Ukrajna elnöke a Válasznak: magyarul is megtanulok, ha hivatalban maradok
Olyan mondatot csikartunk ki az ukrán elnökből, amit magyarként még soha nem hallottunk ukrán politikustól. Nem tudni, hogy Petro Porosenko utolsó elkeseredésben ment-e ennyire messzire, de az világos: nagyon nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy négy nap múlva még ő legyen Ukrajna vezetője. Ennél nagyobb gond, hogy ellenfelével sem sokkal járnának jobban az emberek. A Válasz Kijevben mérte fel a hangulatot az elnökválasztás második fordulója előtt: kiábrándult, de az ismeretlentől tartó embereket és szürreális kampányelemeket találtunk. Meg a világ legjobb Porosenko-portréját.
„És most megadom a szót az első elnökjelöltnek az ötperces bevezetőre, parancsoljon” – mutat a moderátor a politikus felé, aki már kezdi is az eredménykommunikációt, aztán sorolja a következő évekre fogadott ígéreteit. A közönség feszülten figyel, a kihívó pedig nem szól közbe. Miért is tenné? Csupa olyan dolog hangzik el, amivel csak az nem ért egyet, aki az elmúlt öt évet átaludta. Hát ki akarna újra Oroszország természetes szövetségese lenni? Ilyet innen nyugatra legfeljebb Magyarországon hallani, arról meg itt már bármit el tudnak képzelni. Leginkább persze azt, hogy Oroszország természetes szövetségese.
Ám a vitán a kihívó nem emiatt nem szólt közbe. Hanem mert nem volt. Láttam már sok elképesztő dolgot posztszovjet területen (a jelzőt a helyiek máris kikérnék maguknak), de az, ami április 14-én 14 óra 14 perctől a kijevi olimpiai stadionban történt, újradefiniálta bennem az abszurd fogalmát.
Március 31-én az ukrán elnökválasztás első fordulójából két jelölt jutott tovább: Petro Porosenko jelenlegi államfő és Volodimir Zelenszkij tévés személyiség. Kettejük közt fényévnyi volt a távolság, Zelenszkijre több mint 30 százalék szavazott, Porosenkóra meg 16. Ráadásul
most először megszűnt az a századokkal ezelőtti birodalmi időkből megörökölt keleti–nyugati megosztottság Ukrajnában,
ami az ország függetlensége óta leegyszerűsítve azt jelentette, hogy a Dnyepertől nyugatra az Európa-, a folyótól keletre meg az Oroszország-párti jelöltet választották. Zelenszkij ugyanis szinte mindenhol győzött. Két kivétel volt csak: a Porosenko által behúzott, a Kárpátoktól keletre nagyjából a Rivne–Hmelnickij-vonalig tartó és az egy településre jutó Sztepan Bandera-szobrokban kiemelkedően teljesítő ukrán nacionalista térség, illetve az Oroszországba menekült Viktor Janukovics emberének számító Jurij Bojko dominálta „moszkovita vidék” a legkeletibb végeken.
Kárpátalján például több mint 34 százalékot kapott a tévésztár (itt Julija Timosenko volt miniszterelnök lett a második, Porosenko 11 százalékkal szerénykedik), a megye magyarlakta vidékein pedig ennél is többet, Beregszászon például majdnem 45 százalékot. Szép teljesítmény egy olyan körzettől, amelynek lakóit Kijevből – nem minden alap nélkül – azzal vádolják, hogy nem beszélik az ukránt, márpedig Zelenszkij A nép szolgája című televíziós sorozata, aminek az ismertségét köszönheti, ukránul van. Ez az eredmény tehát inkább azt jelzi – de azt viszont nagyon –, hogy
Ukrajna legnagyobb részének a 2000-es évek ciklikusan bekövetkező forradalmai után kihirdetett 180 fokos politikai váltásokból meg úgy általában a politikai osztályból van elege. Annyira, hogy az országot akár egy ismeretlen kalandorra is rábíznák.
Érzi ezt Porosenko is, ezért keresi az alkalmat, hogy szemtől szemben ütközzön meg Zelenszkijjel, akinek terveiről nagyjából semmit nem tudni. Csakhogy a tévés – például a legfrissebb, háromszoros különbséget előrevetítő felmérések tudatában – módszeresen kerüli ezeket. Például a múlt vasárnapit. (A kampánycsend előtti utolsó napon, holnap rendezendő vita elől nem fog tudni kitérni, annak lefolytatására törvény kötelezi a két jelöltet.) Ezért aztán a 2012-es lengyel–ukrán foci Eb-re felhúzott Dinamo Kijev-stadionban néhány ezer híve előtt elmondott lelkesítő beszéde után Porosenko szaladt is az épület sajtótermében összegyűlt több mint száz újságíró elé, hogy egy órán át árnyékbokszolja a Zelenszkij nevével ellátott üres pulpitust: „Nem tetszik, hogy vita helyett virtuális jelöltünk van, aki videoklipekkel győzköd minket. Az ukrán demokrácia nem érdemel olyan jelöltet, aki a képernyőn tetszeleg, de nem mond semmit.
