Jaksity György: „A hatalom nem mindenható”
A Válasz Online interjúsorozatot indít Magyarok a világpiacon címmel. Heti Válasz-korunkban a lap Magyarok a piacon rovatában olyan vállalkozókat szólaltattunk meg, akik hazai környezetben produkáltak figyelemreméltó eredményeket – és nem a politika, hanem a kitartásuk, ötleteik, találmányaik repítették őket felfelé. Most azokat a magyar cégalapítókat, tulajdonosokat, csúcsmenedzsereket igyekszünk felmutatni, akik külföldi vizekre is kieveztek. Olyanokat, akiket nem a felcsúti létük értékelt fel a nemzetközi „sztártőzsdén”, hanem a globális elvárásoknak is megfelelő teljesítményük. Jaksity Györggyel indulunk, hiszen az általa elnökölt független befektetési szolgáltató, a Concorde nemrég ír leányvállalatot bátorkodott alapítani. De miért épp Dublin felé vették az irányt? Mit nyernek a brexittel? Mivel interjúalanyunk tőzsdespecialista és elemző is, megkérdeztük, mit szól például a Mészáros-birodalom hirtelen terjeszkedéséhez. Jaksity az úgynevezett éjjeliőr állam XXI. századi változata mellett teszi le a voksát, szerinte ugyanis „nem a piac hoz létre mesterséges monopóliumokat, hanem például Brüsszel a magába tekeredő szabályaival, illetve azok a kormányok, amelyek komplett iparágakat terelnek egyetlen kézbe”. Azt mondja, a hatalom nem mindenható, „pláne nem egy olyan országban, amelynek sorsát jobban meghatározza a körülötte lévő világ, mint akárki belülről”.
– Nyilván a Concorde írországi terjeszkedésével illene kezdeni, de néhány napja – lapunk jóvoltából – itt él velünk egy piaci pletyka. Amely, ha igaz, az év üzletét jelenti. Arról van szó, hogy Mészáros Lőrinc birodalmának informatikai érdekeltsége, a tőzsdei 4iG Nyrt. megveszi a T-Systems Magyarországot, vagyis a Telekom-csoport közigazgatási és intézményi ügyfelekre szakosodott lábát. Eddig az a hír járta, hogy a nagyobb halak falják fel a kisebbeket. Ön érti, mi történik itt?
– Azt persze nem tudjuk biztosan, igaz-e a pletyka. Én néhány hete hallottam erről először.
– És nem az volt az első gondolata, hogy ez lehetetlen? Mármint, hogy Felcsút neves vállalkozója szerez egy relatíve jelentéktelen céget, amellyel aztán bejelentkezik a gigantikus Deutsche Telekom itteni leágazásáért.
– Már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy hajmeresztő dolgokat hallok, majd ezek az ép ésszel felfoghatatlannak tűnő információk végül igazak lesznek.
A Telekom sorsa persze önmagában is izgat, hiszen ezzel a cégcsoporttal – a tőzsdei debütálását elősegítő tanácsadóként, illetve forgalmazóként – 1997 óta foglalkozunk, együttműködünk és több sikeres, közös jótékonysági projektünk is van.
– Egy elemző feltehet olyan kérdéseket – legalább magának, „önszórakoztatás” gyanánt – hogy Mészárosék vajon miből vásárolnak? Vagy ez mindegy?
– Az 1980-as években még a Közgázra jártam; egyetemista koromból emlékszem, hogy Amerikában akkortájt egészen kicsike vállalkozások, befektetőcsoportok vettek meg óriási cégeket – jellemzően hatalmas hitelek segítségével. Nyilván sántít a párhuzam, de önmagában az, hogy egy Dávid nekimegy valamelyik Góliátnak, nem precedens nélküli. Voltak már meghökkentő események a tőzsdetörténelemben.
