Hülye Kilépések Minisztériuma, avagy mit bénáznak az angolok a brexittel?
Theresa May miniszterelnök tudja, hogy az EU nem fog engedni. Abban bízik, hogy legkésőbb március 28-án délutánra ezt a brit képviselőházi többség is belátja, ezért elfogadják a most még elutasított tervét – ez az egyik forgatókönyv. A másikba sem az EU, sem Nagy-Britannia nem akar belegondolni: az ország megállapodás nélküli kilépése az Európai Unióból beláthatatlan gazdasági következményekkel jár. Szabó Márk nemzetközikapcsolatok-szakértő a Válasz Online-nak a brexit lehetséges kimeneteleit veszi számba abból az alkalomból, hogy a múlt csütörtökön a brit parlament ismét leszavazta May kilépési tervét.
„Akkor majd kevesebb proseccót adtok el” – címezte a sajátos fenyegetést 2016 novemberében Boris Johnson akkori brit külügyminiszter olasz kollégájának. A vezető brexit-párti politikus azt kívánta ezzel érzékeltetni, mennyire fájni fog a többi EU-tagállamnak, köztük Rómának is, ha a kilépéssel elvágják az Egyesült Királyságot az európai egységes piactól. Az abszurdba hajló párbeszéd óta eltelt több mint két év, Johnson sem külügyminiszter már, a brit kormány pedig bő egy hónappal a március 29-i brexit-céldátum előtt sem tud parlamenti többséget felmutatni az EU-val elfogadott kilépési tervhez. Ennek hiányában Nagy-Britannia egyezség nélkül „zuhan” ki az Unióból.
Hogyan manőverezte magát ebbe a kilátástalan helyzetbe az Egyesült Királyság? A Juncker vezette Európai Bizottság tehet a brexitről? Theresa May brit miniszterelnök tényleg arra játszik, hogy a legrosszabb forgatókönyv elkerülése érdekében mégis bent tartja országát az EU-ban? Lesz második brexit-népszavazás? Mi a jelentősége 500 kilométernyi ír-északír határnak? Ezek a kérdések tartják izgalomban az európai közvéleményt az Európai Unió történetének egyik fordulópontján – soha senki nem lépett még ki ugyanis az EU-ból.
×××
A brit EU-kilépés jelenlegi politikai patthelyzetéhez muszáj felvillantani, mi vezetett a 2016. júniusi népszavazáshoz, illetve a mai káoszhoz. A Konzervatív Párt 2005-ben sorozatban harmadik választási vereségét szenvedte el. Az ekkor pártelnökké választott David Cameron nemcsak generációváltást ígért, hanem a régi törésvonalak felülírását is. A párt a zöld témák, a homoszexuálisok jogai és az állami egészségügyi ellátórendszer védelmezőjeként fog fellépni, s ezzel együtt hátat fordít a Thatcher-éra óta folyamatosan konfliktust generáló EU-vitának. Ahogy egy akkoriban alig ismert tory politikus, bizonyos Theresa May fogalmazott: a konzervatívok lettek „a gonosz párt” („the nasty party”). Ez a stratégia – és az 1997 óta folyamatosan kormányon lévő Munkáspárt támogatottságát megtépázó 2008-as válság – végül kormányzati pozícióba juttatta a konzervatívokat 2010-ben, azonban a „borzalmas tagság” szemében az EU és a brit szuverenitás közt vélelmezett feloldhatatlan ellentét sosem tűnt el.
Egyáltalán nem segítette a hőbörgés lecsendesítését, hogy a parlamenti többség érdekében David Cameron a brit politikában leginkább EU-párti Liberális Demokratákkal kényszerült koalíciót kötni. A jelentőségéből mit sem veszített feszültséget tudatosan szította az európai parlamenti képviselőként Nagy-Britannia EU-ból való kilépését politikai krédójává tevő Nigel Farage, a UKIP (United Kingdom Independence Party) vezetője. Ha pedig a szőnyeg alá söprés nem sikerült, a lépéskényszerbe került miniszterelnök az előre menekülést választotta. 2013 januárjában ígéretet tett rá, hogy egy újabb választási győzelem esetén ügydöntő referendummal rendezi a tagság kérdését – ekkor még taktikai célból nyitva hagyva a kormány álláspontját.
