A vérbiznisz: így keresnek egyetemisták százezreket testük áruba bocsátásával
Milyen közös bizniszük van a szegény embereknek, csóró egyetemistáknak, a nagy gyógyszergyáraknak és a politika üzleti köreinek? A plazmázás: a vérüzlet. Naponta ezrek jelentkeznek, hogy megcsapoltassák az ereiket az azonnal felvehető 4000-6000 forintért. Magyarország kontinensbajnok a 34 vérplazmagyűjtő-központjával az egymillió főre eső centrumok számában. A diákok családja sokszor nem is tudja, hogy gyerekeik havonta akár három litert is adnak, elképesztő hasznot hozva a gyógyszergyáraknak. Mi is beálltunk a sorba, és életünkben először pénzt kerestünk testünk áruba bocsátásával. A plazmaüzletnek azonban ez csak a kisebb léptéke: rövidesen új pályázatot írnak ki a véradások „melléktermékeként” keletkező gigantikus tömegű állami vérplazmára.
Május elsején este hat órakor küldöm el a jelentkezésemet, hogy plazmadonor szeretnék lenni. Bár ünnepnap van, alig kilenc perc telik el, kettőt is csippan a telefonom: SMS-t és emailt is kapok, várnak. Másnap kilenc órakor. Cekker és szvetter – így kell öltöznöm. Előzetesen kikérem gyakori plazmaadó ismerőseim tanácsát, nem nehéz ilyeneket találni az egyetemisták között. Ők azt mondják, az emberek döntő többsége pénzért válik donorrá, és mivel diáknak nehéz lenne kiadnom magam, hajtsak inkább a pénzzavarba kerülő családanya szerepére, és a fővárosban, a Blaha Lujza téren próbálkozzam.
Igazuk lehet, a téren a biztonsági őrtől meg sem kell kérdeznem, merre menjek, csak ránéz a tömött cekkerre, és mutatja, kövessem az előttem haladó, pirosra festett hajú nőt. Persze forrásaimnak fogalmuk sincs róla, hogy az általuk tipikusnak tartott Blaha Lujza téri centrum valójában az egyik legkisebb magyarországi vállalkozás, magyar tulajdonban is van. A többi cég mind egész hálózatot üzemeltet, ennek viszont csak egy központja van. Igaz, az forgalmas, mert jól és azonnal fizet.
Az irodaház portaszolgálata már nyitja is a biztonsági kaput,
messziről látszik, ki érkezik kiskosztümben tárgyalni vagy karcsúsított öltönyben dolgozni az irodaházba, és ki tornacipőben, kinyúlt pulóverben plazmát adni.
A kilencedik emeleten lépünk ki a liftből, kopogtatás nélkül nyitunk be egy nagy terembe. Az épület teljes hosszát elfoglalja a plazmaközpont, az egyik fal végig üveg, a szmogos pesti látkép nem túl felemelő. Persze a legtöbb magyar szakrendelő sírna örömében, ha ilyen recepciós pultja lenne, a szürke körasztalnál piros pólós, vörös körmű nők ülnek. Az előttem állók már készítik is a személyit, a lakcímkártyát és a taj-kártyát – hogy jön ide a tb? –, pontos rendben zajlik minden. Én is átadom az irataimat, az ápolt körmök gondos sorba rendezik őket a pulton, az új érkezőé mindig fölülre kerül. Körben székek, oda kell leülni, ott várakozunk, de csak néhány percig.
Előttem egy kigyúrt férfi, harmincas éveiben járhat, az edzőteremből érkezik. Mondják neki, hogy sem plazmaadás előtt, sem után nem ajánlatos intenzív mozgást végezni. Megrántja a vállát, ő mindig így szokta, kutya baja, férfias dolognak tartja a plazmaadást, amivel évi egy-két százezer forinttal (ha ügyes, több mint háromszázzal) tudja kiegészíteni a jövedelmét. Meg sem kottyan neki a négynaponkénti plazmaadás, a hátát simán lehetne anatómiai szemléltetésre használni, minden izomköteg pontosan kivehető a pólója alatt.