– Mészáros Lőrinc tőzsdei érdekeltségei nem a piaci hiteleik miatt unikálisak, hanem, mert rejtélyes finanszírozású magántőkealapokra épültek. Ráadásul hamarosan egyesülnek is: az Opus-csoport olyan erős márka akar lenni, mint az OTP, a Mol vagy a Magyar Telekom. A színpadi keretek tehát demokratikusak, piacgazdaságiak – de a valóság kizárólag az államhatalom felől értelmezhető. Vagy?
– A távol-keleti, délkelet-ázsiai országok 30-50 évvel ezelőtti fejlődésében ugyancsak találkozunk ilyesfajta modellekkel: ott is konglomerátumok jöttek létre, amelyek több iparágat magukba olvasztva, saját banki háttérrel, de erősen korporatista módon illeszkedtek a maguk társadalmi-gazdasági környezetébe. Majd a helyi tőkepiac fejlődésével párhuzamosan megjelentek a tőzsdén. A korábbi Japánról, Dél-Koreáról, Malajziáról, Indonéziáról és Thaiföldről beszélek. A korporatista létnek fontos jellemzője, hogy az érintett vállalatok több szálon is összefonódnak az autokratikus rendszert működtető központi hatalommal.
– Európai példát is tudna mondani?
– Nyugat-Európában is vannak olyan családi vállalkozások, amelyek a második világháború után hasonló módon nőttek nagyra. Ott azonban a családi vállalatok többségében létezik akár több évszázados múlt, tradíció, apáról fiúra szálló cégirányítás, azaz sokkal szervesebb a fejlődésük.
– A budapesti tőzsdén szereplő csúcsvállalatok közül a Mol alapvetően olajjal és mobilitással foglalkozik, az OTP pénzügyi cég, a Magyar Telekom pedig a kommunikáció világában mozog. A Mészáros-féle egyesült Opusban viszont minden lesz – a kempingüzemeltetéstől az életbiztosításon, az iroda-bérbeadáson és az informatikán át a tűzhelygyártásig. A befektetők ugranak az efféle brandekre? Nem lett volna praktikusabb Fél Magyarország Nyrt.-re keresztelni a csoportot?
– Nézzük a dolog racionális oldalát! Azzal, hogy az Opus márka válik meghatározóvá, próbálnak mederbe terelni egy heterogén, szinte mindent bekebelezni kívánó, rengeteg tranzakciót lebonyolító cégcsoportot. Közben londoni roadshow-n szerepelnek, itthon is érzékelhetően növelik a cégcsoport kommunikációs jelenlétét a piacon; egyre inkább igényt tartanak arra, hogy elemzők foglalkozzanak velük. Ez rendben van. Azok a befektetők azonban, amelyek a nagy európai és észak-amerikai piacokhoz képest egyedi kockázatot jelentő országokra, piacokra szakosodtak, vagyis az Opus-papírok potenciális vásárlói, nem szeretik a konglomerátumokat. Ők inkább maguk válogatnák össze egyedi részvénybefektetések révén azokat az ágazatokat, amelyek szerintük vonzók egy-egy gazdaságban. Maguk szeretnének dönteni arról, hogy mennyi informatikát, bankot, szállodát, illetve kiskereskedelmet akarnak látni a portfóliójukban.
Ha ezt készen, egy cégcsoporton belül kapják, vagyis a részvények mögött ott van a fél magyar gazdaság, az olyan mix, amit nem feltétlenül a józan ész vagy a portfólió-befektetők elvárásai, hanem valami más kevert össze. Mivel egy racionális befektetőnek ez nem a legideálisabb állapot, valószínűleg diszkontot fog alkalmazni. Azt mondja, 100 helyett legfeljebb 60-70 forintot ad egy részvényért, mert egy ilyen koktél „lenyelése” olyan kockázatokat hordoz, amelynek kezelése nem rajta múlik. Hiszen a készen kapott mixben akkor sem tudja csökkenteni mondjuk a banki súlyt, ha tart egy pénzügyi-gazdasági krízistől. Egy ilyen konglomerátum esetében tehát el kell tudni magyarázni a befektetőknek, miért hatnak egymásra pozitívan a csoportba tartozó cégek, hogy miért több kettőnél az egy plusz egy.
