Így lett mára Németország Európa ura
Akár tetszik neki, akár tart tőle, a legtöbb tagállam elismeri azt a tudatosságot, amellyel Németország elhelyezte az embereit az uniós rendszerben. Másfél évtized munkájával Berlin elérte, hogy német politikusok és főtisztviselők fontos intézményeket vezetnek, náluk van a kasszakulcs és a nagyközönség előtt ismeretlen idegközpontokat is ők irányítják. Kikért emeli föl a telefont a német kancellár? Mit tanulhat egy kisebb tagország a német lobbizásból? Jelentés a kulisszák mögül.
Henry Kissingerre mindig lehet számítani, ha egy bonyolult geopolitikai problémát szeretnénk összefoglalni. Különböző amerikai adminisztrációk német származású nemzetbiztonsági főtanácsadója és külügyminisztere mondta egyszer a rá jellemző realista-cinikus stílusban: „Szegény öreg Németország, túl nagy Európának, túl kicsi a világnak.”
Talán még soha nem volt ennyire igaz ez az állítás: a brit kilépés dátumának meghosszabbításával kapcsolatban az EU-t meghatározó francia–német tandem szinte felrobbant. Az ügyben döntő csúcson Párizs a minél gyorsabb brit távozás mellett volt, Berlin azonban nemcsak nem értett egyet a tervvel, de szokatlan módon ennek hangot is adott. Angela Merkel kancellár nyilvánosan „érthetetlennek” nevezte Emmanuel Macron álláspontját, majd könnyedén átment a német javaslat arról, hogy a britek október 31-ig kapnak újabb haladékot a kilépésre. A francia pozíciót csupán egy maréknyi tagállam támogatta.
A Válasz Online az elmúlt hónapokban Brüsszelben, Párizsban, Bécsben tett látogatásai során sokszor találkozott azzal a véleménnyel, hogy Németország nem pusztán gazdasági szempontból a legerősebb tagállam, de tudatos építkezésének köszönhetően mára az európai uniós intézményeket is ellenőrzi. Berlin dominanciájáról jellemzően francia és dél-európai diplomaták, újságírók, tisztviselők szóltak aggódva, mások inkább elégedettséggel beszéltek erről – például a „nagy testvér” farvizén hajózó Ausztriában. Akár féltek tőle, akár üdvözölték, az őszinte csodálatban mindenki osztozott.
Ritkán látni ugyanis egy államtól ilyen tudatos, több mint másfél évtizedre visszanyúló, akár sokadrangúnak tartott posztokra is figyelő személyzeti építkezést.
Más nagy és befolyásos tagállamok, például Franciaország vagy Olaszország példája arra figyelmeztet, alanyi jogon senkinek nem jár az intézményi befolyás. Hollandia példáján pedig látni fogjuk azt is: nem csupán a bajnokok ligájás nagyfiúk, de kisebb tagállamok is követhetik a maguk szintjén a német példát.
Még mielőtt felfejtenénk a kulisszák mögött régóta türelemmel szövögetett német hálót, egy látszólag anekdotikus példával szemléltetjük a térnyerést. Egy állam „puha erejének” (soft power) fokmérője, hogy nyelvének kifejezései mennyire mennek át a nemzetközi használatba – elegendő az élet minden területén használt amerikai eredetű kifejezésekre gondolnunk. Nos, a manapság az európai politikában egyik legtöbbet használt szó, a „Spitzenkandidat” – azaz csúcsjelölt – német kifejezés. (Jellemző módon a másik a „Schadenfreude”, káröröm, amit a brexit miatti brit szerencsétlenkedés nyomán lehet sokat olvasni.) A csúcsjelölti rendszer lényege, hogy az európai parlamenti választásokon az európai pártok megnevezik saját listavezetőiket, és a legtöbb mandátumot szerző formáció jelöltje lesz elvben Jean-Claude Juncker elnök utódja az Európai Bizottság élén.
