Prőhle Gergely: Vissza a Néppártba!
Bár a kormányhoz közeli média nap mint nap megpróbálja elhitetni velünk, hogy az „új szövetség” fantasztikus lehetőségekkel kecsegtet, hogy ezt a migránssimogató, identitászavaros néppárti társaságot már rég ott kellett volna hagyni, a Strache-bukást követő új helyzetben érdemes átgondolni ezt a nagy elszánást – véli Prőhle Gergely. Magyarország volt berlini nagykövete szerint a Fidesznek vissza kellene térnie a Néppártba, s van is olyan megoldás, amely ezt lehetővé teszi. Úgy ráadásul, hogy a szükséges kompromisszum egyszerre szolgálná Magyarország és az Európai Unió érdekét. A volt diplomatának a német és az európai politika útvesztőibe világító írását a Válasz Online köszönettel vette és adja közre most, az európai parlamenti választások előtt.
Régi és jogos sérelme a magyar jobboldalnak, hogy a németországi sajtó igazságtalanul bánik vele. Felületes és főleg előítéletes véleményeket közöl a konzervatív kormányokról, populizmust, nacionalizmust emleget – a magyar kormány pedig minden alaposabb elemzés igénye nélkül kerül a megfelelő sublótfiókba. Így volt ez már Antall József idején, de 1998 és 2002 között is, amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ötlete talán már igen, de sokaknak fejfájást okozó gyakorlata biztosan nem létezett. Azóta persze sok minden változott, a felületesség azonban maradt, így
az esetenként jogosan megfogalmazott kritikus megjegyzések hitelessége is elvész a hanyagul odavetett közhelyek miatt.
A németországi kommunikációs offenzíva a 2015-ös migrációs válság idején érte el eddigi csúcspontját. E civilizációs jelentőségű ügy kapcsán a két ország között kibontakozó nézetkülönbség már nem csak a sajtóban, hanem a politikusi állásfoglalásokban is kirajzolta a két ország közötti ellentétet. Így jutottunk oda, hogy a legutóbbi német választási kampányban Merkel és Schulz már szinte kórusban kárhoztatta Orbán Viktort és kormányát, a magyar szívtelenséggel indokolva a Willkommenskultur gyakorlatát. Mindezt nyilván nem puszta felindulásból. Ilyen jelentőségű vitán csak akkor fordulhat elő, hogy a két csúcsjelölt nyolcszor emlegesse negatív összefüggésben Magyarországot, ha ezt a kampányguruk tanácsolják nekik.
Az elmúlt pár évben ugyanakkor megélénkült a Németországgal kapcsolatos hazai kommunikáció is. Elsősorban a közmédiában hallunk újabb és újabb híradásokat arról, hogy Németország gyakorlatilag az őslakosokra állandó veszélyt jelentő, erőszakoskodó migránsoktól megszállt, élhetetlen ország lett. Voltaképp „Európa beteg embere” – amint azt már múlt nyáron is hallhattuk, a napokban pedig egy konferencián már arról is értesülhetett a nagyérdemű, hogy Merkel NDK-t csinált Németországból. De Berlin voltaképp a gazdasági válság rossz kezelése és a brexit-döntés ügyében is főbűnös, miközben hegemóniára tör Európában.
E jelenséget elintézhetnénk azzal, hogy manapság már csak így működik a politikai kommunikáció: az ellenségképet kreálni akaró stratégáknak kézenfekvő felnagyítani a két ellenlábas, Merkel és Orbán szerepét, s egyfajta Kasperletheaterként, vagyis vásári bábjátékként túlrajzolni a két főkolompos karakterét. Nyilván sokaknak jól is esik – ezt a szempontot sose becsüljük alá –, hogy most jól beszólunk a németeknek, mint ahogy – és ez is személyes tapasztalat a németországi valóságból – az „Ungarn- und Orbán-bashing”, vagyis hazánk és a miniszterelnök differenciálatlan szidalmazása is megfelel a mainstream értelmiségi szalonok, feuilleton-rovatok viselkedési normáinak.
