„Ferike” nem is igazi pápa? – a csíksomlyói látogatás elé
„Ferike” nem is igazi pápa, Benedek volt az – hallani gyakorta még hazai katolikus körökben is. Koronkai Zoltán szerint azonban hamis dilemma, hogy választani kell a német „konzervatív filozófuspápa” és az olasz-argentin „liberális reformer” között. A jezsuita rend tartományfőnökének sociusa (segítője) Ferenc csíksomlyói látogatása elé írt nagyszabású pápaelemzésében kimutatja: lényegi kérdésekben (menekültügy, egyházi reformok, gyerekmolesztálások, Európa) azt képviselte már Benedek is, amiért ma Ferencet gyakran támadni szokták.
A küszöbön álló csíksomlyói pápalátogatás előtti fejlemények is megmutatták: keresztény körökben sokakat megoszt a „Ferenc vagy Benedek”-kérdés. Vannak, akik az égbe magasztalják a jelenlegi pápát és lesajnálóan nyilatkoznak XVI. Benedekről. Egy neves teológusnő például így dicséri a jezsuita pápát: „Ferenc az első pápa, aki nem csupán egyéni bűnökről beszél, hanem strukturális bűnökről is”. Csakhogy erről már Szent II. János Pál is beszélt, olyannyira, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusába is bekerült a fogalom (vö. 1869 pont). Mások – és Magyarországon ez a nézet elterjedtebb – Benedeket tartják az igazi vonatkoztatási pontnak, szerintük „Ferike” – ahogy egyes körökben emlegetik – nem is igazi pápa. A különféle összeesküvés-elméletek is termékeny talajra hullanak nálunk.
Vagy-vagy. Ferenc vagy Benedek. Elszomorít ez a megosztottság, bármelyik oldalra tekintek is: a Ferencet magasztaló és Benedeket lesajnáló, de a fordított nézőpontok egyikével sem tudok egyetérteni. Persze világos, hogy Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio más világból jöttek, más tapasztalatokkal, más temperamentummal – a csíksomlyói történelmi látogatás előestéjén mégis szeretnék néhány szempontot hozni, amelyek segíthetnek, hogy ne egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve értelmezzük a két pápát.
Újdonságok – reformok
Újdonságokat és reformokat Ferenc pápának szokás tulajdonítani, ám elődjének is voltak döntései, amelyek évszázados hagyományokkal szakítottak. Az első újítás: Benedek pápa címerében püspöki mitra szerepel, azaz elsőként hagyta el a pápai koronát, a tiarát. (A tiarát egyébként Szent VI. Pál használta utoljára, aztán a szegényeknek ajándékozta.) Benedek gesztusa azt fejezte ki, hogy a pápaságra elsősorban nem hatalomként tekint, hanem lelkipásztori szolgálatként. Benedek szakított azzal a hagyománnyal is, hogy magisztériumi dokumentumok csak a Szentírást, az egyházatyákat, korábbi pápákat idézzenek: bátran idéz olyan pogány szerzőket is, mint például Vergilius (vö. Deus Caritas est 4).
Ferenc egyértelmű törekvése a decentralizáció – csakhogy ez már jelen volt Ratzinger szándékaiban is. Az emeritus pápa Peter Seewalddal való beszélgetéseiben így beszél erről: „Én is mindig kívántam, hogy a helyi egyházak önmagukban legyenek életképesek, és ne szoruljanak túlságosan Róma besegítésére.” A decentralizáció egyik jele volt Benedek pápa döntése, hogy a boldoggá avatási szertartásokat immár nem Rómában, hanem a helyi egyházakban ünnepeljük.
A legnagyobb újdonság nem is Ferenc, hanem bizony Benedek pápa nevéhez köthető: a pápa lemondása. Ilyen hatszáz év óta nem fordult elő, és nem kevés kritikát váltott ki: egyesek szerint ezzel a tettével deszakralizálta a pápaságot, összezavarta a híveket – épp azok a vádak ezek, amelyekkel mostanában Ferencet illetik… Ha az elmúlt 60 évet nézzük, világosan látszik a folyamat, amely fokozatosan emberközelbe hozta a pápákat, elengedve olyan hagyományokat, amelyek szakrális uralkodók világába emelték őket. Benedek bátor és nagy alázatra valló döntést hozott, belátva, hogy „időm lejárt, és amit adhattam, odaadtam”.
