Orbán a migrációs vitát megnyerte, de ez nem jogosítja fel bármire – Lasse Skytt könyvet írt hazánkról
Orbán Viktor Európában tabukat döntött meg, Magyarországon viszont meg sem nyitott komoly vitákat Lasse Skytt szerint. A fiatal dán újságíró néhány éve megelégelte a Magyarországról szóló felületes riportokat, ezért ideköltözött, hogy a saját szemével lássa a politikát. Interjúzott Schmidt Máriával és Gyurcsány Ferenccel is, tapasztalataiból pedig könyvet írt, melyről először a Válasznak számolt be.
Orbán Viktor hétvégén, az MCC konferenciáján a falra festette a nyugati „soft power” ördögeit, amikor azt mondta, az összehangoltan cselekvő think tankek, NGO-k, egyetemek és médiamunkások együtt hallgattatják el a migránsügyben igazat beszélőket, és miattuk olyan rossz az ő személyes reputációja szerte Európában. Egy 31 éves dán újságíró máris cáfolja ezt a képet. Igaz, Lasse Skytt a liberális mainstream része volt maga is, ám öt és fél éve épp azért költözött Magyarországra, mert nem akart megelégedni a felületes tudósításokkal. Azóta itt él, szabadúszóként ír, tudósít jobboldali és baloldali lapokat is. Élményeire és interjúira alapozott, Orbánland című, angolul írt könyve pedig hétfőn a Válasz munkatársának szeme láttára jött ki a nyomdából.
– Ki a nő?
– Milyen nő?
– Jól hangzik, hogy a dán újságíró idejön Orbán országát tanulmányozni és több mint öt évre nálunk ragad, de…
– …de keresd a nőt. Valóban. Van ilyen szála az én történetemnek is, de az egész alapja semmi más nem volt, csak a kíváncsiság. 2013 környékén Magyarország már nagyon érdekesnek tűnt dán szemmel. A médiatörvény elfogadása már bekerült a hírekbe, aztán szép lassan megváltoztak a Magyarországról szóló tudósítások.
– Mi változott?
– Addig általában a Jobbikról olvastam. Az volt a téma. Lassan, de biztosan aztán Orbán Viktor lépett elő a történet főhősévé. Érdekelni kezdett tehát, mi megy Magyarországon valójában.
– Nem bízott a külföldi tudósítókban?
– Nem érthetsz meg egy országot úgy, ha odamész csupán három napra. Sokan így tudósítottak Budapestről. Márpedig összetett témákat, egy igencsak összetett országot így megérteni sem lehet, nemhogy átadni. Persze amikor idejöttem 2013-ban, viszonylag gyorsan tudósítani kezdtem dán lapokat én is, de nem éreztem magam jól a bőrömben.
Egy, talán két évnek is el kellett telnie, mire azt éreztem, elkezdtem érteni az országot – ráadásul magamat is sokkal jobban megértettem a folyamat közben.
– Merthogy része volt a nyugati soft powernek, a mainsteam liberális médiának, amely elnyomja a szuverén szabadságharcosokat? Valahogy így írta körül a helyzetet Orbán Viktor a minap.
– Fiatal voltam…
– És kellett a pénz?
– És kellett a pénz! Félretéve a viccet: része voltam én is ennek a körnek. Fukuyama írása a történelem végéről nem csak az én bibliám volt, hanem nagyjából mindenkié a környezetemben. Azt hittük, a liberális demokrácia a történelem utolsó fejezete. Politikailag viszont sosem köteleződtem el, ezért megengedhetem magamnak, hogy szabadon gondolkozzak. A liberális hátteret is elhagyhattam. Ezt határoztam el ugyanis, amikor idejöttem. Nem egyszerű, de az újságíróknak igenis van lehetőségük arra, hogy megérteni próbáljanak helyzeteket, ne pedig rögtön és gyorsan megítélni.
– Mi volt, ami Fukuyamát megkérdőjelezte az ön számára?
– Először talán a World Trade Center elleni támadás. Aztán a világgazdasági válság, végül a menekültválság négy éve.
– Dániában elég népszerű a migránsellenes párt. A vezetője muszlimellenesnek is mondja magát. Miért is volt akkor annyira érdekes Orbán?
– Valóban vannak hasonlóságok Dánia és Magyarország között. Nálunk is voltak válságok, amelyek miatt muszáj volt elkezdenünk beszélni a komoly problémákról. Iszlám, politikai korrektség, kisebbségek… A Mohamed-karikatúrák ügye volt az egyik ilyen. A szólásszabadság mellett álltam mindig, dolgoztam pedig olyan lapnál, amely ellen terrorakciókat követtek el akkor is, amikor ott voltam. Nem voltak sikeres akciók, de mégis… Tapasztaltam, hogy a szólásszabadság veszélyes is lehet. S hogy ezekről a kérdésekről igenis beszélni kell.
– A skandinávok közül a svédek inkább látszanak Magyarországról. Mintha ők nem beszélnének nyíltan ezekről.
