„Margit nyerte meg Amerikának a háborút” – Sárközi Mátyás utoljára a felmenőkről
A ma induló Ünnepi Könyvhét immár a kilencvenedik alkalom a rendezvény történetében: a Válasz Online ennek apropóján először egy olyan szerző új művét mutatja meg, akinek családja, családtörténete erősen kötődik lapunk történetéhez. Sárközi Mátyás kötete, a Margit egy, a magyar kultúrtörténetben meghatározó rokon történetét meséli el. Aki ráadásul az amerikaiaknak is megnyerte a világháborút. Sárközi maga mutatja be a könyvet hasábjainkon, amelyből a cikk végén – a magyar sajtóban először – részletet is olvashatnak. Benne Ady Endre eddig ismeretlen levelével, de még az is kiderül, hogy A fekete zongora nem is zongora volt.
Ha egy írónak új téma motoszkál a fejében, ne legyen rest, dolgozza ki, azután üljön neki és kezdje róni a sorokat. Az alkalmat nem szabad elmulasztani. Az nem volt kétséges előttem, hogy kalandos életű, zseniális és világhírű nagyapámról, Molnár Ferencről, oly sok családi anekdota birtokában, vastag kötetet írhatok, s azután még egyet külön, a szerelmeiről. Anyámról holtában közösen alkottuk meg a Levelek Zugligetből róla szóló történetét, hiszen a hozzám küldött levelei teszik ki a szöveg javát, s ezek világirodalmi szinten tükrözik egy nagyon okos és fergeteges humorú asszony sorsát a magyar történelem zűrzavaros évei során. Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy könyvet szánjak a nácik által megölt apám költészetének, tevékenységének is.
Molnár első felesége, egyetlen gyermekének, a zugligeti házikóban élt Molnár Mártának anyja (Margit nagyanyám) azért ígérkezett érdemleges témának, mert egyrészt vele bizonyíthattam, hogy aki előbb énekesnő, azután festőművész, végül pedig írónő akar lenni, abból többnyire nem lesz érdemleges szinten egyik sem, másrészt az okból, mert végtére is, akit Molnár Adyval versengve választ hitvesének, s aki Puccini fejét is elcsavarta, mindenképp megérdemel egy vékonyka kötetet.
Az idei Könyvhétre megjelenő Margit részben azért ilyen keszeg, mert nem lett volna etikus megismételnem mindazt, ami a Molnár Ferencről vagy Molnár Mártáról leírt szövegeimben már szerepelt róla. Egyébként sem akartam bő lére ereszteni az élettörténetét, hiszen, mint említettem, nem lett belőle jelentős művész. Portré-karikaturistaként európai rangra tehetett volna szert, de ezt a tehetségét nem vette elég komolyan, s munkái szinte az utolsó szálig elvesztek.
Írás közben döbbentem rá, milyen lelkesítő kor volt a tizenkilencedik és a huszadik század fordulója, az első világháború kirobbanásáig eltelt közel tizenöt békeév, amely Vészi Margit életének is fénykora volt. Beköszöntött a modernség, s eljövetelét a művészetek meg a tudományok egyaránt hallatlanul fontosnak találták, nem győztek megújulni, gazdagodni. A huszadik és a huszonegyedik század korváltása érzésem szerint nem ment végbe ilyen fokú pezsdülés közepette.
S Margit ifiasszony e pezsgésnek jelentős mellékszereplője volt. Ady Margita versciklusának ihletője, a modern színpadi nyelv és a felszabadult erotika mestere: Molnár Ferenc sokat szenvedő hitvese, ha csak rövid ideig is. (Bár Molnár, bizonyára élvezve a maga gonoszkodását, ezt mondta Margitról: „Mindenkinél mindig mindent jobban tud, De azon kívül semmit.”)
Jellemző momentum a Kármán Tódor-történet, amelyet természetesen nem hagyhattam ki a könyvből. 1908-ban Vészi Margit Párizsban élt, onnan küldte írásait magyar lapoknak. Hírét vette, hogy az aviatika történetének óriási szenzációja van készülőben, egy francia pilóta két kilométeres repüléssel próbálkozik a katonai gyakorlótér fölött. Megfelelő légköri viszonyok miatt reggel hétkor. A család régi barátjának, a pedagógus Kármán Mórnak a fia, frissen végzett mérnök, éppen a francia fővárosban tartózkodott. Tódort kérte meg Margit, hogy legyen kísérője e korai órán a kísérlet színhelyére.
