Populisták és marxisták közös tévedése: az ördögi nagyvállalatok mítosza
A nagyvállalatokat kizárólag a rövidtávú profit motiválja; manipulálják a piacot; a politikusok a zsebükben vannak – ezt a három közkeletű mítoszt vizsgálja meg Szalai Ákos közgazdász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense. Cikkében elemzi a haveri kapitalizmust, amelynek révén egy kormányzat maga hoz létre a multinacionális cégek esetében élesen bírált monopóliumokat, és II. János Pál pápa tanítását idézve bírálja egy ország gazdasági bezárkózását. A szakember az Eötvös Csoportban június 12-én „Nemzetközi nagyvállalatok és nemzetállamok” címmel tartott előadását dolgozta át a Válasz Online-nak.
A nyugati politikai rendszer szerencséje, hogy mindig több hatalmi központ alakult ki benne. Ezek olykor összecsapnak, olykor kiegyeznek, de – balszerencsés korokat, mint a felvilágosult abszolutizmust, a forradalmakat, illetve a XX. századi izmusokat leszámítva – egyik hatalom sem maradt egyedül. Mindig figyelniük kellett a másikra. Napjaink két fontos hatalmi intézménye: a nemzetállami kormányzat és a nagyvállalat. A gond az, hogy míg a kormányok döntéseiről viszonylag sokat – bár közel sem eleget – tudunk, aközben a nagyvállalatokról, az ő működésükről csak mítoszaink (nagyrészt vulgármarxista mítoszaink) vannak.
A gonosz nagyvállalatok
Amikor 1979-ben feltűnt a filmvásznon a Nostromo „kereskedelmi szállítójármű”, amint útban a Földre befog egy ismeretlen rádiójelzést, ezzel nemcsak az Alien-filmek sorozata vette kezdetét, hanem egy politikai, közgazdasági szempontból is fontos változás indult meg a populáris kultúrában. A nyolcadik utas: a Halál az első olyan igazán nagy népszerűségre szert tevő történet, amelyben egy vállalattól kell félni. A történet szerint, ugye, a Vállalat manipulálta az űrhajó útját. A Vállalat küldte a fedélzetre Ash-t, az androidot, hogy – akár a legénység feláldozása árán is – hozza vissza a földre az idegent.
Ezt megelőzően a disztópiákban a gonosz vagy a zsarnokivá váló Párt, az állam, a „birodalom” (Orwell: 1984, Huxley: Szép új világ) volt, vagy maga az ember, az emberi társadalom (Golding: A Legyek Ura). Ekkor, a hetvenes években jelenik meg a gonosz vállalat, az evil corporation, mint a világ ura. (A pontosság kedvéért: bennfentesek szerint a gonosz vállalat először az 1973-as Zöld szója című filmben tűnt fel – de ennek popkulturális jelentősége természetesen messze elmaradt az Alientől.) Persze, a vállalatok korábban is megjelentek negatív színben. (1947-ben Merle Travis – bányász apja szavajárását átvéve – már arról énekelt, hogy a munkásoknak még a lelke is a vállalatot illeti meg.) De korábban nem tekintettünk rájuk úgy, mint amelyektől annyira (sőt, talán még jobban is) kell tartani, mint az angszoctól és az általa irányított Óceániától Orwell remekművében.
A mitológia
A gonosz vállalatok mítosza azóta is velünk él – sőt, erősödött. A nemzeti önrendelkezésre, demokratikus felhatalmazásra (ha kell, ha nem) hivatkozó jobboldali, illetve a környezeti problémákra, egyenlőtlenségre, kirekesztettségre, kizsákmányolásra (ha kell, ha nem) hivatkozó környezetvédő–baloldali populisták egyaránt a „nemzetközi nagyvállalatokat” tekintik a legtöbb baj okozójának. A kormányzattól pedig már nem is félnek annyira, mint nagyszüleik. Az állammal, a kormányzattal csak akkor van baj, ha „korrupt”. De abból indulnak ki, hogy lehetne nem korrupt is. (Ha éppen ők lennének hatalmon.) A nagyvállalatok viszont mindig gonoszak, hiszen „a tőke” érdekeit védik.
Igaz: a nagyvállalati döntések sokszor okoznak hatalmas károkat a gazdaságnak, a társadalomnak, a környezetnek. (Ugyanúgy, ahogy a kormányzati döntések is.) De ettől a gonosz nagyvállalatokról kialakított kép még mítosz. Mítosz, ami tévedésen alapul. Tévedésre pedig ideológiát, kormányzati lépéseket, vagy éppen nemzetközi mozgalmakat (a tíz évvel ezelőtti Occupy, vagy a mai „környezeti-sztrájk” kommunisztikus mozgalmait) építeni roppant veszélyes. Ha megpróbáljuk, akkor szinte biztos, hogy „nem tervezett” hatásokkal szembesülünk majd.
