Konzervatív teendők kultúrharc idején
A felvilágosodás hívei talán hihetik, hogy elég a magukhoz való eszük, és nincs szükségük a létező intézmények támogatására. A konzervatívoknak azonban tudniuk kell, hogy akik lerombolják az értelem mégoly tökéletlen, de létező rendjeit, azok jó időre szellemi sötétségbe taszítják közösségüket. Velük az eszmék szintjén és a gyakorlatban is szembe kell szállniuk. Mike Károly közgazdász, egyetemi oktató írása.
Hogyan viszonyuljon egy írástudó a szellemi élet csatározásaihoz? Ha van sajátosan konzervatív válasz erre a kérdésre, az talán a következő: nem elégedhet meg azzal, hogy szellemi viták résztvevője legyen, foglalkoznia kell azzal is, hogy őrizze a szellemi élet társadalmi feltételeit. A konzervatív tudja ugyanis, hogy – Lord Actonnal szólva – a „szabadság az érett civilizáció kényes gyümölcse”, így a szabad és termékeny szellemi élet feltételei is csak hosszas civilizációs erőfeszítéssel teremthetők meg, és folytonos odafigyeléssel tarthatók fenn.
A szellem csak intézményesült rendben virágozhat
Hogy ez mennyire fontos és milyen nagy kihívást jelent, senki nem fogalmazta meg nagyobb erővel, mint az a Polányi Mihály, aki kimagaslóan sikeres természettudósi karrierjét adta fel az 1930-as években, hogy filozófusként szembeszálljon az Európa szellemi életét (is) fenyegető totalitárius ideológiákkal. Legfontosabb megállapítása, hogy bár a szellemi teljesítmény mindig személyes, csak egy intézményesült „szellemi renden” belül bontakozhat ki. Ez egyaránt igaz a tudományokra, a művészetekre, a jogra és más szellemi hivatásokra, de a közélet szervezett nyilvánosságára is.
Polányi szerint minden szellemi rendet hármas szabályrendszer tart fenn. A konzultáció szabályai irányítják a meglévő szellemi örökség felhasználásának módját. A versengés szabályai jelölik ki a szellemi szabadság kereteit és a szellemi teljesítmény díjazását. A meggyőzés szabályai pedig az őszinte és méltányos vitatkozás feltételeit teremtik meg. Ezek a szabályok együttesen alkotják azt a „fegyelmező hagyományt”, amelyen belül a szabad, értelmes és termékeny gondolkodás lehetővé válik. A hagyomány konzisztenciáját pedig az adja, hogy résztvevői osztoznak bizonyos alapvető meggyőződésekben a viták tárgyáról és a felfedezendő tudás természetéről. Hisznek egy bizonyos fajta tudás jóságában és abban, hogy az adott rend segítségével e tudás elérhető.
Alapvető tévedés, hogy a szellemi élet szabadsága azt jelentené, hogy „mindenki azt csinálja, amihez kedve van”. Ez csak a dilettantizmus és a butaság káosza lenne. Aki rendszeresen végez tudományos munkát, pontosan tudja például, hogy a kutató a szabadságát csak nagyon szigorú „játékszabályok” között, a konzultáció, a versengés és a meggyőzés szabályai között gyakorolhatja. De tudja azt is, hogy e szabályok nélkül semmire sem jutna: ezek adják azt a keretet, amelyben az igazságot keresheti, és másokkal megoszthatja.
Ahogyan az emberi természet tökéletlen, úgy minden intellektuális rend is az. Ki ne tudna hosszasan példálózni a tudomány, a jog vagy a közélet tévútjairól?
Ám ha egy létező, de tökéletlen hagyomány elvész, borzasztóan nehéz mással pótolni.
A konzervatívnak ezért résen kell lennie. Fel kell ismernie a szellemi élet alapjait fenyegető veszélyeket, és tudnia kell az ellenszert velük szemben.
Tervezhető-e a szellemi élet? A tudomány példája
Amikor Polányi a XX. század derekán kidolgozta a „szellemi rend” fogalmát, azokra a törekvésekre reagált, amelyek azt hirdették, hogy a tudományt központilag kell tervezni, és a „népgazdasági hasznosság” elvének vagy más hasonló össztársadalmi célnak kell alárendelni. Hol brutálisabb formában, mint a Szovjetunióban, hol szelídebben, mint az 1940-es évek Nagy-Britanniájában. Úgy vélte,
a „tiszta tudomány” (vagy ahogy mostanában nevezik: az „alapkutatások”) politikai-bürokratikus tervezése célt téveszt, s ha erőltetik, lerombolja a tudomány intézményesült rendjét.
A valódi eredményesség alapja ugyanis a szabad felfedező gondolkodás, amely csak a tudomány saját intézményesült szellemi hagyományán belül lehetséges.
Polányi nem győzte hangsúlyozni, hogy a „tudomány tervezése” nem egyszerűen a politikai hatalom túlterjeszkedéséről szól. A hatalmi, politikai beavatkozás csak a következménye bizonyos eszméknek, amelyek megkérdőjelezik a tudomány és általában a szabad szellemi élet intézményeit megalapozó meggyőződéseket. Ezért a legfontosabb feladat ezeknek a mögöttes eszméknek a feltárása.
