Ötszörösen kapja vissza: Vidnyánszky Attila Nemzetije a tao-sztori legnagyobb nyertese
A Válasz Online értesülései szerint épp a kulturális taót eltöröltető Vidnyánszky Attila lesz a rendszer kivezetésének legnagyobb haszonélvezője: a Nemzeti Színház ötszörösét kaphatja vissza annak a pénznek, amelyre taóból jogosult lett volna. Eközben remek játszóhelyek a létükért küzdenek. Politikailag is furcsa az új konstrukció, hiszen a teljes vidék, a határon túliak, de a népművészek és a komolyzenészek sem minősülnek benne nemzetstratégiai fontosságúnak. A lebonyolítás pedig: kaotikus. Exkluzív háttér a legfrissebb kultúrbotrányról.
„Ez egyszerűen nem lehet igaz!” „Sok mindent láttunk már, ilyen pofátlanságra még nem volt példa!” „Ezt nem fogja elhinni!” Alig győztük felkapkodni a telefont: csupán néhány óra eltéréssel a kulturális élet meghatározó és/vagy jól informált figurái nyúltak a kagyló után április végén, hogy villámgyors köszönés után a fenti felütésekkel csigázzák fel az érdeklődésünket. A zaklatott hangon telefonba mondott információ lényege minden esetben ez volt: miután Vidnyánszky Attila tavaly év végén elérte régi célját és a kormány megszüntette a cégek társasági adójából beszedhető kultúrpénzek lehetőségét, ő lesz messze a legnagyobb haszonélvezője az átalakulásnak.
„Kinyírták a kultúrtaót, hogy most szétdobják egymás között!”
– magyarázták forrásaink. Míg ugyanis a Nemzeti Színház a jegybevételei alapján 2018-ban 76 millió forint tao befogadására volt jogosult, tehát az állam által megígért kompenzáció logikusan legfeljebb ekkora összegre rúghatna a Vidnyánszky által vezérigazgatott intézmény vonatkozásában, ennek az összegnek több mint tízszeresét ítélték neki. Kereken 800 millió forintot. Ennyivel „kompenzálja” az állam 76 millió kiesését – miközben patinás játszóhelyek, fesztiválok a tao megszüntetése miatt épp a bezárás küszöbén egyensúlyoznak, és fogalmuk nincs, mennyit és mikor kaphatnak majd meg a pénzből, amellyel az évüket tavaly ősszel még tervezték.
A legnagyobb nyertesek
Az aránytalanság mértéke Vidnyánszkyék esetében valóban hihetetlenné tette az információt – a hír mégis igaznak bizonyult. Színházi forrásaink mellett kormányzatiak is megerősítették: a Fekete Péter vezette kulturális államtitkárság eredetileg ennyit tervezett átbűvészkedni a Nemzeti kasszájába. És nem csak oda: Vidnyánszky további protezsáltjainak zsebébe is. A jó bűvésztrükk alapja a figyelemelterelés, s valóban: keveseknek szúrt szemet a turpisság hónapokkal ezelőtt, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) nyilvánosságra hozta a tao-pótlás igényeinek bejelentéséhez szükséges nyomtatvány kitöltési segédletét. Ez tizenegy kategóriát jelölt meg, amelyben igényeiket jelezhetik az érintettek, rögtön az első pedig a „Nemzetstratégiai előadó-művészeti intézmények” kategóriája. A rettentően hivatalosnak tűnő megfogalmazást azonban hiába keresi bárki az előadó-művészeti törvény szövegében. Ilyet az nem ismer. S hogy akkor mégis melyek ezek az intézmények? Ennek megállapítása pontosan olyan hasraütés-szerűen történt, ahogy szokott: aki közel van a tűzhöz, az lesz nemzetstratégiai jelentőségű. (Lásd a nagypolitikában a teljes kormánysajtó egyetlen alapítvány alá szervezését a közelmúltból.)
Az Opera ilyetén minősítése ellen persze aligha lehet kifogása bárkinek, a Nemzeti Színház is belefér, még a Müpa mellett is lehet érveket hozni – ezeken kívül azonban az Operett, a cirkuszcég MACIVA és a Pesti Magyar Színház érdemesült a kategóriára. S a fejenként 800-800 millió forintra. Az eredeti terv azonban több sebből is vérzett: egyrészt így az Operett vagy az Opera kevesebbet kapott volna, mint amire taóból számíthatott, a Nemzeti több mint tízszeres dotálása pedig a teljes szakmának, még a Fidesz-közelieknek is vérbe borította a szemét. A terv tehát két hete módosult és végül három összeget határoztak meg. A Nemzeti így „csupán” ötszörösét kapja a tao-pénzének (400 millió), a Müpa, a MACIVA és a Pesti Magyar Színház 800-at kap majd, míg az Opera és az Operett fejenként 1,2 milliárdot.