Nemcsak a kifejezés: a papíron legesélyesebbnek tartott politikus is német. Az Európai Néppárt és a Fidesz konfliktusa kapcsán itthon megismert Manfred Weber a választásokon legtöbb mandátumra esélyes összeurópai jobbközép pártcsalád listavezetője. Habár esélyeiről a vélemények megoszlanak, jelöltsége a növekvő német befolyás szimbóluma. Eddig egyetlen német vezette a Bizottságot, mégpedig rögtön annak felállítása után. Walter Hallstein több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1958 és 1967 között volt hivatalban. Sokat elmond az EU-t elvben tandemben irányító német–francia páros erőviszonyairól: Weber lenne az első bizottsági elnök, aki nem tud franciául.
A csendes német építkezés értékeléséhez ismerni kell az EU működését. Az Unió ugyanis jogi ufó: sem nem hagyományos nemzetközi szervezet, sem nem állam. Létezik klasszikus államközi együttműködési dimenziója, amelyben egy Németországhoz hasonlóan gazdag, kiváló diplomatákkal rendelkező ország értelemszerűen előnyben van. A nemzeti érdekérvényesítés másik terepe azonban az intézményeken belül van. Egyik állam sem beszél róla, de mindenki igyekszik az elvben összeurópai érdekeket érvényesítő uniós intézményrendszerben növelni pozíciói számát. Noha az Európai Bizottság 23 ezer, különböző nemzetiségű hivatalnokát nem lehet egytől egyig befolyásolási ügynöknek tartani, tény: minél feljebb haladunk a hierarchiákban, annál nagyobb jelentősége van egy-egy tisztviselő állampolgárságának. Bármely tagállamnak könnyebb ügyet elintézni, információt szerezni, befolyásolni, ha a megfelelő helyen a megfelelő ember ül. Ennek a működésnek az egyik jelképe az Európai Bizottság: noha a biztosok sokszor úgy hivatkoznak hazájukra, mint „az ország, amelyet legjobban ismerek”, a szűzies finomkodás gyakran kőkemény nemzeti lobbizást takar.
Ugyan itthonról úgy tűnhet, hogy Jean-Claude Juncker filantróp haverjával szövetkezve ráerőlteti akaratát a tagállamokra, a valóság másként fest.
Bár a Bizottságot szokták az Európai Unió kormányának nevezni, legfőbb feladata a jogszabályok kezdeményezése és az uniós szerződések feletti őrködés – végrehajtói jogkörei nincsenek, azokra a tagállamok igen féltékenyek. A mindennapi életünket meghatározó döntések az európai határok védelmétől a traktorok visszapillantó tükreinek szabványaiig a tagállamok egyeztetési folyamataiban születnek. Szakértők, diplomaták és miniszterek évente több ezer brüsszeli tárgyaláson igyekeznek mindenki számára elfogadható döntést hozni. A rendszer jellegéből adódóan előnyben vannak a szövetségi államok, amelyekben folyamatos az egyeztetési kényszer – egy német vagy egy osztrák döntéshozónak a vérében van az ilyen típusú csiki-csuki. Hozzájuk hasonlóan hazai pályán érezhetik magukat a hollandok vagy a belgák, akiknek a szétaprózott politikai rendszer miatt mindig hosszas tárgyalásokon kell kompromisszumot találni a szerteágazó érdekek között. (Hollandiában a parlamenti küszöb egy százalék, ezért mindig idegőrlő feladat működő koalíciók létrehozása, míg Belgiumban a vallon, a flamand és a német nemzeti közösségek érdekeinek összehangolása a nehéz.) Minden megfigyelő szerint e játék nagymesterei a britek voltak, akik a szürke padlószőnyeges brüsszeli irodákban folytatták azt, amit egykor egy világbirodalom uraiként elkezdtek. Kiválóan gyakorolták az „oszd meg és uralkodj” stratégiáját, amíg lábon nem lőtték magukat a brexit-népszavazással.
