Alvó sejtek – exkluzív riport az Iszlám Állam visszafoglalt fővárosából
A Szíriai Demokratikus Erők a napokban jelentették be, hogy felszámolták az Iszlám Állam nevű halálszekta és terrorkalifátus utolsó támaszpontját is Baghúzban. Az észak-szíriai területeken, a kurdoknál ünnepségeket tartanak, de a fegyveres konfliktusnak még nincs vége. A Libri-díjas író és haditudósító Jászberényi Sándor bejutott a szekta hajdanvolt fővárosába, Rakkába. A Válasz Online nemzetközi hetének záróakkordjaként az ő úti beszámolóját közöljük – a vidékről, ahol nemrég még egy szál cigaretta is azonnali halált okozott.
„Jobb, ha én beszélek” – mondja Várid, a sofőröm. Reggel öt óra van Észak-Szíriában. Még sötétség borul Kamisli kisvárosára, a kurd védelmi erők egyik központjára a régióban. Senki sem jár az utcán, csak a kutyák ugatják a fejünk felett elterülő csillagtalan sötétséget. Piszkos eső szemerkél. Nincs közvilágítás. A házak apró fényei világítanak csak a hidegben.
Kerekek csikorgását hallom, melyet egy reflektor fénye követ. Fekete kisbusz kanyarodik be a piac végén, elhagyja a lehúzott redőnyű rozsdás fémkioszkokat, és lefékez az Amin Hotel előtt. Szélvédőjére Abdullah Öcalan, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) híres vezetőjének arcképe van kasírozva, alatta keresztben két kalasnyikov. Amikor Várid meglát, bekapcsolja a kisbusz rendőrségi megkülönböztető szirénáját is, hogy biztosan ne tévesszem el. A villogó kék és vörös fénye lefolyik a házak hideg betonfalairól.
| Rakka városa Szíriában, az Eufrátesz folyó partján, Aleppótól nagyjából 160 kilométerre fekszik. Az Iszlám Állam létrejöttének bejelentését követően lett a terrorkalifátus fővárosa. Először a Bassár el-Aszad szír elnök ellen lázadó csoportok foglalták el 2014 márciusában, de ebben az IS-nek névleg semmi szerepe sem volt, hiszen szervezetük ekkor még létre sem jött. Áprilisban viszont a Nuszra Front nevű iszlamista szervezet Rakkában tartózkodó harcosai bejelentették tömeges átállásukat az Iszlám Államhoz. Vezetőjük, Abu Bakr al-Baghdadi ide tette a székhelyét, és önálló iszlám kalifátus létrehozását jelentette be 2014 júniusában. |
„Egy PKK-s barátomtól kaptam kölcsön – mondja Várid, és színpadiasan végigmutat a kopottas kisbuszon, miközben beülök mellé az anyósülésre. – Így legalább mindenki tudni fogja, hogy kik vagyunk.” Az ötvenes éveinek közepén járó férfi kurdul és arabul beszél. Az első nap fogadtam fel, amikor átkeltem a folyamatos esőzések miatt kiöntő Habúr folyón, már a szíriai oldalon. Azóta a pontonhidat is elvitte az ár, napokra leállítva az átkelést Irak és Szíria között. Egy hete folyamatosan zuhog az eső. A föld megdagadt, a csatornarendszer már hetekkel ezelőtt feladta. Az utcákon tavakká áll össze a víz.
Napi huszonötezer szíriai fontot fizetek Váridnak – ez úgy 15 ezer magyar forintnak felel meg –, hogy vigyen a kurd kantonok között, és lehetőleg épségben hozzon vissza. Egy szót sem szólhatok: eddig kiváló munkaerő volt. Napi három doboz United fantázianevű puha dobozos cigarettát szív. Nincs pillanat, hogy ne égne a szájában a bagó. „Jobb, ha én beszélek – mondja. – Csak maradj csendben az Aszajisnál.” Az egész vidéket áthálózó ellenőrzőpontokról beszél. Az elővigyázatossága annak szól, hogy gyakorlatilag nincs konkrét engedélyünk a kurd védelmi erőktől (YPG), hogy Rakkába utazzunk.
Nem számít, hogy a kalifátus hajdan volt fővárosa immár két éve a koalíciós erők ellenőrzése alatt áll, a hasszakai információs központ tájékoztatása szerint minden külföldi újságírónak írásos engedélyt kell kérnie, amennyiben olyan szenzitív területeket szeretne meglátogatni, mint Rakka, Deir ez-Zór vagy a napokban bevett Baghúz. Bár a kérelmemet elküldtem a központba, választ nem kaptam. Azt gondoltam, mindegy, próbáljuk meg. Legfeljebb visszafordítanak az ellenőrzőpontoktól. Minden jobb, mint a csontig ható hidegben és a zuhogó esőben várni az engedélyekre.