– Többet ne segítsünk Opuséknak, térjünk át önökre! Egy átlagpolgár a független pénzügyi szolgáltatók, vagyontanácsadók világából biztosan ismeri a bedőlt Buda-Cash, illetve a Quaestor nevét. A Concorde körül nem voltak botrányok, sőt az ír jegybank nemrég engedélyezte, hogy leánycéget alapítsanak Dublinban. Ez az önök olvasatában nyilván nagy szó…
– Talán mindennél többet mond, hogy a jóváhagyási procedúra két évig tartott. A kinti cégünk közben felállt, az informatikai háttér már működik, az érintett kollégáink lakást béreltek, és az ír kollégákkal is hosszabb ideje együtt dolgozunk a cég indításán. Hamarosan nyílhatnak az első ügyfélszámlák.
– Jó hír, hogy az ír jegybank szűrőjén átmentek, ám a hazai pénzügyi felügyeletet ellátó Magyar Nemzeti Bank most büntette meg a Concorde-ot prudenciális és pénzmosás-megelőzési jogsértések miatt.
– Nem akarom csökkenteni a 25,5 milliós MNB-bírság jelentőségét – a mi méretünkhöz viszonyítva komoly összegről van szó –, de a pénzügyi szolgáltatók, bankok életében ez lényegében kikerülhetetlen esemény. Ráadásul a jegybanki vizsgálat hosszú folyamat volt, a végeredmény pedig az, hogy a Concorde minden felvetett problémát már menet közben kiigazított, azaz biztonságosabban működik, mint valaha. Fontos, hogy a bírság alapvetően formai, szabályzati problémákról szól és nem a cég biztonságos működését valóban érintő kérdésekről. Érzékeljük, hogy nagyon alapos a felügyeleti munka, ennek mi is örülünk, számunkra is fontos a saját és a más szolgáltatók minél magasabb minőségű és biztonságú működése, a piaci intézményrendszer stabilitása. Csak remélni tudjuk, a jövőben nem fordul elő, hogy a politikához sok szállal kötődő bankok és befektetési szolgáltatók, mint a Növekedési és Hitelbank, a Széchenyi Bank, a Quaestor vagy Buda-Cash-csoport több tíz- vagy százmilliárd forintos kárt okoznak, melyet a piacon maradó szolgáltatóknak kell megfizetni.
A szabályozási környezet drámaian komplex, melynek száz százalékban megfelelni szinte lehetetlen, ráadásul az újabb és újabb szabályozási kísérletek nem mindig a kockázatot csökkentik, nem a szolgáltatás minőségét javítják, hanem a költségeket növelik – öncélúan. Ezért a következő évtizedben az Európai Unió legfontosabb kihívása az lesz, hogy megöli-e a szabályozás az üzletet, a piacot. Médiavonalon sokan szembesülnek az általános adatvédelmi rendelet (GDPR) őrültségeivel, legalább ennyire tragikus a mi szektorunkat sújtó brüsszeli előírástömeg, így például az elmúlt években bevezetett és teljesen célját tévesztett MiFID II-szabályozás. Mindez brutálisan torzítja a versenyt; a nagyobb szolgáltatók ugyanis nem tehetik meg, hogy – akár nyereségük eltűnése vagy drasztikus romlása árán – ne alkalmazkodjanak az újabb és újabb szabályokhoz, a kisebbek viszont inkább megszűnnek, beolvadnak. Így születnek új oligo- és monopóliumok az úgynevezett szabadpiacon.