A miniszterelnök választott stratégiája több sebből vérzett már ekkor is: elhitte, hogy képes lesz olyan engedményeket kiharcolni Nagy Britannia számára az EU vezetőitől, amelyek birtokában párton belüli és azon kívüli ellenlábasait is elhallgattathatja. Túlbecsülte saját tárgyalási pozícióját azzal az EU-val szemben, amelynek legfontosabb politikusai már az első pillanatban jelezték, hogy az eurózóna- és a görög adósságválságból éppen kilábalva, a migrációs krízis kellős közepén hallani sem akarnak alapszerződést érintő kérdésekben további brit kedvezményekről. Ráadásul Cameron alábecsülte a brit politikai elit évtizedes munkájának következményét, amelynek kétségtelen élharcosai a konzervatívok voltak, hogy ha ma már senki és semmi mást nem lehetett hibáztatni, Brüsszel mindig kiváló bűnbaknak bizonyult.
Ezek fényében egy pillanatig akár ésszerűnek is tűnhet az elmélet, ami szerint Cameron tisztán látta esélytelenségét. A konzervatívok számára a realitás a tisztes vereség volt a következő választásokon, legjobb esetben is egy újabb koalíció, amelynek megkötését követően a miniszterelnök „látványos halált” halhatott volna a hatalmi kompromisszum áldozatául eső népszavazás ügyéért.
E nyilvánvalóan mindenki által határozottan cáfolt elmélet szerint Cameron tehát sosem akart népszavazást. Csak pechére a 2015-ös választásokon olyan váratlan arányú győzelmet aratott a Munkáspárt felett, hogy a koalícióban teljesen felőrlődött Liberális Demokraták nélkül is kényelmes konzervatív többség élén alakíthatott kormányt, huszonhárom év után először.
A 2015-ös kormányalakítást követően Cameron a következő év februárjában jelentette be, hogy az Európai Unióval való tárgyalásainak köszönhetően Nagy-Britannia „speciális státust” vívott ki, így pedig az ország „biztonságosabb, erősebb és jobb helyzetben lesz” az EU tagjaként. A miniszterelnöknek a kormányzati döntés bejelentésétől a júniusi népszavazásig fennmaradó 123 napban kellett volna arról meggyőznie a választók többségét, hogy az évtizedek óta úton-útfélen bírált EU-ban maradás immár az Egyesült Királyság érdeke, és hogy a kínkeservesen kialkudott, inkább szimbolikus engedmények nagyobb garanciái a britek szuverenitásának, mint a kilépés. „Az Egyesült Királyság Európával szembeni történelmi szkepticizmusa, húsz év EU-ellenes retorikája, az eurózona válságának hatásai és a példátlan menekültáradat fényében a brit közvéleményt a bennmaradásról meggyőzni erős hegymenetnek ígérkezett” – érzékeltette plasztikusan a népszavazás eredményét utólagosan értékelő nagyelemzésében a miniszterelnök egykori politikai tanácsadója, Daniel Korski.
A maradáspárti kampány legfőbb hátrányát a politikai hitelesség hiányán túl az érzelmi azonosulás lehetőségének gyengesége okozta: az évtizedes kritika után az EU-tagság előnyeiről és a kilépés lehetséges kockázatairól szóló érvek álltak szemben az irányítás visszaszerzésének („take back control”) jól megfogható ígéretével. A különbség esszenciáját a 2016-os kampányban a kilépés egyik legharcosabb támogatójaként Michael Gove foglalta össze, mondván: a brit választóknak „elegük van a szakértőkből”. Újabb irónia – nem is az első, messze nem az utolsó: Gove ma már a May-kormány mérsékelt brexit-szárnyának legbefolyásosabb tagja.
Van-e rosszabb ötlet, mint Nagy-Britannia EU-tagságáról népszavazást kiírni? Utólag már látszik: igen. Alig egy évvel a népszavazást követően előrehozott választást kezdeményeznie annak a miniszterelnöknek, aki az előző kormányban még a bent maradást támogatta. Márpedig a David Cameron lemondása nyomán a kormányfői pozícióért kialakult belháború eredményeként miniszterelnökké választott Theresa May pontosan ezt tette. Miután 2017. március 29-én hivatalosan is megindította az EU-ból való kilépési folyamatot, a nagyobb politikai mozgástér érdekében júniusra új választást írt ki. Joggal bízhatott abban, hogy a Munkáspártot minden erejével saját szélsőbaloldali programjával sokkoló Jeremy Corbyn történelmi többséget hoz össze a konzervatívoknak. Nagyobbat nem is tévedhetett volna: minden idők leggyengébb kampányát követően Theresa May többsége elolvadt, és csak az északír Democratic Unionist Party (DUP) tíz képviselőjének támogatásával maradhatott a Downing Street 10-ben. (A párt neve a Google egyik legkeresettebb rövidítése volt a választások utáni patthelyzet napjaiban.)