Mindez szinte elképzelhetetlennek tűnik annak fényében, hogy Richard von Weizsäcker az 1985-ös első hivatalos német államfői látogatáson, Budapesten még azzal a történelmi megállapítással akarta belopni magát a vendéglátók szívébe, hogy két nép él Európában, amely az elmúlt 1000 évben nem viselt egymás ellen háborút: a magyar és a német. Akkor is érthetetlen ez a kölcsönös negatív kommunikáció, ha a kétoldalú kapcsolatok többi dimenzióját nézzük: a Német–Magyar Gazdasági Kamara évenkénti felméréseinek befektetői elégedettségi indexét vagy azt a tényt, hogy Magyarország kormánya uniós fórumokon rendszeresen beáll – jól felfogott érdekből – a német autóipar igényei mögé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a közeljövőben százmilliárdos nagyságrendű haditechnikai beszerzések során a legmodernebb német fegyverek és járművek érkeznek a honvédséghez, felvetődik a kérdés: a politikai habzás vajon miért fokozódik mindkét oldalon? Kinek használ mindez? Használ-e egyáltalán?
Ennek megválaszolásához és a helyzet jobb megértéséhez érdemes egy pillantást vetni a német nyelvterület pártpolitikai térképére. Azért nem csak Németországéra, mert az osztrák fejlemények, a kormány fölbomlása a Heinz-Christian Strachéról készült, súlyosan kompromittáló videófelvételek nyilvánosságra kerülése után a német belpolitikai folyamatokkal és az európai választásokkal összefüggésben is érdekesek. S bár a felvétel megrendelőinek kiléte egyelőre ismeretlen, tény, hogy a német baloldali sajtó két zászlóshajója, a Süddeutsche Zeitung és a Der Spiegel hozta nyilvánosságra, s azóta is folyamatosan teríti – tegyük hozzá: a közszolgálati csatornák aktív közreműködésével – az ibizai beszélgetéssel kapcsolatos információkat. Az időzítésből és a kommentárok domináns üzenetéből – mely szerint mindenki csak rosszul járhat, ha azt hiszi, hogy a szélsőjobbos kutyából lehet demokratikus szalonna – nem nehéz következtetni az akció sikerének reménybeli politikai haszonélvezőire.
Strache távozása a közéletből a történtek után persze nemcsak a baloldalnak, hanem mindenkinek jó hír, aki hisz még abban, hogy a konzervatív, jobboldali, sőt akár radikális jobboldali politizálás korrupció és hazaárulás nélkül is lehetséges.
Ugorjunk most vissza az időben. Nem sokat, csupán május 6-ig. Akkor jelent meg az Orbán Viktorral készült interjú a második legnagyobb példányszámú osztrák napilapban, a Kleine Zeitungban abból az alkalomból, hogy az azóta inkriminált Strache alkancellár Budapestre látogatott. Az interjú kiválóan sikerült, még azok az osztrák olvasók is pozitívan fogadták, akik amúgy sem a magyar kormányfővel, sem Strachéval nem rokonszenveznek. Orbán Viktor ugyanis Ausztriát állította példaként Európa elé, vagyis azt a megfontolást, amely Strache pártját a néppárti kancellár koalíciós partnerévé tette.
A német sajtóban Sebastian Kurz osztrák kancellár ugyanis nemcsak amolyan „ellen-Merkellé” építette fel magát tudatosan, hanem a „szalonképes Orbán Viktor” szerepét is játssza, aki ugyan Európa-párti, de azért radikális változásokat is akar az Unióban. Kurz és Orbán stratégiai célja ugyanaz: a tartós jobboldali többség biztosítása olyan időkben, amikor a hagyományos választói táborok látványosan felbomlanak. Az ezt szolgáló belpolitikai stratégiájuk is hasonló – vagy hasonló volt egészen néhány nappal ezelőttig. A többség megtartásához mindketten az általuk vezetett hatalmi centrumhoz akarják kötni a jobboldali radikális választókat. Ausztriában azonban ehhez Kurznak egy másik pártra is szüksége volt, ezért kellett koalícióra lépnie Strachéval, és bevonnia a Szabadságpártot a kormányzásba.
