Strache csak a jéghegy csúcsa: így függnek Moszkvától Orbán Viktor új szövetségesei
A Strache-botrány ismét ráirányította a figyelmet, hogy a magyar kormánypárt új potenciális európai szövetségesei hatalmi céljaik érdekében Moszkva felé tájékozódnak. A Válasz Online ezért felvázolta a „Nagy Populista Egységfront” tablóját, és közben azt vizsgálja: mi igaz a Putyin-függőségről terjedő pletykákból? Milyen múltú és morális alapú figurákra cserélné le Orbán Viktor és a Fidesz az eddigi – a hatalmi sajtó kifejezéseivel élve – „gazember”, „áruló” szövetségeseit?
Hetek-hónapok óta nyilvánvaló, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök és régi uniós pártcsaládja közötti viszony helyrehozhatatlanul megromlott, és a magyar kormányfő új szövetségesek toborzásába kezdett. Mindenféle vezércikkekben arról lehetett olvasni, hogy az Európai Néppárt emberei alkalmatlanok, ostobák, Soros zsebében vannak és különben is: a baloldalra kacsingatnak. Helyettük jöjjön inkább a „Nagy Európai Populista Egységfront”. A miniszterelnök eddig két figurát prezentált Budapesten az „Igazság Ligájából”: május 2-án Matteo Salvini olasz exkommunistából lett új-jobboldali üstököst, négy nappal később pedig Heinz-Christian Strachét, aki osztrák alkancellárként ez után még tizenkét napig örülhetett Orbán Viktor bókjainak. Bókokat azonban a magyar miniszterelnök is kap: a francia és a német széljobbról. Ám még mielőtt ünnepelnénk a Nemzetek Európájának apostolait, részletesen megvizsgáljuk, honnan jöttek azok a figurák, akikkel a Fidesznek össze kéne állnia a teszetosza centristák elsöpréséhez. Ami biztos: a legtöbbjükhöz képest a magyar kormány jócskán elkésett a keleti nyitással. Portrégyűjtemény Oroszország legnagyobb uniós barátairól.
×××
I. Ausztria: Strache bulija és Kneissl tánca
Éveken át kérte ki magának az osztrák Szabadságpárt (FPÖ), hogy pénzeket kapna Putyin Oroszországától – erre bizonyíték nincs ma sem, egy 2017-ben Ibizán titokban rögzített felvétel múlt heti nyilvánosságra kerülése azonban elsodorta az FPÖ-főnök alkancellárt. Heinz-Christian Strache a felvételen arról beszél: túlárazott közbeszerzéseket intézne az orosz oligarcharokon szőke nőnek, cserébe annak a legnagyobb olvasottságú Kronen Zeitungot kellene megvennie és – ahogy külön megemlíti, orbáni mintára – az FPÖ mellé állítania.
Az osztrák kormány bukásához csupán a szándék kinyilvánítása is elég volt: ilyen nyilvánvalóan nagyon ritkán derül ki egy politikusról valódi motivációja.
Az ugyanis, hogy a nagy oroszbarátság mélyén nem politikai meggyőződés, Európa védelme, a nemzeti érdek képviselete húzódik, ahogy azt az illető furtonfurt hangoztatja: csupán a puszta érdek. Sok orosz barátjuk van, „mind remek figura, kifogyhatatlanul sok lóvéjuk van, ismernek minket, szeretnek minket” – fogalmazott Strache a titokban bekamerázott ibizai villában.
Bizony, a kapcsolat régóta jó volt az echte náci gyökerekkel is bíró, időközben néppártosodott FPÖ és az oroszok között. A kilencvenes évek elején ugyan az ifjú Strachét még antikommunista hevület fűtötte és a bécsi Schwarzenbergplatz „sztálinista emlékművének” azonnali eltávolításáért küzdött, a kétezres évek közepére a helyzet gyökeresen megváltozott. Saját elmondása szerint amikor pártfőnökké avanzsált, megkereste őt Vlagyimir Putyin orosz elnök közeli tanácsadója, Makszim Sevcsenko tévés újságíró, s tervet készítettek a stratégiai együttműködéshez. Sevcsenko másképp emlékszik: elmondása szerint csak 2008 augusztusában ismerte meg Strachét, ráadásul nem is volt soha személyes tanácsadója Putyinnak.
