Szabadalmat mindenáron? A Grüner-terv buktatói
A Magyar Tudományos Akadémia hat kutatója – Éltető Andrea, Gárdos Judit, Héberger Károly, Illéssy Miklós, Kutnyánszky Anikó és Patkós Balázs – közösen jegyzi az alábbi írást, amely Grüner György fizikus, Palkovics László miniszter tanácsadójának innovációval és szabadalmakkal kapcsolatos, lapunkban is kifejtett koncepcióját kommentálja. A cikk megjelentetésére a szerzők a Válasz Online-t kérték fel.
A magyar kormány az elmúlt időszakban fokozott figyelemmel fordult a magyar tudományos és innovációs eredmények felé. Felvetődött, hogy azok a tudományterületek lennének érdemesebbek a finanszírozásra, ahol a gazdasági megtérülés kézzelfogható. „Meg lehetne vizsgálni az Akadémiát egyrészt a tudomány, másrészt az innováció szempontjából is. Ha így teszünk, bizony ki fog derülni, hogy nem élt egyébként kétségkívül meglévő hatalmas szellemi tőkéjével: nem termelt elegendő szellemi tulajdont” – mondta Szathmáry Eörssel folytatott vitájában a Válasz Online hasábjain Grüner György fizikus, az innovációs miniszter tanácsadója. „Írjunk egy szabadalmat és teremtsük meg a szellemi tulajdonunkat!” – teszi hozzá Grüner ugyanott.
Egyrészt: számos tudományterület nem termel könnyen számszerűsíthető gazdasági hasznot, mégis minden sikeres ország költ ezekre. Ide tartozik például a történet- és a társadalomtudomány. Ezek a területek a jelenlegi kormánynak is annyira fontosak, hogy kutatásukra új, többszázmilliós költségvetésű kutatóintézeteket alapított (például Veritas és Magyarságkutató Intézet). Ráadásul a természettudományos területeken sem állja meg a helyét az érv, hogy a szabadalmak száma jelentené a jó kutatás fokmérőjét. Szabadalmaztatni új és iparilag alkalmazható megoldásokat lehet. Ennek folyamata nagyon költséges és időigényes: szabadalmi ügyvivőket és ügyvédeket kell megfizetni, mivel rivális cégek a szabadalmat megtámadják, és hosszú eljárásokban kell bizonyítani, hogy az adott szabadalom alapját képező találmány valóban újdonság, és azt a kérelmező találta fel.
Emiatt az, hogy egy tudományos eredményből lesz-e szabadalom, ma már nemcsak tudományos, hanem gazdasági és politikai döntés kérdése is.
Akkor lesz, ha a termék gyártása várhatóan be fogja hozni az oltalom alá helyezés költségeit. És még csak ez után fog kiderülni, hogy a bevételből mennyi illeti majd a kutatót, a kutatóintézetet – ez is külön megállapodás kérdése.
A szabadalmak szerepe azért is csökken, mert a tudomány és a technológia fejlődése gyorsabb a szabadalmazási eljárásnál, vagyis mire egy ilyen eljárás lezárulna, már a következő generációs találmányokat gyártják. Más találmányokat pedig azért nem szabadalmaztatnak, mert a szabadalom bejegyzésének feltétele a részletes dokumentáció, amelyet a szabadalmi védelem húsz évének lejártakor bárki elolvashat. Nem véletlen, hogy bár hosszú ideig az innováció egyik megbízható mérőszámának tartották a bejegyzett szabadalmak számát, ez ma már egyáltalán nincs így (az Európai Bizottság által összeállított Innovációs Eredménytábla 2004-es kiadásában például négy ilyen mutató is szerepelt, de jó ideje egyetlenegyet sem találunk már benne).
A szabadalmak számának növeléséhez több tőkére – és kockázati tőkére! – volna szükség. Ezt az idézett vitában Grüner is elismeri, ám a kiszivárgott átalakítási ötletek, tervek nem arra mutatnak, hogy ezt a szükséges többlettőkét a kormányzat belefolyatná a rendszerbe. Az innovációs minisztérium szerint Magyarországon kicsi a kutatásra szánt forrás, januártól mégis megvonták még az alapkutatások dologi kiadásaira szánt pénzt is. Pedig az MTA kutatóhálózata kiemelkedően sikeres ahhoz képest, hogy milyen kicsi összeget szán kutatónként az állam erre a célra. (Szó sincs tehát „bőség kosaráról”, ahogy Grüner máshol írja).
Mit mondanak a nemzetközi tapasztalatok? Az innovációs politikák fejlődésének elmúlt két és fél évtizedes története a K+F rabságából szabadulási kísérletként is leírható. Az innováció lineáris modellje, amely elindul a kutatásból, majd a fejlesztésen, a termelésen és az értékesítésen keresztül jut el a piacig, mára már elavult.
Az innovációval foglalkozó nemzetközi tudományos közösség már az 1990-es évek eleje óta egyetért abban, hogy a K+F-re alapozott radikális innovációk fontosak, de legalább ilyen fontosak a nem-technológiai, nem a K+F-en alapuló, kisebb léptékű, a vállalatok mindennapos működése során szerzett tapasztalatok beépítéséből születő innovációk. Mindebből ugyanakkor nagyon kevés és nagyon lassan szivárgott át a politikai döntéshozatal folyamatába. Az EU-ban a 2010–2020-as tervezési periódus jelentős fordulatot hozott ezen a területen. Az innovációs politikák számára hat prioritással rendelkező területet jelöltek ki: társadalmi innováció, dizájnon alapuló innováció, a keresleti oldalt stimuláló innovációs politikák, a közszféra innovációja, közbeszerzésen keresztül megvalósuló innováció, munkahelyi innováció.
Ha tehát a magyar kormány elégedetlen az ország innovációs teljesítményével, számos terület adott, ahol nagyon fontos és pozitív változási folyamatokat indíthat el. Az akadémiai kutatóintézeti hálózat tervezett átalakítása viszont biztosan nem tartozik ezek közé.
Éltető Andrea, Gárdos Judit, Héberger Károly, Illéssy Miklós, Kutnyánszky Anikó és Patkós Balázs
.
