A politikai abszurd új rekordja: így lett az antiszemitázásból fideszes termék
A magyar közélet és a hozzá kapcsolódó napi sajtó nem először kezd elviselhetetlenné válni a bunkósbotként használt antiszemitizmustól. A gumicsont ismert, a felállás viszont egészen új. Gondolták volna, hogy egyszer a Fidesz sportja lesz nem korrekt szóalakzatokat vadászni? Hogy tíz évvel az SZDSZ után Orbán Viktor pártjánál köt le tekintélyes szóvivőkapacitást az „A-fegyver”? A Fidesz évtizedekig szenvedte a kampányszerű antiszemitázást, majd odáig fejlődött, hogy immár maga gyárt politikai terméket belőle. Vélemény.
2017. július 17-én úgynevezett médiaszereplésre érkeztem a Heti TV, „Magyarország első zsidó közösségi televíziója” Wesselényi utcai stúdiójába. Megjelenésem a váróban felért egy detonációval: a helyiségben tartózkodó G. rubinvörös arccal néhány másodperc leforgása alatt infernális jelzők sokaságát öntötte rám: antiszemita, piszkos, álnok. A fölindulás oka a néhány órával korábban a Válasz.hu-n megjelent, A magyar zsidóság fideszesítése ellen mozgósít a Heller–Konrád-féle ellenzéki kör című cikkem volt, melynek kinyomtatott változatát G. a dühtől oszcilláló kezében tartotta. A szintén a váróban tartózkodó P. igyekezett hűteni a kedélyeket, ám ő is azon az állásponton volt, hogy a Válaszon „antiszemita bacilust” szabadítottunk a magyar nyilvánosságra. Csodálkozó érdeklődésemre, hogy mégis miben azonosítható cikkem fertőző antiszemitizmusa, a felelet így hangzott: expressis verbis ugyan valóban nem voltam antiszemita, de a -féle és a kör szóalakokon keresztül igenis terjesztettem a mételyt.
Remélem, értik. Az emberfia könnyen lehet antiszemita, elég hozzá egy képzőszerű utótag és egy főnév nem megfelelő (?) használata. Jelen írás szempontjából sokadlagos, csak a felvezető lekerekítése miatt mondom, hogy nem sokkal később, miután a beszélgetést sikerült tényalapra terelni, G.-vel kifejezetten normális hangnemben, egymás torkának esés nélkül váltunk el.
×××
Apró adalék ez ahhoz, hogy lássuk, ma is velünk él a kilencvenes-kétezres évek nehéz öröksége. A jobboldali ember Magyarországon a rendszerváltás óta abba nőtt bele, hogy ha kiejti a foga kerítésin a zs betűs szót, akkor minimum antiszemita, de inkább náci. A pálya felosztása egyszerűbb nem is lehetett volna: egyik térfélen voltak a zsidók, a másikon a fasiszták. Utóbbiak persze ügyesen álcázzák magukat, próbálnak késsel-villával enni, de titokban ott lóg a szekrényükben a barna ing, a piros karszalag és az antantszíj, és ha tehetnék, mindjárt lövetnének. De nem tehetik, mert mégiscsak itt van Nancy Goodman Brinker.
Az MDF-ben antiszemiták rejtőztek (Berend T. Iván, The New Yorker, 1989), George Bush azért támogatja Medgyessy Pétert Orbán Viktorral szemben, mert Orbán antiszemita-nacionalista (Juhász Ferenc szocialista exminiszter, 2002 – Orbán később perelt a jelző miatt, és nyert is a bíróságon), a cigány Patai Józsefet a magyar jobboldal által élesztgetett fasizmus miatt szúrták meg a 21-es buszon (TGM és Gyurcsány, 2005 – valójában az elkövető, „Mortimer” is roma volt) és így tovább. Ne higgyük, hogy a vád hatástalan; állítólag az amerikai sajtóban sokáig „A-fegyvernek” hívták az antiszemita-kártyát – az atombomba mintájára.
Természetesen ’90 óta mindig is volt itt maroknyi valódi náci, akik zsidóveréssel fenyegetőztek, emlékműveket gyaláztak, és volt aktív kútmérgezés „apák és fiúk”-ozással, Budapest–Baja–Tel-Aviv-ozással, „a szálláscsinálók” permanens emlegetésével. De a közbeszéd őrületbe hajlítása legalább annyira az antiszemitázásból napi revolvergyakorlatot, politikai terméket fabrikálók felelőssége.
A minden jobboldali sarkon fasizmust orrontók elérték, hogy ne lehessen értelmes beszéd az antiszemitizmusról, náci és fasiszta szavainkat elinflálták a habzó SZDSZ-közlemények, Magyar Narancs-publicisztikák.