Utánam egy idősebb nő érkezik, Évának hívják, a férje, egy műbőrdzsekis, meggyötört arcú férfi pisszeg neki, igyekezzen már. Vidékről jöttek, a két férfi – a fia egy nagy kopott műanyagszatyorral kint toporog az előtérben – várja, hogy a nő végezzen és hozza a pénzt.
– Ne piszmogj itt nekem – korholja a feleségét, az asszony aggódva a recepciósokra néz, nehogy botrány legyen a férfi indulatossága miatt. De azok nem érnek rá. Nemcsak az érkezők adatait veszik fel, a telefonhívásokat is ők fogadják. Előbb egy orosz anyanyelvű, angolul rosszul beszélő egyetemistának sorolják telefonon, mennyi pénzt kaphat, majd egy időpontot raknak át, mert a donor náthás lett, nem érzi jól magát, de ígéri, holnap reggel pontosan érkezik.
– Mit gondol ez, holnapra rendbe jön? – súgja a vörös hajú a szőkének az arcával jelezve, hogy ez képtelenség. A világ legtöbb országában azért nem adnak pénzt a plazmaadásért, csak a donor költségeit térítik meg, hogy a donorokat az életmentés szándéka vezesse, és ne fűződjön anyagi érdekük a donációhoz.
Ha a vérükkel akarnak pénzt keresni, akkor nagyobb arányban hallgatják el a betegségeiket, kockázatos szexuális szokásaikat vagy drogfüggőségüket, ezért veszélyesek lehetnek azokra a legyengült immunkrendszerű betegekre, akik a vérplazmájukból készült gyógyszert kapják. A juttatást Magyarországon sem a vérplazma árának, hanem költségtérítésnek nevezik, de ez csak játék a szavakkal.
A Blahán 6000 forintot adnak egy-másfél órányi elfoglaltságért, ami a fizikai dolgozók átlagosan nettó ezer forintos órabéréhez, de még egy kezdő orvoséhoz mérten is komoly summa. Korábban tízezer forintot is fizettek egyetlen plazmaadásért, de emiatt annyira leesett a véradók száma az Országos Vérellátó Szolgálatnál, hogy kénytelenek voltak szigorítani. Aki plazmát és nem teljes vért ad, az nem a magyar utakon megsérülőknek vagy más súlyos itthoni betegeknek segít, akiknek műtét közben vért kell kapniuk.
Az itt levett plazma nagy külföldi gyógyszergyárak depóiba kerül. Esetleg a nyugati világ sorra nyíló „fiatalító centrumaiban” használják fel, ahol azzal hitegetik a pénzes idős embereket, hogy a fiatalok vérplazmája az új életelixír.
A jelenség olyan méreteket öltött, hogy az amerikai gyógyszerügyi hatóság (FDA) idén februárban közleményt adott ki, amelyben arra kérte az időseket, ne higgyenek a plazmacsodában, hiába csorgatják vénülő ereikbe fiatalok vérét, az nem fogja megfiatalítani őket.
Mára négyezer forintra esett az egy alkalomra adható pénzösszeg, itt mégis hatezret ígérnek. Közben sokkal több lett a plazmagyűjtő állomás, egymás után nyílnak a nagy bevásárlóközpontban, irodaházakban, élesedik a verseny az egyetemistákért, a közmunkásokért, a munkanélküliekért és más a kispénzű emberekért. Néhány év alatt a plazmázás olyan méreteket öltött, hogy
ma már az országban hét plazmagyűjtő cég 34 plazmaadó helyét számoltuk össze. Csak Budapesten nyolc működik, Debrecenben öt, Szegeden, Miskolcon és Pécsett három, de még Nyíregyházán és Kecskeméten is van kettő.
A cégek mindenféle módszerrel próbálják növelni az adható összeget, hogy elhalasszák a másik elől az ügyfeleket. Ha a plazmáért nem lehet többet adni, akkor adatszolgáltatás címén fizetik ki. És nem átutalással vagy majd hó végén, nem: itt a központban, a plazmaadás végén rögtön mehet az ember a pénztárhoz. Készpénzt, vásárlási utalványt adnak vagy a kettőt vegyesen.