„Reggel hétkor nem megyek sehová,” – mondta Kármán, – „akkor szoktam a másik oldalamra fordulni.” Végül a szépasszony kérésének nem tudott ellenállni, kísérőjéül szegődött. A légi bemutató elkápráztatta: a biplán hatvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldott végig a gyepen, majd, láss csodát, a levegőbe emelkedett. Kármán Tódor elhatározta, hogy ettől fogva elsősorban repülőgép-tervezéshez szükséges matematikai számításokkal fog foglalkozni. Évekkel később, már Amerikában, az ő számításai vezettek a sugárhajtású repülőgépek létrejöttéhez. Az amerikai légierő a második világháború során ezekkel a csodamasinákkal diadalmaskodott a légi csatákban. „Margit nyerte meg Amerikának a háborút” – jegyezte meg Kármán.
Londoni évtizedeim első szakaszában nem csak budai Zugliget és a különböző lakóhelyeim között volt sűrű a levélváltás – nagyanyámmal, Margittal is hetente váltottunk levelet. Akkor is, amikor előbb Kaliforniában, alkalmi munkát adó filmstúdiók közelében, majd szerény nyugdíjából a spanyol tengerparti nyaralóhelyen, Alicanté-ben élt. Ismerve élete érdekes fordulatait, valamint ismeretségét hírességekkel, arra próbáltam rábírni, hogy írja meg a memoárjait. Hiába. Nem volt ereje felidézni a múltját, mert akkor még jobban keserítette volna jelene sivársága. Néha azonban többoldalas levelet küldött és leírt több érdekes epizódot, egyben beszámolt spanyol környezete eseményeiről is. Színesen, jól írt, éles szemmel látta a dolgokat, stílusa méltó Molnáréhoz vagy Márta lánya leíró készségéhez, így ismét jórészt levelekből áll az új könyv szövege.
Ahogyan közeledett a budapesti Könyvhét időpontja, elküldtem a Margit kéziratát a Kortárs Kiadónak. Ekkor jelentkezett az erről mit sem sejtő unokaöcsém, néhai nővérem zenész, műfordító és Molnár Ferenc-emlékeket kutató gyermeke: a Hollywoodban élő Lukin Gábor. Ő közölte a hírt, hogy érdekes leveleket talált egy amerikai hagyatékban. A család kedves háziorvosa volt a békeidőkben Lax Henrik professzor, aki New York-i kivándorlása után leveleket kapott Margittól is, de főként anyámtól, Budapestről. Lax doktor fia, Lax Péter matematikus egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, betekintést engedett Gábor számára a hátrahagyott levelezésbe. Így sikerült néhány levélrészlet idézetével gazdagítanom a Margit-történetet.
Nagyanyám 1947-ben Amerikából a romba dőlt Budapestre utazott, hogy lássa, ki maradt életben a családból a holokauszt után. Leánya tájékoztatta őt, amint megindult a postaforgalom Amerika és Magyarország között arról, hogy mire számíthat. Pompás leírást ad Budapest intellektuális életéről, mindennapjairól.
Sárközi Márta akkor alapította meg a Fehér Holló könyvkiadót, újraindította a háború előtt Sárközi György által szerkesztett Válasz folyóiratot és rövid időre elvállalta az értelmiségi Fórum Klub háziasszonyi szerepét.
Mint kiderült, akkor azon gondolkodott, hogy – tekintettel sűrű teendőire – kiküldi és az amerikai nagymama gondjaira bízza nagyobbik fiát, az első házasságából származó Horváth Ádámot, meg a kisebbiket is: engem. Akkor még élt Molnár Ferenc, talán besegített volna az eltartásunkba, bár anyagi erőit megterhelte, hogy egyaránt gondoskodnia kellett a tőle külön, egy közeli utcában élő harmadik hitveséről, Darvas Liliről, továbbá a vele egy szállodában, néhány emelettel feljebb lakó szeretője:, Bartha Vanda költségeiről is.
Vészi Margit életéről akár film készülhetne, bemutatva azt is, mint teltek párizsi festőnövendék napjai, hogyan volt újságíró Berlinben és miként lett olasz báróné. Egyelőre kis kötetem fog számot adni minderről.
×××
Sárközi Mátyás: Margit
(Vészi Margit életregénye)
Kortárs Kiadó, 2019. Könyvhét
– részlet –
Ady egyszer írt nekem valami olyasfélét, hogy ő meg én rokonlelkek vagyunk. A művészembernek örökösen a maga művészetével kell foglalkoznia. Az életet el kell hagyni zúgni magunk mellett. Az élet és a művészi kálváriáink között libegünk. Folyton konfundáljuk az életünket. Merthogy rossz idegeink játékát kell egyeztetni az álmainkkal.