– Most nem lennénk Brüsszel helyében! De ha ilyen bonyolult az élet a kontinensen, miért kell egy újabb EU-tagországban megtelepednie Concorde-nak?
– Amikor a Concorde 1993 november elején kinyitott, szinte rögtön magyar papírok iránt érdeklődő londoni ügyfeleket szolgált ki. A kilencvenes években folyamatosan bővültünk itthon és a külföldi piacokon is, de csak a magyar irodán keresztül. Majd tőzsdetagságot szereztünk Frankfurtban, Varsóban, Bukarestben, a tevékenységünk egyre nemzetközibbé vált, idehaza pedig megvettük több versenytársunk eladásra kínált vagyonelemeit, ügyfélkörét, és velük együtt sok kolléga csatlakozott hozzánk az évek során. De még ez is kevés lett volna az írországi cégalapításhoz. Erre lényegében az ügyfeleink sarkalltak bennünket.
– A hazai privátbanki szolgáltatók ma már körülbelül 4000 milliárd forintnyi „zsetont” kezelnek – és nyilván Ausztriában, Svájcban vagy a Seychelles-szigeteken is pihennek magyar pénzek. Arról van szó, hogy a gazdagjaink újabb „vagyonkimentési” célpontokat keresnek, és a Concorde ehhez próbál külföldi infrastruktúrát teremteni?
– Vagyonkimentésről nincs szó, a jelenlegi és a potenciális ügyfeleink tudatossága azonban sokat fejlődött.
A magyar megtakarítók egyre nagyobb része ma már diverzifikál devizák, országok és szolgáltatók között, nem egy helyen parkoltatja a pénzét. Másképpen: mindent megtesz, hogy csökkentse azt a kockázatot, amit az egy központban tárolt vagyonelemek jelentenek. Érzékeltük tehát, hogy sok ügyfelünk a szabad pénzei egy részét már külföldi szolgáltatóknál tartja.
Azt pedig tudjuk, hogy ezeknél mi olcsóbbak és jobbak tudunk lenni egy saját kinti leányvállalaton keresztül. Bár a megbízóink jelentős része Magyarországhoz kötődik, valójában olyan emberekről van szó, akik multinacionális cégek itthoni, regionális, nemzetközi vezetőjeként dolgoznak, illetve határainkon túlnyúló vállalkozásokban érdekeltek – tehát nem félnek az idegen környezettől. Ha őket színvonalasan ki tudjuk szolgálni, nyilván a régiós partnereink számára is vonzóvá válhatunk, pláne, hogy mi már átvergődtünk az ír jegybanki procedúrán, a hozzánk hasonló cseh, szlovák és lengyel cégek viszont még nem, de lehet, hogy már nem is fognak. Számukra is lehet komoly hozzáadott értéket jelentő alternatívánk.
– De miért éppen Írországot választották? Ha máshonnan nem, nyomozati anyagokból, oknyomozó riportokból biztosan lehet tudni, hogy a magyar gazdagok az EU-tagországok közül inkább a kvázi offshore-területként azonosítható Ciprust, Máltát, Luxemburgot, esetleg Hollandiát használják „vagyonforgatásra”.
– Egyértelmű volt, hogy a meglévő engedélyeink birtokában valamelyik uniós államban tudunk legkönnyebben licenszhez jutni – globális nézőpontból amúgy is csekély a méretünk, értelmetlen lett volna eltávolodni a kontinensünktől. Arra pedig
nagyon vigyáztunk, hogy kizárjuk az egzotikus célpontokat, hiszen ügyfeleink nem adóoptimalizációs problémáikat vagy kétes eredetű vagyonok kezelését kívánják ránk bízni
– ilyen dolgokhoz nem is értünk –, hanem a családjaik biztonságát jelentő külföldi megtakarításaik egy részét. Ciprus és egyéb szigetek tehát fel sem vetődtek, és Írország Máltánál is jobb választásnak tűnt, noha utóbbi mellett sok érv szólt. Fontosnak tartottuk, hogy az általunk választott ország professzionális módon kezelje a nemzetközi vállalatok megtelepedését: könnyű legyen céget alapítani, tanácsadókat, munkatársakat találni, lakást bérelni. Az sem mellékes, hogy – jogrendjét és hagyományait tekintve – az egész pénzügyi világ angolszász kultúrájú…
– … és Írország nem brexit által sújtott terület?