Olyan, mintha a sorozatát néznénk, de itt most nem Holoborodkót (Zelenszkij sorozatbeli elnöki karakterét – a szerk.) választjuk meg, hanem Ukrajna elnökét.”
Ötperces expozéja után a „moderátornak” felkért ismert tévés újságíró, Andrij Kulikov máris a kollégáinak adta át a terepet. Nekünk is.
A Válasz arra volt kíváncsi, Porosenko – úgy is, mint az ukrán külpolitika legfőbb alakítója – újraválasztása esetén hogyan tervezi nyugvópontra juttatni a 2017 szeptemberében elfogadott oktatási törvény ügyét, ami miatt a magyar kormány másfél éve blokkolja Ukrajna EU- és NATO-integrációs folyamatát, azaz lehet ambiciózus terveket szőni, de amíg ez a vita fennáll, a nyugati orientáció csak egy politikai kommunikációs panel marad.
Az elnöktől kimerítő, háromperces választ kaptunk, amiben elmondta, biztos abban, hogy Magyarország – ahogy a többi uniós állam – támogatni fogja csatlakozási tervüket, amit reális, hogy 2023-ban aláírjanak. Szerinte az ukrajnai magyaroknak minden joguk megvan arra, hogy megtanuljanak magyarul (az oktatási törvény lényege pont az, hogy nem lesz meg minden joguk), ennek ellenére arra buzdítja őket, hogy tanuljanak meg ukránul is, járjanak ukrán iskolába és dolgozzanak ukrán cégeknél, amihez elengedhetetlen az – egyelőre hiányos – nyelvtudás. Példaként saját magát állította: Odessza közelében született, ahol jelentős bolgár kisebbség él, ezért tud valamennyit bolgárul, de románul is, hiszen éveket élt egy olyan városban, ahol jelentős román kisebbség lakik. Majd ledobta az ígéret-atomot, azzal, hogy
„ha csak az abszolút alapszinten is, de megtanulok magyarul, ha nagyon kell”.
| A történtekről vasárnap a távirati iroda is beszámolt, de a közpénzből működő hírügynökség figyelme arra már nem terjedt ki, hogy Porosenko mindezt magyar újságíró kérdésére válaszolta (ez volt az egyetlen alkalom, hogy angolul szólalt meg). Ebben nem a Válasz nevének elhallgatása a sajnálatos, hanem inkább az, hogy a hírt átvevő tucatnyi magyar médium olvasóközönségében az a benyomás alakulhatott ki, mintha az egyórás Porosenko-sajtótájékoztatón részt vevő ukrán újságírók közül bárkit is érdekelt volna annyira a magyar–ukrán kapcsolat, hogy kérdést tegyen fel róla. Pedig kevés dolog áll távolabb a valóságtól. |
„Porosenko nem mondott semmi újat ma. Az ön kérdésére sem” – mondja a moderátor, Andrij Kulikov, akivel a „vita” után külön is beszélgettünk. Imponáló volt ugyanis az a szigor, amivel az elnököt és sokszor saját kollégáit is fegyelmezte. Egyből látszik rajta, hogy már nem sok mindennel lehet őt meglepni, de az azért érdekelt, mit gondol a Zelenszkij-jelenségről. Arról tehát, hogy van egy jelölt, aki program nélkül kér felhatalmazást Ukrajna vezetésére, miközben a Porosenko által partvonalra tolt oligarchával, Ihor Kolomojszkijjal sőt, újabban már Kreml-közeli körökkel hozzák hírbe, de semmi nem árt a népszerűségének. „Zelenszkij egy következmény és egy tünet, de esély is sokaknak, hogy megvalósítja a reményeiket. Ha pedig nem sikerül, az ukrán választó látni fogja, hogy ezzel a módszerrel nem lehet befolyásolni a politikát. Ha megválasztják, a legfontosabb, hogy kitöltse a mandátumát, és ha elégedetlenek is lesznek vele, ne távolítsák el erőszakkal. Szkeptikus vagyok: talán megvan benne a jó szándék, de
akárki is lesz az elnök, az teszt lesz Ukrajna számára: fenn tud-e maradni békésen, másképp megint ugyanazokat a köröket fogjuk futni”.
