Thuküdidész csapdája: ezért életveszélyes Kína és Amerika viszálya
A tervek szerint egy hétvégi csúcson találkozik Donald Trump amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök, hogy országaik mind feszültebb viszonyáról tárgyaljanak. Jól tesszük, ha figyelünk rájuk: a klímaváltozás és a migráció mellett a két szuperhatalom viszonya korunk legfontosabb kérdése. Egy amerikai professzor globális – ám idehaza szinte észre sem vett – bestsellere szerint a történelemben eddig tizenhatból tizenkétszer torkollt háborúba, ha egy domináns nagyhatalom összetűzésbe került trónkövetelőjével. Vajon törvényszerű a robbanás? Nem biztos. „Thuküdidész csapdája” mindenesetre segíthet megérteni, mi miért történik a legnagyobb játékosok között. Világmagyarázat.
A hatvanas évek legelején az ifjú Graham Allison a Harvard Egyetemen ógörögül kezdett tanulni. Biztatásul tanára megígérte: ha elég szorgalmas, egy év tanulás után eredetiben olvashatja a nagy görög történetíró, Thuküdidész A peloponnészoszi háború című munkáját. Az ösztönzés hatásosnak bizonyult: Allison nemcsak eljutott az ókori klasszikus tanulmányozásáig, de évtizedekkel később Thuküdidészből kiindulva írta meg legfontosabb könyvét.
Graham Allison a hidegháború idejére a nukleáris fegyverkezés és a stratégiai kérdések egyik legkeresettebb amerikai szaktekintélye lett. Több védelmi miniszter tanácsadójaként dolgozott, és alma materében sokáig dékánként vezette a John F. Kennedyről elnevezett államigazgatási kart (John F. Kennedy School of Government). Világhírnevet mégis egy 2015-ben megjelent folyóiratcikk hozott neki, amelyet alaposan kibővítve 2017-ben könyvként is kiadott. A Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap? (Háborúra ítélve: elkerülheti-e Amerika és Kína Thuküdidész csapdáját?) rémületesen nyomasztó koncepción alapul. Lényege, hogy
ami megtörtént az ókorban, az megtörténhet a még domináns Egyesült Államok és kihívója, Kína között mostanság is.
Thuküdidész az Athén és Spárta (illetve szövetségi rendszereik) által vívott peloponnészoszi háborúról szóló munkájában érzékletesen mutatta be, miként vezetett az ókori világ két szuperhatalma közötti rivalizálás összecsapáshoz. A lényeg: a rideg katonaállam Spárta féltékenyen figyelte Athént, s háborúval akarta meggátolni riválisa felemelkedését. Ebbe a csapdába aztán Allison vizsgálata szerint mások is beleléptek. Munkatársaival a modern történelem tanulmányozása során tizenhat olyan eseménysorozatot azonosított, amikor egy új hatalom felemelkedése stratégiai dilemma elé állította az addig domináns nagyhatalmat. Rossz hír mindannyiunk számára: a tizenhat esetből tizenkétszer háború tört ki a „pozícióőrző” és a „feltörekvő” hatalom között. Ez történt például a XVI. század első felében a franciák és a Habsburgok, a XVII. század második felében a hollandok meg a britek, illetve 1941-ben a csendes-óceáni térségben Amerika és Japán között. Tavaly emlékeztünk az első világháború lezárására: nos, huszadik század elején a világot addig uraló britek féltékenyen figyelték az erőtől duzzadó Németországot. A kettejük között flottaépítési versenyben is megnyilvánuló rivalizálásnak nagy szerepe volt az első világégés kitörésében.
Némi optimizmusra adhat okot, hogy a legutóbbi két nagy geopolitikai átrendeződés nem torkollott háborúba. A hidegháború végére a rozsdás páncélja mögött haldokló szovjet lovag anélkül múlt ki, hogy frontális összetűzésbe keveredett volna az Egyesült Államokkal. Németország pedig úgy lett a kétezres évekre az Európai Unió (azaz lényegében Európa) domináns nagyhatalma, hogy ezt a vele két világháborút is vívó Franciaország és Nagy-Britannia – kimondva-kimondatlanul – elfogadta.