Ami a változtatásokat illeti, Benedek pápa tisztában volt azzal, hogy a római Kúria reformra szorul, de azzal is, hogy neki erre nincs sem energiája, sem elegendő gyakorlati érzéke. Inkább azzal foglalkozott, ami az erőssége: a tanítással. A kiszivárogtatási botrányok, a Kúria belső nehézségei ugyanakkor jelentős lelki terhet róttak rá. Jorge Mario Bergoglio megválasztásakor a bíborosok egyik várakozása az volt, hogy olyan ember legyen a pápa, aki végre vállalkozni tud az egyházi központ reformjára, ami szinte a II. Vatikáni Zsinat óta várat magára. A kívülről jövő, dél-amerikai Bergoglio persze sok mindent felkavart a Kúriában, érdekeket sértett, neheztelést váltott ki. Az érintett körök II. János Pál vagy Benedek alatt lojálisnak mutatkoztak az egyházfőhöz, hiszen a pápa nem zavarta őket, ám ha az elődök vágtak volna bele ilyen módszeres átalakításba, valószínűleg ők is ellenállásra számíthattak volna.
Menekültkérdés
Az elmúlt évtizedekben több tízmillió ember hagyta el otthonát szerte a világon a háborúk, klímaváltozás vagy éppen a jobb élet reményében. Az akkori jezsuita generális, P. Pedro Arrupe már 1980-ban úgy látta, hogy új intézményt, a Jezsuita Menekültszolgálatot kell létrehoznia a krízisbe került emberek segítésére. 1978 óta a mindenkori pápa migráció világnapján külön üzenetet fogalmaz meg a kérdésben. Benedek is nyolc alkalommal írt ilyen levelet. A Caritas in Veritate dokumentumban külön pont foglalkozik a migrációval (nr. 62). Itt ezt olvassuk:
„Korszakos jelentőségű problémával kell itt szembenéznünk, amely megköveteli a nemzetközi együttműködés erőteljes és messzire tekintő politikáját, hogy megfelelő módon közelíthessünk hozzá.
Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet kell hogy kapjon. (…) Az idegen munkavállalók, a beilleszkedésükkel összefüggő nehézségek ellenére, munkájuk révén jelentősen hozzájárulnak a befogadó ország gazdasági fejlődéséhez, ebből következően, valamint pénzküldeményeik jóvoltából is, hazájuk fejlődést szintén segítik. (…) Minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni.”
Benedek pápa 2011. évi migrációs napi üzenetében így fogalmaz: „Mindnyájan egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a Föld javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.”
Amit Ferenc pápa a bevándorlókról mond, az lényegileg nem tér el attól, amit már elődjei is tanítottak. Persze stílusa és hangsúlyai, mint mindenben, itt is kicsit mások.
Az igazi fordulat az, hogy a tömeges migráció 2015 óta immár Európát is érinti, és az elvándorlók tömegei megjelentek a mi horizontunkon is. Ferenc számos alkalommal idézi Benedek pápát a migrációval kapcsolatos szövegeiben, például a 2011. évi üzenetet is. Megdöbbentő, de egyes körök épp ezt az idézetet kiemelve támadják Ferenc pápát mint Európa muszlim elözönlésének támogatóját – holott ezek a gondolatok Benedektől származnak.
Ha Ferenc pápa megnyilatkozásainak egészét nézzük a témában, akkor látnunk kell: 2015 után erősebben jelenik meg nála is, hogy a befogadásnak vannak határai, sőt veszélyei is. Svédországi útján 2016-ban például így fogalmazott:.„Politikai szinten ugyanakkor nem szabad óvatlannak lenni, vagyis több embert befogadni, mint amennyit integrálni tudunk, mert ennek is megfizetjük az árát. Ha ugyanis nem illesztjük be a menekülteket vagy a migránsokat a társadalomba, akkor elgettósodnak. Ha pedig egy kultúra nincs kölcsönhatásban a másikkal, akkor az veszélyes lehet.”