Mielőtt kibontjuk az FPÖ orosz kapcsolatait, érdemes is elidőzni Strache megdöbbentő tévedéseinél. Nem a Sevcsenko-szál ugyanis az egyetlen. Amikor például azt mondja, olyan médiát szeretne, amilyet Orbán csinált Magyarországon, helyesen említi, hogy az osztrák Heinrich Pecina strómankodásával valósult meg a magyar akció – azt viszont már nem, hogy tizenöt éve tart az együttműködés. 2017 augusztusában legfeljebb feleennyi ideje tarthatott. A Fidesz közleménye ettől függetlenül tegnap beállította a blődlirekordot: közölték, hogy Pecina MSZP-közeli üzletember, hiszen az MSZP adta el neki a Népszabadság-részesedést. Ha így, akkor viszont ugyan miért találkozott titokban Orbán Viktor Pecinával tavaly januárban, Bécsben? Egy MSZP-közeli üzletemberrel? Külön megdöbbentő továbbá, hogy Strache a Strabagtól vett volna el közbeszerzéseket, hogy a magát orosz oligarchaszármazéknak hazudó nő köre nyerhesse majd azokat – már ha a szőke megveszi neki a Kronen Zeitungot. Amint korábbi cikkünkben jeleztük: a Strabag Group 25,9 százaléka 2017 januárja óta a Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz igen-igen közel álló oligarcháé, az Egyesült Államok szankciós listáján „egy kicsit” még mindig szereplő Oleg Gyeripaszkáé.
Vagyis Ausztria zászlóshajója mögött valamennyire Moszkva is ott áll – s állt már akkor is. Furcsa, de mintha Strachénak ez az el nem hanyagolható infó nem lett volna meg.
Ha mégis csak 2008-ban találkozott Sevcsenkóval, ahogy utóbbi állítja, akkor valaki más lehetett rá nagy hatással: merthogy már Putyin 2007-es bécsi látogatásakor baráti szavakkal üdvözölte az orosz elnököt. Még sajtóközleményt is kiadott, amely szerint „az orosz elnököt legalább olyan tisztelettel kell kezelni, mint Bush amerikai elnököt”, merthogy „Európa elképzelhetetlen Oroszország nélkül”. 2008-ban aztán Strache megértéssel kezelte az oroszok grúziai beavatkozását is, cserébe hivatalos látogatást is tehetett Moszkvában. Az FPÖ valódi kapcsolattartója persze Strache politikai nevelt fia, Johann Gudenus volt – ő hozta össze az ibizai randit is. Gudenus, azaz „Joschi” nem csupán Moszkvában tanult, de üzleti kapcsolatai is voltak oroszokkal, ráadásul megfigyelőként részt vett a Krím elcsatolásáról szóló 2014-es népszavazáson – és természetesen mindent rendben talált.
Az FPÖ tehát ugyanazt a szerepet vitte Ausztriában, mint a megfigyelőket szintén kiküldő Jobbik Magyarországon: az oroszbarát EU-s szélsőjobbét.
A két párt között volt is kapcsolat, ám a 2010-es évek közepén az FPÖ a Fidesz felé is nyitott – jól érezve meg, hogy az európai széljobb pozícióját lőtte be maga számára a magyar kormánypárt is (Orbán és Strache kapcsolatának fejlődéséről itt írtunk részletesen). Hogy ingyen képviselték volna Putyin érdekeit, annak elképzeléséhez élénkebb fantázia kellene a mienknél – bizonyíték mindenesetre egyelőre nincs ennek ellenkezőjére. Ausztriában mindenesetre Strache volt az, aki az oroszok elleni szankciók felfüggesztését követelte – alkancellárként szembemenve még a hivatalos osztrák állásponttal is. A Putyin-szerelem legbizarrabb jelenetét szintén az FPÖ-jelölt külügyminiszter szolgáltatta tavaly nyáron – mégpedig a saját esküvőjén. Karin Kneissl meghívta a lagziba az orosz elnököt, aki eleget is tett a kedves invitálásnak. Még táncolt is az arával. Utóbbi a keringő végén finom pukedlivel köszönte meg a táncot.
Nem köszönték meg viszont az EU-s titkosszolgálatok: az ezeket tömörítő szervezet már tavaly kizárta soraiból az osztrákokat – úgy ítélve meg, hogy a nekik átadott érzékeny információ a szolgálatokat is felügyelő FPÖ miatt könnyen a Kremlben landolna.