De akkor most kanyarodjunk vissza kicsit az európai és főleg a német belpolitikához, amely egészen más logika alapján működik, mint ahogy azt Sebastian Kurz – vagy még inkább Orbán Viktor – szeretné. Bajor politikus még sosem került szövetségi, pláne európai szinten vezető pozícióba. Nem sikerült ez a nagyon is karakteres Franz Josef Straussnak, aki talán a leginkább volt képes a tőle jobbra állókat integrálni, „rechts von mir nur die Wand” – vagyis „tőlem jobbra csak a fal” – felkiáltással. Nem sikerült a kevésbé meggyőző, de még mindig markáns Edmund Stoibernek, és napról napra kevesebben bíznak már abban, hogy a jellegtelen Manfred Webert valaha is az Európai Bizottság elnökévé választják. Pedig a saját, német belpolitikai ihletésű néppárti logikája szerint mindent megtett ezért: minden kompromisszumot megkötött, minden ellentét eszkalálódását igyekezett kizárni. Ebből is fakad jellegtelensége. Ugyanakkor ez az a logika, amely hosszú évtizedeken át képes volt biztosítani Németország politikai stabilitását és gazdasági fejlődését, és amelyről pont a sarkos Strauss és Stoiber nagypolitikai kudarcai miatt mindenki azt hitte, hogy a siker kulcsa. Ennek lényege a politikai konfliktusok tudatos tompítása, ami a tartományok változó geometriájú kormányzó pártjai és a többszintű kormányzás miatt eleve következik a föderális berendezkedésből.
Az 1945 utáni német politikusok ezzel különbözőképpen éltek, de egy biztos: a puszta racionalitás üdvözítő voltában mélyen hívő, egyébként már az NDK-ban is a modus vivendit megtaláló Angela Merkel ezt a rendszert csúcsra járatta. Így tudta működtetni a CDU/CSU–SPD-nagykoalíciót – s tegyük hozzá: bedarálni a szociáldemokratákat.
Konzervatív kereszténydemokrata képviselők már évekkel ezelőtt is panaszkodtak, hogy például a sorkatonai szolgálat eltörlésével, az atomenergiából való kiszállással vagy az azonos neműek házasságával kapcsolatos engedékenységgel olyan, hagyományosan konzervatív területeket adott fel, amelyek a CDU identitásában fontos szerepet játszottak. A Bundeswehr rossz felszereltségével kapcsolatos mostani ügyek is a hagyományos jobboldali választókat bizonytalanítják el. S mindehhez hozzájött a 2015-ös év migrációs válsága, melyben a Willkommenskultur eltúlzott gesztusaival Merkel a baloldali választók szemében is – sőt, leginkább ott – a nemzet kancellárjává vált. Ezt a kompromisszumkereső irányt akkor is megtartotta, amikor nemcsak az egyre erősödő Alternative für Deutschland (AfD), hanem már a bajor CSU vezetője is élesen támadta. A kommunikáció még akkor sem változott alapjában, amikor a politikai döntések már rég másról szóltak: a kancellár megállapodott Törökországgal a menekültek feltartóztatásáról, részt vett a balkáni útvonal lezárásában, s a Bundestag olyan törvényeket hozott a kitoloncolásról, amelyek bizonyos elemei minden más európai idegenrendészeti szabályozás szigorán túltesznek.