Ezért a külső támogatásért a miniszterelnök a szokásosnál is súlyosabb árat fizet. A 2017 nyarától 2018 év végéig húzódó kilépési tárgyalásokat May úgy kényszerült levezényelni, hogy fél szemét folyamatosan a saját pártjában ellene alig leplezetten szervezkedő keményvonalas brexit-pártiakon kellett tartania. Miközben az Egyesült Királyság és az EU közti jövőbeli gazdasági-kereskedelmi és politikai kapcsolatok részleteiről alkudozott Brüsszelben, a konzervatív frakció egyre több hangadója – az excentrikusságával kimagasló Jacob Reess-Mogg vezetésével – vádolta mind nyíltabban a brexit-ügy elárulásával. Ráadásul hiába próbálkozott közvetlenül tagállami szinten egyezkedni többször is, Mayt mindenhonnan a rugalmasságot legfeljebb hírből ismerő EU-főtárgyaló Michel Barnier irodája felé terelték.
Így vált a 20. század során hatalomban eltöltött évek teljesítménye alapján Nagy-Britannia „természetes kormánypártja” címet kiérdemlő Konzervatív Párt a 2016-os népszavazással végképp megosztott, gyenge vezetésű, monomániás brexit-formációvá.
Theresa May miniszterelnök 2018 novemberében úgy hozta tető alá az EU-val a brit Kilépési Megállapodást (Withdrawal Agreement), hogy az 599 oldalas dokumentum publikálását követően „lelkiismereti okokra” hivatkozva nemcsak brexit-ügyi minisztere, hanem kormánya több tagja is lemondott. A várható biztos bukás elkerülése érdekében a miniszterelnök végül be sem terjesztette saját parlamentje elé a szövegtervezetet, holott erre jogszabály kötelezi. Parlamenti jóváhagyás nélkül az EU többi 27 tagállama sem ratifikálhatja a Nagy-Britannia kilépéséről szóló egyezményt – az idő pedig fogy.
2019 januárjában Theresa May valóban történelmet írt: soha akkora többséggel nem szavaztak még le demokratikusan választott brit miniszterelnököt a parlamentben, mint a Kilépési Megállapodást beterjesztő kormányfőt. A vereségben a megszégyenítő, 230 szavazatnyi különbség volt meglepő – valamint kisebb mértékben az, hogy a kiütéses pofont érthető módon követő bizalmi szavazást May másnap túlélte.
May politikai agóniájának eredője a Kilépési Megállapodásnak az ír-északír határ jövőbeni státusának kérdése. Az Ír-szigetet 500 kilométer hosszan két országra osztó határ mai állapota Nagy-Britannia EU-ból történő kilépésével vámhatárrá változna. A fizikai határellenőrzést a polgárháborút lezáró 1998-as nagypénteki egyezmény szüntette meg, s vele együtt az addigi erőszakos cselekményeket is. (Vélhetően ez is közrejátszott abban, hogy a brexit-népszavazáson az északírek 55 százaléka az EU-ban maradás mellett volt.) Ha nincs a szárazföldi vámhatár, Nagy-Britannia vagy továbbra is a közös piac része marad, elfogadva az ezzel járó kötöttségeket (legalább részben), vagy Észak-Írország és a Brit-sziget közötti tenger válik vámhatárrá. Az EU álláspontja úgy szól, ha nincs a brit kilépést követő átmeneti időszak végéig (2020. december 31.) más helyettesítő megoldás, határozatlan ideig marad a közös vámterület – ez az, ami a kilépéspártiak számára elfogadhatatlan, ugyanis jelentősen visszavetné a kilépés nyomán új globális kereskedelmi megállapodásokat vizionálók mozgásterét. Ráadásul Londonra minden szabály úgy vonatkozna, hogy az ezekről szóló döntéseknél jelen sem lehetne.
