Három hónap, két illiberális bukás: nagyot téved, aki szerint ez már a vég
A választók nem szeretik, ha szórakoznak velük. Ez a legfőbb általános tanulsága a megismételt isztambuli voksolásnak, ahol az ismétlést kierőszakoló török elnök jelöltje csúnyán kikapott. De mi következik a vereségből: tényleg itt az Erdoğan-korszak vége? És mi a magyar tanulság, már ha van egyáltalán? A Válasz Online tudósítója inkognitóban járta Isztambul utcáit a kampány alatt, és akkor sem válhatott volna jobban a magyar és a török politika közötti párhuzamok rabjává, ha napokra bezárják a rodostói Rákóczi-múzeumba. Riport és elemzés.
Írásunk néhány következtetése, röviden:
- Az ellenzéknek Erdoğan nem hagyta, hogy kicsit nyerjen – így aztán nagyot nyert. Hiába nem nekik lejtett a pálya, töretlenül dolgoztak, mindent megtettek a győzelemért.
- Erdoğan zseniális politikus, de most kiderült, hogy az ösztönei őt is becsaphatják.
- Az ellenzék jobb, fiatalosabb volt; a plakátjaik, az egész kampányuk kiválóan működött, benne egy mágikus erejű szlogennel.
- Az eredményt nem kell lebecsülni, de túlértékelni sem szabad: az ellenzék továbbra is kizárólag Ankarában és a tengerparti nagyvárosokban létezik.
- Aki azt gondolja, hogy Erdoğan sikerének titka egyszerűen az elnyomás, súlyosan téved: az állandó háborúzás, sérelmi politika egyszersmind hihetetlen fejlődéssel párosul.
×××
– Uram, ez a legborzalmasabb kampányhelyszínünk mind közül. Szidnak, mindennek elmondanak! Szegény édesanyám meg a lánytestvéreim, még jó hogy nem hallják, amiknek nevezik őket – mondja a kampány utolsó pillanataiban a kormánypárti sátorban dolgozó fiatalember. Bizony, még a várost 25 éve, az országot meg 16 éve uraló Igazság és Fejlődés Pártját (AKP) is lehet sajnálni – legalábbis Isztambul Beşiktaş kerületében. Ami tulajdonképpen Isztambul Újlipótvárosa – mínusz zsidók –, továbbá ennek a Duna helyett a Boszporusz mossa a partjait. Beşiktaş annyira nem konzervatív, hogy a kormánypárt már akkor is örül, ha az eredménye a parlamenti küszöb fölött van, s ahol Lázár miniszter a kamerájával kevesebb fejkendős nőt találna, mint Bécsben. De az AKP kampányembere még itt is nagyon optimista és nem is csak úgy általában a múlt miatt, vagyis hogy Isztambulban úgyis mindig az AKP nyer:
„Figyelje meg, 1,5 százalékos előnnyel fogjuk megnyerni Isztambult, annyira jó a mozgósításunk, hogy 700 ezer szavazóval többen fognak elmenni választani, és bár az ellenzék is többet fog szerezni, mi még többet. Insallah”
– magyarázza.
Nos, az egészből végül annyi jött be, hogy az ellenzék tényleg még több voksot szerzett. A már amúgy is elképesztő 84 százalékos választási részvétel alig változott, de az ellenzék főpolgármester-jelöltjének sikerült kormánypárti szavazókat is átcsábítania, így a március 31-i, kevesebb mint 14 ezer szavazatos különbségből (kilencmillió leadott szavazatnál!) majdnem 800 ezres lett. Ami százalékokban 54-45-ös differenciát jelent, nem százalékokban pedig azt, hogy az ellenzéknek Erdoğan nem hagyta, hogy kicsit nyerjenek, így aztán nagyot nyertek. Beşiktaş pedig – ahol természetesen az egész városban rekordot döntve az ellenzéki jelölt 84 százalékot kapott – 25 év után megérhette, hogy a város nagy része hozzá hasonlóan szavaz. Ennek megfelelő volt a hajnalig tartó hatalmas ünneplés is, dudáló autókból kilógó, zászlós emberekkel, petárdákkal és az egészet plexipajzsaik mögött idegesen figyelő, felfegyverzett rendőrökkel.