A legutóbbi, minden korábbinál jobban elhúzódó kormányalakításnál lett volna némi esély, hogy a nagykoalíció helyett az egyre inkább jobbra húzó liberális Szabaddemokratákkal és a Zöldekkel új politikai irány alakuljon ki. Hogy legyen legalább valami új ötlet, kis politikai innováció. Végül azonban a liberálisok következetesnek látszani igyekvő, valójában csak csökönyös kiugrása miatt nem lett változás, folytatódott a közös kormányzás a szociáldemokratákkal. A pártok közti különbségek elmosódásának a koalíciós partnerek közül a CDU látta a legkisebb kárát, ami leginkább a kancellár csökkenő, de a másokét még mindig messze meghaladó népszerűségével, kormányzati rutinjával magyarázható. A CSU sokkal több választót vesztett, az SPD támogatottságának zuhanása miatt manapság pedig már szinte csak megszokásból hívhatjuk „nagynak” a koalíciót. A szociáldemokraták – látván a folyamatos fogyást – egyre vadabb ötletekkel igyekeznek híveket szerezni, s egyre többen a kormánykoalícióból való távozás mellett agitálnak. Ifjúsági szervezetük vezetője néhány hete a BMW gyár kollektivizálásának lehetőségét vetette fel, miközben persze ő is folyamatosan a szélsőjobboldali veszélyre figyelmeztet.
Akárhogy is folytatódik a pártpolitikai helyezkedés, egy biztos: Németországban elképzelhetetlen az osztrák modell. A szélsőjobboldali veszély felemlegetése továbbra is olyan érv, amelynek hatásában a politikusok döntő többsége vakon megbízik – anélkül, hogy pontosan definiálná a veszély mibenlétét.
Éppen ezért az AfD nem elfogadható partner semmilyen konstellációban, és nem is lesz még jó darabig. A baloldali fenyegetéssel kapcsolatban ugyanakkor már megengedőbb a közfelfogás, hiszen a kommunista utódpárt Linke több tartományi koalíciós kormányban részt vesz, sőt, Thüringiában egy sikeresnek mondható miniszterelnököt is ad. Szövetségi szinten eddig tabunak számított a Linke kormányzati szerepvállalása, több vezető baloldali politikus szerint azonban már nincs értelme fenntartani a szövetségi szintű karantént – ráadásul a párt a nyugati országrészben is sikeresen építkezik. Olyannyira, hogy az EP-választással egy időben sorra kerülő brémai helyhatósági választások eredményeképpen immár egy nyugati tartományban kormányzati pozícióba kerülhet – még ha csak egy városállamban is.
Az SPD bázisának zsugorodása miatt nem alaptalan a feltevés, hogy a baloldali pártok egyre inkább összezárnak majd. Már többnyire nem a szociáldemokraták, hanem sokkal inkább a Zöldek vezetésével kerülhetnek kormányképes többségbe még akkor is, ha a CDU továbbra is képes lesz a legerősebb pártként kikerülni a választásokból. Mivel azonban a jobboldali AfD karanténban marad, a jobboldali liberálisok pedig nem elég erősek, a kereszténydemokraták kénytelenek lesznek programjukat úgy alakítani, hogy az a Zöldek számára is elfogadható legyen. A Zöldek viszont – filmsztár népszerűségű vezetőikkel – nyilván inkább egy vörös–vörös–zöld-koalíció vezetőjeként, semmint egy fekete–zöld szövetség junior partnereként látnák szívesebben magukat.
Az áhított németországi baloldali többség létrehozásának alapvető feltétele tehát mindenképpen az, hogy a szélsőjobboldali veszély érzete fenntartható legyen. Bár a CDU/CSU esetében eddig sem vetődhetett föl az AfD-vel való együttműködés gyanúja, európai szinten a Strache-ügy ehhez mindenképpen kapóra jött. Mindenki, aki az AfD-vel együtt Strachét, Salvinit, Le Pent ki akarja hozni a karanténból, a legkeményebb támadásokra számíthat az alapvetően baloldali érzelmű sajtóban. Sebastian Kurz esete mutatja, hogy politikai tehetsége, fiatalos bája ideig-óráig feledtetni tudta vétkét, de a Strache-ügy kirobbanásával a baloldal számára felcsillant a remény, hogy az alkancellárral együtt a hosszú pályafutása elején álló és veszélyesen tehetséges kancellártól is meg lehet szabadulni. Kérdés, hogy a Szabadságpárt fejvesztése valóban gyengíti-e majd a kancellárt, aki egyébként folyamatosan vonta magához a koalíciós partner rendpárti témáit, és hogy a gellert kapott osztrák modell hogyan hat majd az európai választókra és a magyar miniszterelnök szövetségkereső politikájára. Hiába bukott meg ugyanis Strache, Kurz és Orbán alaptétele a baloldal térnyerésének megakadályozásáról továbbra is áll.