Noha időről időre megjelennek felmérések arról, hogy egy-egy uniós intézmény összhivatalnoki karában mekkora egy-egy adott nemzetiség aránya, az összkép csalóka lehet. Egy 2015-ös összesítés szerint a Bizottság hivatalnoki karának 9 százaléka francia és 7 százaléka német – miközben az EU lakosságának 12 százalékát teszi ki Franciaország, illetve 16 százalékát Németország.
Teljesen más a kép, ha a legfontosabb kulcspozíciók szintjét nézzük. Egy példa: a Válasz Online összesítése alapján a 28 tagú Európai Bizottságban öt biztos kabinetjét vezeti német hivatalnok, s további ötnek német kabinetfőnök-helyettese van. A bizottsági adminisztrációban ezek a legfontosabb pozíciók közé tartoznak, ugyanis a kabinetfőnök vagy helyettese dönti el, a biztos mivel és hogyan foglalkozik, kivel találkozik, s milyen döntés-előkészítő anyagok kerülnek az asztalára. Összehasonlításul: összesen egy olasz, egy francia és magyar nemzetiségű kabinetfőnök van. (Király Adrienn az oktatásért, kultúráért és sportért felelős Navracsics Tibor csapatát vezeti.)
A bizottsági Nationalmannschaft kialakulása nem a véletlen műve. Bár Németország korábban is odafigyelt uniós személyzeti politikájára, Angela Merkel első koalíciós kormányzása áttörést hozott.
A 2005 és 2009 között külügyminiszter (ma államfő) Frank-Walter Steinmeier vezette be azt a programot, amelynek keretében szisztematikusan készítik fel a tehetséges német hivatalnokokat uniós pozíciók elnyerésére.
Az elmúlt másfél évtizedben a német kormányzat folyamatosan monitorozta a személyi mozgásokat, s mindent megtett, hogy a megfelelő pozíciókba németek kerüljenek. Hiába volt az ötletgazda miniszter szociáldemokrata, a program leglelkesebb támogatója a kereszténydemokrata kancellár. A brüsszeli uniós buborékban közszájon forgó történetek szerint Angela Merkel a Juncker-bizottság 2014-es megalakulásakor nem volt rest telefont emelni, hogy egy-egy kisebb tagállamból származó biztos figyelmébe német kabinetfőnököt és tanácsadókat ajánljon. Az illetők pedig siettek teljesíteni Európa legbefolyásosabb politikusának szelíd javaslatként előadott nyomatékos kérését.
A nagy német lobbikörön belül további hálózatok biztosítják a minél hatékonyabb érdekérvényesítést. A Reuters egy korábbi tényfeltáró írása szerint Angela Merkel CDU-jához kötődő hivatalnokok, uniós döntéshozók a Genval Kör elnevezésű informális csoportban találkoznak Brüsszelben, a pártalapítvány Konrad Adenauer Stiftung brüsszeli irodájában. A helyet korábban a Válasz Online is meglátogatta, és úgy láttuk, keresve sem találni jobb metaforáját az uniós német befolyásnak. Elegáns, ízléssel berendezett kis palota az egyik nagy brüsszeli park oldalán található árnyas utcácskában. Az érkezőt odakint a német és uniós lobogó, odabent pedig a töprengő Konrad Adenauer kancelláról készült festmény fogadja – és az alapítvány székhelye mindössze 15 perc sétára található az Európai Parlament meg az Európai Bizottság épületétől.
S hogy e két utóbbi intézményben mi a közös? Például az, hogy mindkettőnek német főtitkára van. A Bizottságét Martin Selmayr vezeti, aki tavalyi kinevezéséig még Jean-Claude Juncker kabinetfőnökeként dolgozott, beceneve („a Szörny”) jelzi stílusát, de hatékonyságát mindenki elismeri. Selmayr ugyanúgy CDU-s, mint az Európai Parlament adminisztrációját irányító Klaus Welle, aki még Helmut Kohl mellett kezdte a szakmát, s volt az Európai Néppárt főtitkára is. Nem csak az ő pozícióba jutásuk dicséri a tudatos német építkezést az uniós bürokrácia csúcsain, ott van például Helga Schmid, az Európai Külügyi Szolgálat főtitkára. Az uniós diplomáciai kar vezetőjének példáját megszívlelheti minden befolyását növelni akaró tagállam. Schmid ugyanis szabaddemokrata és szociáldemokrata külügyminiszterek közeli munkatársaként dolgozott, mégis a kereszténydemokrata Angela Merkelnek köszönhetően nyerte el pozícióját 2016-ban – azaz a sikeres tagállamok ezeken a szinteken nem törődnek a párthűséggel.
