„Ne a tükröket törjétek össze!” – üzeni a Fidesznek az Orbán által jelölt egykori GVH-elnök
Újra közéleti szerepet vállalt Nagy Zoltán, aki 2010-ig az egyik legjobban teljesítő független intézményt irányította. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) Orbán Viktor által jelölt „antallista” exelnöke immár a korábbi kormánytagokból, állami vezetőkből álló V21-csoport tagjaként adott nagyinterjút a Válasz Online-nak. Nagy Zoltán a Gyurcsány-érában állandó fejfájást okozott az MSZP holdudvarába tartozó vállalatoknak: kartellező építőipari cégeket leplezett le, cserébe sok ellenséget szerzett, még a szolgálati autóját is leöntötték kromofággal. Mindebből nem következik, hogy ma elégedett lenne a – magyar társadalmat és gazdaságot szerinte durva monopolista struktúrákba kényszerítő – Fidesz-kormányzással. Mint mondja, odáig jutottunk, hogy az infrastrukturális piacon nincs érdemi verseny, jórészt csak azért küzdenek a szereplők, hogy a monopoljáradékot szakító Mészáros Lőrinc-kör alvállalkozói, konzorciumi társai lehessenek. A volt GVH-elnök szerint a politikában ugyanez a modell működik: Orbán Viktor egyetlen célja, hogy ne vele, hanem egymással versenyezzen a többi játékos. „Unom, hogy az egyébként cselekvőképesnek látszó értelmiségünk nagy része újra a baráti körben való morgolódást érti közéleti felelősségvállaláson. Az átkosban csinálták ezt egyszerre ilyen sokan” – fogalmaz Nagy Zoltán.
– Az EP-választási kampány kezdetén belépett a volt kormánytagokból álló V21-csoportba, amely – ahogy honlapjukon írják – az „állampárttal” szemben határozza meg magát. Ehhez képest minden idők legnagyobb Fidesz-győzelme érik. Kellett ez önnek?
– Kétségtelen, hogy a V21 különös politikai alakulat. Egy mondatban meg sem tudom indokolni, miért álltam be közéjük, csak ha visszaugrunk kicsit az időben. Közvetlenül a rendszerváltozás előtt talán én voltam az egyetlen közgazdász, aki előfordult az MDF régi Ó utcai központjában; tematikus felkészítőket tartottam Bíró Zoltánnak, majd Antall József későbbi miniszterelnök is igényelte ezt a munkámat. Megvallom, ma már sokkal kevesebb magabiztossággal mernék frissen alakuló pártok vezetői szerepre készülő tagjainak „fejtágítót” tartani. Szociális piacgazdaságot akartunk, az úgynevezett „freiburgi iskolát” tekintettük mintának. A harmincas évek freiburgi professzorai egyebek mellett arról nevezetesek, hogy bizonyították: Hitler hatalomra jutását nagyban segítették a kartellben álló, monopolista német iparvállalatok.
A szociális piacgazdaság gyökeresen szemben áll a vezérelvű hatalomgyakorlás modelljével.
Az erős, szabályozó állam mellett a tulajdon szabadságára, a szerződéses szabadságra, továbbá a verseny szabadságára, a decentralizációra épül; a kartellek és a monopóliumok magánhatalmának felszámolására. Mindezek mögött pedig ott a szociális védőháló. Az MDF-kormányban – a pénzügyi tárca kabinetfőnökeként, később közigazgatási államtitkáraként – ebben a keretrendszerben dolgoztam, majd amikor 1998-ban Orbán Viktor a versenyhivatal elnökének jelölt, abból a pozícióból kezdtem küzdeni a kartellvilág ellen. S hogy mi köze mindennek a jelenhez? „Mindössze” annyi, hogy a magyar társadalmat és gazdaságot durva monopolista struktúrákba, kartellező magatartásra kényszeríti a mostani Fidesz-kormányzat. Nem demokráciaszakértőként vagy jogvédőként, hanem közgazdászként mondom, amit mondok. Hogyan is fogalmazzak? Úrrá lett rajtam a cselekvési kényszer.
– Ez egy folyamat? Szép lassan előbújnak a kritikus „atlantista antallisták”; kezdte Bod Péter Ákos, Jeszenszky Géza, most meg jön ön és a többiek?