Ez a világ egyik legjövedelmezőbb üzletága, az Amerikai Egyesült Államok exportjának 1,6 százaléka a plazmával összefüggő üzletből származik, persze az USA a legnagyobb feldolgozó is. Nálunk is gyártanak vérkészítményeket, de Magyarország elsősorban nyersanyagszállító. A vérünket adjuk a világ nagy gyógyszergyártóinak. Noha a cégek jóval kevesebbet fizetnek Magyarországon, mint az Egyesült Államokban vagy Németországban, de sokaknak még így is ez a pénzkereset egyik legkönnyebb módja.
Persze nem mindenkinek. Néhány perc múlva azok közé tartozom majd, akik véréből nem kérnek a Plazmacentrumnál.
A piros hajú nő, akit követtem, közben már eltűnik egy ajtó mögött, orvosi vizsgálaton lehet. Csíkos pólós, pattanásos arcú fiú érkezik, meg két, a magyart törve beszélő külföldi és egy melák fiú tornacsomaggal. Majd egy roma lány jön, nincs időpontja, maradhat-e, kérdi. Maradhat, felelik neki, mire csinos kontyba csavarja hosszú haját, hogy ne zavarja. Tényleg társadalmi mix, de azért nem teljes. Idős embert egyet sem látok.
– Rögtön itt lehet maradni plazmaferézisen, mindennel együtt másfél óra az egész. Van most erre időd? – kérdezi a recepciós. Úgy képzeltem, legalább néhány napba beletelik, amíg ellenőrzik a véremet, és kiértékelik, nincs-e fertőző betegségem. De nem, itt nem úgy megy, és sokaknak ez a hely legfőbb vonzereje.
Adnak egy kulcsot a donorszekrényhez, oda kell letenni a holmimat. A terem másik részében sötétszürke fotelekben fekszenek a plazmát adók, vagy 15 modern ágyat látok, talán többet is. A helyzet hasonló egy normál véradáshoz, de itt nem a teljes vért veszik le, nincs szükségük például a vörösvértestekre, nekik a plazma kell, ez a sárga, áttetsző folyadék, és különösen a benne levő fehérjék. Leválasztják a vérből azt, ami a gyógyszergyártás számára fontos, a plazmaadó a többi részt visszakapja, visszacsorgatják az ereibe.
A legértékesebb az immunglobulin, amelynek ára az aranyéval vetekszik és immunhiányos betegségben szenvedőnek adják. A plazma iránt azért is nő évről évre drasztikusan a kereslet – világszerte hat-nyolc százalékkal –, mert mindenki a most folyó gyógyszerfejlesztések eredményére vár, vajon az Alzheimer-kór gyógyítására is alkalmas-e az immunglobulin. Ha a válasz igen, akkor a mainál is nagyobb üzlet lesz a vérplazma. Akkora a tempó, hogy nem érek rá ezen gondolkodni, most éppen egy piros irattartóra csiptetett kérdőíveket nyomnak a kezembe.
– Tej vagy ét? – kérdezi közben a vörös hajú recepciós. Már tudom, hogy ez a Balaton szeletre vonatkozik, amit minden plazmázó megkap egy kis üdítővel együtt.
– Tej – mondom, és leülök kitölteni a kérdőívet, de még egy betűt sem írok le, már hallom is a nevemet. Vénavizsgálat következik.
A véna állapota azért fontos, mert az igazán jó plazmázó nem egyszer és nem kétszer, hanem akár százszor, százötvenszer is visszatér.
A kigyúrt hátú is valahol a hetvenedik alkalomnál jár már. A legtöbben arra hajtanak, hogy évi 2-300 ezer forintot keressenek a plazmázással, ehhez 45-ször lehet eljönni, négynaponta. (Azután vannak, akik egy másik céghez térnek át.) A plazmagyűjtő abban érdekelt, hogy egy donor minél több plazmát adjon.
Eleinte Ausztriába jártak át plazmázni a magyarok, a cégek azután rájöttek, hogy egyszerűbb nekik jönni Magyarországra. Sorban telepedtek meg előbb Budapesten, majd az egyetemi városokban, végül már a nagyobb megyeszékhelyeken is, újabb és újabb potenciális donorrétegeket érve el. Gumikesztyűs nővér simogatja végig a karomat, előbb az egyik vénámat nyomogatja, majd a másikat veszi szemügyre. Gondterhelt, segítséget hív, egy tapasztaltabb nővért.