Váridnak tetszett az ötletem, amikor elmondtam neki. „Két fiam szolgál a YPG-ben, na nehogy már engem tartsanak gyanúsnak” – tette hozzá. A biztonság kedvéért azért megszerezte a szirénás PKK-kisbuszt a projekthez. Elképzelése szerint így hivatalos delegációnak fogunk tűnni, akikkel a sima kiskatonák nem szórakoznak. Utólag be is bizonyosodott, hogy remek ötlet volt.
Teljes sötétségben indulunk tehát kifelé Kamisliből. A város határán az első ellenőrzőpontnál Várid lassít, felkapcsolja a lámpát a kocsiban. Virágmintás kendőbe bugyolált kurd kiskatona mászik elő a kioszkból. Letekerem az ablakot, Várid valamit kikiabál kurdul. Mondja, hogy mutassam meg a nemzetközi sajtóigazolványomat. Megmutatom. A katona int, hogy haladjunk tovább. Ennél komolyabb atrocitás nem ér minket a négy és fél órás út során Rakkáig, pedig vagy harminc ellenőrzőponton megyünk át. Az egyiknél szállunk csak ki a kisbuszból, akkor is azért, mert Várid teázni akar az őrrel, akiről kiderül, hogy valahonnan az ismerőse.
Tejszerű ködre kell fel a nap. Az eső eláll, majd újrakezdi. Zöld mezők futnak végig mellettünk, amíg a szem ellát. Várid az utolsó kétszáz kilométeren lesz csak ideges. „Ez itt már Da’ás vidék” – mondja, letekeri az ablakot és kiköp. Az Iszlám Államot eredeti arab nevének rövidítése után hívják Daeshnek is. Arab pásztorok terelik a nyájukat a kalifátus földjén vagy ülnek ruháikba burkolózva a kőből és sárból emelt viskóik mellett. A tekintetük villan, ha találkozik a miénkkel. A házakon géppuska- és gránátnyomok. Nem tudom rávenni, hogy megálljunk és beszéljünk az emberekkel itt a semmi közepén.
„A nappalok rendben vannak, de éjszaka a Da’ás-é az út – mondja Várid. – Rengeteg alvó sejt van.” Mondandója nagyban egybecseng azzal, amit megérkezésem óta hallok az északszír régióban, Rozsavában. Az Iszlám Állam bár minden területét elveszítette, de maga az „eszme” sosem vallott kudarcot. A kalifátus álma csak az alkalomra vár, hogy újra testet öltsön ezen a vidéken.
Ezt mondták a kurd politikusok akiket kérdeztem, de ezt mondják a harcoló nők és férfiak is. Csak a területeiket vették el tőlük.
Rommá lőtt és elhagyatott épületek tünedeznek fel, ellenőrzőpontok, ahol már nem tisztán a kurdok, de a kurdokkal és a helyi arab törzsekből létrehozott Szíriai Demokratikus Erők (SDF) látnak el feladatot. Velük sem kerülünk komolyabb összetűzésbe. Végül feltűnik a kalifátus fővárosa. Illetve: ami maradt belőle. Többemeletes épületek acélvázai nyúlnak az ég felé Rakka külvárosában, mementójaként a csupán másfél éve, 2017 októberében itt dúló harcoknak.
Az SDF – nyugati koalíciós légitámogatással, párhuzamosan az iraki Moszul ostromával – véres harcok árán vették vissza Abu Bakr Al Bagdadi fővárosát. A kurdok közlése szerint több mint kétezer ember halt meg a harcokban, a jelentés azonban nem számolja a civil áldozatokat. A város nyolcvan százaléka semmisült meg, mert a kalifátus fanatizált katonái Abu Uszama Al-Tuniszi vezetésével egy talpalatnyi földet sem adtak át harc nélkül. A főparancsnok is a városban lelte halálát.
Mielőtt behajtanánk Rakkába, Várid tájékoztat, hogy először a helyi YPG-bázisra megyünk és szólunk, hogy itt vagyunk. Lekanyarodunk a városba vezető körforgalomnál, egy rommá lőtt gyárépület silóinál haladunk. Géppuskás könnyűpáncélos állja utunkat, kiskatona dohányzik rajta az 50 kaliberes géppuskának támaszkodva. Magas férfi lép a kocsihoz, kérdi, mi járatban vagyunk. Megmondjuk.
„Ez itt a YPG logisztikai központ, itt nem lehet fényképezni”– mondja Zardast százados.
„Nem épületeket, csak a katonákat akarom lefényképezni” – válaszolom.
„Rendben.”
Csikorog a bázis rozsdás fémkapuja, ahogyan kitárul a kisbuszunk előtt. Egy gyártelep tárul fel előttünk, szétlőtt kocsik egy halomban, amíg a szem ellát. „Ezek itt a Da’ás kocsijai – mondja a százados. – Egyik másikban még lehet akna, úgyhogy ne menjen közel.” A kisbuszt a katonák lakóépületei előtt állítjuk le. Kebabot sütnek és mutatják a győzelem jelét a kamerámba, amikor fényképezem. Ismét teát kapunk, Zardast százados pedig ismerteti a helyzetet. „Minden a lehető legbékésebb – mondja. Azért egyedül ne nagyon közlekedjenek a városban.”
