Az ír Trianon felszakadó sebei: máris gyilkol az új IRA
Sosem volt béke igazán, de most még annak is lőttek Írországban – máris emberéletet követelt az új IRA akciója. Noha a különféle IRA-utódszervezetek sosem tűntek el teljesen, a NIRA erősödik, s ha a megegyezés nélküli brexit valósul meg, a helyzet még rosszabbá válhat. Írország újra Nyugat-Európa patthelyzete. Történész vendégszerzőnk, Ambrus Máté elemzése.
2019 januárjában az IRA feltámadt hamvaiból és bombát robbantott Derryben. Márciusban levélbombával árasztotta el az Egyesült Királyságot. Áprilisban tüzet nyitott az „elnyomó hatalmat” szolgáló rendőri erőkre, akciója egy ártatlan civil, Lyra McKee életét követelte. Az újságírónő halálát a brit imperialistákkal vívott harc járulékos veszteségeként aposztrofálta a merényletet magára vállaló, 2012-ben alapított NIRA (Új IRA).
A módszerek nem újak
A régi, az eredeti IRA önvédelmi szervezet volt: éppen száz évvel ezelőtt, 1919-ben a brit kormány veteránokból álló terrorkülönítményt küldött Írországba, hogy a rendőrség segédcsapataiként kivegyék részüket a rendcsinálásból – ők Black and Tans néven váltak hírhedtté. Az 1919-1921 között zajló véres angol–ír háborúban az IRA irreguláris hadseregként harcolt, hogy megvédje a lakosságot a különítményesek agressziójától. Az IRA harcosai itt tapasztalták ki a fegyveres és pszichológiai hadviselés hatékony módszereit, amelyeket később, az északír konfliktus idején vagy ma is használnak. Célpontjaik a megszálló hatalmat kiszolgáló rendőrőrsök, laktanyák és közintézmények voltak. A NIRA is ezt a stratégiát követte, amikor merényleteket hajtott végre 2019 elején, de a lélektani hadviselés terén sem marad el elődeitől: házfalakra firkált üzenetekkel jelzi, hogy jelen van és kérlelhetetlenül lecsap mindenkire, aki a megszállókkal kollaborál.
2016-ban alakult meg a Saoradh, amely a NIRA politikai szárnyaként ismert, támogatói között pedig megtalálhatjuk a Duffy fivéreket, akiket korábban terrorista tevékenység miatt már elítéltek. 2018-ban lett a párt elnöke Brian Kenna, aki szintén az IRA tagja volt. 1990-ben 10 év szabadságvesztésre ítélték egy bankrablás miatt. A Saoradh és a NIRA összefonódása nyilvánvaló, de a hatóságok – bizonyíték hiányában – nem tudják felszámolni a pártot. A Saoradh szó jelentése: „Felszabadulás”. A névválasztás mellett címerük is jól mutatja, hogy az ír nemzeti mozgalom fegyveres irányát követik.
A címer régi szabadságharcos szimbólumokat elegyít: a „Saoradh” felirat egy pikán nyugszik, amely Wolfe Tone és az Egyesült Írek felkelésének jelképe volt. 1798-ban ezt a lándzsaszerű fegyvert vették kézbe, hogy kivívják Írország függetlenségét, de kísérletük kudarcba fulladt. A pártlogó következő eleme a zöld alapon felkelő nap, amelyet az Ír Köztársasági Testvériség használt az 1850-es években. A napkorong közepén sugárzó vörös csillag magáért beszél. Az ír radikálisok, így a Sinn Fein és az IRA is szélsőséges baloldali nézeteket vallott. Írország 20. századi történelmében nem példa nélküli, hogy egyes szervezetek magukat a szabadság bajnokainak állítják be. Egy különbség mégis van a múlt hősei, terrorista akciói és a jelen között.
1998 előtt sokaknál szimpátiára talált a „szabadságharcos” szerep és a brutális elnyomásra való hivatkozás, hiszen a brit politika nem bánt kesztyűs kézzel az írekkel. Manapság viszont erőltetettnek hat ez a retorika.
Az 1972-es „Véres Vasárnap” – amelyet a U2 könnyfakasztó drámaisággal énekelt meg – ma már nem ismétlődhet meg. A rendőrség nem zaklat ok nélkül embereket, nincsenek brit megszálló erők Belfast utcáin, akik szándékosan provokálnák az íreket, hogy utána a tömegbe lőhessenek. Ez az oka annak, hogy az észak-írországi lakosság körében nincs túl nagy támogatottsága a NIRA akcióinak. Szeretnék végre lezárni a családokat megnyomorító erőszakos múltat: 1960 és 1998 között Észak-Írországban a mindennapos fegyveres összetűzések közel 3600 ember életébe kerültek.