De hogyan győzhetett Isztambulban az ellenzék, amikor minden hatalom, pénz, erőforrás, intézmény, sajtó Erdoğan kezében van? És mihez tud kezdeni az ellenzék a győzelmével? Magyarországon sem teljesen életszerűtlen kérdések ezek, és így legalább nem kell úgy tennünk, mintha önmagában a török belpolitika nálunk egy marék turkológuson kívül bárki mást is érdekelne.
Az alap persze az ellenzéki összefogás, néhány mikropárton kívül minden komoly erő beállt a két fő jelölt valamelyike mögé. Akik közül az ellenzéké váratlanul jó lett.
De kezdjük Erdoğan Tarlós Istvánjával, bizonyos Binali Yıldırımmel, aki meglepő módon szintén egy őszbe csavarodott mérnökember. A különbség azonban ott véget is ér, hogy Yıldırımet a függetlenségnek vagy a pártonkívüliségnek még a látszata sem övezi. Kőkemény pártpolitikus, aki volt már minden: házelnök, kormányfő, pártelnök, frakcióvezető és legfőképpen majd’ egy évtizeden át közlekedési miniszter, méghozzá roppant sikeres. Az ő vezetése alatt újult meg az egész ország infrastruktúrája, saját számításai szerint csak új autópályából 17 500 kilométert adott át, a 29 új reptérről nem is beszélve. Kész csoda, hogy emellett még jutott ideje a cenzúra kiépítésére meg saját családja vagyonának gyarapítására. Van távol-keleti kaszinóban lefotózott fia éppúgy, mint rakit vedelő unokaöccse, ami azért nem teljesen magától értetődő, amikor Yıldırım felesége csak fejkendőben mutatkozik, maga Yıldırım pedig saját elmondása szerint annak idején úgy választott egyetemet, hogy melyiknek a parkjában nem ülnek egy padon diákok és diáklányok.
De persze a török választó is sok mindent hajlandó megbocsátani, ha közben elhiszi, hogy neki is jobb lesz, márpedig Isztambul az AKP alatt vált európai szintű szolgáltatásokkal ellátott, élhető várossá – már amennyire egy 15-20 milliós város egyáltalán élhető lehet. Csakhogy Yıldırım a kampányban nem egy tettre kész polgármesterjelölt, hanem egy fáradt nagypapa benyomását keltette, és a környezetéből származó információk szerint pontosan annyi kedve is volt az egészhez, amennyi látszott rajta. Már az első kampányt sem nagyon akarta, a másodikat meg végképp nem, de Erdoğan csak benne bízott, hogy kétségtelen tapasztalatával és eredményeivel nyerni tud.
Vele szemben állt a 49 éves, azaz Yıldırımnél 15 évvel fiatalabb Ekrem İmamoğlu, akinek nem voltak ügyei, de eredményei sem. Még csak nem is tősgyökeres isztambuli, és egészen a főpolgármester-jelöltségig egy jelentéktelen külső kerület ismeretlen polgármestere volt. Aztán a választáson kiderült, hogy Allah is kampányolásra teremtette. Jó szónok, fáradhatatlan, dinamikus és kijózaníthatatlanul optimista. Amikor elvették tőle az első körös győzelmét, eszébe sem jutott bojkottot hirdetni, kijelentette, hogy ha már így alakult, még jobban győzni fognak. És az ekkor elejtett, minden idők legsemmitmondóbb politikusi mondatából, hogy „Her şey çok güzel olacak”, azaz hogy „minden nagyon szép lesz”, jelmondat, ellenzéki csatakiáltás, mém, sőt zeneszám lett. Ami azt is mutatja, hogy a kampánycsapata is nagyon jó volt. Jobbak, fiatalosabbak voltak az indulóik, a plakátjaik, az egész kampányuk.
Márpedig a fiatalság Magyarországon nem számít sokat, mert nagy részük úgysem szavaz, és ha szavaznának, akkor is mindig (és egyre) kevesebben lennének, mint a nyugdíjasok. Törökország azonban fiatal ország. Itt nem elég a nyugdíjasokat megnyerni, itt egy politikus nem dőlhet hátra abban a hitben, hogy vele öregszik a szavazótábora is. A fiatalok pedig mindenhol hajlamosabbak arra, hogy elégedetlenek legyenek a fennálló viszonyokkal, ha úgy tetszik, hálátlanabbak legyenek az elért sikerekért, készpénznek vegyék az eredményeket és mindig további változást akarjanak. „Én már 35 éves vagyok, hat évvel ezelőtt a Gezi parki tüntetéseknél még hagytam, hogy helikopterről szórják rám a könnygázt, most már csinálják mások” – mondja egy ellenzéki törzsszavazó, amikor a választás előtt arról kérdeztem, hogy megy-e majd tüntetni, ha nem az ellenzék nyer. És ugyan tüntetésekre nem volt szükség, de éppen ez a lényeg, hogy mindig jön újabb generáció.
