Csernobil 33 – A Zónából jelentjük
Prológus
Nem járok ortodox istentiszteletekre, de három évvel ezelőtt elmentem egyre. Kijevben tartották, a Béke sugárúton, a Dnyeper bal partján épített Mihály arkangyal-templomban. Éjfél után celebrálták, 0 óra 55 perckor. A csernobili atomkatasztrófa időpontjához igazítva.
Voltam már vidámabb alkalmon is. Képzeljenek el egy helyiséget tele túlélőkkel, a baleset miatt rokonaikat elvesztett rokkantnyugdíjasokkal – a lezárt zóna egykori lakóival –, akiknek „diaszpórája” évente egyszer itt találkozik, hogy felelevenítsék közös emlékeiket, miután gyertyát gyújtottak egykori kollégáik templomkerti mementójánál.
A legemlékezetesebb momentum azonban nem a pópa homíliája vagy az emelkedett koszorúzás volt, hanem ami utána jött. A túlélők a templom mellett felállított asztalkákon megterítettek maguknak, és kis körökben nekiláttak a fekete kenyérnek meg a sós uborkának. És a vodkának. Az elképesztő mennyiségű vodkának. Már abba is beleszédültem, hogy néztem őket: a kupakok reccsenése után nagyjából kétpercenként töltöttek egy „szto grammot” – egy decit –, úgyhogy bő negyedóra múlva már csak a szesz gőze érződött a levegőben, miközben a fogyasztói egyre hevültebben nosztalgiáztak.
Azóta időről időre eszembe jutnak ezek a képsorok meg az is, hogy jó lenne visszamenni Csernobil környékére, és ezekkel az emberekkel mélyebben elbeszélgetni. Helyesebben: csak hallgatni őket. Amíg még lehet.
Az idei évforduló előtt ezért töltöttem tíz napot Ukrajnában.
*
„Az országunk nem létezik, de mi igen.”
A katedrálisszerű kijevi főpályaudvaron különösebb nehézség nélkül kinyomtattatom az interneten vett jegyemet az 54-es számú, Kijev–Szentpétervár gyorsvonatra. Üres a kupém, úgyhogy háborítatlanul nézhetem szürke esőfüggönyön át a főváros után elnéptelenedő tájat. A vagon folyosóján közben le-föl mászkálnak alkalmi pénzváltók – „hrivnyáért orosz és belarusz rubelt tessék!” –, hiszen a szerelvény a következő 22 órában két határt is átlép, mire eljut Pétervárig.
Szlavuticsba, a csernobili likvidátorok városába utazom, úgyhogy a gyorsról Csernyihivben, a Belarusz előtti utolsó ukrán megállónál szállok le. A 10. században alapított város tökéletes lelki zsilip: utolsókat rúgó ZiU trolibuszok, világháborús emlékmű kötelező T-34-es harckocsival meg a borult ég alatt is szinte világító sárgaréz hagymakupolák.
És a központi sétányon felállított Csernobil-emlékmű, amivel szemben egy házias ukrán étteremben életem egyik legjobb borscsát eszem vacsorára, grátisz szalóval – a kultikus ukrán szalonnával –, fekete kenyérrel meg az aszalt gyümölcsökből és fűszerekből főzött itallal, az uzvarral, amihez gépzsírra emlékeztető összhatása ellenére valami különös vonzalom köt.
Másnap elektricskára (fapados elővárosi vonatra) szállok, hogy 50 perces zötykölődés után megérkezzek a végnapjait élő Szovjetunió talán utolsó presztízsprojektjébe, Szlavuticsba. Az ukrán–belarusz határt jelentő Dnyepertől pár kilométerre fekvő 25 ezres város valódi rezervátum. A csernobili katasztrófa következményeit elhárító embereknek, a likvidátoroknak épült 1986 és 1988 között, nyolc szovjet tagköztársaság (az orosz, az ukrán, a három balti és a három kaukázusi) közreműködésével. A fővárosaikról elnevezett negyedekbe apait-anyait beleadtak: saját építészeti stílusuk és népi hagyományaik jelennek meg a lakótelepeken és a közösségi épületeken.