– Én a frontpolitizálásra tökéletesen alkalmatlan vagyok, de, bevallom, unom, hogy az egyébként cselekvőképesnek látszó értelmiségünk nagy része újra a baráti körben való morgolódást érti közéleti felelősségvállaláson. Az átkosban csinálták ezt egyszerre ilyen sokan. Tehát, igen, immár névvel, nyilvánosan is vállalom, hogy problémám van a rendszerrel, és szívesen részt veszek abban a munkában, amelynek például a V21 biztosít keretet.
– Na, de kire szavaz ma egy olyan ember, akinek nem tetszenek a Fidesz monopolista törekvései, viszont a nappalija falán Ferenc pápa fotója lóg?
– Sőt, még egy II. János Pálról mintázott kis mellszobor is van itt a lakásban… Konkrét pártot nem mondok, de mély meggyőződésem, hogy a magyar közéletnek szüksége van versengő szereplőkre. És nem úgy, hogy a Fidesz egységes falanxként gyakorolja a hatalmat – a szavazatszerzéshez szükséges javak 95 százalékát birtokolva –, a többiek pedig egymással rivalizálnak. A kormánypártot kell belekényszeríteni valamiféle versenyhelyzetbe, hogy legalább néha tartania kelljen valakitől vagy valakiktől. A valós verseny akkor is jót tenne az országnak, ha újra és újra ugyanaz a pártalakulat nyerne.
– Azért, hogy ma nincs versenyhelyzet a politikában, nyilvánvalóan az első Fidesz-kétharmadot megalapozó Gyurcsány Ferenc, illetve a 2010-ig regnált baloldali pártelit is felelős.
– Mi az, hogy, nagyon is! Tényleg sokat balfácánkodtak ezek a szereplők, de a hatalmuk legalább nem volt korlátlan. Akkoriban arról szólt a sajtó, hogy Gyurcsány Ferenc küzd Csányi Sándorral, viaskodik a Fidesszel és a néppel, illetve – és itt hazabeszélek – egyes MSZP-barát gazdasági tényezőknek állandó fejfájást okozott a független Gazdasági Versenyhivatal. Sőt, Gyurcsány néha a sajátjaival is élés konfliktusban állt: olyannyira, hogy 2004-ben – ahogy az imént ön megtisztelően fogalmazott – egy „antallista” és „orbánista” címkével ellátott embert, történetesen engem erősíttetett meg a GVH élén újabb hat évre.
– Tényleg ezt az összevissza-világot kellene visszasírnunk?
– Rendben van, nem szeretjük a káoszt, de ebből nem következhet, hogy a gazdasági, politikai monopóliumok érdemessé válnak a rajongásunkra. Ön is, én is tanultam történelmet.
A korlátlan hatalom mindig, mindenütt és menthetetlenül túlkapásokhoz, rossz utak követéséhez vezet.
A V21 arra szövetkezett, hogy háttértámogatást nyújtson azoknak, akikben van némi potenciál az ellenzéki oldalon. Kik ezek? Az EP-választás után talán okosabbak leszünk, és így az önkormányzati voksolásnak már értelmes felállásban lehet nekifutni.
– A V21 elsőként a Momentummal írt alá együttműködési megállapodást. Ez azért nyilván jelent valamit.
– Nincs szó kizárólagosságról, más ellenzéki pártokkal is együttműködünk. A Momentum helyzete annyiban speciális, hogy új szereplő, sosem szerzett még magyar vagy európai parlamenti mandátumot. Esetükben tehát nem kérdés, hogy politikai, gazdaságfilozófiai értelemben kicsodák – a tavalyi választási programjuk világosan megfogalmazott dokumentum volt –, viszont még az első, igazi áttörés előtt állnak.
– A kormánykommunikáció szerint soha nem volt ilyen hatékony politikai képviselete a keresztény értékrendnek, az eredeti európai szellemiség megőrzésének, mint ma, a Fidesz idején. Ön meg itt, a pápaképek és -szobrok árnyékában, a „monopolizálódó” Orbán Viktort ekézi. Hogy van ez?