Ha ezzel azt hinnénk, a nagy nyertes utóbbi kettő, nagyon tévedünk. Ők nagyjából pénzüknél vannak tao-ügyileg: az Operáé például 1,1 milliárd körül lenne, sőt, ha nem az éppen bezárt, felújítás alatt álló, azaz nézőket fogadni képtelen (a tao az értékesített jegyek után járt) házból indulnánk ki, a kétmilliárdot is elérhette volna ez az összeg. Tízmilliárdos állami támogatása miatt persze az Operának leginkább irigyei vannak a kulturális életben, de amint arra Ókovács Szilveszter főigazgató a minap a Magyar Nemzet hasábjain felhívta a figyelmet: nem dőzsölnek. 1600 munkavállalót, tízszer annyit foglalkoztatnak, mint „az elit társintézmények” (ide leginkább a Fesztiválzenekart vagy a Nemzeti Színházat érthette, esetleg a milliárdos összegből gazdálkodó egynémely vidéki színházat, Székesfehérvárt vagy Győrt) – csupán ötször annyi pénzből. Az Operett nagyjából annyit kap, amennyi kiesett a kasszájából, a Müpa pedig nem egészen százmillióval többet, mint amennyi taót be tudott volna gyűjteni (709 millió). A cirkuszcég már jobban teljesít: majdnem dupláz a 800 millióval (447,5 millióra lett volna jogosult taóból),
a legnagyobb nyertes tehát (na jó, holtversenyben) így is a Nemzeti. Úgy, hogy az állam által eltartott intézmény a költségvetésből rendre kétmilliárd környéki összeget kap (dupláját az Alföldi-éra támogatásának), százmilliókat pedig az általuk szervezett nemzetközi színházi találkozóra is.
A fizető nézők számát mindemellett nem sikerült feltornászni: erre világít rá a csekély, eredetileg csupán 76 milliós tao-jogosultság is, de amúgy is köztudott, hogy gyakorta töltik meg a színházat ingyenjegyes diákok – e lehetőség biztosítását a Nemzetiben kifejezetten misszióként fogják fel.
A „Ki jár jól a tao-eltörléssel?”-verseny holtversenyes győztese a Pesti Magyar Színház, amely szintén ötszörös pénzt, 162,5 millió helyett 800 milliót kaphat. De: miért is? Mi a nemzetstratégiai jelentősége a Zalán János vezette teátrumnak? A kérdést az érintettnek is fel szerettük volna tenni, aki előbb visszahívást ígért, újbóli próbálkozásunkra pedig nem vette fel a telefont. Egyelőre úgy fest, puszira kapják a pénzt: arra az ígéretre, hogy ugyanis a jövő évadtól majd nemzeti ifjúsági színházként működik az intézmény – bármit is jelentsen ez. A nagy tao-győztesek tehát éppen azok, akiket az állam amúgy is eltart.
Minden szentnek…
A tao-rendszerrel persze valóban sokan éltek vissza. A sajtóban már öt éve is jelentek meg cikkek a témáról, de tavaly év elején részletesen is feltárta ezek módozatait az Index vagy éppen a G7. Külföldön elszámolt százezres kamunézőszám, itthon „kivattázott”, azaz nem fizető nézőtér, amely után a borsos, csak éppen fiktív jegyár 80 százalékát be lehetett szedni társasági adóból, közvetítők pofátlan gazdagodása… Látványos kultúrhorror lett tehát a tao-rendszer egyik következménye. Ahelyett azonban, hogy a trükkösöket kiszűrték volna, a földdel tették egyenlővé az egészet– bizonytalanságba taszítva egy sor valódi játszóhelyet is. Persze az ellenőrzés plusz forrást igényelt volna, ám a beígért kompenzálás lebonyolítására ez ugyanúgy igaz – értesüléseink szerint külön csapatot kellett felvenni erre a feladatra a minisztériumban. Az eltörölt rendszernek pedig volt egy másik, bár szintén nem csupán fényes oldala is:
a nézőszámokat tekintve az utóbbi tíz, taós év a magyar színház aranykorának látszik. A lehetőséggel csak élő és azzal nem visszaélő színházakat is munkára, előadásokra sarkallta a rendszer.
A Madách Színház például rengeteg vidéki fellépést is vállalt – így tudott nagy forráshoz jutni. Az új, politikai döntéstől függő struktúrában ezzel szemben a színházak puszira kapják meg az összeget – s nem érdekeltek a nézőszámban. Hogy ez jó-e, az persze már véleményes: Vidnyánszky azért is bírálta a taót, mert az felhígítja, bóvlisítja a repertoárt, s végül olyan műfajokat (musical) támogat általa az állam, amelyeknek a piacon kellene megélniük.
