a sztálinista struktúrákat.
– Nekem, aki a sztálinista struktúrákat is kutattam, egészen másért örömteli a hatalom működésének ezt a formáját a saját szememmel is látni. Épp írok egy könyvet a Nemzeti Együttműködés Rendszerérnek születéséről. Hát most megtapasztalhatom közelről, élőben, egyenesben.
– Mikor jelenik meg a könyv?
– Nem itthon fog, egyelőre legalábbis. Olaszul írom, olaszoknak.
– Akkor vissza a „sztálinista” Akadémiához!
– Itt ülök, nézzenek meg, én vagyok a tipikus akadémiai munkatárs. Az átlagéletkorunk 41 év. Ennyit arról, hogy öreg kommunistákból áll a szervezet. A kilencvenes években volt az Akadémián egy nagy átalakítás, amikor operatív és financiális autonómiát megkapta, de akkoriban még erős posztszovjet szagot árasztott az intézmény, ez igaz. Csakhogy ez folyamatosan változott, 2012-től pedig új időszámítás kezdődött. Pálinkás József reformjával. Addig valóban kizárólag állami finanszírozás volt, a pénz felét viszont ma már pályázatokból hozzuk el. Ezek részben magyar pénzek, amelyeket szakmailag megalapozottan osztott szét egy tudós testület, plusz EU-források, amilyen az ERC illetve Horizon 2020-program. Pálinkásék találták ki a poszt-doktori ösztöndíjakat is, amellyel már normális fizetést tudtak biztosítani – legalábbis a kiemelt kutatóknak.
Merthogy egy tanársegéd, gyakran PhD-vel, ma 150 ezer forintot keres. Az Akadémián is. Egy árufeltöltő nem is tárgyal ilyen bérért!
Bevezették aztán a Lendület-programot is, amely öt évre 150 milliót osztott szét, ami már látható, kiszámítható összeg volt.
– Jó, de például önök mit tudtak felmutatni cserébe?
– Megerősítettük a nemzetközi profilunkat. Például. Nem volt normális angol nyelvű folyóirat a magyar történelemről, ami elég nagy szégyenünk volt, hiszen rajtunk kívül minden környező országnak volt ilyenje. A nulláról építettük, s ma már minden adatbázisban szerepel, az idézettsége is szépen alakul.
– Fenyegeti ezt bármilyen veszély?
– Hogyne. A folyóiratokra január 1-től nincs pénz. Nem írták ki a pályázatokat, rezsiből meg nem lehet kiadni. Az évente 50-70 kötetes könyvkiadói munka is megállt.
– Majd újraindul, ha meglesz az ellenőrzésük és megegyeznek a miniszterrel.
– Egyrészt ez nem így megy, másrészt a ’12-es nagy átalakítás azzal is járt, hogy sokkal komolyabban ellenőriznek minket azóta. Az ÁSZ is: korábban valóban volt kreatív könyvelés. Azóta nincs. 2015-ben pedig kétéves, nagy, átfogó értékelést kaptunk. A mi kutatóközpontunkról azt tárták fel 2017-re, hogy hét intézetből hat remekül működik. Az Innovációs Tanácsnak készült belső jelentésben, amelyet Palkovics László is sajátjának tudhat, az áll, hogy az akadémia kutatóhálózatának teljesítménye kimagasló.
– Ezért hitték, hogy megússzák?
– Pontosan. Még 2017-ben is. Erre jött a hideg zuhany tavaly, amikor eldöntötték, hogy szétcincálják a hálózatot.
– Azért, hogy új Kutatási Alapban egyesítsék az erőket a német Max Planck hálózatok mintájára. Ha ott működik ez a modell, önöknek miért nem jó?
– Van némi különbség.
– Mi?
– Csupán a demokratikus irányítás. A sokat emlegetett német rendszerben benne vannak a cégek, amelyek ott valódiak, nem a miniszterelnök pajtásának közbeszerzésen hízott pénznyeldéi, valamint benne vannak a tartományok is – ezek együttesen felügyelik a kutatásokat. Utóbbiakban változatos pártszínezet látszik, tehát plurális, demokratikus kontroll érvényesül. A Palkovics-tervnek ehhez semmi köze.
Amihez van, az Putyin rendszere. Ott már 2014-re lezajlott ez a folyamat, amelyet most itthon látunk. Leválasztották a tudósklubot a kutatóhálózatról, utóbbiak minisztériumi alkalmazottak lettek valami tábornok alatt.
Itthon is az a terv, hogy káderekkel felhígított testületek döntsenek arról, milyen témákban kutassunk. Egyértelműen orosz mintára zajlik tehát az Akadémia megtörése.
– Mi értelme lenne ilyesmivel vesződnie a kormánynak?