Úgy érti a békét, hogy az utolsó februári kijárási tilalom óta, amikor az SDF hatvanhárom alvó sejtet tartóztatott le, akik terrormerényletre készültek, nem történt komolyabb incidens a városban. Lassan egy hónapja nem láttak Iszlám Állam-os öngyilkos merénylőt. A kalifátus gondolata azonban még mindig benne van a fejekben, és nem is nagyon lehet azt kiverni onnan – legalábbis a százados szerint.
„Mindent elkövetnek, hogy újra maguk mellé állítsák az arab törzseket” – mondja. Ehhez pedig éppen elég muníciót szolgáltat, hogy a szír polgárháborúban győztes Bassár el-Aszad elnök rezsimjének kormányzati csapatai csupán ötven kilométerre vannak a várostól. „A Hezbollah meg a Hasd al-Sábi (az iráni, iraki önkéntes milíciák) hírhedtek arról, hogy etnikai alapon tisztogatnak az ellenőrzésük alá kerülő városokban, ez éppen elegendő, hogy rettegést okozzon a helyi szunnita törzsekben, mellyel az Iszlám Állam propagandagépezete vissza is él. Jelenleg azonban az SDF ellenőrzi a várost.”
Arra a kérdésemre, hogy mi lesz a város jövője, azt a választ kapom, hogy „ez a politikusok dolga.” Nem kell azonban komoly logikai készség, hogy belássa az ember: a város hamarosan vissza fog kerülni az Aszad-csapatok kezére. A kurdoknak, akik az SDF gerincét alkotják, egyszerűen nincs miért harcolniuk itt. Alig él kurd Rakkában.
Elbúcsúzunk a századostól és a város központja, a piac felé vesszük az irányt. Azt hinnénk, hogy a pusztítás képei nem fognak folytatódni, ahogyan behajtunk a belváros felé. Tévedünk. Minden épületen golyónyomok, minden háznak hiányzik egy-két emelete.
Az élet azonban mégis visszatért a városba. Hangos zene szól a piacon, iskolába igyekvő fehér kendős lányokat látunk, nevetgélő és mobilozó tiniket. Az elmúlt két évben azért történtek helyreállítások is: a felrobbantott hidakat megjavították, az iskolákat kinyitották, de nagyon közel van még a háború.
Várid felhúzza a pisztolyát és az övébe dugja, így szállunk ki az autóból. Egy cigarettaboltba megyünk. Azért oda, mert tudjuk, a kalifátus alatt korbácsolás, később halál járt a dohányzásért. Az öngyilkosság halálos bűn az iszlámban. Az Iszlám Állam értelmezése szerint pedig bárminek a fogyasztása, ami árt a testnek: öngyilkosság. Ezért voltak ilyen büntetéseik, és ezért kizárt, hogy bárki, aki cigarettát árul Rakkában, támogassa a szélsőségeseket.
Rémült tekintetű idősebb arab férfi fogad minket. Akkor nyugszik meg, amikor elmondjuk, mi járatban vagyunk. Ahmednek hívják. Hajlandó beszélgetni velem, de arra kér, hogy lehetőleg ne fényképezzem le. „Béke van a Szíriai Demokratikus Erők alatt” – mondja. Hosszasan mesél arról, hogy az Iszlám Állam alatt hogyan váltak hétköznapivá a nyilvános kivégzések, hogyan tartottak rabszolgapiacokat péntekenként. Mesél a külföldiekről, akik minden arabnál kegyetlenebbek voltak, az intézményesített nemi erőszakról a házasság címkéje alatt.
„Azóta van újra iskola, van zene, lehet dohányozni” – mondja. Boltját 2014-ben záratta be az Iszlám Állam, és örült, hogy ennyivel megúszta a dolgot. Személyesen nézte végig, hogyan korbácsoltak embereket ájulásig, halálig a fővárosban csak a cigaretta miatt.
Arra a kérdésemre, hogy mit hoz a jövő, elkomorul. Nem tudja. Csak a rémtörténetek vannak a síiták bosszúállásairól. Ezen a vidéken nem jár bocsánat semmiért.
Azt szeretné, ha az SDF-nél maradna a város, mert az elmúlt két évben csak jobb lett minden. Nehezen viseli a bizonytalanságot. Ahogy mindenki.
Elbúcsúzunk Ahmedtől, és visszaindulunk Kamisli felé. Várid idegeskedik, mert késésben vagyunk. Az eső újra elered, ténfergünk a városban, többször is elvétve a kivezető utat. Végül megtaláljuk.
Egy tábla áll a Rakkából kivezető úton, rajta felirat: „Thanks for visiting”. Mögötte egy szétlőtt épület.
Zuhogó esőben és vaksötétben megyünk vissza Kamislibe. Nem is szólunk egymáshoz, amíg a kurd területekre nem érünk. Ott Várid bekapcsolja a zenét a kocsiban.
Fotók: a szerző felvételei