– Voltál már véradáson, plazmaadáson?
Az elsőre bólintok, de rögtön érzem, nem jó választ adtam, ez a két nő átlát rajtam, tudják, hogy sosem lesz belőlem plazmabajnok, felesleges foglalkozniuk velem.
– Gyenge, mélyen ülő véna. Nem vagy alkalmas plazmadonornak – állapítják meg, nagyjából tíz másodperc alatt. Persze, újabb és újabb fiatalok érkeznek, éppen egy könyöke alatt csonkolt karú fiatal férfi adja át az igazolványait, ők vissza fognak járni rendszeresen, nincs szükség itt rám.
– Ez genetika – vigasztal az orvos, akihez búcsúzóul behívnak–, nem az életkor számít, lehet vékony vagy vastag, férfi vagy nő, idős vagy fiatal. Előfordul, így született.
A zöld pólós férfit is elküldik, a vékony vénájára és – tapintatosan – nem a bőrgyulladására hivatkozva.
Kifelé menet a telefonomon rákeresek ismerőseim másik plazmázóhelyére a Corvin negyedben. A honlapjukon rögtön felugrik egy naptár, mutatja, hogy tíz perc múlvára is van szabad időpontjuk. Gond nélkül odaérek, és negyed óra múlva papírom van róla, hogy mindkét vénám tökéletesen alkalmas plazmaadásra.
Ennyit a genetikáról.
A Corvinnál levő plazmacentrum is egy irodaházban van, a hely ragyog a tisztaságtól, a legfeltűnőbb azonban nem a formatervezett hatalmas narancssárga és zöld puffok az előtérben, hanem az,
mennyivel kevesebben vannak, mint a másik helyen. Itt ugyanis jóval kevesebbet fizetnek, mint ott.
A magyar vérplazmabiznisznek két ága van, az egyikben direkt veszik le a vérplazmát – például a Blahán és a Corvinnál levő plazmacentrumokban –, a másik pedig az állami plazmabiznisz. Előbbi használból a plazmaadók is részesednek, utóbbiból nem. Az üzletet az adja, hogy a véradásnál levett teljes vérnek csak egy részét használják fel, a női véradók plazmáját és a férfiaknál a felesleget friss fagyasztott plazmaként gyógyszergyáraknak értékesítik.
Vagyis, ami a Blahán és a Corvinnál a cél, a vérplazma, az az állami vérellátó-szolgálatnál a melléktermék.
A hagyományos módszer erre az volt, hogy egy magyarországi cégnek a világpiacinál sokkal nyomottabb áron adták a plazmát, cserébe a magyar egészségügy magyar vérből készült gyógyszert kapott szintén a világpiaci ár alatt a vérzékenységben szenvedő betegek számára. Mi volt ebben az üzlet? A gyógyszergyárnak minden, mert jelképes áron jutott a plazmához. De a betegek is jól jártak: a magyar vér biztonságosabb a külföldinél, mivel nálunk viszonylag alacsony a vérrel terjedő fertőzések aránya.
A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) azonban 2015-ben úgy ítélte meg, hogy a magyar államnak előnytelen ez a szerződés – és valóban nem látszott racionálisnak, hogy a vérellátó szolgálat milliárdos veszteséggel küzd, miközben csaknem ajándékba adja a kincset érő vérplazmát és annak legértékesebb részét, az immunglobulint.
A KEHI szerint 2008 és 2012 között tízmilliárd forintot veszített ezen az állam.
Így aztán pályázatot írtak ki a vérplazma értékesítésére, de ez talányos módon addig eredménytelen lett, amíg az Octapharma nevű, amerikai központú plazmaóriás össze nem állt egy magyar tulajdonú újonccal, a Vascular Plazma Kft-vel. Valahogy úgy alakult, hogy főként Szegeden végzett orvosok vettek részt az üzletben, Szegeden végzett főigazgató mellett Szegeden végzett tulajdonosok, nagypolitikai szereplőt nem látunk az üzlet mögött. Ez a tender jár le rövidesen, és feszült figyelem övezi, vajon változik-e a helyzet.