– Két oka is van rá. Az egyik a pénz. Az EU-tól 2021-től nagyon kevés pénz várható Magyarország számára. Egy terület kivételével: innováció, technológia, kutatás. Erre startoltak rá. Magukhoz akarják vonni a területet szervezetileg is, hogy a pénz hozzájuk érkezzen majd, ők költhessék el, ne független tudományos testületek. A másik ok pedig ideológiai. Orbán Viktor azt mondta már 2016-ban, hogy „tíz évünk van kinevelni egy teljesen új történész-nemzedéket”.
– Önnek mondta?
– Nem. Egy hozzá közel álló történész kollégának, akivel jóban voltam. Vagy talán még vagyok is. Nem lehet tudni. Nagyon megváltoztak ezek a személyes viszonyok. Az Akadémia kivéreztetése óta főleg. Jó néhány korábbi barátom bújik ki a véleményalkotás felelőssége alól. Számomra ez azért nagyon szomorú.
– Merthogy hagyományosan ebből az egykor ifjú konzervatív közegből jön.
– „Kiugrott fideszes”? Jó, vállalom.
– Kutatási területe kapcsolta automatikusan a Fideszhez?
– Biztosan benne volt az is: a határon túli magyarság helyzete számukra is fontos volt, régebben hívtak is a Bálványosi Szabadegyetemre. Voltam többször. A Tranzit Fesztiválon is megfordultam. Az első, még 2010 előtt, jó is volt, aztán egyre rosszabb lett. Olaszországban nőttem fel, de gyerekként minden évben jöttem Magyarországra, tehát alapélményem, ahogy a rokonok lehúzott redőny mellett hallgatják a Szabad Európa Rádiót, közben pedig halkan kommunistáznak. 1989 nyarán is voltam itthon, kisebb megmozdulásokon is részt vettem.
– Akkor kezdte érdekelni a magyar kisebbség ügye?
– Nem, az még Bolognában történt, az egyetemen. Szakdolgozati témát kerestem, a tanárom pedig felvetette, hogy ha már úgyis beszélem ezt a furcsa nyelvet, miért nem keresek valamit, ahol hasznosítani is tudom. Beszélni valóban beszéltem, anyám vasárnaponként magyar misére vitt, ott találkoztam is a hangadó ötvenhatos nénikkel és bácsikkal – írni viszont magyarul egyáltalán nem tudtam akkor még. Csak fonetikusan. De belevágtam és elkezdett érdekelni Közép-Európa.
– Bolognában még balos egyetemista volt?
– Dehogy! Olyan erős baloldali, sőt, kommunista túlsúly volt ott akkoriban, hogy aki kicsit alternatívabb akart lenni, automatikusan a jobboldallal rokonszenvezett. Én is. Olyan világban nőttem fel, ahol az emberek kinyitják a szájukat, ha nem tetszik nekik valami. Az egyetemen is, az utcán is, bárhol.
Döbbenetes élményem a mai Magyarországon: az egyetemi hallgatók teljes passzivitása. Mintha csak az érdekelné őket, hol rúgjanak be péntek este és melyik fesztiválra hogyan szerezzenek VIP-jegyet. Őket már nem a Kádár-rendszer termelte ki, hanem az úgynevezett demokratikus oktatás.
Még a környező országokban is aktívabbak az egyetemisták, mint itthon. A mai hallgatók 1999-ben születtek, már 2006-ra sem emlékeznek, hiszen kicsik voltak még. Számukra az Orbán-rendszer az egyetlen létezhető valóság. Ahogy látom, sikeres is volt körükben a kussolásra, megfelelésre való nevelés. Első nemzedéküket már látjuk a médiában, a különböző cégekben, háttérintézményekben. A KISZ-es „embertípus” éledt újjá – csak éppen zselézett hajjal és szűk zakóban. Felfele nyal, lefele tapos. Nekik nincs ideológiájuk, viszont bármikor végrehajtják annak parancsát, akinek van. Az enzimológusokat ez az ideológiai harc persze kevésbé érinti, de a humántudományokat most nagyon.
– Erejük van ellenállni?
– Van még erő, amit nem mozgósítottunk.
– Hol?
– Pénzünk nincs ugyan, de hatalmas nemzetközi kapcsolati tőkénk: az van.
– Szóval a nemzetközi sorosisták összefognak…
– Mondják csak! Nem érdekes. Mi most már csak azzal tudunk szintet lépni, hogy kivisszük az ügyet a nyilvánosságba. Drámai a helyzet. Az Akadémia beszántásánál a megosztást alkalmazzák: a tudósklubot leválasztani a kutatóhálózatról. Az előbbi néhány száz ember továbbra is megkapja a nagyon szép életjáradékot, hátha úgy befogja a száját. A kutatóhálózatokat, 5000 emberrel, azokat pedig ezután majd szét lehet verni. Ez a Palkovics-terv. Az alázásnak, behódoltatásnak módja az is, hogy ma a hó végén üzeni meg a minisztérium, lesz-e fizetés. Vagy nem lesz. Éreztetni kell a csicskával, hogy csicska. A tématerületi kiírások, pályázatok összetákolt rendszere is ilyen. 440-en vagyunk a kutatóközpontban, ennek a 440 embernek a munkáját kell 4000 leütésben megfogalmazni.