Szomorú, de igaz: a cél érdekében nem lehet undorral, bár elvhűen elfordulni a jobboldal radikálisaitól, különösen akkor nem, ha a baloldalon módszeresen teszik szalonképessé a kommunista utódpártot. Hasznos azonban időről időre a jogállami játékszabályokra emlékeztetni őket: a nyilvánosság és a törvény erejével. Ez történt Strachéval. Kérdés, hogy Kurz a történtek után képes-e állva maradni, esetleg az FPÖ-től még szavazatokat is nyerni.
×××
De vissza a Néppárthoz és a németekhez! Néhány hete Manfred Weber a német közszolgálati televízió főszerkesztőjének kérdésére válaszolva azt mondta, hogy ő bizony nem akar a Fidesz-képviselők szavazataival bizottsági elnök lenni. Szerencsétlen válasz volt egy tendenciózus kérdésre. Szerencsétlen, mert ezzel sikerült a formális okát is megtalálni a néppárti csúcsjelölt és a Fidesz szakításának. Pedig az elmúlt napok tanulsága az, hogy nagyon nem szerencsés, ha a Fidesz és a CDU/CSU viszonyában – akár pártcsaládjaikat tekintve is – kenyértörésre kerül sor.
Bár lehet, hogy az Európai Néppártban számos a hasznos idióta, ahogy Orbán Viktor mondta, az EPP-től jobbra álló vagy formálódó politikai csoportosulások még nagyobb veszélyeket hordozhatnak magukban számos zavaros s, mint látjuk, hamar haszontalanná váló idiótával.
A CDU/CSU (és a Néppárt) számára is hasznos, ha a Fidesz a sorból esetleg olykor ki-kihajolva akar a Salvini & Co.-val együttműködni, egy-egy közös európai projekt mellé állítva őket, de a Fidesz – és Magyarország – is jobban jár, ha egy befolyásos kormányfőket tömörítő, mérsékelt európai politikai családban folytatja pályafutását.
Az Európai Bizottság elnökének megválasztása pedig jó alkalom lehet a Kurz–Orbán-stratégia európai szintű megvalósítására. Ha Timmermanns elnökségét csak úgy sikerül majd megakadályozni, hogy egy már-már népfrontos akcióval, a jobbosokat is bevonva ne Manfred Webert, hanem Michel Barnier-t válasszák meg Jean-Claude Juncker utódjának. Ezzel a túlpolitizált és látszat-demokratikus Spitzenkandidat-rendszer is kilehelné a lelkét, Barnier pedig lehetne az, amire a Bizottság elnökének mandátuma voltaképp szól: a szerződések őre.
A német sajtónak a magyar kormánnyal kapcsolatos negatív elfogultsága a közeljövőben aligha fog változni. Hogy ez milyen indulatokat ébreszt, azok tudják igazán, akik nemcsak a hazai fórumokon vitézkednek, hanem akiknek – mint nekem is olykor – a német médiában is állniuk kell a sarat. Bármennyire is jól eshet sokaknak Budapestről beszólni Berlinnek, érdemes megfontolni, hogy „Európa beteg embere” évek óta többlettel zárja a költségvetését, gazdaságának állapota, befektetőinek szándéka pedig döntően befolyásolja a hazai gazdasági fejlődést. Merkel gyalázásával pedig azért lehet sok kárt okozni, mert a CDU nem akar tőle haraggal búcsúzni, közel négy kormányzati ciklus pedig – minden hibájával együtt – önmagáért beszél.