A Theresa May tárgyalásainak egyetlen kézzelfogható eredményeként megszületett Kilépési Megállapodást saját parlamenti frakciójának többsége is elveti; a közös piacban maradás vörös vonal; az ír-északír határ kérdésében az EU nem enged; mindezek ellenére a brit parlament nem választ új miniszterelnököt, hanem: a megszégyenült kormányfőt visszaküldi tárgyalni Brüsszelbe. Érthető, hogy mindkét oldalon fogy a türelem. Ahogyan az is, hogy ebben az egyre inkább a „gyáva nyúl” játékra emlékeztető alkufolyamatban az EU ragaszkodik a már megszövegezett egyezséghez, méghozzá nemcsak az Írországgal vállalt szolidaritás végett: ha Brüsszel enged, azzal 27 EU-tagállam szkeptikusainak ad újabb érvet az Unió zsarolásához.
Az EU állam- és kormányfői legkésőbb március 21-én, vagyis 8 nappal a hivatalos brit kilépés előtt tehetnek kísérletet a kör négyszögesítésére: ha ekkor mégis hajlandók lennének enyhíteni a határozatlan idejű ír „backstop” álláspontjukon, azzal esélyt adnának Maynek, hogy megszerezze parlamentje jóváhagyását. Ehhez ugyanakkor neki is új, konkrét feltételekkel kellene Brüsszelbe érkezni, aminek – egyelőre – semmi jele.
Két lehetőség van: May tudomásul vette, hogy pártja és saját stratégiája zsákutcába futott, így nem marad más, mint a szabályozói és gazdasági káosszal fenyegető megállapodás nélküli brexit. Vagy: pontosan tudja, hogy az EU nem fog engedni és abban bízik, legkésőbb március 28-án délutánra ezt a brit képviselőházi többség is belátja, ezért elfogadják azt, amit most még elutasítanak. Az előbbi elmélet hangoztatói szerint May – nagy jóindulattal – pragmatikusként elkönyvelt manőverei csődöt mondtak, így a miniszterelnöknek egyedüli célja az maradt, hogy a népszavazás eredményére hivatkozással engedjen a párt és a frakció küldetéstudatos kilépéspárti többségének.
Ők így elveikhez hűen, akár a legkockázatosabbnak tartott forgatókönyv mentén, de kiléptethetik Nagy-Britanniát az EU-ból. May ezzel reméli elérni, hogy a konzervatívok saját ügyük politikai halottjaként temetik majd el.
Az második verzió a népszavazás óta látottak fényében az indokoltnál több racionalitást feltételezve abból indul ki, hogy a brit képviselők többsége jobban fél az egyezség nélküli kilépés következményeitől, mint az ír backstop által fenntartott közös piaci szabályozóktól, és ezért az utolsó pillanatban végül felsorakoznak fel May mögött. Ennek valószínűségét egyelőre minimum gyengíti, hogy február 14-én a parlament 303-258 arányban szavazta le a miniszterelnök brexit-tervét.
A többi felvetődött lehetőség jóformán kizárható, egy megismételt népszavazás kiírásának parlamenti támogatottsága a miniszterelnökénél is alacsonyabb. A kilépés elhalasztását a májusi EP-választások teszik jóformán kivitelezhetetlenné, az pedig, hogy Nagy-Britannia mindezek után inkább mégis az EU-ban marad, a politikai sci-fi műfaján belül is erős feltételezés.
A Konzervatív Párt önmagát szorította sarokba a brexittel. David Cameron elhitte, hogy az EU-szkeptikusokat saját pályájukon tudja meghátrálásra kényszeríteni; majd azt, hogy évtizedes EU-ellenes beidegződéseket néhány hónap alatt meg tud változtatni; végül Theresa May, hogy létezik az a megállapodás, ami az EU és saját pártja legelszántabbjai számára egyaránt elfogadható és megvalósítható.
Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke nemrég a sokadik brexit-tárgyalás előtt kendőzetlen őszinteséggel egyenesen úgy fogalmazott: „különleges hely van a pokolban fenntartva” azoknak a brit politikusoknak, akik bármiféle terv nélkül kampányoltak az EU-ból való kilépés mellett. A vezető európai tisztségviselőtől valóban szokatlanul nyers mondatokra a teljes angol politikai elit felháborodva reagált – miközben az újabb tárgyalási forduló is ugyanúgy eredménytelenül zárult. Azok számára, akik lépten-nyomon a globalizáció valamiféle „visszafordulását” és az európai integráció halálát hirdetik, a brexit hosszú ideig intő példa lesz, milyen kínkeserves kompromisszumokkal kikövezett út vezet vissza az abszolút nemzeti szuverenitás elérni vágyott állapotáig.
Borítókép: AFP/Tolga Akmen
