Az elsodort falu: 100 éves a szuggesztív önfelmentés regénye
Éppen egy évszázaddal ezelőtt jelent meg a XX. századi magyar történelem egyik kulcsregénye, Az elsodort falu. Szabó Dezső műve maradandó hatást gyakorolt a Horthy-korszak politikai gondolkodására, sőt bizonyos mértékben máig hatóan befolyásolja a honi jobb- és baloldal eszméit. E különös, 1944-ig a becslések szerint 200 ezer példányban megjelent könyvet Szekfű Gyula Három nemzedék, illetve Bangha Béla Magyarország újjáépítése és a kereszténység című opuszaival állíthatjuk párhuzamba. Míg a jeles történész igen sikeresnek bizonyult a liberális gondolat és a történeti Magyarország megszűnésének összekapcsolásában, addig a jezsuita páter a keresztény újjászületést tartotta elengedhetetlennek a nemzeti felemelkedéshez. Szabó Dezső számos tekintetben hasonlít hozzájuk, de a közös jegyek mellett vannak egyedi felvetései is. Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa a Válasz Online-nak írott esszéjében úgy fogalmaz: az maradt élő és eleven Az elsodort faluból, ami felejtésre érdemes, s az tűnt el, ami manapság is megfontolandó.
Szabó Dezső Kolozsvár külvárosában, a Hóstátban nevelkedett, s a város neves református kollégiumában maturált. A kossuthista-protestáns függetlenségi hagyomány bűvkörében nőtt fel, s ehhez társította kiemelkedő franciás műveltségét, amelyet a korabeli elitképző intézmény, az Eötvös Collegium diákjaként szerzett. Nem akárkik voltak Szabó collegista társai: többek között Szekfűvel, Kodály Zoltánnal, Horváth János irodalomtörténésszel, Balázs Béla esztétával közösen barangolták be Farkasrét lankáit és iddogáltak a budai kiskocsmák asztalainál. Szabó magyar-francia szakos középiskolai tanárként végzett, ám egy franciaországi ösztöndíj megváltoztatta életét: hazatértét követően elégette több ezer céduláját, és a szamojéd nyelvészet helyett kora nyugtalanító eszméit kezdte vizsgálni.
Magánéleti és politikai botrányok folytán a korabeli Magyarország számos középiskolájában tanított: Székesfehérvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely vagy Sümeg éppen úgy állomáshelye volt, mint Ungvár és Lőcse. Ám Szabó Dezső többre vágyott. A nagy kiugrás pillanata 1910-ben érkezett el számára. Bekapcsolódott egy országos tanársztrájkot szervező mozgalomba, s nyílt levelet intézett Tisza Istvánhoz, melyben az alábbi, később sokat idézett sor szerepelt: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.” A miniszterelnök felfigyelt a vidéki főreáliskolai tanár karakteres mondatára, talán azért is, mert távoli atyafiságban állt a Szabó családdal és személyesen ajánlotta Dezső fiukat az Eötvös Collegium tagságára. Tisza a köztük történt pengeváltás ellenére sem őrzött haragot, 1917 februárjában személyes hangvételű levélben biztosította Szabó Dezső édesanyját, hogy közbenjár beteg lánya ügyében.
Mindenesetre Tisza válasza a nagypolitika szintjére emelte Szabó Dezsőt, akit a Nyugat és a Huszadik Század tábora befogadott, s egy ideig magáénak is érzett. Eleinte a kortárs francia irodalom jeleseiről írott lírai esszékkel tűnt fel a folyóiratok hasábjain, de az I. világháború értékelése lassan, de biztosan eltávolította Szabót a magyar progresszívek táborától. Ő ugyanis Adyval együtt azon kevesek közé tartozott, akik kezdettől fogva mélységesen ellenezték a háborút, s meg voltak győződve pusztító hatásáról. Míg a polgári liberális Ignotus publicisztikában foglalt állást a fegyveres küzdelem mellett, a szindikalista Szabó Ervin is a majdani forradalom érdekében vélte szükségesnek a háborút és Jászi Oszkár is elfogadta a német gazdasági térfoglalást segítő Friedrich Neumann-tervet, addig Szabó 1915-ben különös esszét tett közzé. Az individualizmus csődje az egész modern polgári-kapitalista fejlődés értelmét és helyességét vonta kétségbe, s valamiféle, ekkor még nem körvonalazott kollektivizmus szükségességét hirdette meg.