Az idézet azt is mutatja, hogy a török ellenzék sokkal keményebb és bátrabb is a magyarnál, annak ellenére, hogy (vagy éppen azért, mert) a török politika világa sokkal durvább.
Évekkel ezelőtt egy díjátadáson találkoztam egy éppen bünetőtárgyalására készülő török főszerkesztővel, aki részvétteljesen tette a vállamra a kezét, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, hiába magyaráztam neki, hogy nálunk a politika senkit nem küld börtönbe. Szóval hiába nem nyertek Isztambulban 25 éve, hiába fenyegették, verték szét őket, hiába nem nekik lejtett a pálya, töretlenül dolgoztak és minden megtettek a győzelemért. Jellemző, hogy szabályos népi mozgalom indult, hogy a tengerparti nyaralásból minden isztambuli jöjjön haza szavazni, a légitársaságoknak extra gépeket kellett beállítaniuk, a buszpályaudvarok pedig ostromlott erődökké váltak.
A jelöltek közötti különbség csak nőtt a második fordulóra: İmamoğlu egyre szimpatikusabb lett, Yıldırım egyre fáradtabb.
De valószínűleg már önmagában az, hogy Erdoğan kierőszakolta, hogy a választási bizottság megismételje a voksolást, eleve eldöntötte a meccset, mert csak elszántabbá tette az ellenzéket, és sok kormányparti szavazónak sem tetszett a sportszerűtlen lépés.
Mert bármennyire is elképzelhető lenne bárhol a világon, hogy tizedespontnyi különbségnél sikerül annyi szabálytalanságot találni, amennyi elég az ismétléshez, azt egy pillanatig sem sikerült megmagyarázni, hogy akkor miért csak a főpolgármester-választás volt szabálytalan, miért nem kell az egész isztambuli voksolást megismételni, beleértve a kerületi vezetőkét és a közgyűlésekét is. Valójában a választ erre pont a megismételt eredmény adta meg: miközben az első alkalommal Isztambul választási térképe narancssárga volt, hiszen az AKP több kerületi polgármesteri és több közgyűlési helyet szerzett, mint az İmamoğlut indító CHP, a megismételt választáson sorra fordultak át kerületek CHP-vörösbe, vagyis Erdoğanék egy teljes újrajátszásnál mindent buktak volna, nemcsak a főpolgármesteri posztot.
De mi értelme volt egyáltalán az ismétlésnek, ha nagyon jó vége eleve nem lehetett? Hiszen ha nagy nehezen nyernek is a kormányerők, senki nem hitte volna, hogy nem az ország más részeiről ideutaztatott AKP-aktivisták állnak a csalással megszerzett győzelem mögött. S végképp nem lehetett volna külföldön azt állítani, hogy Törökország még demokrácia – aminek a mantraszerű hangsúlyozása most a kormánypártok egyetlen vigasza.
Ám Erdoğan a pártbeli ellenvélemények dacára mégis az ismétlés mellett döntött. Az egyik ok (tudom, nehéz elhinni Budapestről), hogy vannak olyan vezetők, akik minden egyes csatát meg akarnak nyerni, mert minden vereséget a gyengeség jelének tartanak. De voltak gyakorlatiasabb megfontolások is. A választáson harmadik helyen befutó Sadeet szavazói például annyira távol állnak a világi ellenzéktől, hogy szerintük Erdoğan nem eléggé muszlim, inkább titkos keresztes ügynök és a Nyugat meg Izrael kesztyűbábja. Szóval lehetett abban bízni, hogy ők a végén befogott orral Yıldırımre voksolnak. De ennél fontosabb, hogy még egy vesztesnek kinéző meccsbe is bele kellett állni, mert Isztambulban él az ország lakosságának durván hatoda, és itt termelik meg a nemzetgazdaság egyharmadát. Ez rengeteg kicsatornázható pénzt és rengeteg állást jelent. Ez most mind az új vezetést gazdagíthatja, amely nemcsak ezekhez az erőforrásokhoz férhet hozzá, hanem az elmúlt negyedszázad korrupciós ügyeihez is.