„Ha Hitler is antiszemita volt, és én is antiszemita vagyok, akkor ez a szó nem jelent semmit” – mondta egyszer szegény Tőkéczki László egyik szeminárium utáni borozásán, valami aktuális közéleti agymenést kommentálva. Magyarországon évtizedekig gond nélkül lehetett politikai tőkét kovácsolni az ország holokauszt-sérültségéből egyfelől, és Trianon-sérültségéből másfelől.
És lehet ma is. De a politika groteszk dolog: most eddig ismeretlen formájában tér vissza az antiszemitázás. Valószínűleg kevesen ismerik jobban az A-fegyver nyomasztását, mint Orbán Viktor és a Fidesz-holdudvar, de az utóbbi hetekben éppen a kormányoldal öltözött Demokratikus Chartába, bunkósbotként ragadta meg az antiszemitizmust, és üti-vágja vele a politikai ellenfeleit.
Gondolták volna ezt? Hogy egyszer a Fidesz sportja lesz kiegyenesített végtagokat, „antiszemita bacilust” hordozó szóalakokat vadászni? Hogy az SZDSZ után a Fidesznél köt le tekintélyes szóvivő- és sajtókapacitást az A-fegyver?
A vicc az egészben: a hadjárat annyira jól sikerült, hogy még a saját sorokat is „megtizedelte”: a 888 nevű kormánylap szerzője egy Hitlergruß-ra emlékeztető kiegyenesített kar, az Echo TV Keménymag c. műsorának teljes stábja pedig a jákobozás miatt „bukott meg”, vagyis kényszerült hosszabb-rövidebb szünetre. És antiszemita volt Oláh Gellért? Antiszemita Ambrózy Áron és a többi tévés fiú? Dehogy. A józan ész szerint biztosan nem. De tempót nem a józan ész, hanem a politika diktál, és a politikai logika most az, hogy pusztítani kell a Jobbikot a sötét félmúlt miatt, lemondásra és elhatárolódásra kell bírni a képviselőiket.
Mellékszál: ezzel nem mondjuk, hogy rendben van a jákobozás vagy hogy rendben volt a salamonozó képviselőtárson kacarászni, ahogy a jobbikos Jakab Péter tette. De azt mondjuk, hogy mindez nem antiszemitizmus, hanem méretes taplóság. És persze a taplóságot is ideje lenne lejjebb csavarni a magyar közbeszédben. Nemzeti érdek, hogy a politikai vélemények színvonala ne egy átlagos Pesti Srácok-komment minőségéhez legyen igazítva.
A valósággal nem igazán törődő politikai logika észveszejtően cinikus burjánzásnak indult. Ha ugyanis a Fidesznél és médiájánál tényleg őszinte és elvszerű lenne a mindenféle „vadhajtások” elutasítása, akkor a Zyklon–B-ről nagy átéléssel daloló Varga-Bíró Tamás az Echo TV-től bizony messzebbre bukott volna, mint a Demokrata és a Pesti Srácok. A korábban lazán zsidózgató Lenhardt Balázs sem írna akkor a Magyar Nemzetbe és nem nyomatnák elképesztő médiahátszéllel a szakadár jobbikosokból alakult, Toroczkai László-féle Mi Hazánk mozgalmat.
De akad még példa a kőkemény Toroczkai-vonal „kifizetésére”. Nem nagyon verte ki a szemét senkinek, de két hete állami funkciót is kapott egy, az antiszemitizmus elleni rendíthetetlen harcáról ismert Mi Hazánkhoz tartozó zenész-politikus. Gőbl Gábor, a Moby Dick metálzenekar basszusgitárosa, a tavalyig jobbikos, most meg toroczkaista soproni képviselő-sportmenedzser a minap a Nemzeti Kulturális Alap fesztiválkollégiumában találta magát – méghozzá miniszteri hatáskörben kinevezett személyként.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere ma már bizony gömbszerűen sokoldalú. Egyszerre Köves Slomó és Lenhardt Balázs. Egyszerre Bayer Zsolt és Benjámín Netanjáhú. Egyszerre maga az antiszemitizmus elleni küzdelem és a – fogalmazzunk úgy – frenológiailag aligha korrekt Soros- és Juncker-plakátok.
Amikor láttuk, hogy a rendszerben pár évig még Zoltai Gusztáv is kényelmesen elfér, azt gondoltuk, hogy a sokoldalúságot nem lehet tovább fejleszteni. Úgy tűnik, lehet.
Értjük mi, persze, hogy a politika is termékeket kínál. Hogy értéktelen termék az antiszemitázás, azt régóta érezzük, ám ennek a Fidesz által most piacra tolt készletnek egyszerűen nincs fedezete. A Lenhardt Balázs-os, Köves Slomó-s abszurd tényleg fokozhatatlan; itt lenne az alkalom, hogy tegyünk egy lépést a hátsó szándékoktól mentes közbeszéd felé. Hogy végre ne üzérkedjünk a másik érzékenységeivel.
Nyitókép: antirasszista tüntetők Budapesten, AFP/Kisbenedek Attila