II. Németország: „Teljesen az irányításunk alatt lesz a Bundestagban”
A szélsőjobban Vlagyimir Putyin elég korán meglátta a lehetőséget: már 2013 végén elkezdte önmagát a hagyományos értékek védelmezőjeként, a világkonzervativizmus új vezetőjeként reklámozni. Nemcsak beszélt erről, a Stratégiai Kommunikációs Központ (a moszkvai Századvég) még tanulmányt is készített erről. Az orosz vezetés számára készült anyagot azonban 2014-ben titkosszolgálati forrásokból megszerezte a Bild és ismertette is. Az iratban szerepelt a javaslat: Németországban az Alternative für Deutschland (AfD) nevű friss, bevándorlásellenes pártot kellene behálózni. Adhatnának nekik hitelt vagy olcsó aranyat, amelyet aztán a párt busás haszonnal értékesíthetne – hangzottak a tervek. A javaslatok egészen mélyre mentek: az akkori AfD-alelnök Alexander Gaulandot tervezték behálózni. Utóbbi akkoriban fő szónoka volt például egy berlini Oroszország-konferenciának is, ahol a Bild szerint Kreml-propagandisták és szélsőjobbosok gyűltek össze – a másik sztár Gauland mellett pedig nem más volt, mint Vlagyimir Jakunyin, az orosz vasutak (RZsD) akkori elnöke, Putyin legfontosabb nyugati hálózatépítője.
Gauland az oroszügyben megosztott AfD-ben végül sikerre vitte akkor a tervét: a párt az Oroszországot sújtó szankciók ellen kötelezte el magát. A putyini finanszírozás vádját, amely időről-időre CDU-körökből is megfogalmazódott, természetesen mindvégig tagadták az AfD-ben, alig egy hónapja viszont újabb kínos dokumentum került elő: e szerint pedig az európai stabilitás aláásásának céljával finanszírozott Putyin egy AfD-s képviselőt az előző német választási kampányban, még 2017-ben. A feltáró íráson közösen dolgozott a Spiegel, a ZDF, a BBC és az olasz La Repubblica. A dokumentumban konkrét javaslat is szerepel: az AfD-s Markus Frohnmaier támogatása. „Teljesen az irányításunk alatt lesz a Bundestagban” – áll a papírban. Magyar szemmel a további terv még érdekesebb, avagy: nem csak Sorosnak lehetnek ám civiljei. „Az embereink Frohnmaier segítségével a Bundestagban regisztrált civil szervezeteket alapíthatnának, amelyek terjeszthetnék az oroszbarát nézeteket” – állt az anyagban. Frohnmaier tagad.
III. Olaszország: Che Guevara- után Putyin- és Orbán-rajongás
„L’Italia è il peggio del peggio.” Vagyis: Olaszország a rosszabbnál is rosszabb. Nem tűnik olyan mondatnak, mint ami után izmosabb országos politikai karriert lehetne építeni Itáliában, főleg „jobboldali populistaként”, ám az ellentmondások emberének, Matteo Salvininek, a Lega párt vezérének sok más mellett ez is sikerült. Salvini a 2006-os olasz labdarúgóbotrány, a Calciopoli nyomán ragadtatta magát az önostorozó szavakra. Akkoriban hangot adott annak is, hogy a tornán övéi helyett a németeknek szurkol.
Olaszország 46 éves, milánói születésű belügyminisztere jelentős kanyarokat írt le politikai pályafutásában.
Az eredetileg az olasz állam föderális átszervezését, az északi tartományok (Veneto, Lombardia stb.) önállósulását követelő Lega Nord (Északi Liga) párthoz 1990-ben csatlakozott, nem sokkal később a mozgalom balszélén szervezkedve alapítója lett a Comunisti Padani (Padaniai Kommunisták) szárnynak, a ’97-es padaniai választáson a Comunisti listavezetője is volt. A Che Guevara-kitűzős ifjú kommerből fokozatosan lett új-jobboldali vezér; az átjárhatóságot euroszkepticizmus biztosította. 2013-ban már arról beszélt, a Brüsszel-ellenes összefogásban az európai szélsőjobboldal (konkrétan: a francia Nemzeti Front) felé kell tájékozódni, ideológiaváltását pedig azzal magyarázta, hogy a jobboldalon már több balos értéket lát, mint a tényleges baloldalon.
Salvini kétségtelenül karizmatikus személyiség, jó debattőr, aki lefoglalt egy sor tömegeket irritáló vagy tabusított témát, kezdve a „tolvaj Róma” és a „lusta dél” problémakörétől a „gyarmatosító” Berlin és Párizs európai uralmának elutasításán át egészen a minden olasz turistaövezetet elözönlő afrikai árusok és ócskások kitiltásáig, amelyet eddig minden jobboldali kurzus megígért, de senki sem lépett meg. Kontinentális jelentőségűvé akkor vált, amikor 2018 nyarán – immár belügyminiszterként – megakadályozta a civilszervezetek által működtetett Aquarius mentőhajó olaszországi kikötését, majd sorban más hasonló hajókét is.