– Valóban nem. A svéd hozzáállás extrém, igyekszik szőnyeg alá söpörni a létező problémákat. Mi, dánok azért nem ezt tesszük például a migráció kérdésében sem – ez tehát hasonlóság Magyarországgal. A különbség annyi, hogy a Fideszre a választópolgárok fele szavazott, és egyedül kormányoz elképesztő hatalom birtokában. A Dán Néppárt pedig ugyan megnyerte a legutóbbi EP-választásokat, ám akkor is mindössze 27 százalékkal lett az első, s azóta visszacsúszott már 20 százalék környékére is. Magyarországon a politika egésze is jócskán jobbra áll a dánhoz képest. A mi baloldalunk Magyarországon ultrabalosnak számítana. A Fidesz pedig dán perspektívából ultra-szélsőjobboldali. A dán konzervatívok vezetője például homoszexuális. Nehezen tudom elképzelni ezt a helyzetet Magyarországon.
– Mit is jelent a konzervativizmus Dániában?
– A hagyományos értékek, a család vagy az egyház védelmét. Igaz, utóbbi nem sokat jelent az emberek többségének, az evangélikus egyház pedig rendkívül liberális. Az Európai Néppárt EP-frakciójában mindenesetre egyetlen dán konzervatív van – ő a 7-es cikkely és a Fidesz kizárása mellett szavazott. Pedig míg a szélsőjobboldal talán nem a megfelelő megoldást kínálja a problémákra, de legalább témává tette azokat.
A változás Európa-szerte be is állt ennek következtében: mára a hagyományos pártok is belátták, hogy korábbi álláspontjuk tarthatatlan migrációügyben. Dániában még a baloldal is.
A szociáldemokraták például együttműködnek a Dán Néppárttal, s könnyen lehet, hogy koalícióra lépnek majd. Nem csoda egyébként, sok a közös bennük: mindkét párt a munkásosztály soraiból számíthat támogatókra. A baloldal a 90-es években világszerte elvesztette a kapcsolatát hagyományos táborával, egyszer csak fiatal értelmiségiek lettek a szavazói. A mai kihívások hozzásegítik őket a felismeréshez: nem ártana az embereket képviselniük. Ha ugyanis nem teszik, azok kimennek az utcára, ahogy Franciaországban teszik is, sárga mellényben. Ehhez a baloldali változáshoz szükség volt a migrációs krízis körüli vitára is. Amelyet Orbán Viktor bizony európai szinten is megnyert. Nem egyedül, de mégiscsak ő volt az, aki hangot adott a problémának.
– Az ember, ha fontos témát tesz napirendre, keresztülhazudhatja magát az igazságig? Migránsbankkártyával való riogatás, Soros minden utcasarkon, harc Brüsszel ellen…
– Nem. Különösen pedig a médiára nem jó rátenyerelni. Annak ugyanis az lenne a dolga, hogy elszámoltassa a politikust. Amint ezt a feladatát nem látja el, a politikus nyugodtan hazudhat. Meglátogattam az egyik kormánypárti újságot egy csoport dán diákkal. Az egyik szerkesztőt kérdezgették a srácok. Egyikük feltette a kérdést, hogy ha a tulajdonosnak kellemetlen tények birtokába jutna, lehozná-e a sztorit? Én nem is gondolkodnék a válaszon, nyilvánvalóan lehoznám. A magyar kormánypárti újságíró hezitált, aztán nagy nehezen kibökte, hogy nem hozná le a sztorit. Ez viszont innentől nem újságírás.
– Ne mondja, hogy Dániában a saját tulajdonosát leplezi le bármilyen lap!
– Pedig megtörtént. Húsz éve éppen. A tulaj aztán megvált a laptól, amelynek azóta anyagi gondjai vannak folyamatosan, de létezik, megmaradt a hitele.
– Ön milyen lapokat is tudósít? Politikailag azok hol állnak?
– Az egyik jobbközép, a másik balközép – szóval ezzel sem lehet megfogni. Szabadúszóként dolgozom és ragaszkodom a teljes szabadsághoz. Amit Orbán tesz, sokaknak jó, sokan jobban élnek, mint tíz éve. A szabadságra, különösen pedig a médiaszabadság hiányára ugyanakkor érthető okokból érzékeny vagyok. Nehezen fogadható el, hogy ilyen árat kellene fizetnie bármilyen országnak az akár helyes migrációs politikáért vagy a stabilabb gazdaságért. Tudom, hogy korábban Magyarországon a vezető médiumok inkább a baloldal irányába voltak elfogultak, de
hogy itt újságnak hívják magukat olyanok, akik nyilvánvalóan nem számolnak be komplett eseményekről, ha az kellemetlen a kormánynak vagy a tulajdonosuknak – ráadásul a kettő olykor ugyanaz –, az rendkívül egészségtelen.
Éppen abból a szempontból, amelynek fontosságáról beszélek: hogy újra kell nyitni, le kell folytatni a komoly vitákat. Ezt Orbán európai szinten nagyon határozottan képviseli, ami szerintem is egészséges. Itt, Magyarországon viszont nem végez ilyen jó munkát, itt komoly viták nincsenek megnyitva. Nem csak a médiában, az intézmények elfoglalásában is tükröződik mindez – állami intézményekében, amelyeknek pedig definíció szerint nem lenne szabad átpolitizálódniuk. Olyan választási rendszert hoztak létre, amely két nagy párt vetélkedésére van szabva, holott nincs is két nagy párt, csak egy, meg egy rakás kicsi. Ez is nagyon egészségtelen.