A közelmúltban adta hírül a média, hogy Ferenc pápa félmillió dollárt küldött az Egyesült Államokba igyekvő migránsok megsegítésére. A magyar olvasó erre összerezzen, hiszen a „migránskaraván” támogatásáról hall. De miről is van szó? A pénzt azok a katolikus szervezetek kapják, amelyek a több tízezer, Mexikóban rekedt ember élelmezésében, elszállásolásában segítenek. Jelen esetben keresztény, többnyire katolikusokból álló tömegről beszélünk. Amerikába irányába tehát keresztény, sőt meghatározóan katolikus migráció van. Ferenc pápa akkor az Egyesült Államok katolikusok általi megszállást készíti elő? Ez éppoly butaság, mint az iszlamizáció támogatásának vádja.
Az egyházi visszaélések kérdése
A közelmúltban jelent meg az emeritus pápa tanulmánya az egyházban lévő szexuális visszaélési botrányok hátteréről. A kommentárok egy része itt is igyekezett a két pápát szembeállítva magyarázni a dokumentumot, pedig kézenfekvőbb egymást kiegészítő megközelítésnek látni Benedek és Ferenc törekvéseit. Az alapcél ugyanis közös: felszámolni ezeket a szörnyű bűncselekményeket, orvosolni a sebeket, védeni a gyermekeket, fiatalokat. Joseph Ratzingernek még a Hittani Kongregáció prefektusaként meghatározó szerepe volt abban, hogy a visszaéléseket elkövetők komolyan büntethetőek lettek. A kiskorúakkal való visszaélések ügyét központosították, átkerült a Hittani Kongregációhoz, lehetővé téve a szigorúbb és egységes elbírálást, megakadályozva, hogy helyi szinten elmismásolják a bűntetteket.
Ratzinger bíborosnak szerepe volt abban is, hogy a Krisztus Légiója szerzetesközösség alapítója, a mexikói Marcial Maciel visszaéléseire fény derülhetett, és 2005-ben, a Hittani Kongregáció kezdeményezésére végzett vizsgálat után bűnösnek nyilvánították. Ez az eset azért is jelentős és különösen botrányos, mert korábban Marcial Maciell a Vatikán teljes támogatását élvezte, és szinte a „szentéletű alapítóknak” kijáró tiszteletet kapott, miközben kettős életet élt és fiatalokat rontott meg.
Benedek pápa hirdette meg a zéró toleranciát a visszaélési ügyekben, személyesen is találkozott sok áldozattal. Soha annyi papot nem mentettek fel még hivatalából visszaélési okok miatt, mint az ő idején (több mint 400 főt).
Ferenc pápa tehát nem kezdeményezője, hanem folytatója ezeket a törekvéseknek.
Ami az okokat illeti, Benedek tanulmányában a visszaélések magyarázatának keresésekor nagy hangsúlyt fektet a ’68-as szexuális forradalom következményeire, valamint az Egyházon belüli morál egyidejű összeomlására. Valóban, a nyugati világban a visszaélések nagy száma történt ebben az időszakban, ez a szempont ugyanakkor nyilván nem ad magyarázatot a zsinat előtt történt visszaélésekre (például Írországban) vagy a Vatikán-közeli (lásd Krisztus Légiója, McCarrick bíboros stb.) abúzusokra, amelyek elkövetőire minden volt jellemző, csak az nem, hogy ’68-as szellemiséget sugároztak.
Ferenc szavaiból viszont világos, hogy a szexuális visszaélések nem pusztán a Nyugat problémájaként jelentkeznek: „Egyetemes (…) problémával állunk szemben, amely sajnos szinte mindenütt megtalálható. Világosnak kell lennünk: e csapás egyetemessége, miközben megerősíti súlyosságát társadalmainkban, nem csökkenti az Egyházon belüli szörnyűségét.”
Ferenc alapvető megközelítése, hogy az Egyházban a klerikalizmus az egyik fő oka a kiskorúakkal való szexuális – egyben lelkiismereti és hatalmi – visszaéléseknek.
A klerikalizmus a papság olyan megélése, ami a hatalmat elválasztja a szolgálattól. A kontroll, az átláthatóság és az alázat nélküli hatalom öncéllá válhat, s visszaélésekhez vezet. Ha a benedeki és a ferenci magyarázatot együtt nézzük, akkor látszik, hogy nem ugyanazt mondják, de a két megközelítés kiegészíti egymást, együtt teljesebb képet ad ezen drámai valóságok hátteréről.