– Előbb döntöttünk Írország mellett, de tény, hogy a brexit megerősíti a választásunk helyességét. Biztosan nem válik hátrányunkra, hogy a Concorde a sor elején, a világ legnagyobb – Londonból menekülő – pénzügyi szervezeteit megelőzve érkezett Dublinba. Ráadásul 12 ezer magyar él az ír fővárosban és környékén; ha a töredékük ügyfelünkké válik, az irodánk már eltartja önmagát.
– Önök tehát akár nyerhetnek is a brexiten, de mi történik Magyarországgal? Egyes számítások szerint 3 százalékos a direkt kitettségünk az Egyesült Királyság felé, azaz, ha ott 10 százalékos visszaesés lesz, a mi gazdaságunk 0,3 százalékos mínuszt érzékel majd.
– Mi a Concorde-nál a brexit-folyamat első pillanatától a lehető legnegatívabb forgatókönyvvel számoltunk, és közben döbbenten néztük, hogy az elemzőházak és a sajtó valamiért próbál derűlátó maradni. Bár a végeredményt ma sem látjuk, az biztos, hogy
egy ilyen dilettáns, tragikomédiába torkolló eseménysorozatra nincs mentség. Ez politikai gengszterizmus, egy nép totális félrevezetése.
Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a brit kilépést nem a brexitet támogató és finanszírozó üzletemberek, politikusok fogják megszenvedni, hanem leginkább azok, akik a jobb élet reményében erre az opcióra szavaztak.
– Kemény beszéd, de jöjjünk vissza Magyarországra!
– Minket annyira tud érinteni egy ilyen őrület, amennyire nyitott a gazdaságunk. Márpedig térségünkben és az unióban Magyarország egyike azoknak az államoknak, amelyek leginkább rá vannak kényszerítve a külkereskedelemre és az unióval létező sokrétű gazdasági kapcsolatainkra. Tehát nemcsak a brexit, hanem például az is hat ránk, amikor Trump kereskedelmi háborút folytat, jobb esetben megegyezik a kínai vezetéssel.
– Ezekkel a kockázatokkal mégis kevesen számolnak idehaza. Nagyjából az a képlet, hogy van egy erős, központosított, patrióta kormányzat, a gazdaság pedig jól teljesít. Más kérdés, hogy Szlovákia, Csehország és Románia is hasít, miközben ezekben az országokban sokkal törékenyebb a politikai stabilitás.
– Érdemes tudomásul venni, hogy a politika is piaci műfaj: van benne kereslet és kínálat. Ha például egy ország a működésképtelenség határára sodródik, könnyen elmozdulhat valamilyen autoriter rendszer irányába. A választók szemében ugyanis a rend értékesebb, mint a káosz. Mi például a 2008–2009-es válságba olyan védtelenül csapódtunk bele – erre még mindig sokan emlékeznek –, hogy a társadalom jelentős része ma hajlandó lemondani a demokratikus értékek és a szabadságjogok egy részéről. Nyilván abban a reményben, hogy kap egy működő országot.
– Kapott is.
– Ha felületesen nézzük, akkor kapott. Nagy kérdés persze, hogy a kereslet teremtette meg a kínálatot, vagy a kínálat a keresletet – ezt a „tyúk vagy a tojás volt előbb” típusú vitát évszázadok óta folytatják a közgazdászok.
Azokat az őrült törvényeket például, amelyek csődbe vitték Magyarországot a 2000-es évtized végére, az akkori ellenzék, vagyis a mai kormánykoalíció csont nélkül megszavazta.