Egy másik 1905-os üzenetének a lemásolt szövegrészlete itt van a mappámban:
„Kedves Margit, megkapta-e verses könyvemet? Nem értenek meg és bántanak érte. Párizsi terveim még a régi embryo-állapotban vannak. Nagyon szerencsétlen vagyok és nagyon csúnyán élek. A Jövendőben fogok cikket írni Magáról. Elvállaltam azért, nehogy mások ízléstelenséggel illessék Magát. Mikor jön haza? Ott találom, ha kimegyek? Áprilisban szép és meleg Párizs?”
Nem jött ki Párizsba. A magyar Bashkirtseff Mária címmel írt rólam. Még a mappámban is megsárgult már az újságpapír. Adynak ez a cikke Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben jelent meg 1906 elején, a Jövendő azután októberre megszűnt.
„Elvette Párizs Budapesttől Vészi Margitot, kit magyar Baskircsev Máriának nevezett el az úgynevezett magyar irodalmi és művészeti élet koldus frazeológiája, mely csupa hebegés volna a szent Külföld támogatása nélkül. Holott ő több minden Baskircsev Máriánál: Vészi Margit. Tipikus budapesti leányoknál kereshetnők-e az ő nagy és különös szomjúságának megértését? Csak új leányról merünk udvarlás gyanúja nélkül ennyi szép valóságot elmondani: fiatal, pompás, hódító, becézett. Játszva arathat le minden sikert, amit a budapesti Társaság előkelő úrilánynak teremthet. Az ő szívét pedig összefacsarja a Szépnek áhítozása. Csak leányok, új Évák tudnak igazán áldozatot bemutatni az álmaikért. És Vészi Margit fél év óta a Julien akadémián áldozik legszebb áldozattal. Vásznára hajolva, nagyszerű akarattal dolgozik tizennégy órát néha naponként.
Meg nem lep bennünket a hír, hogy alig hat hónap után kitüntetés érte, Mentiont kapott a Julien akadémián, ahol még egy kicsit nagy az óvatosság a nőkkel szemben. Jöjjön haza Vészi Margit és ne hagyja lelkét a Szajna partján.”
Ady talán szerelmes volt belém. De a nagy probléma Molnár Ferenc volt számomra akkor. Tizenhárom éves koromban eljegyeztem vele magamat, ezt tizenöt éves koromban felbontottam. Két évig nem láttam, nem engedtem, hogy feljárjon hozzánk, de tudtam róla, hogy változatlanul szeret, és azt akarja, hogy a felesége legyek.
Ady óriási tempóban bizonyította, hogy Pesten milyen hasznos lehet, egy év alatt vagy kétszáz cikket írt a Naplóba, meg egy tucat novellát is.
A nyarat Dunavarsányon töltöttük, ahol Papa kis birtokot vásárolt, nyaraló jellegű kúriával. Ady és Bíró vasárnaponként gyakran kijöttek. Éjszakára felváltva maradtak, mert az egyiküknek általában inspekcióznia kellett a szerkesztőségben. Molnár csak ritkán jött ki velük együtt, nem szerették egymást Adyval, és valahogyan féltékeny volt a mi egymás közötti barátságunkra. Augusztusban Jolán eljegyezte magát Bíróval, és én, nagy titokban, meggyőződve arról, hogy végzetes hibát követek el, megígértem Molnárnak, hogy tavasszal, ha Párizsból visszajövök, hozzámegyek feleségül. (Varsányról legközelebb számolok be, a gépszalag már amúgy is kimerülőfélben van, s ha a végét járja, nem húz, az ujjammal kell tologatni.)
(…)
Varsányon kellemes volt minden nyár. Van egy jól sikerült litográfiám a házról, a négy hatalmas fenyő mögött, üveges tornáccal, La France rózsabokrokkal. Talán Londonban, Jolánéknál található lenyomat. A nagy kert különböző sarkaiban, szegleteiben volt pad meg kerti asztal, hogy bárki elvonulhasson írogatni, csendben olvasni. Ady több versét alkotta meg itt. Az első kéziratokat rendszerint eltépte, de Jolánnal összeszedtem a papírdarabokat és fehér cérnával összevarrtuk őket. Ragasztani nem lehetett, mert mindkét oldalra írt. Eltettem valamennyit. Sajnos, egy részük megsemmisült, mert az évek során az egerek nagyrészt megették a papírt és a cérnát a padláson, ugyanis apám oda vitette fel a Pesten maradt levelesládámat. Tizennégy Ady-levél élte túl a viszontagságokat, ezeket 1924-ben, Rómából elküldtem az Ady életrajzán dolgozó Hatvany Lajosnak. De elveszett például a Fekete zongora első, 1907-es változata, az, amelyben a költemény még Fekete hegedűről szólt. Ugyanis Ady Varsányon Lenke húgomat hallotta hegedülni a nyitott ablakon át. Inkább hegedűhangra, mint zongorafutamokra illik az első sor: „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.” Ám Ady képzeletében megszületett a híres második és harmadik sor, s arra a zongora rímelt: Fusson, akinek nincs bora. Így azután a fekete zongora lett a Sors szimbóluma.