A német kereszténydemokraták legkonzervatívabbjai is – merthogy egyre többen vannak ilyenek – visszarettennek a szóhasználattól, amely a kancellárt bármelyik átkos történelmi korszak szereplőjéhez hasonlítja. Különösen káros ez, ha – és a németek ezt pontosan tudják – az ilyen hangok a kormánypárt holdudvarából érkeznek, a kormánypárti sajtó közismert mechanizmusai által felerősítve.
Németországgal lehet sok bajunk, de a közös üvegházban nem kellene kővel dobálózni. Hogy a CDU pontosan milyen stratégiával kanyarodik rá a Merkel utáni korszakra, még nem látható, az azonban biztos, hogy a saját logikájuk szerint ők is a szavazatmaximálásban és a kormányzati pozíciók megszerzésében, megtartásában érdekeltek. S bár nem könnyű az évtizedes hamis beidegződésekkel megbirkózni, meg kellene próbálni elhitetni velük, hogy Budapest is a CDU tartós kormányzati szerepében érdekelt, mert egy baloldali összefogás még a BMW államosításának elmaradása esetén sem ígér semmi jót.
A német kereszténydemokraták ráadásul döntő befolyással bírnak az Európai Néppártban. Ők vérmérséklettől függően fejcsóválva, értetlenkedve, vagy felháborodva követték az elmúlt hónapokban a Fidesz kizárásával/kilépésével kapcsolatos sagát. S bár a kormányhoz közeli média nap mint nap megpróbálja elhitetni velünk, hogy az „új szövetség” milyen fantasztikus lehetőségekkel kecsegtet, hogy ezt a migránssimogató, identitászavaros néppárti társaságot már rég ott kellett volna hagyni, a Strache-bukást követő új helyzetben érdemes átgondolni ezt a nagy elszánást. A magyarországi állapotok vizsgálatára felkért három „bölcs” ráadásul cseppet sem rögeszmés antiorbánisták gyülekezete. Még a Fidesz kizárása mellett érvelő Herman van Rompuy is rengeteget segített a kormánynak korábban, az uniós költségvetésből való jelenlegi előnyös részesedésünket is jórészt neki köszönhetjük. Különben is: nagy műveltségű, széles látókörű ember, csakúgy, mint két társa, Hans-Gert Pöttering és különösen Wolfgang Schüssel egykori osztrák kancellár. Fölöslegesen fontoskodniuk nincs értelme, ezt ők is tudják.
Ha azonban egy apró jelzést kapnak, hogy van értelme érdemben beszélni a magyar kormányt érő kritikák valóságtartalmáról, ha a miniszterelnökkel – hisz ki mással? – folytatott beszélgetéseik nyomán bízhatnának abban, hogy bizonyos pontokon módosítható a kormányzati irányvonal, akkor lenne esély arra, hogy az európai jobboldal ne szétforgácsolódjon, hanem okos belső kompromisszumokkal egységes maradjon.
Ilyen tartalmi egyeztetés, megállapodás sikerült már 2011-12-ben az Európai Bizottsággal – vagyis egy, a néppárti bölcseknél sokkal szigorúbb instanciával is. Akinek tehát valóban fontos az, hogy Európa versenyképessége, gazdasági ellenállóképessége, pénzügyi stabilitása biztosítva legyen, aki valóban hisz abban, hogy a civilizációs küzdelmekben a keresztény értékekre, kultúrára épülő együttélési normák nélkülözhetetlenek ezen a kontinensen, annak ez a kompromisszumkeresés egyik oldalon sem lehet ellenére. Ez a munka azonban nem beszólogatással és blikkfangosnak tűnő mondatok ismételgetésével, hanem csak úgy végezhető el, ahogy Weber írja: „A politika annyit tesz, mint kemény deszkákat fúrni át erőteljesen és lassan, szenvedéllyel és ugyanakkor jó szemmértékkel.” Weber. Nem Manfred. Hanem Max.
Borítókép: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