Ezt a nagy lelki egységet sokfelé kereste Szabó Dezső. 1906/1907 táján a Prohászka Ottokárhoz kötődő, megújuló katolicizmusban, 1915/16-ban Kassák Lajos avantgárd törekvéseiben, majd 1919 első hónapjaiban a marxizmusban találta meg. A háborúval kapcsolatos élményeit a hátországban szerezte: 1914-től 1917-ig az orosz betörés által veszélyeztetett Ungváron tanított, itt kezdett el dolgozni eposzi méretűnek szánt regényén, amelyet végül Hatvany Lajos elegáns budai palotájában fejezett be.
Az elsodort falu végül valamikor 1919 májusának végén vagy június első napjaiban jelenhetett meg. Szabó Dezső neve napjára, május 23-ra datálta az eseményt, ám ez sokkal inkább a tudatos imázsépítés terméke volt, mivel 1939. május 23-án ünnepelték az író 60. születésnapját, amiben egyben fő művének huszadik születésnapja is lett. A mű kiadása nehezen indult, Kner Imre nem vállalta a munkát az antiszemita részek miatt. Bangha Béla központi sajtóvállalata egyetértett a művel, de kockázatosnak tartotta publikálását a balra tolódó politikai életben. Végül egy kis kiadó, a Táltos adta közre, mindössze 800 példányban. 1920-ban további két alkalommal jelent meg, 1944-ig összesen hat ízben, a becslések szerint 200 ezer példányban, de ennél bizonyosan jóval több olvasót ért el. 1940-ben Szabó Dezső eladta a regény megfilmesítésének jogát is, a tervek szerint a harmincas évei elején járó Karády Katalin alakította volna a női főszereplőt, a 18 éves szőke hajú, kékszemű Farczády Juditot.
A regény – s ebben elég hamar egyetértés alakult ki a különböző kritikusok között – esztétikai szempontból félresikerült, rosszul szerkesztett, túlírt alkotás, amelynek vannak ugyan figyelemre méltó betétjei (a részeg orgiába fúló falusi temetés, vagy a lecsúszott református lelkész karikírozása), ám ezek nem ellensúlyozzák a kompozíció hibáit, a szerző türelmetlenségét és a finom lélekelemzés hiányát. Ha valaki mértékadó bírálatra kíváncsi, aligha lehet felülmúlni Fülep Lajos 1919 júniusában, a Nyugatban megjelent sorait:
„A megváltó szándék másrészt leplezetlen prózában szólal meg, didaktikusan, vezércikkekben és tirádákban. Lehet, hogy mindaz, amit az író ezekben elmond, igaz és megszívlelendő; kétségtelen, hogy a fájdalom, ami hangját felcsigázza, igaz; a jó ember jó szándéka is nyilvánvaló. De éppen itt derül ki, mennyire nem elég igazság, fájdalom és jóság a regényhez. Mint ahogy a legigazabb gondolkodású, legmélyebben érző, legjobb lelkű színész pátosza is lehet álpátosz.”
Talán még Kosztolányi Dezső hallatlanul szellemes bírálatára utalhatunk, aki úgy vélte, nem lehet Szabó Dezső a regény szerzője, hanem valaki bizonyára csalást követett el a nevében, tehát le kell leplezni a visszaélést.
Ám Az elsodort falu középosztályi olvasóközönsége nem a fenti szempontokra figyelt, hanem arra, hogy valaki kimondja azt a sok-sok fájdalmat, kínt és keservet, amit 1914-től átélt a magyar társadalom, erre valamilyen összefüggő magyarázatot adjon, netán még kiutat is kínáljon. Vagyis Szabó Dezső ráérzett egy nagyon széles körben jelen lévő igényre, s ő volt a leggyorsabb ennek a vágynak a kielégítésében, bár ez csupán egyik lehetséges magyarázata a könyv sikerének.
Már a helyszín választása is szokatlan volt: egy székely falu szolgált modellként, valahol Kézdivásárhely közelében, ennél jobban nem tudjuk szűkíteni a kört. Szabó Dezső keveset járt falun, még egyetemista korában nyelvjárási gyűjtőmunkát végzett Csíkszentdomokoson, s többször vakációzott kegyetlenül kifigurázott bátyjánál, Szabó Jenőnél, akit Farczády Jenő néven szerepeltetett. Annyi bizonyos, hogy Szabónak nem voltak mély ismeretei a hagyományos parasztságról, sőt eléggé távolságtartó, nem egy esetben szinte lefitymáló módon írt a földműves társadalomról: „Már dél elmúlt, s János künn a szántóföldön várta az ebédet, pedig bemehetett volna érte. De tetszett neki ez a parasztosdi, itt künn enni, az itató mellett, a többi parasztokkal, a kitárt rögök előtt.” Ilyen népszínműves hangulatú részeket hiába keresnénk a magyar próza olyan klasszikusainál, mint Tömörkény István vagy Móra Ferenc, nem is szólva Móricz Zsigmondról.