Ha valóban befolyásolni akarjuk a nagyvállalatok lépéseit, akkor meg kellene értenünk a vállalati döntések – pontosabban az e döntéseket meghozó emberek – motivációit. Ettől azonban meglehetősen messze vagyunk. A vállalatok kutatásáért 2016-ban közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Oliver Hart néhány éve kerek-perec kimondta:
„a vállalatok működése az egyik legkevésbé kutatott területe a közgazdaságtannak; és ezért aztán azon területek egyike, amelyeken a legkevésbé van szilárd tudásunk”.
Persze csak a kutatók ilyen tájékozatlanok. A populisták sokkal többet (majdnem mindent) „tudnak”. Ők „tudják”, hogy mit miért tesznek a gonosz vállalatok. A témát kutatók viszont csak a kérdésekig jutnak. Egyelőre arra vállalkozhatnak, hogy megmutatják: a populisták „tudása” csak mítosz. Ebben az írásban három közkedvelt mítosz kerül terítékre:
- A vállalatok lépéseit csak a rövidtávú profit megszerzése motiválja.
- A nagyvállalatok manipulálják a piacot, ezért aztán nincs is igazi verseny, igazi szabad piac.
- Csak azért élvezhetnek ekkora hatalmat, mert a politikusok nem akarják korlátozni őket.
Profit és tőke
Az első mítosz szerint a vállalatokat csak a rövidtávú profit megszerzése motiválja, hiszen a befektetők, a „tőke” érdekeit helyezik minden más elé. Azért „kell” ennek így lennie, mert a vállalatok „tulajdonosa” az, aki pénzt fektet bele. Ők pedig – különösen a nagy multinacionális vállalatoknál túlnyomó többségben levő részvényesek – még csak nem is abban érdekeltek, hogy a társaság hosszú távon megmaradjon. Csak a cég rövid távú profitja számít. Ez emeli a részvények árát; emiatt kaphatnak magas osztalékot.
Ezzel az érveléssel azonban több baj is van. Kezdjük a tényekkel – pontosabban néhány ellenpéldával. Ha a vállalatokat csak a rövidtávú profit érdekli, akkor miként magyarázható az, hogy…
… 2015-ben, amikor az Egyesült Államok – kis túlzással – kulturális polgárháborúba süllyed a homoszexuálisok házasságának legalizálása kapcsán, akkor majd 400 nagyvállalat beszáll ebbe a vitába? (Konkrétan: levelet írnak a Legfelső Bíróságnak, arról győzködve a bírákat, hogy ismerjék el a melegházasságot.)
…a Nike azt a Colin Kaepernicket választja reklámarcának, amely a sportszergyártó egyik legfontosabb üzleti partnerének, az NFL-nek talán a legtöbb fejfájást okozta az elmúlt években? (Kaepernick indította a himnusz alatti tiltakozás mozgalmát, és azóta már perbe is keveredett a Ligával.)
… a Tumblr idén tavasszal letiltja a pornót az oldaláról, amely miatt forgalma 20 százalékát veszti el?
… a Gillette arról forgat reklámfilmet, azzal próbálja (értelemszerűen a férfiaknak) eladni a borotváit, hogy a férfiak szégyellhetik magukat, amiatt ahogyan (túlnyomó többségük) eddig viselkedett a nőkkel?
Könnyű azzal visszavágni, hogy ezek csak a kivételek, amelyek erősítik a szabályt – a vállalati döntések többségét ettől még a rövidtávú profit megszerzése motiválja. Csakhogy nem egyszerűen ez az egy-két (és még sorolható) ellenpélda szól amellett, hogy fel kell adni a populistáknak oly könnyen alkalmazható „tőkeérdek”-hivatkozást. A vállalatelmélet régóta (minimum Adam Smith óta) ismeri az ügynökproblémát. Ennek lényege: nem elég azt mondani, hogy a vállalatnak (vagy bármilyen más szervezetnek, bármilyen más személynek) adott célt kellene követnie – azt is meg kell mutatni, hogy akik a döntéseket meghozzák, azok valóban a saját érdekük elé helyezik e célokat. A vállalatok esetében a kérdés: a menedzser, aki a vállalat nevében a döntéseket meghozza, miért szorítaná háttérbe a saját érdekeit, miért helyezné a befektetők érdekeit ez elé? (És miért épp a befektetők, miért nem a munkatársai vagy a hitelezők érdekeit?)
Az előző példák tehát nem kivételek, hanem illusztrációk az ügynökproblémára. Nincs olyan eszközünk, amely garantálná, hogy a vállalatvezetők döntéseit nem a saját személyes érdekeik fogják motiválni.