Cikke, majd könyve megjelenése után sokan élesen bírálták Allisont. Egyesek szemére vetették, hogy történeti analógiái nem állnak meg a 21. században. Mások arról írtak, a szerző figyelmen kívül hagyta az ázsiai világ dinamikáját, főleg európai és amerikai folyamatokat elemzett. És voltak, akik az egész koncepciót elutasították. Utóbbiak nem is akárkik: Hszi Csin-ping kínai elnök szerint a „thuküdidészi csapda nem létezik”. Igaz, rögvest hozzátette, hogy a nagyhatalmaknak óvakodniuk kell olyan stratégiai hibáktól, amelyek előállíthatnak egy ilyen csapdát. Hasonlóan vélekedett Barack Obama korábbi amerikai elnök, aki szerint országa és Kína képes rendezni mégoly éles nézeteltéréseit.
Graham Allison a kritikusoknak azt felelte, könyve nem fatalista: nem arról szól, hogy mindenképpen háború tör ki a két állam között. Sokkal inkább azt járja körül történelmi példák segítségével, hogy egy konfliktus kitörhet, ha a főszereplők nem kezelik az összeütközéshez vezető strukturális problémákat. Ha a két szuperhatalom képtelen a másik legitim érdekeinek elfogadására, a folyamatos gyanakvás gazdasági rivalizálásba, majd katonai erőfitogtatásba csap át, amikor egy jelentéktelen esemény is láncreakciót indíthat el.
A Donald Trump megválasztása óta eltelt időszak mindenesetre nem az optimisták várakozásait igazolta; manapság a két nagyhatalom régen látott módon konfrontálódik.
E hét péntekjén és szombatján a legbefolyásosabb hatalmak csoportja, a G20 Oszakában tartott találkozóján az amerikai és a kínai elnök várhatóan megtárgyalja a két ország között egyre élesebben dúló vámháború és a Dél-kínai-tengeren folyamatosan zajló incidensek kérdéseit. (Mindkettőről később.) Éppen ezért különösen indokolt most Allison könyvének megismerése.
Is war between China and the US inevitable? | Graham Allison
Mindez jóval több tét nélküli elmetornánál: a klímaváltozás és a migráció mellett az amerikai–kínai kapcsolat korunk legfontosabb kérdése. A viszony rosszabbodásának ugyanis olyan következményei lehetnek, amelyhez képest a mostani amerikai–iráni konfliktus lényegtelen ujjgyakorlatnak tűnik. Még csak nem is a legsötétebb forgatókönyvre, egy háborúra utalunk – amire persze még gondolni is rossz –, hanem arra, hogy
Amerika és Kína kereskedelmi-geopolitikai versengése húsbavágóan érinthet egy olyan exportvezérelt gazdaságot, mint amilyen a magyar.
A helyzet esetleges éleződésével mi is könnyen az üllő és a kalapács közé szorulhatunk, lévén, hogy az Egyesült Államok szövetségi rendszeréhez tartozunk, de egyre több gesztust teszünk Kínának. (Lásd a kínai állami hitelből, részint kínai vállalatok által épített Belgrád–Budapest vasútvonalat, amely a magyar kormányzat szerint sem fog soha megtérülni.) Nemcsak sokcsillagos amerikai tábornokoknak és szürke öltönyös kínai funkcionáriusoknak fontos olvasmány tehát Allison könyve, hanem nekünk, magyaroknak is.
A világpolitikáról szóló amerikai könyveket olvasva néha az az embernek az érzése, hogy hollywoodi filmet néz: a világ fekete és fehér, de a végén mindig a jók – mondanunk sem kell: az amerikaiak – győznek. Allison munkája szerencsére nem tartozik ebbe a kategóriába. Nyíltan és elismeréssel ír Kína hihetetlen ütemű fejlődésről. Némi szarkazmussal említi, hogy miközben a Harvardon, Amerika legelitebb egyetemének campusán két évig bajlódtak egy felüljáró átépítésével, Kína döbbenetesen sokat és gyorsan épít. 1996 és 2016 között például négymillió kilométer út (ebből 110 ezer kilométer autópálya) épült az országban, így a világ legnagyobb hálózatával büszkélkedhet. Két év alatt, 2011 és 2013 között, Kína több cementet használt fel, mint az Egyesült Államok a teljes 20. században. (Más kérdés, hogy ez milyen környezetrombolással járt.) Az infrastruktúra látványos növekedése csak az egyik része Kína szédületes fejlődésének: az egy főre eső GDP 1981-ben 193 dollár volt, manapság meghaladja a nyolcezer dollárt, ennyi idő alatt 500 millió ember emelkedett ki a mélyszegénységből. Nem véletlenül állapította meg a Világbank, hogy a folyamat a történelemben példa nélküli.