Papa nyáron is bejárt a szerkesztőségbe. A kezdet kezdetén csak Taksonynál állt meg a vonat, aztán Varsány is kapott állomást, s bár ez csak húszpercnyire volt a háztól, mindenkit kivitt és mindenkiért kiment a hintó. Úgy tudom, az indóház melletti kocsmában, Ady kedvéért tartottak abszintet, ő ivott érkezéskor egy-egy pohárkával ebből az erős, ánizs ízű, zöld színű italból.
A mi saját termésű borunk szörnyen savanyú volt, csak Ady fogyasztott belőle szívesen és sokat, két nap alatt fantasztikus mennyiséget. Az inas járt a nyomában a behűtött demizsonnal. Anyai nagyanyám, aki nem nagyon tudott magyarul, megdöbbenve panaszolta Papának: „Már mekint hordattya magának a bort esz a besoffene Petefi…”
Ősszel otthagytam az elviselhetetlenné vált, s magát még a negyedik hónapos terhességem miatt sem fékező Molnárt. Tavasszal, anyád születése után, Varsányra költöztem ki. Ady betegsége akkor rettentő stádiumban volt: homloka, arca, még a keze is, tele volt gennyes sebekkel. Ragaszkodott hozzá, hogy tizennyolc éves öcsémmel, Gyulával egy szobában alhasson, mert pokolian félt egyedül lenni. Minden éjjel félelmetesen felsikoltott abban a pillanatban, amikor elaludt. Ugyanis az volt az érzése, hogy megáll a szíve és ő a sötétségbe hull. Én se mertem többnyire elaludni, amíg ez a hosszú, ijesztő kiáltás el nem hangzott a sötét, alvó házban.
Gyulával időnként „tutáztak”. A varsányi balzsamos nyári esteken játszották ezt a bohóságot. A ház végéig nem ért el a tornác fénye, ott mélyfekete sötétség uralkodott, sejtelmes árnyakkal.
Előző év júliusában, egy éjjelen rablóbanda tört be a Dános és Vacs közötti út mellett lévő csárdába. Vándorcigányok. Négy embert megöltek. Pisztolylövéseket adtak le, baltával lefejezték a kocsmárost, késszúrásokkal ölték meg a feleségét, megerőszakolták és meggyilkolták a lányukat, lelőtték az éjszakára ottmaradt, kinn a söntésben alvó tejeskocsist. Aztán felgyújtották az épületet. Pénzt, ékszert, ruhákat raboltak el. Sok pénz volt a házban, mert gyűjtögettek a lány esküvőjére. Kolompár Balog Tutát és társait vitték el a csendőrök. Jóképű, huszonnégy éves cigányfiú volt, s kellő bizonyítékok hiányában tizenöt évi börtönre ítélték.
Népdal is született erről:
Tetszik ez most minden kóbor cigánynak,
Bátrabban áll be ezután zsiványnak.
Rabló, gyilkos több lesz minden bokorba’,
Több is talán, mint az erdőn a gomba.
Ady meg Gyula azt játszották, hogy a ház sarkán túl beszaladtak a sötétbe, Gyula kurjantott egyet: „Jön a Tuta!”, s Ady valóban rémeket látott, elfehéredett szájjal, rettegve, reszketve futott vissza.
Szerette az én varsányi dalestjeimet. Azt találtam ki, hogy a búzavirágkék biedermeier szalonban, gyertyafénynél rendezzünk zeneesteket. Ott ült a sarokban, ha Schubertet, Schumannt, Brahmsot vagy francia dalokat énekeltem, a saját zongorakíséretemmel. Lenke húgom jól hegedült, később teljesen abbahagyta. Szépen is énekelt, olykor duetteztem vele. (Istenem, de rég volt mindez. Ezekben a napokban sokat gondolok Lenkére, miután kiment Londonba a fiatalon özvegyen maradt fiát, Péter vigasztalni, aztán ottragadt. Örülök, hogy Andor végre megkapta a kivándorlási engedélyt, s most megérkezett hozzájuk.)
Ady néha kért, hogy énekeljem el Gabriel Faurénak a halászok elhagyott asszonyairól szóló dalát, ami úgy kezdődik, hogy La long du quay les grand vaisseaux. A címére nem emlékszem, de a dalt még ma is betéve tudom. Persze most már csak recsegek.
Nyitókép: illusztráció, Bánhidi Antal által tervezett Gerle-12 típusú biplán, ismeretlen nővel (forrás: Fortepan)
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