– Ne kerülgessük már a forró kását: akkor ön most Orbán-párti, vagy Orbán-ellenes könyvet írt?
– Épp ez az, hogy egyiket sem. Nem a Magyar Bálint-féle maffiaállam-elméletet ismétlem, nem a nagy korrupciós témákat emlegetem fel, de az Orbánt ünneplő szerzők sorvezetőjét sem használtam. Megpróbálom egy szinttel feljebb emelni a helyzet tárgyalását: a migráció, az újjáéledő nacionalizmus, az emberi jogok, a család, mint érték – többek között ezekből a szempontokból. Nem az én véleményem a lényeg. Sokat küzdök azért, hogy ne szűrődjön bele a munkámba. Egyébként pedig nem is véleménykülönbségek okozzák azt a kettészakítottságot, amely Európát és Magyarországot jellemzi ma. Morál, kultúra, szociálpszichológiai okok: ezek mind ott vannak annak hátterében, hogy valaki konzervatív vagy liberális. Amit határozottan ellenzek, hogy ne lehessen nyílt és tiszta vita különböző hozzáállások képviselői között. Tudom, hogy úgy hangzik ez, mintha valami öreg hippi mondaná, de tényleg fontos lenne az értelmes diskurzus. Miért gondolja bárki, hogy Trump, a brexit, Orbán csak néhány évet jelent a kétezres évek közepén-végén? Nem hinném, hogy ez a helyzet. A liberális konszenzus összeomlott, a politika pedig újra él, mozog és forrong. Aki ezt nem látja be és nem igyekszik megérteni a másikat, hátrányba kerül.
– Jön az illiberális konszenzus? Szingapúr, Kína mutatja, hogy lehet úgy is sikeres a gazdaság, ha nincs valós lehetőség a változásra.
– Lehet sikeres gazdaságilag egy diktatúra vagy abszolút monarchia is, hogyne. Csak akkor elfelejthetjük a demokráciát. Amelyben számít a szavunk, amelyben az esély legalább megvan, hogy változtathatunk a dolgokon a szavazatunkkal. Igaz, én nem szavazok. Újságíróként ennyire sem szeretnék elköteleződni. Nem mondom, hogy mindenkinek így kellene tennie a szakmában, tudom, hogy az ember magánember is, vannak érdekei a családjának…
– Önnek van családja?
– Feleségem van. A nő, akiről az elején kérdezett.
– Magyar?
– Izlandi. Orvosnak tanul Debrecenben.
– Maradnak itt?
– Nem tudom, de szerintem részben biztosan. Magyarország remek terep számomra.
– Angolul írt könyvéből tehát mi újat tud meg a külföldi „Orbánországról”?
– Például azt, hogy nem úgy Orbánország ez, ahogy eddig hitte. Kívülről Magyarország ugyanis egységesnek látszik.
Úgy fest, mintha a nép egésze felsorakozott volna Orbán mögé. Ez a kép még a magyarokban is él olykor. A valóságban viszont nincs megosztottabb ország Európában, mint a hazájuk.
A polgárok fele Orbánra, a másik felük ellene szavazott. A két tábor között pedig sokkal szélesebb a szakadék, mint bárhol másutt. Még akkor is, ha az persze kérdéses, hogy a Jobbik hova sorolható. Erre is megpróbálok válaszolni, van egy interjú a könyvben Gyöngyösi Mártonnal. Schmidt Máriával, a néhai Andy Vajnával vagy Gyurcsány Ferenccel szintén. Összesen 16 interjú van benne – ez a könyv harmada. Orbán persze kétségtelenül dominálja Magyarországot, ezért is lett a könyv címe Orbánland. A magyar megosztottság pedig már azon is látszik, ahogy a címet fogadták – még a megjelenés előtt. A baloldaliak nem szeretik, mert szerintük túl magasra emeli Orbánt, a fideszesek meg rögtön támadást látnak benne, hogy „na, a liberális külföldi firkász már megint ráront a miniszterelnökre”. Egyik sem igaz. Sem támadás, sem éljenzés nincs a címben. Sem a könyvben.
– Megszorongatta legalább Gyurcsányt vagy Schmidt Máriát?
– Nem volt célom. Lehet, hogy megkapom majd: mikrofonállvány voltam. Azt akartam mindenesetre, hogy elmondhassák őszintén, amit gondolnak.
– Melyik interjúalany volt a legizgalmasabb?
– Tibor Veszprémből.
– Navracsics?
– Nem, nem. Egyszerűen Tibor. Nem politikus, nem híres ember. Egy magyar ember Veszprémből. Az ő meglátásai voltak a legelgondolkodtatóbbak.
– Mit mondott?
– Benne van a könyvben. Olvassák el!
– De mi lesz azzal, aki nem tud angolul?
– Ha minden jól megy, lesz majd magyar változat is.
Fotók: Vörös Szabolcs