Miközben Kínára időnként lesajnálóan legfeljebb zokni- és edzőcipő-nagyhatalomként gondolunk, a valóságban az ország a csúcstechnológiában is vezető lett. Amerikában valóságos sokkot okozott, hogy az egyik legtekintélyesebb globális felsőoktatási rangsor szerint 2015-ben már a pekingi Csinghua Egyetem a lett világ legjobb mérnöki iskolája a Massachusetts Institute of Technology előtt, s Kína a legkülönfélébb technikai-műszaki területeken is hasonló előrelépést könyvelhet el. (A pekingi kormányzat azt persze soha nem ismeri el, hogy mindebben milyen fontos szerepe van a masszív ipari kémkedésnek.)
Számos mutatóban Kína ma már lehagyta az Egyesült Államokat, s gazdasága továbbra is robusztusan növekszik. Ez akkor is így van, ha a hivatalos állami statisztikák nem egyszer megkérdőjelezhető módszertannal készülnek, s például a gazdasági növekedést valószínűleg felülbecslik.
Kína gazdasági megerősödésén alapul az ország egyre hangsúlyosabb nemzetközi szerepvállalása. Az ország helyet követel magának a nap alatt – úgy viselkedik tehát, ahogy Allison szerint a történelem folyamán minden hasonló feltörekvő hatalom a domináns versenytárssal szemben. Hszi Csin-ping kínai államfő 2012-es hatalomra kerülésekor nagyszabású programot hirdetett, amelyre később furcsamód rezonált Donald Trump elnökválasztási szlogenje (Make America Great Again) is. Hszi ugyanis arról beszélt: „Kína legnagyobb álma a kínai nemzet újjászületése.” A pekingi kormányzat nemcsak azt a szerepet akarja visszaszerezni, amit Ázsiában a 19. és a 20. század közepe, azaz a „megaláztatás évszázada” előtt játszott. (Az országot ekkor anarchia, polgárháború, nyugati és japán intervenciók sújtották.)
Kína fontos célja az is, hogy határai közelében, de Eurázsiában és Afrikában is szövetségeseket szerezzen.
Ennek kulcseleme az „Egy Övezet Egy Út” program: a 2049-ig, azaz a Kínai Népköztársaság születésének századik évfordulójáig tervezett gigantikus infrastrukturális és fejlesztési terv célja, hogy utak, vasutak, repülőterek, csővezetékek, optikai kábelek fejlesztésével könnyítse a kínai termékek és szolgáltatások világpiacra jutását. Az IMF számítása szerint a 900 nagyprojekt tizenkét Marshall-segéllyel egyenértékű tőkét mozgat meg három kontinensen. E gigantikus-gigamontán terv egyik célja, hogy Kína függetlenebb legyen az amerikai haditengerészet, s ezáltal az Egyesült Államok ellenőrizte tengeri kereskedelemtől. (Jelenleg a világ árucseréjének 75 százaléka a tengereken keresztül zajlik, s Kína a Washingtonnal szövetséges országok, illetve az amerikai flotta ellenőrzése nélkül nem tud kihajózni a Dél-kínai-tengerről.)
Graham Allison a kínai szándékok elemzésekor idézi a geopolitika atyjának számító brit Halford Mackindert, aki 1919-ben Eurázsiát Világszigetnek nevezte és kijelentette: aki ezt uralja, a világot uralja. Amennyiben például a 2030-ra tervezett nagysebességű vasúton nem egy hónap, hanem két nap alatt jutnak a kínai árukkal megrakott konténerek Pekingből Rotterdamba, akkor a mai geostratégiai egyensúly jelentősen eltolódik Kína javára.
A könyv talán legérdekesebb részében Graham Allison arról ír, hogy az amerikai–kínai konfliktus nem pusztán az eltérő geopolitikai és kereskedelmi értékek miatt törvényszerű. A két ország teljesen eltérően tekint a világra: hogy mást ne mondjunk, az amerikaiak az államot szükséges rossznak, a kínaiak szükséges jónak tekintik. Az amerikaiak mindig a jelenre és a közeljövőre tekintenek (Allison ironikus megjegyzése szerint nincs olyan probléma, amire egy amerikai politikus vagy üzletember ne akarna azonnal megoldást keresni), míg a kínaiak horizontja jóval tágasabb.
Úgy gondolják, bizonyos kérdéseket egyszerűen el kell napolni, az idő ugyanis nekik dolgozik.
Ezért nem erőltetik például a kínai szakadár tartománynak tartott Tajvan visszatérését az anyaországba. Fontos különbség továbbá, hogy Kína egy többezer éves civilizációként tekint magára, s alapértékének a rendet tekinti – szemben a szabadságra esküdő amerikaiakkal. (Allison szerint annak felmérésére, hogy Kína domináns világhatalomként miként bánik majd más országokkal, elegendő megnézni, mit tesz saját polgáraival.)