– Ha Orbán Viktor leszedné a tisztán politikai és gyűlöletkeltő díszítőelemeket a legújabb 7 pontjáról, továbbá lenne egy 8. pont, amely a szolidaritásról szólna, azaz rögzítené, hogy nem kezel kvázi bűnözőnek minden földönfutót, aki biztonságot keres, talán elhinném, hogy a kormány a keresztény értékekből indul ki.
– Azért a 2010-es Fidesz-győzelemnek még tudott örülni?
– Még azt is merném mondani, hogy boldog voltam. Biztosra vettem: Orbán Viktor van akkora államférfi, hogy az óriási felhatalmazása birtokában nekiáll a régi, addig mindenki által megoldhatatlannak gondolt bajok – a vidék nagy térségeinek rohamos tempójú leszakadása és kiürülése, az oktatás és az egészségügy kritikán aluli szintje, egyáltalán, a magyar életminőség – orvoslásának.
A hazai reformellenes lobbicsoportok letörése helyett azonban intenzív ellenségkeresésbe kezdett Brüsszelben és a nagyvilágban – és közben saját oligarchacsapatot épített.
Az egészségügy és az oktatás központosításának például egyetlen érdemi hozadéka sincs. És elmondhatatlanul kitekert világkép az, amelyben az egészségügy reformja annyit jelent, hogy minden évben beígérünk egy újabb szuperkórházat. A közpénzek betonba öntése nem politika, csakis biznisz. Közben pedig a háziorvosi közszolgáltatás a falvakban élők számára annyit jelent, hogy az orvosírnokkal megbeszélik, mit írjon a receptre a doktor úr, akivel élőben igen ritkán lehet találkozni, hiszen kétnaponta három órát rendel.
– A 2010-es kormányváltás után rövid ideig a MÁV-hoz ment dolgozni, de ebből az állami pozícióból szintén kikopott – azaz egzisztenciális értelemben is szakítani kényszerült a Fidesszel. Mi volt a „bűne”?
– Azért kerültem 2011-ben a MÁV-hoz, mert az akkori új vezérigazgató, Szarvas Ferenc kifejezetten ambicionálta, hogy a vasúttársaságnál legyen egy – a törvények, etikai előírások betartásáért felelős – compliance-egység, melynek segítségével legalább a nagy közbeszerzéseknél minimalizáljuk a korrupciós kockázatot, továbbá megpróbáljuk felszámolni a „mindennapi”, kis korrupciót is. Amíg Fellegi Tamás volt a céget felügyelő fejlesztési miniszter, működött a dolog: épp vissza akartunk vonni több fölösleges, 100 millió forint feletti tendert, amikor hirtelen menesztették a tárcairányítót, illetve a teljes MÁV-ot lefejezték. Az új vezérigazgató, Dávid Ilona nyilván engem is elküldött. Beütött a Simicska-ménkű, mai nevén: a Mészáros-ménkű. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagypolitika nem védi meg azokat az állami vállalatvezetőket, akik ütközni mernek bizonyos lobbicsoportokkal. Sőt: egyenesen az előbbieket zavarja el.
Ezt hívjuk rendszerszintű korrupciónak; amikor az állami csúcsirányítók és a közbeszerzések legfőbb nyertesei lényegében egy tulajdonosi körként működnek, és mindenkit eltakarítanak, akik blokkolják az ügymenetet.
Jobb érzésű fideszes politikusok, háttéremberek még a MÁV után is biztattak, hogy rám szükség lenne itt vagy ott, de én többet nem akartam ennek a rezsimnek a funkcionáriusa lenni. Milyen kifejező, hogy a közszolgálatot végző köztisztviselőket ekkoriban átkeresztelték a kormány szolgálatát végző kormánytisztviselőkké! Magánpiaci, versenyjogi tanácsadásra adtam a fejem, ma is ebből élek.
– Az ön idejében a GVH kőkemény hatóságként működött: iratokat foglaltak le kartellező építőipari cégeknél, például a híres-hírhedt Strabagnál, emellett szakmányban büntettek, illetve feljelentéseket is fogalmaztak. Sok ellenséget szerzett tehát, még a szolgálati autóját is leöntötték kromofággal. A mai versenyhivatal látványosan nem megy neki a nagy infrastruktúra-beruházó vállalatoknak, aktív viszont, amikor ellenzéki jellegű összefonódást kell megakadályoznia – például, hogy az RTL tulajdonrészt szerezzen a 24.hu hírportál kiadójában. Hogy viseli a „szemléletváltást”?
