Végességről és végtelenről
„Silence!” – a csöndet kérő kiáltásra egyszerre elhalkult a zsibongás. Nem is annyira a hangerő, inkább a forrása miatt: a miséző pap veszítette el a türelmét, és szólt ki a folyamatosan áramló turistahadra.
Valamikor a kétezres évek közepén történt ez a tegnap tűzvész pusztította Notre-Dame-székesegyházban. Látogató voltam én is persze, az a fajta, akit roppantul zavar a többi turista, de azért ellenállhatatlanul vonzódik egyes tömeg sújtotta helyekhez. Például Párizs főszékesegyházához, mert az évi 13-15 millió látogató keltette folyamatos alapzaj és zsúfoltság ellenére a hely mindig lenyűgözött – pedig nem is vagyok katolikus.
A tudat, hogy ezen a helyen már a korai keresztény korban is templom állt; a kecses gótikus formák, a finoman kidolgozott rózsaablakok; az itt lejátszódott sok-sok történelmi esemény emléke Szent Lajos miséjétől Napóleon császárrá koronázásán át de Gaulle tábornok gyászistentiszteletéig. Mindez hozzájárul a látogató megilletődöttségéhez, ám a Notre-Dame lényege nem az emberi történelem vagy a művészet. Kevés helyen érzi át annyira az ember saját végességét, mint ebben a templomban: azt, hogy itt sok-sok évvel születésünk előtt tisztelték és sok-sok évvel halálunk után is tisztelni fogják Őt.
Soha nem lehettünk ebben annyira bizonyosak, mint éppen most, amikor a világ elszörnyedve nézi a pusztulás képeit, a Notre-Dame közepén füstölgő romhalmazt. De a kereszt érintetlenül áll az oltár felett, az enyészet közepette is a reményt hirdetve.
Nem tudom, kaphatnak-e ennél erősebb üzenetet a világ keresztényei, akik 2019 húsvétján a most félelmetesen, egyben reménytelien csendes Notre-Dame-ra is gondolnak majd hitük megvallásakor:
„Harmadnapon feltámadt a halottak közül.”
Nyitókép: a Notre-Dame oltárkeresztje a tűzvész után (Philippe Wojazer / POOL / AFP)