Az üzlet másik ágához azok a cégek tartoznak, amelyek maguk gyűjtik a plazmát, mint például az a német hátterű cég, amely éppen most állította ki rólam, hogy alkalmas vagyok donornak. A Corvinnál alig lézeng valaki, mert itt csak négyezer forintot adnak, és első alkalommal még annyit sem. A vérnyomásomat mérik és közben kérdezgetnek. Például arról, mi a foglalkozásom. Mikor kinyögöm, hogy tanár vagyok, 170-re szalad a vérnyomásom.
– Van ilyenkor egy kis izgalom – mondja megértően a nővér, azután hosszan hallgatnak meg kopogtatnak, kérdeznek írásban és szóban, hogy minél biztonságosabb legyen a folyamat. Minden úgy néz ki, mintha egy reklámfilmben mozognék, jól öltözött, modellszépségű egyetemisták fekszenek a vajszínű ágyakban, zenét hallgatnak, halkan beszélgetnek. A vérvétel kicsit kalandosra sikerül, elcsodálkozom, hogyan bírja az egyetemisták vénája ezt négynaponta, nekem még egy hét múlva is ötcentis átmérőjű lila folt van a karomon. Plazmát legkorábban csak egy hét múlva adhatok, amikor megszületik a mostani vizsgálat eredménye. Aki két héten belül jelentkezik, háromezer forintot kap és egy mozijegyet. Ha megmondom, kitől hallottam, hogy érdemes ide jönnöm, akkor őt is megjutalmazzák. De nem mondom meg, nem szeretném ösztönözni őket, hogy négynaponta pénzért plazmát adjanak.
A hét plazmás cég sokszázmilliós, milliárdos hasznon osztozik. A legnagyobb árbevétellel 2017-es mérlege szerint még az állami plazmaüzlettől elesett olasz vállalkozás büszkélkedhetett, a második a mindössze 2015 közepén alapított Vascular Plazma Kft., a harmadik ez a német cég, amelynél éppen vért adok. Negyedik helyen a Plasma Expert Kft. áll, amely a legtöbb izgalmat okozta az elmúlt két évben a magyar sajtóban.
Ez ugyanis az Elios – a miniszterelnöki vő korábbi cége – üzleti köreihez köthető, igaz, azóta új tulajdonosra írták át. Sokan feszülten várják, vajon ez a vállalkozás fut-e be az új állami tenderen.
Meglátjuk, eddig a Plasma Expert üzleti és nem politikaközeli vállalkozásként viselkedett. Létrehozott egy vidéki hálózatot, Tatabányától Kecskemétig gyűjti a plazmát, éppen úgy, mint a nyugati cégek. Forrásaink szerint nem volt igaz, hogy a Plasma Expert miatt csökkentette volna az állam a plazmáért adható költségtérítést, mint azt több lap is állította. Valóban nőtt az üzlet nyereségessége attól, hogy kevesebbet kellett a véradóknak fizetni, de ennek drámai oka volt. Az Országos Vérellátó Szolgálat elől ugyanis az üzleti plazmacentrumok elszívják a véradókat, és emiatt emberi életek kerültek veszélybe. Az OVSZ maga kérte, hogy adminisztratív úton korlátozzák a plazmaadásért fizethető összeget.
×××
A vér folyékony emberi szövet. Magyarországon – és a fejlett világban – sem emberi szervet, sem szövetet nem lehet pénzért vásárolni. Elvileg. A gyakorlatban a plazmázás egyre terjed, Győrtől Miskolcig, Pécstől Kecskemétig, Kaposvártól Szolnokig újabb százak és ezrek állnak rá arra, hogy havi három liter plazmát csapoljanak le tőlük, benne az immunrendszerük bázisát adó immunglobulinnal. Mindez ártalmatlan az egészségre – hirdetik a plazmaközpontok, és a honlapokon megható szavakkal ecsetelik, hogy az érintettek életet mentenek, a vérükből készült gyógyszerrel súlyos beteg, megégett embereken segítenek.
Igaz, ám amikor a végén kézhez kapjuk a donorigazolványunkat, abban konkrét összegek szerepelnek, minden ötödik alkalomnál kiemelve, hogy négyezer forint helyett ötezer forintot fizetnek. A pénztárban pedig megkapom az előleget, egy ezerforintos ajándékutalványt.
Borítókép (illusztráció): BSIP/Jose Oto
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