Az adminisztráció mellett az uniós kassza kulcsa is német kezekben van. Rémisztő a neve, de annál fontosabb a Klaus Regling vezette Európai Stabilitási Mechanizmus, amely az eurózóna biztonsági hálója: a bajba került tagállamok innen kaphatnak – bizonyos feltételek teljesítése esetén – segítséget. Fontos még a bántóan brüsszelitául hangzó Bankunió Egységes Szanálási Testülete: ezt is német szakember, Elke König irányítja, s feladata bajba jutott bankok pénzügyi helyzetének rendezése a segítésben résztvevő országok reálgazdaságának megterhelése nélkül. Kulcsfontosságú pozíció ez is, mert a 2008-ban induló válság során eurótízmilliárdokat kellett költeni a bankok megmentésére, nehogy bedőlésük magával rántsa az országokat. Szintén a pénzköltés ellenőrzését szolgálja az Európai Számvevőszék, amelynek, mondanunk sem kell, szintén német az elnöke Klaus-Heiner Lehne személyében – ő korábban CDU-s európai parlamenti képviselőként dolgozott.
S talán hogy szó ne érhesse a ház elejét, Berlin nemcsak a pénz költésének meggátolását tartja szem előtt, de az uniós célok megvalósítását finanszírozó Európai Befektetési Bank élén is egy német áll. Igaz, Werner Hoyer korábban nem kereszténydemokrata, hanem szabaddemokrata politikus volt.
Az adminisztráció és a pénzügyek mellett az uniós német befolyás harmadik pillére a politika. Az EU-szerte május utolsó hétvégéjén megválasztott Európai Parlament frakcióvezetői a most lejáró ciklus végén kis túlzással németül is tarthatták volna értekezletüket. A nyolc politikai csoport közül négyet irányít német, a legnagyobb Néppártét a már említett Manfred Weber, míg a második legnépesebb szociáldemokraták frakcióvezetője Udo Bulmann. (Rajtuk kívül még honfitársuk a szélsőbaloldal és a zöld csoport első embere.)
| Láthatatlan idegközpontok
A három legfontosabb uniós terület (adminisztráció, pénzügyek és politika) mellett német szakember irányít több, a nagyközönség által ismeretlen, de az EU szempontjából annál fontosabb idegközpontot. Az Európai Uniónak közel négy tucat szakosított ügynöksége van, ezekről általában akkor hallunk, amikor a tagállamok a székhelyekért versenyeznek. Döntési jogkörük nincs, általában tanácsokat adnak az EU-nak és az országoknak egy-egy szakterületen a halászati jogtól a gyógyszerbiztonságig. Az egyenlők között vannak egyenlőbbek: az Európai Hálózat- és Információbiztonsági Ügynökség a terület kényessége miatt kiemelten fontos. Ezt éppúgy német szakember vezeti, mint az EU saját hírszerző központját, a külügyi szolgálat alá rendelt Hírszerzési és Szituációs Központot, amelynek élén egy volt magas rangú titkosszolgálati tiszt áll. Ezek után az lenne a meglepő, ha a három legfontosabb uniós képviselet (Peking, Moszkva, Washington) egyikét nem német vezetné. A különösen érzékeny és Németország számára mindig kiemelten fontos orosz relációért Markus Ederer felel, ő az EU moszkvai nagykövete. „Civilben” a német hírszerzés egyik vezetője volt, majd a berlini külügyminisztérium tervezéséért felelt, és dolgozott az EU pekingi nagyköveteként is. |
| Név | Intézmény | Pozíció |
| Helga Schmid | Európai Külügyi Szolgálat | főtitkár |
| Martin Selmayr | Európai Bizottság | főtitkár |
| Klaus Welle | Európai Parlament | főtitkár |
| Werner Hoyer | Európai Befektetési Bank | elnök |
| Elke König | Bankunió Egységes Szanálási Testülete | elnök |
| Klaus-Heiner Lehne | Európai Számvevőszék | elnök |
| Klaus Regling | Európai Stabilitási Mechanizmus | ügyvezető igazgató |
| Udo Bullmann | Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége | frakcióvezető |
| Ska Keller | Zöldek/Európai Szabad Szövetség | társ-frakcióvezető |
| Manfred Weber | Európai Néppárt | frakcióvezető |
| Gabriele Zimmer | Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal | frakcióvezető |
Csupán a Németországhoz hasonló nagyfiúk kiváltsága lenne a tudatos uniós építkezés? A maga módján minden állam igyekszik hálózatot létrehozni.