A jövő tehát az, hogy a kivéreztetett ellenzék erőre kap, új vezetője révén bebizonyítja alkalmasságát és a következő állomás már az országos győzelem lesz, Törökország pedig liberális mintademokráciává válik? Hiszen Erdoğan is mondta, hogy aki megnyeri Isztambult, az megnyeri az országot és nem véletlenül kezdte karrierjét ő is ugyanitt főpolgármesterként.
Valóban eljött az illiberális rezsimek alkonya? | Válasz Online
Március 31-én megtörtént az illiberális képtelenség: Erdoğan török elnök pártja, az AKP elvesztette a választást Ankarában és Isztambulban is. Mindeközben Oroszországban Putyin támogatottsága öt éve nem látott mélypontra került. A két ország közelmúltbeli eseményeit a nemzetközi hírmagyarázatok hajlamosak már-már a vég kezdeteként értelmezni, de a dolgok mélyére nézve világos: ezek inkább leegyszerűsített vágyak, semmint reális értékelések.
Hát, aligha. Először is az ugyan igaz, hogy Erdoğan illiberális, de ez nem jelenti azt, hogy az ellenzék liberális volna, mégha a CHP-t jobb híján szokták is baloldalinak, sőt erős fantáziával megáldottak még szociáldemokratának is hívni. Törökországban nyugati értelemben szinte egyáltalán nem lehet liberálisokat találni világhírű írókon és külföldről támogatott civil szervezetek munkatársain kívül. Szóval a liberálisok létszámát és a török politikára gyakorolt hatását körülbelül a magyarországi mérsékelt, atlantista konzervatívokéhoz lehet mérni. Az ellenzék éppúgy utálja az örményeket, görögöket, kurdokat, Amerikát, mint a kormánypártok, csak rajtuk kívül még utálják és lenézik a vallásos törököket is. Nem csoda, hogy nemrég CHP-s önkormányzatok vetették föl, hogy ki kell tiltani a szíriai menekülteket a török strandokról, mert zavarják a nyaralókat. Vagyis az AKP-val ellentétben – valljuk be, nagyon is érthető módon – a menekülteknél sokkal jobban szeretik a rövid ruhákat viselő nőket és az italt.
Aztán ott az isztambuli helyzet, ami olyan, mintha Budapesten az ellenzék megnyerné a főpolgármester-választást és az új főpolgi szembe találná magát egy fideszes többségű közgyűléssel, fideszes többségű kerületekkel és egy fideszes kormánnyal, amelyek mind az ő bukásában érdekeltek.
Isztambulban még annyival rosszabb a helyzet, hogy a város nagyon eladósodott és a török gazdaság is válságban van – ami persze egyben az oka is az ellenzéki előretörésnek.
Éppen ezért mondták Erdoğan pártjában az ismétlést ellenzők, hogy inkább hagyják a lehetetlen feladatba szép lassan felőrlődni és belebukni İmamoğlut. Miközben persze a választás után mindenki az együttműködési készségét hangsúlyozta. És ebben harcban İmamoğlu épp olyan biztos hátországra támaszkodhat, mint egy magyar ellenzéki városvezető: hiszen a mögötte álló pártok egyetlen egy dologban értenek egyet, abban, hogy Erdoğannak buknia kell. Azaz a baloldali İmamoğlu mögött áll a szélsőjobboldali MHP-ből kiszakadt IYI párt, ők azok a szélsőjobbosok, akik utálják Erdoğant. De ugyanígy İmamoğlut támogatta a szélsőjobbosok legfőbb céltáblája, a kurdok pártja is. Ismerős? Hogy az Erdoğan-fóbia mennyire lehet tartós kötőerő, elválik.
És eddig ugye még mindig csak Isztambulról beszéltünk, mert azt a világsajtó nem szereti hangsúlyozni, hogy Erdoğanék márciusban országos szinten simán besöpörték a szavazatok abszolút többségét. Az ellenzék Ankarában és a tengerparti nagyvárosokban jól szerepelt, de vannak olyan belső területek, ahonnan egyszerűen eltűnt. Itt az AKP és szövetségese (az Erdoğant nem utáló szélsőjobbosok MHP-ja) mindent vitt. Pedig valaha itt is – mint mindenhol – a CHP volt a természetes kormánypárt, ma azonban már természetes váltópártnak sem nevezhető, nagyjából, mint az MSZP egy tetszőleges magyar faluban. És ez nem kis terület: Isztambultól az ország keleti határa pont ugyanannyira van, mint Bécs.