Salvini jó érzékkel használja a (közösségi) médiát, és igyekszik saját magát és témáit folyamatosan napirenden tartani. A Válasz munkatársa a napokban Rómában járva is azt látta, hogy a formálisan „csupán” miniszterelnök-helyettesként és belügyminiszterként funkcionáló politikus egy személyben ad arcot az olasz politikának, ő beszél a metrókban kitett képernyőkön, az ő provokatív mondatait emlegetik a belváros kevésbé turistás trattoriáiban.
A Salvini által képviselt kormánykoalíció pártjai Brüsszel-, elit- és migránsellenességben találtak egymásra:
a zöld, baloldali, alternatív gyökerekből kisarjadt, eredetileg egy komikus által alapított Movimento (5Csillag Mozgalom) és a széljobb, bevándorlásellenes Lega. A nagy kérdés, hogy esetükben a közös halmazt jelentő elitellenesség és euroszkepticizmus együtt jár-e az orosz kapcsolattal, könnyen megválaszolható: a Lega 2014-ben választási megfigyelőkkel legitimálta a Krím elcsatolásáról szóló népszavazást (vagyis elismerte az orosz megszállást), 2017-ben pedig együttműködési megállapodást kötött Putyin pártjával, az Egységes Oroszországgal. Salvinit többször lefotózták már Putyint ábrázoló vagy az oroszok elleni EU-szankciót ellenző pólóban. (Hasonlót idehaza csak Szaniszló Adrienn, a Jobbikból később eltávolított oroszügyi tanácsadó bírt produkálni.)
A Róma–Moszkva-tengelyről szóló legdurvább teória idén februárban fogalmazódott meg: a L’Espresso nevű lap cikket közölt arról, hogy a legnagyobb orosz olajtársaság, a Rosznyefty olajexport-szerződésnek álcázva hárommillió eurót juttatott a Legának az EP-választási kampányra. A tényfeltárás szerint egy Kreml-közeli üzletember, Ilja Jakunyin és a Lega egyik vezetője, Gianluca Savoini ütötte nyélbe az üzletet a moszkvai Metropol Hotelben, 2018. október 18-án. Az esetről ugyanakkor nem közöltek olyan pikáns felvételt, mint a Strache-botrány esetében, így az érintettek egyszerűen hazugságnak nevezték a L’Espresso anyagát.
Salvini mindenesetre sosem rejtegeti Putyin-rajongását. Illetve de, akad olyan, amikor mégis: a hétvégén tartott nagyszabású, nemzetközi összpopulista kampányzárón az orosz kapcsolat nem volt napirenden, mivel nyilvánvalóvá tette volna a megosztottságot a Moszkvával nyíltan bratyizó Le Pen és Salvini, valamint például az észtek és dánok között. A milánói megarendezvényre amúgy meghívták Orbán Viktort is, de nem élt a megjelenés lehetőségével, ahogy a Salvinit januárban Varsóban fogadó Jarosław Kaczyński lengyel kormánypártja, a Jog és Igazságosság sem.
IV. Franciaország: „Világ patriótái, egyesüljetek!”
A Le Penek kapcsolata Oroszországgal régen kezdődött, igaz, korábban nem a pénz játszotta a főszerepet. A Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National – RN) elnöke, Marine Le Pen édesapja örökét vette át, Jean-Marie Le Pen alapította ugyanis a pártot 1972-ben még Nemzeti Front néven. A hagyományos francia szélsőjobboldali programot (gyarmati nosztalgia, antiszemitizmus, EU-ellenesség) valló Front a hidegháború idején antikommunista álláspontot képviselt. Idősebb Le Pen először 1996 februárjában látogatott el Moszkvába, hogy ott Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőjobboldali politikusnak kampányoljon, egyben egy politikai szövetség alapjait vesse meg. Emlékezetes – és Oroszországban áthallásos – akkori szlogenje szerint: „Világ patriótái, egyesüljetek!”
Idősebb Le Pen később is beszélt az Európai Uniót és Oroszországot felölelő nagy szövetség tervéről, de nála ez inkább csak retorikai fordulat volt. Szintet lépett viszont lánya, Marine Le Pen, akit első hivatalos oroszországi látogatásakor 2013 júniusában igen magas szinten fogadtak.