– Kutatónként 4000 karakter?
– Dehogy! Az egész központét kell ennyiben indokolni. A pályázat egy évre szólna és visszamenőlegesen kifizetnék a most visszatartott pénzt az ígéretek szerint – megint csak nyomásgyakorlás. Azon túl 3-5 éves távlatban jelennének meg a pályázatok, azaz nekünk a működésünkre is pályáznunk kellene továbbra is. Szemben a VERITAS-szal, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézettel, az egyetemekkel, amelyek finanszírozása, működése alapból biztosított, s a pályázati pénzt a kutatásokra, extra keretként használhatják. Vicc.
De van ám tovább is. Decemberben átvilágítást rendelt el Palkovics, a januárt tehát azzal töltöttük, hogy összeállítsuk az anyagot. Január végén aztán megjelentek a pályázati felhívások, amelyeket február 28-ig bírálnak el. A Palkovics-féle átvilágítás értékelésének viszont március 31. a határideje. Akkor mégis hogyan veszik őket figyelembe a február végéig elbírált pályázatoknál? Nyilván sehogy. Arról van szó, hogy először ezzel, aztán amazzal próbálkoznak, hogy megtörjék az Akadémiát. Ha egyik nem vált be, jön a másik ötlet. Hogy ezek még egymással sincsenek összhangban? Nem érdekli őket. A látszatra sem adnak. Ezeket az embereket, akik ilyen feltételeket teremtenek, lehetetlen komolyan venni. Fabatkát sem ér a szavuk.
– A természettudományok viszont többet kapnak e szerint az új pályázati rendszer szerint. Lehet, hogy önök, bölcsészek csak irigyek.
– A természettudományi kutatóközpont számára több van beállítva, valóban. Oszd meg és uralkodj! Nem véletlenül hoztuk létre a dolgozói fórumot: a természettudományos központokkal is hálózatban próbálunk működni. Miután ez az interjú megjelenik, délután 3-kor ők is megjelennek majd a fórumunkon, most először.
– Őszintén: miért lenne baj, ha visszakerülne az egyetemekre a kutatás és nőne azok pontszáma a világ ranglistáin?
– Az nem lenne baj, ha az egyetemek ma alkalmasak lennének a komoly kutatói munkára. Nem azok. Az alulfinanszírozottság az egyik ok, de a kancellári rendszer miatt is ilyen a helyzet. Az egyetemekre utóbbival tenyerelt rá a kormány.
Jövő kedd tehát nagyon fontos pillanat lesz. Akkor dől el, az Akadémia vezetése hogyan kíván bevonulni a magyar történelembe.
Az elnök utasíthatja a főigazgatókat, hogy ne vegyenek részt ebben a komolytalan pályázati rendszerben. Ha viszont engedélyt ad a pályázásra, sikeres lesz a bedarálós Palkovics-terv.
– Annak része az is, hogy az alapkutatások helyett az alkalmazottakat részesítené előnyben. Önöknél egyáltalán lehet ilyen különbséget tenni?
– Alig. Bevallom, nem attól lesz olcsóbb a mosópor, hogy írók hagyatékát gondozzuk, Erdély történetét, Magyarország történetét megírjuk. Ennek nincs közvetlen gazdasági haszna. Elárulom: sehol a világon nincs. Ezek a kutatások azért vannak, hogy a nemzeti emlékezetet fenntartsák, a közös tudást átörökítsék.
– Szép, de most mégis miért aktívkodik ennyire, ha úgyis elmegy Firenzébe?
– Ott van az a rengeteg munkatárs, fiatal, családos kutatók, akik most utcára kerülhetnek. Értük. Lesz is egy élőláncunk az akadémia körül jövő kedden, február 12-én. Megmutatjuk magunkat, hogy mindenki láthassa: hús-vér emberekről van szó. Nekem tényleg könnyebb, mert megvan már az állásom Firenzében. A legtöbbeknek viszont nincs. Palkovicsék erre játszanak. Hogy majd beadja a derekát ez a társaság is.
– Mit veszítene a magyar tudomány, ha más formában működnének a kutatóintézetek?
– A lelkét. Kicsit szegény volt a magyar tudomány mindig, de szabad emberek művelték, folyamatosan javulgatva. Az európai pályázatok számát megnézve semmilyen szégyenkezésre nem volt okunk. Ha megszűnik a jogbiztonság, az állandó munkahely, a szabadság, az nemzetközileg is szégyen lesz ennek az országnak. Amelyet, akárhogy is, mégiscsak szeretek.
Fotók: Vörös Szabolcs