Pekingi perspektívából a jelenlegi, Amerika által dominált nemzetközi rend – történelmi léptékkel mérve – egy pillanattal ezelőtt kialakult ideiglenes állapot. Ahogy Martin Dempsey, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának (JCS) volt elnöke fogalmazott: kínai partnerei a nemzetközi normákról szóló beszélgetéseken mindig emlékeztették, ezek a szabályok még azelőtt születtek, hogy ők visszatértek volna a világpolitika színpadára.
Allison amellett érvel, hogy Samuel P. Huntington politikatudósnak igaza volt. A világ nagy konfliktusai alapvetően civilizációsak lesznek a 21. században is. Abból fakadnak, hogy a felek eltérően gondolkodnak a világról, s összebékíthetetlen elképzeléseik vannak arról, mi a jó nekik és a világnak. A szerző konklúziója szerint
Kína felemelkedése olyan „probléma”, amit Amerika nem tud „megoldani.” Képtelenség meggátolni, hogy egy többezer éves, 1,4 milliárd lakosú, robusztus gazdasági teljesítményű állam szuperhatalom legyen.
Ahhoz azonban, hogy a két fél elháríthassa a gazdasági-geopolitikai érdekeik, illetve világszemléletük különbözőségéből fakadó konfliktusok elfajulását, többet kell a másik fejével gondolkodniuk. Tanulniuk kell a történelemből, hogy ne essenek bele Thuküdidész csapdájába.
×××
Noha Allison könyvének alapállításait közel három éve vitatják, a fejlemények inkább a kínai–amerikai viszony éleződése felé mutatnak. Amerika egyre féltékenyebben figyeli riválisa pozíciószerzését, míg Peking úgy érzi: az Egyesült Államok természetes érdekei érvényesítésében gátolja. Jelenleg két nagy konfliktus élezi a feszültséget – mindkettőről tárgyal majd Trump és Hszi Oszakában tervezett találkozójukon. Az egyik a már említett Dél-kínai-tenger. Kína úgy érzi, be van szorítva, ezért katonai bázisokat épít vitatott hovatartozású zátonyokon, amelyeket környező államok, például Tajvan és a Fülöp-szigetek is magának követel. Rendszeresek errefelé a hajózás szabadságát fitogtató amerikai műveletek, amelyek keretében hadihajók demonstratívan elhaladnak a vitatott hovatartozású területek mellett – sokszor a mind idegesebb kínai haditengerészet díszkíséretével. Ennek tudatában különösen figyelemreméltó, hogy Amerika nemrég a legmodernebb felderítő drónokat adta el Malajziának, Indonéziának, a Fülöp-szigeteknek és Vietnamnak, azaz a Kínával e tengerszakaszon vitában álló államoknak. A térségben a hadihajók mellett Washington a légierejével is aktív: nemrég B-52-es nehézbombázók repülték át demonstratívan a kínaiak által megszállt zátonycsoportokat.
A tengeri konfliktus mellett a bontakozó vámháború a másik kritikus pont Spárta-Amerika és Athén-Kína viszonyában. Peking ugyanis június elsejével hatvan milliárd dollár értékű amerikai importcikk vámját emelte meg. (Például petrolkémiai termékekre, szója- és mogyoróolajra, fagyasztott zöldségekre, kozmetikai cikkekre a legmagasabb, 25 százalékos kulcsot alkalmazzák.) Tavaly szeptemberben pedig 5, illetve 10 százalékos pótsarcot vetett ki amerikai termékekre. Ez válasz volt a korábbi hasonló amerikai lépésekre, s a pekingi külügyminisztérium harciasan közölte: „Kína soha nem fog engedni a külső nyomásnak.” Donald Trump pedig szokása szerint Twitteren fenyegetőzött. Az amerikai kormány azonban nem elégszik meg a szájkaratéval: 2019. elején vádat emeltek a kínai telekommunikációs óriás, a Huawei ellen ipari kémkedés miatt, amit Peking vehemensen tagadott.
Újabb és újabb frontok nyílnak tehát a két állam között – és ez rossz hír azoknak, akik szeretnének hinni Thuküdidész csapdájának elkerülésében.
Borítókép: Hszi Csin-ping üdvözli Donald Trumpot Pekingben, 2017. november 9-én. Fotó: AFP/Nicolas Asfouri