Szabó Dezső nem is a parasztábrázolásban hozott újat, hanem abban, hogy elsőként tekintett a magyar parasztságra mint az egész nemzet megújulását biztosítani hivatott rétegre.
A regénynek nincs klasszikus főszereplője. A régi kisnemesi családból származó Böjthe János, aki néha döbbenetesen egyszerű gondolkodású izomembernek tűnik (külsőleg szőke és kékszemű, ami jelzi, Szabó nem akart ellenállni a kísértésnek, hogy saját magáról mintázza a pozitív hőst), nem elég átütő személyiség. Böjthe párja egy fiatal falusi parasztlány, Barabás Mária, akinek egyetlen dolga, hogy minél több erős utódot szüljön. Róla csupán az alábbiakat tudjuk meg: „János néha ránézett a lányra, kinek felséges testét annyi ölelésben ismerte s akinek talán nem volt lelke, hanem ez a diadalmas, gazdag test volt jósága, szeretete, egész élete.” A kötetben viszonylag bő teret szentelt a szerző a biologikumnak, legyen szó szexualitásról, nemzetkarakterológiáról vagy egyszerűen egy-egy szereplő jellemzéséről. Ez vonás ugyancsak hozzájárult Az elsodort falu sikeréhez, ahogyan a Lónyay utcai református gimnázium egyik öregdiákja visszaemlékezett az 1980-as évek elején:
„Egészen foszlányosan rémlik, hogy a regényről némi suttogások történtek, mivel az »malacságokat« tartalmazott.”
Böjthe János jó barátja az Adyról mintázott, erejét, munkakedvét szétforgácsoló őstehetség, Farkas Miklós, aki ellentmondásos viszonyt ápol a helyi református pap lányával, Farczády Judittal. Mellettük meg kell még említenünk a lelkész Farczády Jenőt, illetve a faluban élő kocsmárosból lett üzletembert, Schönberger bácsit, valamint fiát, aki Sarkadi Gézára magyarosította nevét, s hol irodalomkritikusként, hol rafinált vállalkozóként toppan az olvasók elé. A lélekrajzzal nem túlságosan bonyolított, általában szónoklatokkal feltűnő szereplőgárda sok esetben könnyen azonosítható embereket takar. Így a teljesség igénye nélkül a Nyugat nagyjai közül vitriolos bírálatot mondott Szabó Dezső Ignotusról, Móriczról, Babitsról és közeli barátjáról, Kaffka Margitról. Viszont Tóth Árpád, Juhász Gyula és Kosztolányi kimaradt a sorból, ők ekkor még élvezték az író feltétlen rokonszenvét.
Nagyon nehéz elmesélni, hogy miről is szól voltaképpen Az elsodort falu, mivel sok-sok önmagában helytálló, novella terjedelmű részlet került egymás mellé. Köztük olyan zseniális ötletek, mint a falu református temploma melletti temető ábrázolása. „Ha egyszer ez a holt tenger dagályba jönne, dermedt lakosai kimozdulnának mélyült odvaikból, s a halott falu feléje tolulna az élő falunak.” Kétségkívül már ekkor mocorgott az íróban legszellemesebb és legmaradandóbb novellájának, A feltámadás Makucskán-nak a gondolata, amelyből valamiféle magyar mágikus realizmus is kinőhetett volna, ha Szabó Dezsőnek szándéka, tehetsége és türelme lett volna hozzá.
Annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a tizenöt fejezetre osztott szöveg cselekménye 1912 táján indul, s valamikor 1918 végén, nagyjából az őszirózsás forradalom napjaiban ér véget. A fő helyszín az elképzelt falu, valamint három város: Budapest, Kolozsvár és Ungvár. Nagy vonalakban tanúi lehetünk egy régi református lelkész család morális és anyagi csődjének. Az Adyt megszemélyesítő Farkas Miklóst fokozatosan veti ki magából a könyvben Kultúrának nevezett Nyugat köre, míg szerelme, Farczády Judit előbb gazdag hadimilliomosok szeretője lesz, hogy végül utcalányként keresse kenyerét. Velük szemben a végig tudatos, határozott és erős Böjthe János túléli a háborút, hazatérve feleségül veszi Barabás Máriát, akivel már régóta vadházasságban él és fia is született tőle. Ám a regénybeli epika csak ürügy arra, hogy Szabó Dezső kifejtse politikai mondandóját. A legfőbb baj – s ezzel sok-sok ezer korabeli olvasó lelke rezonált s alighanem még rezonál ma is – szerinte a következő: „A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával. […] A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig.
Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás és az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. […] A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik!
Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.” A vesztes háborút követően, anyagi pusztulás, létbizonytalanság közepette igen sokan szívták magukba vigasztaló balzsamként, szuggesztív önfelmentésként a fenti sorokat.
Ám mégsem az önfelmentő siránkozás e regény legkárosabb öröksége, hanem a bűnbakok kijelölése. A bajok legfőbb okát Szabó a következőben látta: „Mert van egy nemzetközi rothadt arisztokráciánk, van egy mindenünnen iderúgott, idegen, stréber középosztályunk. Ezek csinálnak nálunk zivatart és szép időt, politikát, vallást, sovinizmust. Ezek utáltatnak meg kifelé, ezek zabálnak meg itt benn. És nincs ellene segítség, mert az ő kezükben van az élet, s őket a középszerűség, érdek és becstelenség vasszolidaritása teszi felbonthatatlan hatalommá.”
A magyarságot elveszejtő idegenek, az 1867 óta tartó korszak, benne a polgárosodás eredményeinek differenciálatlan tagadása, a dualista időszak mélyen megvetett antikorszakká minősítése volt Szabó legkomolyabb tévedése.
Ez a történelemszemlélet igen maradandónak bizonyult, tovább élt nem csupán a fajvédőknél, hanem finomabb és tisztultabb formában, de lényegét megőrizve a népi mozgalom olyan gondolkodóinál is, mint Németh László, Erdei Ferenc, sőt Bibó István is.
Ám az idegenek között is van valamiféle hierarchia. Szabó leghevesebben és legkövetkezetesebben a németséget gyűlölte, az 1920-as évek közepén van olyan írása, ahol ez a primitívségig fokozódott: arra jutott, hogy Goethe és esetleg Schiller kivételével nem is volt eredeti, kimagasló szellemi tehetség a német népben. Furcsa paradoxon, hogy a Volksbund vezetője, a háborús bűnösként kivégzett Basch Ferenc is Szabó Dezső tanítványaként kezdte pályafutását az 1920-as évek elején, s állítása szerint éppen az írótól hallott, a német származású magyarokat ért fulmináns vádak miatt éledt fel benne sváb ősei iránti ragaszkodás. Ez persze lehetett önfelmentés is, de Szabó álláspontja felerősíthette a disszimilációs magatartást is. Második helyen a gyűlölt népek között a szlávok álltak, közéjük elsősorban a nyugati és déli szlávokat sorolta Szabó Dezső, elfelejtkezvén arról, hogy székesfehérvári tanár korában csodálta Prohászka Ottokár püspöki ténykedését.
Szabó honi zsidósággal kapcsolatos érzelmei felemások voltak. Egyrészt az asszimiláció tagadásában következetes volt, a zsidóságot külön népnek tartotta, amely veszedelmes a magyarságra, mivel gazdasági és művelődési pozíciókat foglal, ráadásul a háború kizárólagos haszonélvezője.
Szép számmal idézhetünk a regényből harsány antiszemita kitételeket, amelyek mind az antikapitalista, mind a kulturális zsidóellenesség hagyományába illeszkednek. Ugyanakkor akad Szabó Dezső számára rokonszenves zsidó szereplő, míg a németek vagy szlávok között nem találunk ilyet.
Éppen az Adyról mintázott költő, Farkas Miklós beszélget egy rokonszenves fiatalemberrel, s neki mondja el a nevezetes Korrobori cikket idéző gondolatokat, a két nép összefogásáról: „Én csak az egyik képet adtam meg fajotokról, a sötétet, amivé az ellenséges századok rontották. Te megadtad a másikat, az árnytalanul emberit, az igazság örök szomjúhozóját, ahogy fajotok őstisztaságában a történelem egyik megváltó gondolatának fogantatott. Ha tudnád, hogy minden nehéz haragom onnan van, mert tudom, hogy egymásra vagyunk utalva, mert szeretlek benneteket.” Bár a regény sokkal inkább az antiszemita érzelmeket erősítette, s nagyban hozzájárulhatott a zsidóellenes közhangulat fokozásához, mégis az előbbi idézet megmagyarázhatja, miért lehettek Szabó Dezsővel rokonszenvezők a zsidó magyarok között, így például a jeles irodalomtörténész, Komlós Aladár.