A jereváni negyed például ugyanabból a vörös tufából épült, amiből az örmény főváros – egy örmény ismerősöm, mikor fotót küldtem róla, elhitte, hogy náluk járok –, a szomszédos bakui negyedben pedig szemet gyönyörködtető türk motívumok kerültek a lakóházakra (örmény és azeri akkoriban még megfért egymás mellett). A leningrádi negyedben pedig – ezt az ukrán politikai new wave csúcsa, a dekommunizációs törvény értelmében nemrég Nyevszkijre nevezték át – a híres pétervári utca, a Nyevszkij sugárút konceptuális helyi verzióját alakították ki: nyílegyenes sétány, kétoldalt panelépületekkel és archaizáló kandeláberekkel.
Munkájuk tragikus indítékát a tervezők az új város élhetőségével igyekeztek ellensúlyozni: azon kívül, hogy a poléziai fenyvesek közepére húzták fel – de olyannyira, hogy a város szélén már kirándulni is lehetne –, Szlavuticsban a természet közelségét azzal is hangsúlyozták, hogy minden negyedben áll egy meztelen alak(ok)at ábrázoló szobor, a városmag körül pedig (1986-ban járunk!) bicikliút fut. Az utcanevek önmagukért beszélnek: Népek barátsága, Csernobil hősei, Dnyeper hősei.
A lakosság összetétele pedig máig olyan, mintha megállt volna az idő a 80-as évek végén: összesen 49 etnikum van jelen a városban, akik az egyszerűség kedvéért a megszokott közvetítőnyelven, oroszul kommunikálnak. Szlavutics olyan, mintha a szovjet ideológia legszebb elgondolásait harminc éve 2,5 négyzetkilométeren konzerválnák, olyan bónuszokkal, mint ortodox, katolikus, sőt protestáns templom.
És ha már társadalmi összetétel: a 25 ezer lakos csaknem egyharmada kiskorú, ami azt jelzi, hogy – bár lépten-nyomon szembejön egy Csernobilra emlékeztető emlékmű, az 50 évnél idősebbek pedig kivétel nélkül az erőmű dolgozói és/vagy pripjatyi lakosok voltak – Szlavuticsban a jövőt is lehet tervezni.
A kiugró népszaporulat egyik oka, hogy a fizetések a veszélyességi pótlék miatt jóval magasabbak, mint az ukrán átlag, ezért senki sem nyomorog, a tisztes megélhetés garantált – ha valaki hajlandó a csak bő 40 év múlva leszerelni tervezett erőműben dolgozni.
Mindezek miatt a helyieknek sajátos, büszke öntudata van: miközben az évfordulón a főtéri emlékműnél megkonduló harangok alatt vigyázzban áll az egész város, Szlavutics megtanult az örökségével együtt élni – örömet okozó, futóversennyel egybekötött Csernobil Fesztiválról legalábbis máshol még nem hallottam.
*
„Akkor hát mégis kik voltak: hősök vagy öngyilkosok? A szovjet eszmék és nevelés áldozatai? Idővel valamilyen oknál fogva feledésbe merül, hogy ők mentették meg az országunkat. Megmentették Európát. Csak egy pillanatra képzeljük el, mi történik, ha a többi három reaktor is felrobban…”
szlavuticsi likvidátorok monológjai három epizódban
Lidija Maliseva (80)
„Jó nehezet kérdezett. Nem könnyű erről beszélnem… Nem, már nincsen családom: egyedül vagyok. Meghalt a férjem meg a két fiam is. Jevhen és Pavlo. Most a barátaim szoktak átjönni, közülük is sokaknak meghaltak idő előtt a családtagjaik. Velük szoktam beszélgetni, már ők is mind nyugdíjasok. Szinte minden nap vannak nálam vendégek. Szeretem az embereket a házamban. Szeretem a könyveket, a filmeket meg a régi dalokat. Tavasszal kirándulok valamerre Ukrajnában. Kijevben, Csernyihivben… de a legszebb hely mégis Lemberg.