Az egyébként a magyar nyelvért (illetve a hangzásáért) meg az LGT-ért és a Bergendyért rajongó veterán tévés szerint sokan protestálni akarnak a fennálló rendszer ellen – nem csak Porosenko, hanem a többi megszokott arc ellen – ezért választottak egy olyan embert, aki a lehető legtávolabb áll a politikától: „Az, hogy Zelenszkij ismeretlen, csak az ön nézőpontja meg az enyém, meg még talán egymillió emberé Ukrajnában. Az első körös ötmillió szavazója számára viszont valaki, akit jól ismernek – a tévéből. Nincs semmi új ebben, láttunk már ilyet máshol: 2002-ben egy majomnak öltözött ember lett egy brit város polgármestere. Persze nem hasonlítom egyik jelöltet sem majomhoz, de a posztmodern már sok évvel ezelőtt elkezdődött.”
Porosenkót ugyanakkor szerinte nem szabad leírni: felvette a kesztyűt Zelenszkijjel, amivel megmaradtak az esélyei. Kulikov viszont kiábrándult: „Az én kedvencem nem jutott a második körbe. Elmegyek vasárnap, de valószínűleg érvénytelenül szavazok: nem tudom őszintén támogatni Porosenkót, akivel megvan a sajátos dinamikánk, hullámhegyekkel- és völgyekkel. Most épp hullámvölgyben vagyunk. A Majdan alatt más személyiség volt. Egyikben sem bízom, de nem akarok egyik ellen sem szavazni, ezért érvénytelen lesz.”
Az emberekre – legalábbis arra a legalább féltucatra, akivel beszéltünk – ez a furcsa kettősség jellemző: egyáltalán nem elégedettek Porosenkóval, korruptnak tartják, de a nyugati orientációért végzett érdemeit azért hosszas unszolásra elismerik. Zelenszkij jópofa számukra, de az ismeretlentől való félelmükben inkább befogott orral leszavaznak a jelenlegi elnökre, mintsem, hogy azt a keveset is kockáztassák, amit az elmúlt öt évben elértek.
Ha valaki ma Kijev belvárosában jár, semmit nem érzékel ebből: a Majdan mellett ugyan már le van zárva az útszakasz a 2014-es méltóság forradalma áldozatainak emelendő múzeum számára, de a kampánynak sok jele nincsen. A politikai plakátok a külvárosokban és a bevezető utakon kezdenek szaporodni, de itt se a nálunk megszokott vizuális szennyre gondoljunk. Porosenko például kétféle plakáttal operál: az egyiken egy lila háttérben felvillanó egyszavas üzenet („gondolkodj!”) szerepel, a másikon pedig szemtől szemben áll Putyinnal, ezzel is utalva arra, hogy Zelenszkij személyében valójában kivel küzd. Ellenfele pedig annyit üzen a jól ismert zöld hátterű plakátjain: „április 21-én vége lesz a mohóság korszakának”. Arra viszont sajnos nem válaszol, minek a korszaka kezdődik.
×××
„Ez most nem a kockáztatás ideje”
Az idei ukrán elnökválasztási kampánynak volt néhány emlékezetes momentuma. Például amikor egy képzőművésznő előállt egy hatalmas Porosenko-portréval, amit az elnökhöz köthető Roshen csokigyár termékeinek papírjaiból rakott ki, A korrupció arca címmel. A 37 éves Daria Marcsenkónak nem ez volt az első meghökkentő akciója, korábban Putyint rakta ki töltényhüvelyekből, kapott is érte félreérthetetlen fenyegetéseket. Ezek most egyelőre elmaradtak, de vesztett néhány barátot az új alkotás miatt. Szavaiban ott van Ukrajna elmúlt tizenöt éve – a lenyűgöző portré mellett ezért is találkoztunk vele kijevi műtermében.
– Nem nagyon van ennél nagyobb Porosenko-reklám.
– Én is ezt mondtam a barátaimnak! De nem hatott. Sokan mondták, hogy ne a választáskor mutassam be a képet, amit Daniel Green állandó alkotótársammal készítettem. Végül az első és nem a második forduló előtt lepleztük le, akkor nem volt akkora a tét. De a képpel Porosenkóhoz akarunk beszélni, csakúgy, mint a Putyin-portréval Putyinhoz – valószínűleg látta az íróasztalán, miután több száz cikk jelent meg róla a világsajtóban. Ezt onnan sejtem, hogy elkezdtem kapni a fenyegetéseket: szétszerelték a robogómat, emberek járkáltak a lakásom alatt, az egyikük meg egyszer megragadott, és azt monda: „Ne rajzolj annyit, inkább élj!” De alkottam tovább, csak nem ittam a vezetékes vízből.
– Most volt hasonló reakció?
– Semmi. Ez a demokrácia jele, ezért harcoltunk. Persze ha Porosenko nyer, nem kizárt, hogy kapok majd. Némelyik barátom azzal vádolt, hogy orosz propagandát csinálok, de hát vártam volna vele még egy hetet a képpel a műtermemben a Putyin-kép után történtek láttán? Azt sem értik, hogy a művészetem, ami mindig felülről jön, fontosabb, mint bármelyik barátom. Aki ezt képtelen elfogadni, annak azt mondom: viszontlátásra.