Benedek pápa elemzésének végén arra jut, hogy a visszaélések mögött transzcendens okok rejtőznek, a Nyugat elveszítette vonatkoztatási pontját Istenben. „A nyugati társadalom keretei között Isten nincs jelen a nyilvános életben, és nincs már mondanivalója. Ezért ebben a társadalomban fokozódó mértékben elvész az emberi létezés mértéke. Ilyen körülmények között bizonyos területeken gyors ütemben egyenesen magától értetődőek lesznek olyan dolgok, amelyek rosszak és tönkreteszik az embert. A pedofíliával kapcsolatban is ez a helyzet.”
Ferenc pápa hasonlóképp nem csak evilági magyarázatot fogalmaz meg a püspöki tanácskozást lezáró beszédében: „Ekkora kegyetlenséggel szembesülve, látva, hogy mennyi gyermeket áldoznak fel a hatalom, a pénz, a gőg, a beképzeltség bálványistenének, erre nem elégségesek a pusztán empirikus magyarázatok. (…) E mögött és ezen belül a gonosz szelleme van, aki gőgjében és beképzeltségében a világ urának érzi magát, és azt hiszi, hogy győzött. És ezt testvéri és atyai tekintélyemnél fogva szeretném mondani nektek, aki természetesen kicsiny és bűnös vagyok, mégis a szeretetben elöljáró Egyház pásztora: ezekben a fájdalmas esetekben a gonosz kezét látom, aki a kicsinyek ártatlanságát sem kíméli.”
Ferenc 2018 augusztusi levelében drámai hangon hív a böjtre és imádságra. A két pápa nyilvánvalóan két megközelítés, de végső soron mindketten természetfeletti gyökerűnek látják a bajt, és bár szerintük minden emberi eszközt be kell vetni a felszámolására, az igazi orvosságot az Istenhez való újbóli odafordulás, megtérés hozza.
Európa és kereszténység
Itt kell említeni Európa kereszténységének kérdését. Benedek sokat foglalkozott a földrészt keresztény gyökereivel, hitének jövőjével, Ferenc pápát ugyanakkor gyakran vádolják azzal, hogy nem törődik Európával, sőt magatartása a földrész iszlamizációjához fog vezetni. Valóban úgy tűnik, számára nem Európa a világ, sem az Egyház középpontja. Személyében hosszú idő után nem európai személy került Péter székébe; ez a fejlemény megnyilvánulása annak a folyamatnak, amely az elmúlt évszázadban lejátszódott: átalakult az Egyház szerkezete. Nekünk, európaiaknak persze veszteségélmény lehet, mégis tény, hogy az egyház súlypontja fokozatosan elkerül Európából.
Ma már Latin- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában él a katolikusok döntő többsége. Ezek az egyházak dinamikusan növekednek, egész más örömeik és kihívásaik vannak, mint Európának.
Ferenc figyelme talán épp ezért is az egyetemes horizontra irányul. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ferenc pápa alapvető törekvése az egész világ evangelizációja, nem csak Európáé (lásd Evangelii Gaudium), ugyanakkor Ferenc kifejezetten Európának is szól. 2017 októberi beszédében Szent Benedeket állította példaképül, aki a „béke hírnöke, az egység megvalósítója, a civilizáció mestere” volt, aki újrarajzolta Európa arculatát. Ferenc kritikus a mai Európával szemben, amely szerinte hibát követett el, amikor nem akarta elismerni keresztény gyökereit. Szerinte ebből is fakad, hogy fáradttá vált, elöregedetté, „nagymama Európává”, amely már nem termékeny – így fogalmazott az Európai Parlamentben, hozzátéve: Európának vissza kellene térnie gyökereihez, s inspirálódnia az Unió alapító atyáinak keresztény szellemiségéből.