A katasztrófa előtt Pripjatyban laktunk, nézze meg, milyen gyönyörű hely volt: itt egy Raketa szárnyashajó a folyócskánkon, háttérben a hajóállomással…
1977-ben költöztünk oda, miután a férjem munkát kapott az erőműben, ahol 2001-ig dolgozott – ő indította be az 1-es blokkot! Pripjaty előtt Oroszországban, aztán Odesszában laktunk, én meg követtem a férjemet, én is az erőműben kezdtem dolgozni. A robbanás után pár nappal már újra munkába kellett volna állnom, de a férjem nem engedett. Kijevben próbáltam munkát keresni, de amint meghallották, hogy honnan érkeztem, közölték, hogy nincs munka. Szlavuticsban új életünk lett, de szinte egész nap egyedül voltam, úgyhogy a kultúrházba mentem – már nyugdíjasként –, és húsz évet töltöttem ott, csak hogy emberek között lehessek. Áprilisban minden évben próbára tesz az emlékezés. Pripjatyba csak tavaly voltam képes visszamenni, 32 év után.”
Vlagyimir Szavran (68)
„Poltavában születtem, de a gyerekeim már itt nőttek fel Szlavuticsban. Már egyikük sem él itt: a fiam operatőrként dolgozik, a nagyobbik lányom táncos lett – még Kínát is megjárta –, a kisebbik pedig Magyarországon dolgozik, tolmácsként a Suzuki-gyárban. Egy év alatt megtanult magyarul!
Először egy rádiógyárban dolgoztam, aztán a hobbim lett a munkám: fotós lettem. Azon kevesek egyike vagyok, akik jártak a szarkofág tetején, mikor megépült a katasztrófa után. A robbanáskor épp Tyumenyben voltunk természetfotós tanulmányúton. 1987-től kezdtem Csernobil következményeit fotózni, mint a TASZSZ különleges tudósítója. A képeim bejárták az egész nyugati sajtót, ki is tüntettek mint likvidátort.
Nem volt akkor még olyan, hogy Canon vagy Nikon. Kijev 20-asokkal dolgoztam végig azokat az éveket – az volt a Hasselbladunk, haha. Amint ellőttük a tekercset, ki kellett venni, a gépvázat pedig ott kellett hagyni a sugárzás miatt. Ez volt az előírás. Vagy egy tucat gépem maradt így a Zónában.
Érdekes kérdés, hogy hiányzik-e az a munka. Fiatal voltam, tele energiával, most meg öreg vagyok és lusta. Itt ez a kis fotóstúdió, itt elvagyok. Pripjatyra, ahol laktam és saját fotólaborom volt, nehéz szívvel emlékezem, a munkáim óta nem is mentem oda vissza. Szeretem Szlavuticsot, láttam, ahogy felépül – a helyi múzeumban a képek legalább 80 százalékát én csináltam –, de soha nem lesz olyan, mint Pripjaty: ott minden szellősebb volt, nagy terekkel, sok virággal meg a folyóval. Furcsa itt Szlavuticsban: annak idején abba az erdőbe jártam gombászni meg bogyókat gyűjteni, ahol most a házaink állnak.”
Zsanna Akusevics (68)
„Hétvége volt, szombat, épp a dácsánkban voltunk, amikor azt vettük észre, hogy tűzoltó helikopterek szállnak el fölöttünk. Másnap evakuáltak minket Kijevbe, onnan vonattal mentünk Szumiba, ahol az anyám lakott, de május 3-án már visszajöttünk, és 5-én már Csernobilban dolgoztunk. Persze, tudtam, mennyire veszélyes, fizikus vagyok, de mit lehetett csinálni? Soha nem bántam meg. 1993-ig dolgoztam az erőműben, akkor mentem nyugdíjba, 42 évesen. Évekkel később daganattal operáltak, a férjem már nem él.
Pripjatyban laktunk a családommal, amikor pedig megépült, lenyűgözött Szlavutics: gyönyörű kisváros egy erdőben, sok lehetőség volt itt a fiataloknak, az én gyerekeim is itt nőttek fel. Biciklis város. Pripjaty is ugyanilyen volt: virágos kisváros, minden megvolt, ami kellett.