– Ezek szerint Zelenszkij-szavazó.
– Ukrajna borzalmas állapotban van, de ha valaki olyanra bízzuk az országot, aki a már működő dolgokat nem tudja irányítani, azt Putyin fogja kihasználni. Bár jobban tetszik Zelenszkij, energikusabb, de ez most nem a kockáztatás ideje. És a képpel pedig nem azt üzenem Porosenkónak, hogy rossz, hanem csak annyit, hogy „az ország háborúban áll, te meg továbbra is a csokigyáraidból gazdagodsz, döntsd el, hogy akarod, hogy emlékezzenek rád”. Ki tudja, ha megváltozik, talán még ajándékot is kap tőlem.
– Szóval akkor: Porosenko vagy Zelenszkij?
– Sokkban vagyok, tényleg nem tudom, kire szavazzak: az egyik tett valamit, de lop, a másikkal meg elveszthetjük az országot. Két rossz közül kell választani. Porosenko 2014 óta csinált ezt-azt, de a korrupció még mindig hatalmas.
– Hogy készült a kép?
– Nagyjából húsz kiló csoki papírját használtam fel. A csokipapír nekem a be nem váltott ígéretek szimbóluma, amire pedig vártak a gyerekek – ez esetben az ukrán nép. A feje körüli felületeket az elveszett élet szimbólumai, a puskagolyók borítják. Ezeket a frontról hozták haza. Koporsó alakban raktam ki őket, hogy megmutassam a kontrasztot: az ország háborúban áll, az elnök meg csokiban fürdik.
– Miért politikusokat ábrázol?
– A 2004-es narancsos forradalom előtt fejeztem be a művésziskolát. A korai festményeim inkább illúziókról szóltak, a belső világról, csodákról. A lényeg az volt, hogy ne a valóságot ábrázolják.
– Szóval 2004-ben történt valami.
– Addig a piálásról és a férfiakról szólt az életem. Kirívó sminkem volt, táncos voltam. De bekerültem egy aktív ellenzéki társaságba a narancsos forradalom idején, és megértettem, hogy rossz irányba megy az ország, valamit tenni kell: nem lehet egy volt sittes (Viktor Janukovics) legyen az elnökünk. Mínusz 20 fokban sátraztunk a Majdanon, ott tanultam meg túlélni. Addig csak taxival jártam haza a táncos estekről. Az egyik tüntetésünk egy olyan tévé előtt volt, amiből kizárólag az orosz propaganda ömlött, de egyszer csak kijött egy ember a stúdióból, és az interjúja után odajött hozzánk. „Srácok, nagyszerűek vagytok, együtt mindent megváltoztatunk” – ezt mondta, én meg megráztam a kezét. Micsoda élmény volt! Porosenko volt az.
– Tíz évvel később mit gondolt, amikor újra előkerült?
– Nem hittem a forradalomban, látva mi lett a korábbiból, de ahogyan megverték azokat a diákokat, akik az EU-tagságért tüntettek 2013 novemberében, az még itteni mércével is sok volt. A következő hónapokban pedig újra kiderült, hogy az ukrán emberek csodálatosak: Kijevből egy coachsurfing főváros lett, akárki elszállásolt, ha tüntetni mentél. Ez a mentalitás jellemző ránk: akárki jön hozzánk, az első dolog, hogy megetetjük és megitatjuk. És ez a kedvesség meg naivitás az, amiért újra és újra ki tudnak minket rabolni.
– Úgy tűnik, mintha ugyanazokat a köröket tenné meg az ország.
– Könnyű ezt mondania valakinek, aki Európában él, és nem egy olyan szomszéd árnyékában, amelyik pénzt és tömegmédiát nem kímélve bomlaszt! Ahhoz persze nincs agyuk, hogy ezen kívül bármit előállítsanak, hiszen a világ számára csak olyanok, mint egy benzinkút. Mi meg futjuk a köreinket, mert egy vadállat áll előttünk. De harcolunk.
– Honnan ez az attitűd?
– Kijevben születettem, de az egyik nagypapám orosz volt, miközben a nagymamám meg nacionalista ukrán. Állandóan visivankát (ukrán népi ruhát) viselt, de mivel a papa kémiaprofesszor volt, bár voltak belőle problémák, nem lett nagyobb baj, ő pedig nem piszkálta emiatt a mamát. Számomra ez volt tolerancia példaképe – az a tolerancia, ami nélkül nem csatlakozhatunk Európához.
Borítókép: Petro Porosenko híveivel a Dinamo Kijev stadionjában április 14-én. Fotó: AFP/Sergei Chuzavkov