Ferenc hisz a szeretet integráló erejében, a történelem mutatja ugyanis, Európa mennyi népet tudott befogadni és evangelizálni – köztük minket, magyarokat. A Nagy Károly-díj átvételekor egy álmot fogalmaz meg: „Fiatal Európáról álmodom, aki képes még arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete van, mert tiszteletben tartja az életet, és reményt kínál az életre. Olyan Európáról álmodom, aki gondját viseli gyermekének, aki testvérként segíti a szegényt és azt, aki befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és menedéket kér. Olyan Európáról álmodom, aki meghallgatja és megbecsüli a betegeket és időseket, hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék őket. Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem felhívás arra, hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk az egész ember méltóságával.” Ebben az álomban úgy mutatkozik meg Ferenc, mint aki maga is Európa gyermeke, s aki reménykedik a földrész újjászületésében. Ez az álom persze provokál: hiszünk-e az evangéliumban?
Szegények
Közismert Ferenc pápa érzékenysége a szegények iránt. Szembe szokták állítani vele Joseph Ratzingert, aki még a Hittani Kongregáció prefektusaként kritikusan viszonyult a dél-amerikai felszabadítási teológiához. A keleti blokkból származó II. János Pál pápa és prefektusa erős bírálatokat fogalmaztak meg az irányzat egyes képviselőinek marxista gyökerű megközelítéseivel szemben. Kevésbé ismert ugyanakkor a professzor Joseph Ratzinger magatartása, aki saját fizetéséből támogatta a szegényebb, főleg latin-amerikai diákok tanulmányait. Jorge Mario Bergoglio jezsuita provinciálisként szintén nem volt a felszabadítási teológia feltétlen híve, sőt, igyekezett rendtársait visszafogni ezen irányzat egyoldalúságaitól.
A felszabadítási teológia egyes képviselői túlzásokba estek, amikor a jézusi üzenetet politikai akciótervre szűkítették, sőt egyes helyeken papok is fegyvert fogtak az igazságtalannak ítélt rendszerekkel szemben. A Vatikánhoz hasonlóan Bergoglio sem értett egyet ezzel. A mozgalom gyümölcsei is felemásak voltak. Pozitív, hogy növekedett az egyházban az érzékenység a szegények iránt, ugyanakkor az igehirdetés egyoldalú politikai agitációvá alakulása miatt a hívek sok helyen elidegenedtek a katolikus egyháztól, és a szektákat választották, ahol Jézusról, üdvösségről hallottak, és nem folyton osztályharcról és felszabadulásról. Nem véletlenül jegyezte meg egy pünkösdista közösség vezetője:
„A katolikus egyház a szegényeket választotta, a szegények viszont minket.”
Bergoglio kritikusan nézte ezt a folyamatot, és a vezetése alatt megvalósuló püspöki tanácskozás által Latin- és Dél-Amerika egyháza számára kidolgozott programban, az Aparecida (2007) dokumentumban olyan irányt adott, amely egyesíti a felszabadítási teológia legfőbb értékeit és a kisegyházakra jellemző karizmatikus evangelizációt.
Bergoglio mint érsek is egyszerre volt érzékeny a szegények iránt és tartotta fontosnak a keresztény hit hirdetését, ami nem szűkíthető pusztán társadalmi reformokra. Bergoglio – Ratzingerhez hasonlóan – pozitív jelentőségűnek látta és látja a népi vallásosságot, amit a felszabadítási teológia számos képviselője radikálisan bírált. XVI. Benedek pápa a szegényekkel kapcsolatban újra és újra kiemelte a spirituális dimenzió fontosságát, a hit és a szentségek szerepét. Hasonlóan tesz Ferenc is, aki így ír az Evangelii Gaudiumban: „Fájdalommal állapítom meg, hogy a legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját. A szegények melletti alapvető döntést főképp a kivételes és elsődleges vallási figyelem nyelvére kell lefordítani.” Ferenc sokat foglalkozik írásaiban a szegényekkel, de bőségesen olvashatunk erről Benedek pápánál is, lásd a Deus Caritas est vagy a Caritas in Veritate vonatkozó fejezeteit.
Jézus személye
Ferenc programadó apostoli buzdításában, az Evangelii Gaudiumban azt írja: „Nem fáradok bele megismételni XVI. Benedek ama szavait, amelyek elvezetnek az evangélium középpontjához: »A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad.«” Az idézet forrása Benedek pápa Deus Caritas est kezdetű enciklikája, amelynek már első pontjában a Jézussal való találkozást állítja a középpontba. Ahogy Ferenc személye mélységesen Krisztus-központú, úgy Benedek számára is Jézus személye és hirdetése a középpont. Ennek a törekvésnek egyik fontos kifejeződése a háromkötetes Názáreti Jézus sorozata, amelyben több évtizedes tudományos múltjának kincseit felhasználva mutatja be az evangéliumok Jézusát.