A legfontosabb kérdés persze, hogy kik és mi alapján döntenek ma a tao-kompenzációról. Elvileg a (szintén Zalán-vezette) Színházművészeti Bizottság véleményez, s az államtitkár javaslatára Kásler Miklós miniszter dönt. A valóságról azonban inkább árulkodik az egyeztetések helyszíne. Ami nem más, mint: Vidnyánszky Attila dolgozószobája. Értesüléseink szerint legalábbis nem Fekete irodájában, hanem a Nemzetiben gyűltek össze a nemzetstratégiailag kedvezményezettek, hogy meghányják-vessék a nekik járó támogatásokat. Nem csoda egyébként: a most kiemeltek közül pedig Vidnyánszkynak köszönheti a pozícióját az Operett élére tett Kiss B. Attila csakúgy, mint Zalán – vagy éppen maga az államtitkár.
|
Mint nyuszi a cilinderből Fekete Péter Vidnyánszky Attila kesztyűbábja csupán? A legtöbben így látják, ha azonban bevilágítunk a múltnak feneketlen kútjába, lenyűgözően céltudatos és a maga módján igencsak sikeres figura képe bontakozik ki. Képzeljenek el egy kedves, ifjú vagabundot, Gábort, aki már tizenévesen bűvésztrükkökkel szórakoztatja szülővárosa, Szombathely közönségét – hogy aztán első adandó alkalommal, rögtön érettségi után Nyugat-Németországba távozzon mindössze ötven forinttal a zsebében. Münchenben bűvészetet tanul, s az illúziókeltés olyannyira része az identitásának, hogy ekkor már a kártyatrükkökhöz amúgy jobban passzoló Fekete Péter néven mutatkozik be – gyerekkori ismerősei ugyan ma is Gáborként emlegetik, ám új, választott nevét hivatalos irataiba is bevezetteti. 1987-ben elvégzi a bűvésziskolát, ám amikor hazajön és érvényesülni akar, falakba ütközik: a nagy dinasztiák által uralt piacon nincs számára hely.  Felesége aztán munkát kap Walesben, Cardiffba költöznek, ahol Péter a helyi színház- és zeneművészeti főiskolán foglalja el magát: előbb tanul, majd tanít is. Itthon, családi kapcsolatok révén egy szintén „varázslatos” hely, a Jordán Tamás-féle Merlin Színház lesz a belépője a teátrumok világába, s Jordán a Nemzeti Színház vezetőjeként is számít Fekete külkapcsolataira. Budapest bevétele azonban még várat magára: a 2006-os elsöprő önkormányzati Fidesz-győzelem után vidéken nyílik tér a mellőzötteknek: neki Békéscsabán, Vidnyánszky Attilának pedig Debrecenben. 2008-ban szövetségre is lépnek: a legenda szerint egy a cívis város melletti tanyán fogan meg kettejük között a Magyar Teátrumi Társaság alapításának gondolata. A 2010-es kormányváltás után sorra találják meg Feketét a feladatok, 2015-ben ő intézi el azt is, hogy Zalán kapja meg a Pesti Magyart, de felel a cirkuszművészet megújításáért is, cirkuszigazgató lesz, azaz beteljesíti ifjúkori álmát. A magyar cirkuszművészet csúcsán tűnik fel tehát az egykor mellőzött bűvész – majdnem olyan csodásan, ahogy nyuszi ugrik elő a cilinderből. A MACIVA hirtelen nemzetstratégiaivá nemesült jelentősége és ezzel indokoltan kiemelt tao-kompenzációja aligha igényel ennél részletesebb magyarázatot. |
Ki a nemzetstratégiai?
Az informális-belterjes döntéshozatalnak köszönhetően nincs válasz arra sem, miért nem minősülnek nemzetstratégiainak mondjuk a vidéki nemzeti színházak (állítólag ők annyit kapnak, amennyi taóból befolyt volna nekik), a világ egyetlen kisebbségi dalszínháza, a Kolozsvári Magyar Opera, vagy a nevében is Nemzeti (igaz, itthon a dohányboltok is azok) Táncszínház, netán az Nemzeti Táncegyüttes, az Állami Népi Együttes, vagy a Nemzeti Filharmonikusok. Szakmai indoklás erre nincs, de politikailag is szokatlan húzás ez a Fidesztől: számukra épp a vidékiek, a határon túliak, a népművészek és a komolyzenészek ne lennének nemzetstratégiai tényezők?
Minthogy azonban a döntéseket nem grémium hozza, ráadásul a szempontrendszer sem ismert, nem is lenne kin számon kérni ezeket.