A konfliktusnak több oka is volt. Az a csermely, amely idővel patakká, majd mindent elsodró folyóvá duzzadt, a 17. század forrásvidékéről eredt. Az angol uralkodók akkoriban kezdték el betelepíteni Ulsterbe – a katolikus Írország északi részére – azokat a skót telepeseket, akik a mai protestánsok felmenői voltak. A cél az volt, hogy – a szintén protestáns – Angliához hű bázist hozzanak létre, amely ellensúlyozni tudja a megbízhatatlan és lázadásra hajlamos katolikusokat. Az észak-írországi protestánsok sohasem tartották magukat írnek, mivel nem is voltak azok. Brit öntudat volt jellemző rájuk. Ez az identitásbeli különbözőség vezetett a – 20. század szörnyűségeit hatványra emelő – szektariánus harcokhoz. Írország mindig függetlenedni akart Nagy-Britanniától, s hosszú huzavona után, 1921-ben végre létrejöhetett az Ír Szabadállam. Az erről szóló egyezményben Ulstert elcsatolták Írországtól, az továbbra is az Egyesült Királyság része maradt. Merész analógiával élve:
ez volt az írek Trianonja. A traumát nem sikerült feldolgozni. Ez volt az ulsteri konfliktus másik oka.
A két országrész újraegyesítéséért évtizedeken át küzdött fegyverrel az IRA és a Sinn Féin, utóbbi az IRA politikai szárnyaként működött. Velük szemben a brit-párti terrorszervezetek, az UVF (Unionista Önkéntes Erők) és az UDA (Ulsteri Védelmi Szövetség) harcoltak. A történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy az 1998-ban megkötött Nagypénteki Egyezménnyel sikerült elásni a csatabárdot. A Garry Adams vezette Sinn Féin letért a fegyveres nacionalizmus útjáról, megkezdte az IRA leszerelését, ugyanígy tettek a protestánsok is. A Sinn Féin továbbra is a két Írország egyesítéséért küzd, de ma már békés eszközökkel teszi ezt. A Sinn Féin és a protestáns Demokratikus Unionista Párt – egészen 2017-ig – koalícióban kormányozta Észak-Írországot. A politikában tehát valóban a „boldog békeidőknek” lehettünk tanúi.
Paramilitárisok: IRA, RIRA, CIRA és mások
A NIRA mégsem a semmiből bukkant fel, hiszen a paramilitárisok nem tűntek el 1998-ban, a Nagypénteki Egyezmény csak viszonylagos békét hozott Észak-Írországban. A háború egy percig sem szünetelt, mert akadtak olyanok, akik nem értettek egyet a Sinn Féin mérséklődésével és az IRA leszerelésével. Ők RIRA (Valódi IRA) néven céltudatosan folytatták tevékenységüket. Elég csak néhány példát felelevenítenünk, hogy lássuk, a radikálisok eddig is működtek. Mára talán feledésbe merült az afganisztáni háború egy hátországi epizódja: a RIRA már több sikeres „hadműveleten” volt túl, amikor 2009 márciusában támadást intézett egy brit laktanya ellen. Két – Afganisztánba vezényelt – katonát lőttek agyon. 2009-ben több sikertelen merényletet hajtottak végre a Sinn Féin politikusai ellen. Ugyancsak ebben az évben bomba robbant több rendőrőrs és bírósági épület előtt, jóllehet halálos áldozat nem volt. 2010-ben az észak-írországi brit katonai elhárítás központját támadták meg, a bent tartózkodók könnyű sérüléseket szenvedtek. 2011 áprilisában mindenkit megdöbbentett az omagh-i merénylet, amikor egy rendőrt a saját háza előtt gyilkoltak meg. A RIRA tevékenysége nemcsak Észak-Írországra, de Dublinra is kiterjedt. 2015-ben tartóztatták le a szervezet vezérét, Seamus McGrane-t, aki egy dublini pubban beszélte meg társaival az Írországba látogató walesi herceg, Károly elleni merénylet részleteit. McGrane néhány héttel ezelőtt halt meg börtönében, feltételezhetően szívroham végzett vele.
A RIRA-val párhuzamosan két másik szervezet is működött: az RAAD (Köztársasági Drogellenes Akciók) és a CIRA (Folytatólagos IRA). Az RAAD – a RIRA-val közreműködve – a brit megszállók és az ír alvilág ellen indított hadjáratot, hogy saját felügyelete alá vonja az írországi drogkereskedelmet. 2012-ben a „bandaháborúban” esett el Alan Ryan, aki a RIRA dublini parancsnoka volt. A RIRA nagy ceremónia keretében temette el, díszsortűz és katonai zenekar kíséretében. Ryant a radikálisok ma is a függetlenségi mozgalom hősi halottjaként tisztelik. Megölésére válaszul vendetta következett: 2016-ban a CIRA maszkos merénylői, fényes nappal besétáltak a dublini Regency Hotelbe, egy bokszmeccsre, amelyen egyébként – a nézők soraiban – gyerekek is voltak. A merénylők ott helyben meggyilkolták David Byrne-t (akinek szerintük köze volt Alan Ryan halálához) és két embert megsebesítettek.