Azaz valójában továbbra is egyetlen, az ország minden pontján (mínusz Beşiktaş) jelen lévő, ha úgy tetszik néppárt van az országban, az pedig az AKP.
İmamoğlu legfeljebb annyiban alkalmasabb másoknál az egész ország megszólítására, hogy hosszú idő óta ő az első látványosan mecsetbe járó CHP-politikus. Már ha egyáltalán lesz lehetősége politizálni. Ha Erdoğan úgy dönt, simán leváltathatja, bezárathatja, ez a 2016-os puccskísérlet óta kedvelt és bevált eljárás. Az ankarai ellenzéki győztes ellen is már megindult az első vizsgálat.
Az ellenzék ebben a helyzetben főleg olyasmiben bízhat, amire nincs befolyása. Az egyik a biológia: Erdoğan már 65 éves, bár ahogy egy beşiktaşi kereskedő sóhajtva mondta: „még csak 65!” Ugyan eléggé vágyvezérelt gondolkodásnak tűnik, de állandóan felvetődnek pletykák az AKP széteséséről, hogy kilépnek belőle a mérsékeltebb politikusok, akik új pártot alakítanak. Mondjuk, ha vélhetően nem is lesz belőle semmi, Magyarországról szemlélve már az is érdekfeszítő, hogy egyáltalán szóba kerülhet, hogy kiválhat bárki is a siker reményével a kormánypártról, és hogy léteznek a vezetőnek ellentmondó párttagok.
További bizonytalansági tényező a gazdaság helyzete. A török gazdaság hivatalosan is válságban van fél éve, csökken a GDP, nő a munkanélküliség, a líra árfolyamát meg mintha minden reggel sorsolással húznák ki. De megintcsak: szomorúan bólogató elemzők 15 éve magyarázzák, hogy miért fenntarthatatlan Erdoğan gazdaságpolitikája, aztán
valahogy mégis egyre csak gyarapszik az ország, szóval nem meglepő, hogy egyelőre az emberek inkább az elnöknek hisznek, akinek az eredményei tényleg elképesztőek. Mert aki azt gondolja, hogy Erdoğan sikerének a titka egyszerűen az elnyomás, az súlyosan téved.
Egyrészt valóban karizmatikus politikusról van szó, aki kielégíti a minden közösségben létező igényt a nemzeti büszkeségre, az összetartozásra, a siker érzésére. Ami persze liberális olvasatban állandó háborúzást, sérelmi politikát jelent. De ez a politika egyszersmind hihetetlen fejlődéssel párosul. Törökország Erdoğan alatt lett fejlett ország, amelynek egy főre jutó GDP-je a magyaréhoz közelít. És nem csak Isztambulban látni az elképesztő gazdagságot meg fejlődést: mindegyik török városban ott vannak a jólét jelei – igen, ezek a városok jellegtelenek, unalmasak, de nem szegények. És minderre még azt sem lehet mondani, hogy külső segítséggel EU-s pénzből épült volna fel: nem, Törökország saját magát emelte fel.
De ha egyszer tényleg bedől a gazdaság, és Erdoğan valóban elveszti népszerűségét, akkor valóban meg lehet majd ítélni, mennyire demokrácia Törökország. Ám egyelőre csak annyit lehet mondani, hogy Erdoğan ugyan nyilván továbbra is zseniális politikus, de az ismétlés és a vereség bebizonyította, hogy nem tévedhetetlen és az ösztönei bizony őt is becsaphatják. Mondjuk annyi esze azért volt, hogy miközben az első körben még ő volt a kampány fő arca, s minden róla szólt, addig az ismétlés előtt teljesen visszavonult, egyrészt mert látta, hogy a taktikája nem jött be, másrészt, hogy a vereség kevésbé ragadjon rá. Így minden nyugat-európai politológushallgató elégedetten csettinthetett volna a második kampány láttán, amelyben a két szereplő tényleg semmi másról nem beszélt, csak helyi szakmai programokról, még ha ez azt is jelentette, hogy teljesen betarthatatlan ígéretekkel bombázták az isztambuliakat, jobb és olcsóbb közlekedést, családtámogatást, munkahelyeket ígérve, mintha a nyertes nem is a városházába költözne be, hanem a pénzjegynyomdába.
Szóval: her şey çok güzel olacak. Vagy nem.
Borítókép: AFP/Bulent Kilic