– Ráadásul arra is emlékezhetünk, hogy a kormánypárti médiaholding versenyjogi vizsgálatára sor sem kerülhetett, mert – úgymond nemzetstratégiai érdekből – kizárták a GVH-t az ellenőrzésből. Ahonnan nem zárják ki, persze ott sincs meglepetés: a versenyhivatal munkájában finoman fogalmazva is sok a fehér folt. Nyilvánvaló, hogy bizonyos tulajdonosi körök és tenderek esetében öncenzúrát gyakorolnak a szervezet vezetői. Annak ellenére, hogy a tényfeltáró újságírás erősödésével egyre nyilvánvalóbb, hogy hol lenne érdemes keresni a közbeszerzéses kartellekre vonatkozó bizonyítékokat. Ezen túlmenően például a Korrupciókutató Központ időről időre jól hasznosítható elemzésekkel áll elő. Saját tapasztalatom is az: ha valaki konkrét, megalapozott kartellgyanúval keresi meg a versenyhivatalt, szinte garantáltan elutasítják.
– A GVH akkor sem ásott a piac mélyére, amikor tavaly engedélyezni kellett, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere visszavegye a teljes Simicska-birodalmat. A hivatal kerek hat nap alatt problémamentesnek nyilvánította öt tucat cég tulajdonosváltását.
– Ma már van lehetőség arra, hogy az érintett cégek jogi képviselői az összefonódás-bejelentés előtt megkeressék a hivatalt előzetes konzultációra. Tehát nem teljesen életszerűtlen, hogy a GVH hat nap alatt végez egy ilyesfajta feladattal. Ugyanakkor igaz, hogy a Mészáros Lőrinc-közelbe került egykori Simicska-cégek működése rengeteg szektort érint, vagyis a sokrétű, teljeskörű piaci vizsgálat normális esetben több hónapig tartott volna.
– Ugorjunk vissza a közbeszerzéses kartellekre! Az ön GVH-ja sok ilyet leleplezett, és nyilván a mai gyakorlatról is van tudása. Tulajdonképpen ki itt a bűnös: az állam vagy az összebeszélő nagyvállalatok?
– Nem „vagy”, hanem „és”. Olyan minden országban előfordul, hogy a nagyvállalatok a kapacitásaik függvényében igyekszenek felosztani a piacot. Ennek a rosszabb verziója, amikor egy hatalomközeli konszern jelöli ki informálisan, hogy kit enged magán kívül munkához jutni – és milyen ellenszolgáltatások fejében. A kormányoldalt illetően pedig az a kérdés: nagy egységenként, keretszerződés-jelleggel írják-e ki az infrastrukturális közbeszerzéseket, vagy az állam igyekszik részekre bontani a tendereket, hogy a kisebb, de jó minőségben dolgozó társaságoknak is legyen esélye pályázni? Utóbbi esetben nyilván nem eleve a favorizált cégcsoport profiljára kellene szabni a feltételrendszert.
Egy, a közjót szolgáló kormányzat a versengő gazdaságban lenne érdekelt: abban, hogy minél több korábbi alvállalkozó lépjen elő rivalizálni is képes fővállalkozóvá, hiszen ilyenkor lefelé tendálnak az árak, és közben a fogyasztók – más dimenzióban: az adófizetők – egyértelműen haszonélvezők lesznek.
Mondanom sem kell, hogy idehaza mostanság inkább a gigantikus értékű, keretjellegű kiírások a divatosak. Ezeken a közbeszerzéseken a kisebb szereplők el sem tudnak indulni, azaz – ahogy már utaltam rá – monopolizálódik a gazdaság. Emelkednek a vállalkozói árak, az örök győztesek pedig a normális profit mellett még a verseny hiányából fakadó monopoljáradékot is besöprik. Ez a rendszer biztosan jó a főmonopolistának, jó a vele összefonódott politikai vezetőknek – de rossz mindenki másnak, így az adófizető állampolgároknak is. Ne feledjük: áfát mindenki fizet!