Nézze csak, mutatok egy képet: Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk egyszer eljött meglátogatni minket. Az ott pirosban én vagyok, aki belekarol; mögöttünk meg Viktor Juscsenko, a későbbi elnök áll.
Nem szeretnék erről bővebben beszélni, de szerintem a csernobili katasztrófa szabotázsakció volt, azoké, akik le akarták bontani a Szovjetuniót. Láttam erről szóló titkos jelentéseket; olyan hihetetlen, hogy egy ennyire jól megépült erőművel egyik napról a másikra ez történt…
Csernobil… az életem legnagyobb része. Fájdalmas, de boldog emlék. Elnézést, nem akartam elsírni magam… fogadjon el egy motankát! Hagyományos ukrán arc nélküli baba. Én csináltam.”
*
„… leginkább az marad meg az ember emlékezetében, hogy milyen az élet »mindenen túl«: tárgyak ember nélkül, táj ember nélkül. Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő?”
Csak kétórás út autóval Kijevből. Pont emiatt lélegeztek fel annak idején, hogy a radioaktív felhő nem a fővárost kapta telibe – hanem észak felé indult, és Belaruszt tizedelte.
Nem először megyek a Zóna felé, de amikor az ivankivi elágazásnál északkelet felé fordulunk, ugyanúgy a torkomban dobog a szívem, mint három éve. Aztán megint rájövök, hogy nincs miért. Minden papírunk rendben, az őr emeli is a sorompót, utána pedig minden olyan, mint az előző kilométereken: széles, egyenes utak és végtelen fenyvesek. Csak épp érinthetetlenek, mert a talaj azóta többszörös sugárdózist tartogat a rálépőknek. A vadon élő állatokat ez persze nem zavarja.
Olga, a kísérőnk, akit a hivatalos szervek ilyenkor kirendelnek az újságírók mellé, nem sokat szól, hozzászokott ő már ahhoz, hogy mit szeretne itt mindenki látni, habár, amikor megmondtuk neki, hogy mi inkább a még meglévő életre vagyunk kíváncsiak, mosollyal vegyes csodálkozásba fordult az arca.
De amíg az életet megtaláljuk, szembejönnek a halott dolgok. Például a Csernobil-2 katonai bázis, ami a Szovjetunió egyik legfontosabb radarállomása volt. A Duga-2 típusú rádiólokátor feladata a rakétaindítások felderítése volt amerikai területen, a hatótávolsága többezer kilométer volt. Az 1976-ban üzembe helyezett berendezést – az általa, a sajátos interferencia következtében okozott zaj miatt – orosz fakopáncsnak is hívták.
A bázis ma már egy romhalmaz, a bozótosból elő-előbújó szovjet katonai rekvizitumokkal, de amikor a fák mögött kivehetővé válik a 900 méter széles rácsantenna, az ember azért kihúzza magát. Meg elmormol egy imát, hogy ne akkor roskadjon össze az egész, amikor az esőben alatta áll.
Csernobil városáról a pusztulás ellenére el lehet hinni, hogy a 12. században alapították, erre a még mindig néhány tucat embernek otthont adó panelek melletti ortodox templom emlékeztet, amit már csak ünnepnapokon nyitnak ki. Egyébként pedig minden a katasztrófára emlékeztet: emlékművek, falfreskók, köztéri szobrok. De Pripjatyhoz képest még ez is vidám. Útközben természetesen az erőmű is feltűnik, de a 4-es blokkból, mióta 2016 novemberében ráillesztették a 1,5 milliárd eurós, 108 méter magas új szarkofágot, a Novarkát, már alig látszik valami.
Pripjatyban már a betonkerítésnél elfog a szorongás. Az őr kutyája ugyanaz, mint legutóbb, de a sorompón túli látványt képtelenség megszokni. Az egykor 50 ezer embernek otthont adó kibelezett panelházak, az egyik szlavuticsi likvidátor, Lidija által mutatott hajóállomás maradványa a Pripjaty folyó öblében, a május 1-jei ünnepség megmerevedett mementói – a dodzsem meg az óriáskerék –, a főtér a Polézia szállóval meg az Energetik kultúrpalotával – amelynek raktárában már előkészítették az ünnepkor a homlokzatra kilógatandó pártfunkcik portréját – vagy az iskola a likvidátorok szétszórt gázmaszkjaival mind beleégnek az ember memóriájába.