Az RAAD és a RIRA maradványai 2012-ben egyesültek, egybeolvadásukkal jött létre az új ernyőszervezet, amelyet NIRA-nak neveznek. Szervezkedésükről lehetett tudni már 2017-ben is: az északír rendőrség házkutatásai sorra leplezték le a NIRA-val kapcsolatban álló személyeket. Rejtegetett fegyverekről, bombagyártó ex-tengerészgyalogosról is szóltak a hírek. Nem csak a katolikus IRA-utódok, de a protestáns csoportok is aktivitást mutattak az elmúlt években. Elég, ha a 2011-ben és 2013-ban Belfastot lángba borító szektariánus összetűzésekre gondolunk, amelyek a rendőri erőket sem kímélték. 2013-ban a Sinn Féin dominálta városházáról eltávolították a brit zászlót, s ez generálta az utcai harcokat a rebublikánus és a britekhez lojális csoportok között. Ezek a példák jól mutatják, hogy a háború nem a múlté, a régi problémák továbbra is jelen vannak.
Az Európai Unión belül megszűntek a fizikai határok, így nem volt éles választóvonal a két Írország között, s ez csökkentette az írek széttagoltságérzését – a viszonylagos béke fő oka alighanem ez volt. A „Trianon-trauma” a brexit-huzavonában kardinális kérdéssé vált „hard border” miatt vált ismét valós problémává.
Ha az Egyesült Királyság távozik az Európai Unióból, új limes furakodhat a két Írország közé: ez a lehetséges forgatókönyv adott újabb lökést a fegyveres egyesítés híveinek.
Bár a hivatalos álláspont az, hogy a NIRA és a Saoradh támogatottsága alacsony, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül őket. Minden egyes rossz politikai döntés az ő pozícióikat erősítheti. Beláthatatlan következményekkel járna például a megállapodás nélküli brexit. A távozó brit miniszterelnök, Theresa May utódlásáért pedig már versenyeznek a toryk, a legesélyesebb „koronaherceg” ráadásul az a Boris Johnson, aki a brit kilépés fő támogatója volt, s talán még a megállapodás nélküli brexit mögé is beállna. Ha ő költözik a Downing Streetre, az egyet jelenthet a „hard border” felállításával. Mary Lou McDonald, a Sinn Féin vezére világossá is tette, hogy ha az Egyesült Királyság megállapodás nélkül hagyja el az Uniót, akkor pártja népszavazást fog kezdeményezni Írország és Észak-Írország egyesítéséről. Az ír közszolgálati televízió felmérése szerint az írországiak 65%-a támogatná ezt.
Még egy frontvonal: azonos neműek házassága
Úgy tűnik azonban, hogy a két nagy politikai párt, a jelenleg kormányzó Fine Gael és az ellenzéki Fianna Fail nem híve a referendumnak. Elvi szinten mindketten fontosnak tartják az „Egyesült Írország” programját, de úgy gondolják, hogy az a jövő zenéje, s azt a jövő generációja kell, hogy megkomponálja. Szerintük fokozatosan kell kialakítani a két Írország közötti köteléket. Erre tett lépéseket a Fine Gael most, amikor – szokatlan módon – a volt északír miniszterelnök-helyettest, a szociáldemokrata Mark Duncant indította európai parlamenti listáján. Ők tehát politikai együttműködésben, nem pedig területi egyesülésben látják a megoldást. Megközelítésük némiképp jogosnak nevezhető, hiszen azzal is számolni kell, hogy a két Írország uniójában a protestánsok kisebbségben maradnának, s ugyanazok a régi viták élednének fel, amelyek évszázadokon keresztül megoldhatatlanná tették az ír kérdést.
Az írek 1874-től küzdöttek a londoni parlamentben, hogy belügyi autonómiát, vagyis Home Rule-t kapjanak a britektől. A brit kormányok azért is zárkóztak el ettől a gondolattól, mert tudták, hogy – a brit uralom biztosítékát jelentő – protestánsokat lassan elnyelné a katolikus tenger. Az ulsteri protestánsok is megértették, hogy önálló dublini parlamentben alul maradnának a katolikus többséggel szemben. A Sinn Féin politikusai a félelmekre válaszul hangsúlyozzák, hogy az újraegyesítés csak a Nagypénteki Egyezmény alapján történhetne meg, azaz a protestáns pártok koalícióban kormányozhatnának az írországi pártokkal. A protestánsok viszont joggal tehetik fel a kérdést, hogy mi erre a garancia.
Van aztán itt még néhány nagy ellentét a nemzeti és vallási kérdéseken túl is. Észak-Írországban a Sinn Féin például évek óta támogatja az azonos neműek házasságának engedélyezését, a protestáns pártok viszont ellenzik azt. Ez lehetne az egy újabb nézetkülönbség, amely a szektariánus harcok súlyosbodásához vezet.
Azaz: nem megoldás az egyesülés, de nem megoldás az sem, ha nem egyesülnek. Egyetlen út marad: felszámolni a paramilitáris szervezeteket.
Csakhogy éppen fentiekben mutattuk be, hogy akárhányszor próbálták, ez sosem sikerült maradéktalanul – mindig maradnak vadhajtások, amelyeket nem tudnak lenyesni. Írország a brexit hatására mára újra az lett, ami sokáig volt: Nyugat-Európa legnagyobb patthelyzete.
Borítókép: UVF-freskó Belfastban. Fotó: AFP/Paul Faith
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