Egyetlen nemzet van, amely iránt kifejezetten megértő Szabó Dezső, ez pedig a románság. Bár élénk színekkel, naturalista módon mutatja be az Erdély elleni 1916-os inváziót, mégis visszafogott a román nép megítélésében. A regény egyik legkülönösebb alakja, Szűcs Dani, a szocialista pap egyenesen úgy vélekedik: „Nincs magyar és nincs román, mert nincs faj, ez csak egy mesterséges hazugság, úri heccelők piszkos kis üzlete.” Az író álláspontját befolyásolhatták édesanyja családjának esetleges román eredetére vonatkozó elbeszélések, bár ezek igen nagy valószínűséggel fikciónak tekinthetők. Többet nyomott a latban, hogy Szabó a német és a szláv (orosz) nagyhatalmi tér között élő kis népek összefogását fontosnak tartotta. Bár ezt az eszmét a húszas évek közepén kezdi kidolgozni, első gondolati csírái már itt megjelennek.
Az elsodort falu értékelését az teszi nehézzé, hogy nem söpörhetjük le az asztalról, mondván, csupán velejéig hamis, pusztán bűnbakokat kijelölő, lelkeket mérgező alkotás született Szabó Dezső tollából. Ugyanis számos olyan motívum van, amelyet pontosan, hitelesen ábrázolt az író. A leglényegesebb meglátása talán a következő: „A borzadalmas, emberevő állam, amint súlyos kerekeivel végigzuhan az embereken és hulla után hulla gördül alája, és hulla marad a lelkekben is.” Talán nem túlzás azt állítani, hogy a háborús erőfeszítéseket végletekig fokozó, a társadalmat militarizáló totalitárius állam víziója világol e sorokban – pedig hol vagyunk még a második világháború éveitől! Mégis
Szabó ráérzett a háború hosszú távú pusztító hatására, arra, hogy ez nem fog egyszerűen elmúlni a béke megkötésével.
Azért sem, mert olyan jelenségekkel szembesült a magyar és a többi nép, amelyek alapvetően felülírták a békeidőben szerzett tapasztalatokat. Szabó Dezső leírása a kolerás betegeket szállító, zsúfolt, büdös vonatokról; a hiányzó férfiak miatt üres templomokról; a magyar parasztgazdaságokban dolgoztatott orosz hadifoglyokról; az árván maradt családokról és asszonyokról; a bürokratikus és korrupt sorozásról; a mankóra támaszkodó, testi és lelki betegségektől roncsolt hadifoglyokról; a háborún meggazdagodó hadimilliomosokról (itt viszont hiányzik a módos parasztgazdák gyarapodásának – többek között Illyés által szépen visszaadott – rajza) mind-mind valós, széles körben osztott tapasztalat volt, amivel igenis szembe kellett nézni, s tisztességes, emberséges választ adni rá.
×××
Mi volt az a válasz, amit Szabó Dezső adott? Ezek a regény leghíresebb, sokszor idézett sorai: „A parasztba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba. Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő. Az arisztokrácia és ez a középosztály akár ma jobblétre szenderülhetne. Akkor kezdhetnénk mindent alulról.” A két világháború közötti, s hosszú távú hatásában egészen a rendszerváltásig élő magyar népi gondolat születéséről tanúskodnak e sorok. Ha kicsit alaposabban megnézzük, jellegzetes Szabó Dezső-i gondolatmenetet látunk, ahonnét jó és rossz irányba egyaránt vezetnek utak. Hiszen nehezen volt tagadható, hogy az ország lakosságának több mint felét kitevő agrárnépesség politikai, gazdasági és művelődési emancipációja nélkül, ráadásul a háború keserveit követően, nem képzelhető el Magyarország megújítása, regenerálódása. Ugyanakkor kizárólag erre a társadalmi rétegre alapozni – s ab ovo elvetni a magyar polgárosodás felhalmozott értékeit – nagyon komoly és végzetes tévedés volt. A legkülönösebb a regény és Szabó Dezső utóéletében, hogy az maradt élő és eleven belőle, ami felejtésre érdemes, s az tűnt el, ami manapság is megfontolandó.
Borítókép: Szabó Dezső Gellért-hegyi szobra (Szervátiusz Tibor alkotása, 1990). Fotó: Vörös Szabolcs
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