– Ebből adódik, hogy a NER csúcsain lévő vállalkozók mára 20-30 százalékos bevételarányos nyereséggel tudnak dolgozni, miközben az építőipar egyéb aktorainál legfeljebb 2-5 százalékos a profitráta?
– Pontosan, az ilyesfajta adatok önmagukban bizonyítják a monopoljáradék létét, és ezzel indirekt módon a rendszerszintű korrupciót is. Mára odáig jutottunk, hogy például az építőipari piacon csak azért folyik érdemi küzdelem, hogy ki legyen a Mészáros Lőrinc-féle kör alvállalkozója, konzorciumi társa. Maga a felcsúti lobbi nem versenyez senkivel, viszont versenyre kényszeríti a potenciális beszállítóit, hogy lejjebb szorítsa a vállalási áraikat – s így a végelszámolásnál még nagyobb monopoljáradékot szakítson. A politikában is ez a modell működik: Orbán Viktor egyetlen célja, hogy ne vele, hanem egymással versenyezzen a többi játékos.
– A lemondott osztrák alkancellár is arról beszélt Ibizán, hogy X cég helyett Y nyeri majd a túlárazott közbeszerzéseket – szó sincs tehát arról, hogy Nyugaton ne lenne igény a rendszerszintű korrupcióra.
– Csakhogy ott néha belebuknak az ilyesmibe a politikusok. Az efféle esetek után pedig már maga a kockázat ténye is önmérsékletre int.
– Azt sem tudja elfogadni, hogy egy patrióta kormány a geopolitikai érdekeinek megfelelően erősebben támogat egy-egy nemzeti tulajdonú vállalatot?
– Dehogynem, nagyon kellenek a hazai tulajdonú, de legalábbis hazai menedzsment által irányított versenyképes közép- és nagyvállalatok! Beleértve a határainkon túl is sikeres társaságokat, mint az OTP, a Mol, a Richter.
Egy igazi nemzeti kormány arról ismerszik meg, hogy a bajnokokat is versenybe meri kényszeríteni, így teremtve felkészültséget nekik a külföldi szerepléshez.
Ezzel szemben nálunk az óriásmegrendelésekhez jutó társaságok a teljes üzemi struktúrájukat arra optimalizálják, hogy jól ütemezve tudják magukhoz csatornázni a biztosan érkező állami forrásokat. A Simicska Lajos körüli cégháló is azért omlott össze, mert eleve a monopoljáradék-vadászatra épült. Mészáros Lőrinc ugyan kimerészkedett a magyar tőzsdére, de ettől még ugyanúgy elbukna a globális piacokon, mint az elődje. Agyaglábakon álló óriásokról beszélünk. Olyanok ők, mint egy kövér kisgyerek, aki kimozdíthatatlannak látszik, de ha a tornaórán véletlenül megfújja a szél, két hétig otthon fekszik betegen.
– Értem én, hogy lát bírálnivalót a kormányban, de miért vállalta el a Transparency International Magyarország kuratóriumi elnöki tisztségét? Ezzel egy életre ott a Soros-bélyeg a homlokán.
– Furcsa világban élünk. Azok a politikusok bélyegezgetnek másokat, akik egykor Soros pénzén képeztették magukat. Nincs miért foglalkoznom ezzel. Minden szervezetet támogatásra érdemesnek tartok, amelyik segíti a rendszerszintű korrupció lebontását, a monopolista struktúrák szétzúzását.
Ezen az országon ugyanis már csak a nyilvánosság és a sajtózaj segít.
Versenyhivatali szerepvállalásom a közbeszerzési kartellek, a korrupció elleni küzdelemről szólt – most is ezt teszem a rendelkezésemre álló keretek között. A Transparency Magyarország hétfős stábja egyébként pályázatok révén jut pénzekhez; igen, Soros György alapítványaitól is, tavaly például a bevételeinek kevesebb, mint 10 százaléka származott ilyen jellegű forrásokból. A Transparency tudatosítja, hogy a közpénz magánzsebbe vándoroltatása bűnös cselekedet, nem természetes velejárója az életünknek. Senkinek nem javaslom, hogy a tükröket törje össze, ha rossz a lelkiismerete. Nem szolgálja vele a köz javát.
Fotók: Vörös Szabolcs
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