Igent mondott a Medgyessy-kormány száznapos programjaira, a későbbi úgynevezett jóléti intézkedésekre, és közben semmit nem tett például a devizahitelezés elterjedése és más hajmeresztő gazdaságpolitikai lépések, törvények ellen, viszont megtorpedózta – és torpedózza a mai napig – az egészségügy rendbetételét, az oktatás korszerű fejlesztését. A környező országok – talán Romániát leszámítva – nem bénultak le ennyire a válság hatására, így nem is támadt olyan igény náluk, hogy jöjjön bárki és csináljon akármit, csak legyen végre rend.
– A magyar népet kárhoztatja?
– Dehogy, csak magyarázom a folyamatok logikáját! Viszont abban hiszek, szemben a mindenható állam koncepciójával, hogy a politikának hagynia kell működni a gazdaságot – vagyis az éjjeliőr állam XXI. századi változatában. Sokat nevetgélünk például a kollégákkal azon, hogy több ország a legsikeresebb közelmúltbeli korszakát annak köszönhette, hogy kormányválság volt, lényegében nem működött a törvényhozás és a kormányzás is csak a legszűkebb technikai értelemben. A gazdaság ugyanis a természeti rendszerekhez hasonló konstrukcióban, önszabályozó törvényszerűségekkel működik, a kereslet-kínálat elvénél még nem találtak ki jobbat. Nem a piac hoz létre például mesterséges monopóliumokat, hanem a túlburjánzó bürokráciák: például Brüsszel a magába tekeredő szabályaival, illetve azok a kormányok, amelyek komplett iparágakat terelnek egyetlen kézbe. Mindkettőről beszéltünk ebben az interjúban.
– Mindezt 2030 után talán lesz alkalma bővebben is kifejteni…
– A politika és a társadalom viszonya komplex dolog: a pénztárcánk állapotán kívül az emberek hiedelmei, vágyai, félelmei is befolyásolják. Ezért van az, hogy miközben négy éve nincs lényegi menekült- és migrációs válság Európában, itthon pedig – a 2015-ös év néhány hónapját a déli határon leszámítva – soha nem is volt, mégis kétharmados győzelmet lehetett aratni ennek a kampánynak a hátán, és a téma ma is sokat segít a kormánykoalíciónak. Sokan nem merték előre látni a brexitet, nem gondolták, hogy Trump nyerhet, noha a közvélemény-kutatások alapján az esélyük hasonló volt, mint az alternatíváiknak. Nincs kétségem afelől, hogy a regnáló magyar kormány képes kielégíteni a társadalom jelentős részének igényeit. Az is egyértelmű, hogy ha ez az igény esetleg módosulna, a hatalom képes megváltoztatni a szolgáltatásait és persze a kommunikációját.
Csakhogy senki sem mindenható, pláne nem egy olyan országban, amelynek sorsát jobban meghatározza a körülötte lévő világ, mint akárki belülről.
Most például munkaerőhiányról beszélünk, dagad a büszkeségünk attól, hogy magyar sztrájkolók egy pillanatra megbénították az Audi globális értékláncát, de senki ne gondolja, hogy mi fújjuk a passzátszelet. A nemzetközi vállalatok nem fognak a kedvünkért leállni: a problémás helyeken automatizálnak, a magas humánerőforrás-igényű projekteket pedig máshova viszik. Nem állítom, hogy Magyarországnak vagy egyes régióinak néhány éven belül munkanélküliség-problémája lesz, de mindezt kizárni sem tudnám. És ezen kívül még pont ezer dolgot nem tudok állítani és kizárni. Ilyen a mi szakmánk: a kétely, a megkérdőjelezés fontosabb képesség, mint a (téves) bizonyosság. A világ körülöttünk komplex és bizonytalan.
Fotók: Vörös Szabolcs