Pont ezért kerestünk életet a Zónában.
Az ukrán köznyelv szamoszelnek – önálló telepesnek – nevezi az olyanokat, mint Hanna Olekszijivna (videónk főszereplője). Ők a Zóna illegális lakói. Az ukrán részen 118-an vannak, de Belaruszban is lehetnek még pár tucatnyian. A hatóságok tudnak róluk, de a lakcímük nem létezik a nyilvántartásokban. Amolyan megtűrt emberek ők, akiket az állam valami bizarr szolidaritásból még elvisel arra a pár évre, ami hátravan nekik. Szavazhatnak, kijön hozzájuk az orvos, heti egyszer jár feléjük az élelmiszeres kocsi, de meggyőződésük, hogy az élet, amit önként választottak, még így sem annyira nyomorúságos, mintha a Zónán kívül kéne tengődniük. De most átadjuk a szót az üres Kupovate falu egykori vezetőjének, Szofia Bezverhának.
„Innen öt kilométerre születtem. Tanárképzőbe jártam, aztán a szomszédos Opacsicsiben tanítottam. Akkoriban az volt a szokás a Szovjetunióban, hogy az iskolaigazgatót polgármesternek is megválasztották. Tíz évig vezettem Kupovatét. A robbanáskor is én voltam a polgármester, az én feladatom volt levezényelni az evakuálást. Több mint 500 embernek kellett innen elköltöznie, de csak száz otthont kaptunk, úgyhogy az egyedülállók egymással kellett, hogy lakjanak. Szenet kaptunk télre, de a többség azt sem tudta, mit kell vele csinálni – a faluban mindenki fával fűtött. 1987 tavaszán jött az engedély, hogy akinek nincs gyereke, az visszajöhet. Vagy százan vissza is tértünk.
Semmi nem volt: se áram, se telefon, se fűtés, se orvos, úgyhogy a Zónán kívüli falvaknál jelentkeztünk be, hogy nyilvántartsanak minket. Csernobilba mentünk munkáért, én biztonsági őrként dolgoztam az erőműben. 1989-ben létrehoztunk egy gazdaságot, de a 90-es évek végére tönkrement. Azóta – 20 éve – nem tudunk magukkal mit kezdeni. Akkor még voltak autók az utakon, most már semmi nem jár erre.
Kilátástalan falu volt ez már a katasztrófa előtt is, sok volt az öreg, a közösségi helyeken nem voltak fiatalok, mert elmentek Kijevbe. Aki maradt, az a nap végén bedőlt az ágyba munka után. Nem tudom, száz év múlva lehet, hogy ugyanez a sors várna ránk. A gyerekeim néha meglátogatnak, de senki nem akar már itt lakni. Mi lesz a házzal, ha meghalok? Most a kertben van munka – még mindig az enyém a legszebb a faluban –, már elvetettem a krumplit és a sárgarépát, de van tennivaló az eperrel is. A vejem szokott jönni segíteni, de mindent rosszul csinál, úgyhogy a végén rám marad minden. Csak fagy ne legyen!
Csernobil? Nosztalgikus és örömteli érzések jutnak eszembe. Ez volt a járás központja, oda vittük a gyerekeket versenyekre, épült a közösség. A szülőföldem, vissza akartam jönni. Ki garantálja, hogy máshol jobb az élet? Nézze meg Donyecket és Luhanszkot, naponta halnak meg emberek. Nekem meg, még ha meg is halnék holnap 73 évesen, teljes volt az életem. Soha nem bántam meg, hogy visszajöttem.”
Erre koccintottunk, majd egy opacsicsi szellemháznál zsilipelve tértem vissza az életbe. A még-életből.
*
Kiemelt idézetek: Szvetlana Alekszijevics/Csernobili ima (ford.: Pálfalvi Lajos)
Fotók: Zsanna Akusevics és Vlagyimir Szavran személyes archívumai; Vörös Szabolcs
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