Indulhat tehát a lobbizás az államtitkárnál: a táncosok értesüléseink szerint meg is keresték már Feketét a kiemelt szerepért, a Filharmonikusok tudtunkkal (még?) nem. Utóbbiaknál pedig a mellőzöttség feszültséget is teremthet a zenekaron belül: amikor Orbán Viktor úgy döntött, Hamar Zsoltot teszi meg főzeneigazgatónak annak ellenére, hogy a szakma Eötvös Péter mellett volt, Balog Zoltán akkori miniszter államtitkárával, Hoppál Péterrel kétszer is megjelent az együttes előtt. Az üzenet annyi volt: jön Hamar, de jön vele a nagy pénz is. Utóbbi azóta sem érkezik. Igaz, nekik is kevés volt a taójuk, 30-40 millió, de ha a Nemzetinek lehet ötszörösen „kompenzálni”, nekik miért nem? – kérdezgetik.
Igazán nehéz helyzetbe persze nem az állam által amúgy is fenntartottak kerülnek, hanem egyrészt a korábbi trükközők, másrészt pedig a tisztességes függetlenek. A taóból milliárdokat beszedő Experidance már be is jelentette, hogy elmaradnak az előadásai, s noha ujjonghatnánk a nagy játékosok bukásán, valójában táncosok és művészek maradnak munka nélkül. A legmeglepőbb példa Pozsgai Zsolté: a Dörner György-féle Újszínház korábbi művészeti vezetője május elején a Facebookon jelentette be, hogy nincs munkája, s akár árufeltöltői állást is vállalna. A Válasz Online érdeklődésére Pozsgai elmondta: több előadása is futott az Experidance-nél, azok másfél százalékos jogdíjából tartotta el a családját.
A népszerűbb függetlenek, amilyen például Pintér Béla társulata, jegyáremeléssel és fizetéscsökkentéssel voltak kénytelenek úrrá lenni a tao-kiesésen: nekik 46 milliós mínuszt jelent a tavaly év végi hirtelen döntés. Azaz nem tudni még, mennyit: egyelőre annyi visszajelzést kaptak, hogy igénybejelentésüket befogadták, arról tehát, mennyit kapnak majd, ha kapnak, semmi hír. Annak ellenére sem, hogy egy hónapja már nyilvánosnak kellene lenniük a döntéseknek. Bónusz: ahol ezek már megszülettek, ott is bohózatba illő a levezénylés.
„Másfél hete levelet kaptunk, melyben egy összeg volt megjelölve. Az összeollózott, különböző betűtípusokkal írt levél nem tartalmazott kötelezettségvállalást semmire: sem a megjelölt összegre, sem semmiféle határidőre.
Most várjuk az okiratot, ami alapján majd utalják az első részletet. Az összeg kevesebb annál, amit kértünk (amennyi taót kaptunk volna), de több mint az előző három év átlaga. Ja, és ebben a levélben a második részletet is már időközi beszámolóhoz kötik, míg a kiírásban ez csak a harmadik részlet feltétele volt” – számolt be egy nemzeti és kiemelt minősítésű kategóriában igényt benyújtó érintett. A fővárosi színházak elvileg nincsenek veszélyben: nekik Tarlós István kibrusztolta a tao-visszapótlást, ám az ő igényeiket is a minisztérium bírálja el, s a pénzt ők is onnan kapják majd – valamikor. Hogy a vidéki polgármestereket miért hagyták ki a buliból: önkormányzati választás évében ez is nehezen érthető. A szezonkezdésre, tehát épp a választás idejére gyűrűzhet be vidékre a probléma: a korábban megszokott, sokszínű kulturális kínálat hiánya a közművelődési intézményekben, ezzel összefüggően pedig a bérleti díjak elmaradása.
A ki tudja, mi alapján és ki által megítélt összegekre tehát bőven várni kell még, a szerződéskötések sehol sincsenek, s az sem biztos, hogy ezekre megvan a fedezet. A fent említett „sajtpapírokra” pedig aligha lehet kötelezettséget vállalni: miközben a tao-pénzek első részleteit a nagyobb cégektől már május tájékán le lehetett hívni. A késlekedés az állami fenntartású és önkormányzati színházaknál olykor csak nadrágszíj-húzást jelenthet, az olyan intézményeknél azonban, amilyen mondjuk a nemzetstratégiai jelentőségét már csak az Utolsó Óra-programmal is bizonyító Fonó Budai Zeneház, a bizonytalanság végzetes lehet: nekik két hónapra elég a pénzük csupán. Míg tehát a tao-eltörlés élharcosának intézménye megötszörözi saját tao-pénzét, s állami támogatása miatt van is ideje kivárni, amíg az befolyik, a Fonónak és a nem kamuzó, valóban közönségnek szolgáltató nem állami játszóhelyeknek, valamint a taózó fesztiváloknak akár üthet is az utolsó órája az előkészítetlen lépés miatt.
Borítókép: MTI/Szigetváry Zsolt
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