Ebben szerepe lehetett a politikai erősödésnek: a 2011-ben pártja elnökévé választott Le Pen-lány már első elnökválasztásán, 2012-ben meghaladta édesapja korábbi csúcsát. (2002-ben Jean-Marie 16,9 százalékot, míg 2012-ben lánya 17,9 százalékot szerzett az első fordulóban – a 2017-es voksolás második körében pedig 35-öt.) Marine Le Pen hat évvel ezelőtti moszkvai útján találkozott a Vlagyimir Putyin elnökhöz közelálló Szergej Nariskinnel, aki akkor az Állami Duma elnöke volt (jelenleg pedig az orosz külföldi hírszerzést, az SzVR-t vezeti) és Alekszej Puskovval, a Duma külügyi bizottságának elnökével. Hasonlóan magas szinten fogadták 2014 áprilisában, majd 2015 májusában is. A legutóbbi francia elnökválasztási kampány hajrájában, 2017 márciusában Marine Le Pen pedig egyenesen Vlagyimir Putyinnal találkozhatott Moszkvában, azaz a diplomácia nyelvén az orosz elnök egyértelműen letette a voksot Le Pen mellett.
Ekkorra azonban már tudható volt, hogy Marine Le Pent nem csak rokonszenv, hanem pénzügyi szálak is fűzik Oroszországhoz. A Mediapart nevű oknyomozó portál írta meg 2014-ben, hogy a párt az orosz állami felső vezetéshez jó kapcsolatokkal rendelkező Első Cseh–Orosz Bank nevű pénzintézettől 12 millió euró kölcsönt kapott kampánycélokra. Az ügy kipattanásakor Marine Le Pen azzal védekezett, hogy egyetlen francia bank sem akart hitelt adni pártjának, s a baráti segítségnyújtás semmilyen hatással nem volt politikai állásfoglalására. Tény, hogy a Nemzeti Tömörülés korábban is pozitívan nyilatkozott Oroszországról, ám
a kölcsön megítélése idején megszaporodtak a párt vezetőinek moszkvai látogatásai, európai parlamenti képviselői egyes fontos külpolitikai kérdésekben mind gyakrabban szavaztak az orosz politikának megfelelő módon
– maga Le Pen 2017 elején például úgy nyilatkozott, nem ért egyet azzal, hogy a Krím félsziget 2014-es annexiója törvénytelen lett volna. A Mediapart olyan emaileket is publikált, amelyekben a kölcsönt intéző (s ezért nem mellesleg 150 ezer eurónyi sikerdíjat bezsebelő) lepenista Jean-Luc Schaffhauser európai parlamenti képviselőnek orosz partnerei Ukrajnával kapcsolatos állásfoglalásokat küldtek. Ezek aztán megjelentek a párt kommunikációjában is. Érdekesség, hogy a kölcsönt folyósító bank azóta csődbe ment, s a követelést az orosz hadsereg volt tábornokaiból álló vállalkozás vette át.
A Nemzeti Tömörülés fő orosz felelőse, a már említett Jean-Luc Schaffhauser, akiről a francia sajtó azt is kiderítette: jó viszonyt ápol Alexander Babakov üzletember-politikussal, Vlagyimir Putyin elnök külföldi oroszokért felelős megbízottjával. Schaffhauser élt Oroszországban, több, a Nyugat és Moszkva kapcsolatának erősítésén dolgozó egyesület vezetője, s megfigyelő volt a kelet-ukrajnai szeparatisták által szervezett „választásokon” is 2014 novemberében – azaz nézeteit megkülönböztetni a hivatalos orosz állásponttól szinte lehetetlen. Amikor a Marine Le Pen pártjának folyósított kölcsönről és a busás közvetítői díjról faggatták, Schaffhauser azt mondta: abban az időben még nem volt európai parlamenti képviselő, így nem merülhet fel az összeférhetetlenség gyanúja.
További pikantéria, hogy a Szabad Európa Rádió februárban észrevette: a Le Pen-párt listáján 2014-ben EP-mandátumot szerző – de az RN-t egy évvel később elhagyó – Aymeric Chauprade gyakornokként alkalmazta Putyin szóvivőjének, Dmitrij Peszkovnak a lányát, Jelizavetát – aki három héttel ezelőtt, megbízatása utolsó napján még pózolt egyet a brüsszeli Európai Parlament előtt, nyakában az ott dolgozók badge-dzsével.
Közreműködött: Ablonczy Bálint, Borbás Barna, Stumpf András és Vörös Szabolcs
Borítóképünket az alkotó, Paweł Kuczyński hozzájárulásával közöljük
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