Azok a legsikeresebbek, akik nem dobják ki az előző kormányok embereit meg terveit, s szinte mindenkivel alkuképesek.
Ilyenek például a hollandok: a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (European Council on Foreign Relations) az EU-tagállamok döntéshozói között végzett felmérése szerint Hollandia a negyedik legbefolyásosabb uniós tagállam Németország, Franciaország és Olaszország után, miközben csak a nyolcadik legnépesebb. Egyszerre ápoltak jó kapcsolatot az EU-t hagyományosan leginkább közös piacnak elképzelő britekkel és a költségvetési fegyelmet mindenek fölé helyező németekkel. Így a közös döntéseknél több irányba voltak koalícióképesek. (Hollandia Berlin második legfontosabb kereskedelmi partnere Franciaország után.) Pragmatikusak lévén, a hollandok ritkán ássák be magukat ideológiai lövészárkokba és kerülik a politikai agressziót. Ezt ugyanis szerethetik odahaza a választók, de az uniós tapasztalat szerint a sértett ország nem felejt és kamatostul adja vissza a kölcsönt.
A holland befolyás az uniós adminisztrációkban is bemutatkozik. Példa erre Alexander Italianer, aki három évtizeden keresztül töltött be az Európai Bizottságban fontos pozíciókat elsősorban gazdasági területen. Végül 2015-ben nevezték ki főtitkárrá, s lett az egész bizottsági adminisztráció feje; őt követte a már említett Martin Selmayr 2018-ban. A németekhez hasonlóan a hollandok is hosszú távra terveznek. Az idei év elején a holland külügyminisztérium arról tájékoztatta a parlamentet, hogy az ország befolyásának növelésére évente tízmillió euróval növelik brüsszeli állandó képviseletük és más fontos uniós nagykövetségük költségvetését.
Emellett az egész kormányzatra kiterjedő személyzeti stratégiát dolgoznak ki, hogy minél több holland köztisztviselőt helyezzenek el fontos uniós állásokban.
A hollandok a politikai befolyásra sem panaszkodhatnak: a bizottság első alelnöke Frans Timmermans, aki Orbán Viktor nagy kritikusa és a szocialisták csúcsjelöltje az európai parlamenti választásokon. Holland politikus, Jeroen Dijsselbloem vezette 2013 és 2018 között az eurózóna minisztereinek informális tanácskozását is. Az európai sajtóban pedig szárnyra keltek találgatások arról, hogy miután Donald Tusk mandátuma lejár az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács élén, helyét Mark Rutte holland miniszterelnök venné át. A politikus azt mondta, esze ágában sincs brüsszeli munkát vállalni. Lehet, hogy komolyan gondolja, de lehet, hogy csak az uniós befolyásépítés első számú szabályát alkalmazza: soha ne terítsd ki túl korán a kártyáidat.
Borítókép: AFP/Tobias Schwarz