Milyen elképzelések húzódnak meg a tudomány „hasznosságának” elvárása mögött? Miért lenne baj, hogy az új tudástól gyakorlati hasznot várunk el? Persze ezt is butaság túlzásba vinni, de itt nem erről van szó. Az elvárás jóval radikálisabb: arról van szó, hogy a gyakorlat jelölje ki a szellem útját. A szellemet a gyakorlat szolgálóleányává fokozzuk le. Ezen a ponton azonban adódik a kérdés: mégis mi vezesse a gyakorlati cselekvést, ha nem a szellem?
Ha ragaszkodunk a szellem elsőbbségéhez, akkor a gyakorlathoz igazodó tudás nem lesz több következetlen szólamnál. Ha viszont elfogadjuk, hogy a gyakorlatot valamiféle primer, reflektálatlan hasznosság vezesse, ne pedig az emberi értelem, akkor akarva-akaratlanul azokhoz csatlakozunk, akik szerint az embert végső soron zsigeri öröm- és fájdalomérzetek mozgatják. Ezzel viszont az embert szabad akarat és értelem nélküli ösztönlénnyé fokozzuk le.
A tudomány és mindenféle szellemi élet „hasznossági célok” alá rendelése mögött eszerint az értelem szabadságának tagadása áll.
Polányi vitáit elsősorban a marxistákkal vívta. Ők voltak akkortájt a legfőbb propagálói a „tervezett tudománynak”.
Nem véletlenül, hiszen ők mentek el talán a legmesszebb „az értelem hatályon kívül helyezésében”, amikor minden szellemi jelenséget a „termelési tényezők” és a velük összefüggő „érdekek” szellemen inneni világára vezettek vissza.
De Polányi hangsúlyozta azt is, hogy a marxizmus ebből a szempontból csak (egyik) betetőzése volt a felvilágosodás radikális kételkedésének, amely végeredményben az értelem erejébe és az objektív igazság megismerhetőségébe vetett hitet is aláásta. S a jobboldalt ugyanúgy megfertőzte ez a hitetlenség, amikor egy-egy nép „létérdekét”, misztikus „akaratát”, vagyis tulajdonképpen a zsigeri vágyait és szenvedélyeit elkezdte az igazságosság, a jó és a rossz kritériumai elé helyezni. Ahogy tette ezt szélsőséges formában a fasizmus és a nemzetiszocializmus.
A „tudomány tervezésének” része az is, hogy egy erősödő politikai hatalmi centrum jelölje ki, mi számít „hasznosnak”. A hatalom birtokosait persze mindig bosszantják a független szellemi emberek.
De itt a kérdés az, hogy mikor kap felhatalmazást egy kormányzat, hogy a saját maga által kijelölt célok igájába fogjon, és ezzel óhatatlanul megtépázzon egy szellemi rendet.
A háttérben itt is sajátos meggyőződéseket azonosíthatunk. Egyrészt, ahol gyökeret ver egy olyan eszme, amely a gyakorlatot (homályban hagyva annak értelmét) az igazságkeresés elé helyezi, ott könnyen népszerűvé válik az a gondolat is, hogy a hatalomgyakorlás hatékonysága fontosabb szempont, mint az igazságossága. Ilyenkor kéz a kézben jár a szellemi és a politikai szabadság elleni támadás.
Másrészt, a hatalmi centralizáció egy ponton túl mindig abból a – Hayek szavaival – „végzetes önhittségből” merít szellemi erőt, hogy az emberi együttélés kihívásai tulajdonképpen egyszerűek, csak elég erősen akarnunk kell a megoldásukat. A felfedező tudást – főként az emberről és a társadalomról – ez erősen leértékeli.
Ha tehát Polányi XX. század közepi elemzését követjük, arra juthatunk, hogy a tudomány „központi tervezésének” szándéka mögött sajátos (egymással is összefüggő) meggyőződések húzódnak meg: az emberi értelem erejének és szabadságának lebecsülése, a hatalom igazságosság elé helyezése és a politika „végzetes önhittsége”. Nem kétséges, és Polányi is hangsúlyozza, hogy a tudomány csak az egyik áldozata ennek a gondolkodásnak. Az valójában mindenféle intézmény ellen irányul, amely a szellemi szabadság keretéül szolgál. E hiedelmek tévesek és károsak, s különféle álruhákban velünk élnek. Polányi arra figyelmeztet, hogy a szellemi élet védelmében fontos, hogy jó szimattal a felbukkanásukra és terjedésükre figyeljünk.
Konzervatív kísértések
A konzervatívok közül sokan gondolják már jó ideje, hogy eszméik vesztésre állnak a bölcsészetben, a társadalomtudományban, a filozófiában, a jogban, a szépirodalomban, a közélet nyilvánosságában. Ebből fakad az a kísértés, hogy ezeket a létező szellemi „fegyelmező hagyományokat” értéktelennek nyilvánítsák, másokat keressenek helyettük, vagy egyenesen leértékeljék az intézményesült szellemi szabadságot.
A kísértésnek mégsem szabad engedni, a tökéletlenséggel szemben türelmesnek kell lenni. A szellemi rendeket belülről lehet és kell is alakítani, gondozni, gyomlálni. A felvilágosodás hívei talán hihetik azt, hogy elég a magukhoz való eszük, és nincs szükségük a létező intézmények támogatására. A konzervatívoknak azonban tudniuk kell, hogy akik lerombolják az értelem mégoly tökéletlen, de létező rendjeit, azok jó időre szellemi sötétségbe taszítják közösségüket. Velük az eszmék szintjén és a gyakorlatban is szembe kell szállniuk.
Borítókép: Kolodko Mihály Szomorú tank c. miniszobra (fotó: Borbás Barna)