Joseph Ratzinger prédikációi, írásai logikusságuk, teológiai mélységük révén még sokakat fognak mélyebb hitre vezetni, jóllehet többnyire az értelmiségi elit képes igazán értékelni Benedek pápa szellemi gazdagságát. Ferenc ugyanarról a Jézusról beszél, de hétköznapi szavai, prófétai gesztusai tömegek szívét képesek megérinteni.
Szív és értelem kölcsönösen feltételezi egymást, szegényebbek volnánk, ha csak egyik létezne. Kevesebb volna Ferenc, ha nem Benedek lett volna az elődje.
Valóban hallgassunk mindkettőjükre
A Ferenc és Benedek pápa közti folytonosság szép szimbóluma Ferenc pápa első enciklikája a 2013 júniusi Lumen Fidei. A körlevelet még Benedek pápa készítette elő, de lemondása miatt nem tudta befejezni. Az enciklika bevezető részében így fogalmaz: „E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy »erősítse meg a testvéreit« a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához.” (LF 7)
Benedek pápának mindig is törekvése volt, hogy az Egyház világát folytonosságban értelmezze. Elutasította például azt a vélekedést, amely szembeállította a zsinat előtti és utáni Egyházat, mintha nem volna folytonosság a kettő között. Benedek az „és”, nem pedig a „vagy-vagy” mentalitását képviseli. Ennek szép kifejezése a Caritas in Veritate-ban: „Nem létezik ugyanis a társadalmi tanításban két eltérő típus, a zsinat előtti és a zsinat utáni; egységes és koherens ez a tanítás, és egyúttal mindig új. Jogos kiemelni az egyik vagy a másik enciklika, az egyik vagy a másik pápa tanításának sajátos vonásait, ám úgy, hogy soha ne tévesszük szem elől e tanítás teljes anyagának összefüggő természetét.”
A fenti a sorok iránymutatást adnak Ferenc pápával kapcsolatban is, és ha ez nem volna elég, Benedek emeritus pápa adott jó néhány jelet arra, hogy ezt Ferenccel kapcsolatban sem érti másképp. A Ferenc pápa teológiájáról szóló könyvsorozat kapcsán megjelent levelében is (2018. március) a folytonosságot hangsúlyozza a két pápaság között, valamint kiemeli, hogy
„Ferenc pápa alapos filozófiai és teológiai műveltséggel rendelkező ember”, elutasítva azt a vélekedést, mely szerint utódja csak gyakorlatias lelkipásztor volna alapos teológiai tudás nélkül.
Az emeritus pápa Peter Sewalddal való beszélgetéseiben többször is előjön a kérdés, hogy miképp látja az utódát. Benedek szerint Ferenc „a reflexió pápája. Amikor az Evangelii Gaudiumot vagy interjúit olvasom, látom, hogy elgondolkodó ember, olyan valaki, aki lelkileg foglalkozik a kor kérdéseivel”. Benedek nagyra értékeli Ferenc képességét, hogy „olyan közvetlenül közeledik az emberekhez”, közel áll hozzájuk. Arra a kérdésre, hogy van-e problémája utódja stílusával, azt felelte: „Nincs. Épp ellenkezőleg, jónak találom.”
Meg van elégedve Ferenc pápa szolgálatával? „Igen. Frissesség az Egyházban, új vidámság, új karizma, mely megszólítja az embereket.”
A két pápaság viszonyáról úgy nyilatkozik, hogy nem lát szakadást a kettő között: „Természetesen félre lehet érteni dolgokat, és lehet állítani, hogy most valami egészen másképp van. Ha elkülönítve kiragadunk részleteket, lehet ellentmondásokat konstruálni, de ha az egészet nézzük, akkor nincs ellentmondás. Lehetnek természetesen új hangsúlyok, de nincs semmiféle ellentmondás.”
Ha figyelünk Ferencre, ő folyamatosan támaszkodik elődjére.
Ha valóban hallgatunk Benedekre, akkor ő Ferenchez vezet minket.
Borítókép: AFP/Osservatore Romano
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