Az persze már nehezebb kérdés, hogy mi is a vállalatvezetők személyes érdeke – hiszen mindegyiké más. Az előző példákban látott döntésekre rávehette a vállalatvezetőket személyes (etikai-politikai) meggyőződésük. Rávehette az is, hogy javítani akartak személyes reputációjukon. (Az amerikai konzervatív intézetek ez utóbbira helyezik a hangsúlyt: napjaink vállalatvezetőit sok minden köti a „baloldali-liberális” kultúrához. A menedzserek és barátaik is ilyen „baloldali-liberális” egyetemekről jönnek. És a számukra létfontosságú média meghatározó emberei is. Ezen csoportokban pedig az ilyen vállalati döntések osztatlan örömöt váltanak ki.)
Kishalakkal táplálkozó nagyhalak
A második mítosz szerint a nagyvállalatok nem a verseny következtében erősödnek meg. Nem is versenyeznek, éppen fordítva: ők fojtják meg a versenyt. Az érvelés arra a bevezető közgazdaságtani könyvekben is szereplő „tényre” hivatkozik, hogy a nagyvállalatok számára a piaci ár nem adottság (ők nem „árelfogadók”), hanem viszonylag szabadon szabják meg azt („áralakítók”).
Kezdjük ismét ellenpéldákkal. Gondoljunk vissza 10-15 évvel ezelőttre! Hogy nézett ki akkor az internet: milyen oldalak uralták? Hogy nézett ki akkor a mobiltelefon-piac: mely cégek voltak meghatározók? Eszünkbe fognak jutni olyan társaságok (Yahoo, Nokia stb.), amelyek mára eltűntek vagy töredékükre zsugorodtak.
Bizony, nagy piaci részesedéssel bíró vállalatok is eltűnhetnek. És a maiak sincsenek biztonságban, ahogy egy évtizede a Yahoo-t és a Nokiát is sokan sérthetetlennek tartották.
Ezek a példák ismét nem a szabályt erősítő kivételek, hanem jól ismert közgazdasági jelenségek illusztrációi. Az egyik ilyen jelenség a növekvő határköltség elve. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy csak bizonyos szintig (az ún. méret- és választékgazdaságosság esetén) jelent piaci előnyt a növekedés – e szint fölött a további növekedés már inkább problémákkal jár. Egy túl nagyra növő vállalat nem alacsonyabb, hanem kifejezetten nagyobb költségekkel kénytelen számolni.
Másrészt azok a vállalatok sem tehetnek meg mindent, amelyeknek pillanatnyilag nagy a piaci részesedésük. Nekik ugyanis mindig számolni kell azzal, hogy mások is megjelenek az adott piacon. Megtámadható a piacuk – ahogyan a közgazdaságtan nevezi. Ha ellustulnak, rossz döntéseket hoznak, akkor a nagyság nem védi meg őket. Megtámadták a Nokia vagy a Yahoo piacát is – és nem védte meg őket a nagyságuk.
A nagyvállalatok hatalma tehát nem a piaci erőből fakad. Érdekes kérdés, hogy akkor miből… Az egyik legígéretesebb magyarázat talán az, amely abból indul ki: az ilyen nagyvállalatokat nehéz jogi eszközökkel rávenni szerződéseik, ígéreteik, a szabályok betartására. Nagyrészt immunisak ezekre a próbálkozásokra. Amennyiben ugyanis vitába keveredünk velük, akkor ez a vita aránytalan lesz. Ezekben a konfliktusokban sokkal több erőforrást mozgósítanak a nagyvállalatok, mint a „kicsik”. A tét neki nemcsak az adott fogyasztó munkavállaló, beszállító igénye, hanem azt messze meghaladó – és ezért sokkal többet is tesz majd a győzelem érdekében. A jelenséget csak tovább erősíti, hogy amennyiben a nagyvállalatok el is buknak egy-egy ügyet, akkor is képesek „megúszni” a következményeket. Elég, ha olyan helyre vagy olyan formába transzferálják a vagyonukat, ahol az adott jogrendszer, az adott hatóság nem éri el őket. De ez átvezet a következő kérdésre…
Haveri kapitalizmus
A harmadik mítosz arról szól, hogy a kormányok nem is akarják korlátozni a gonosz nagyvállalatokat. „Szentségtelen szövetséget” kötnek velük: a „tőke” finanszírozza a politikusok kampányát (és egyéb igényeit), míg a politikusok kisegítik, baráti szabályokkal védik őket. (Vagy éppen hagyják, hogy eltüntessék a vagyonukat.)
A haveri kapitalizmus léte nem tagadható. Nemcsak Magyarországon nem, de az Egyesült Államokban (baloldali-liberális barátaim kedvéért: Kanadában) vagy az Európai Unióban sem. Tagadhatatlan: a politikusok megkötik a maguk alkuit, megkapják a maguk jussát – és kiszolgálják a támogatók igényeiket.
Azonban a politikusok nemakarására alapozó állítás mégis csak féligazság. Ugyanis nem csak az akarat gyenge – az eszközök is hiányoznak.
Gondoljon bármit erről napjaink szuverenitásmániás „új jobboldala”, vagy éppen baloldali társadalommérnökei: nem csak akarat kérdése, hogy mit tesznek a kormányzatok.
Korlátozza ugyanis a mozgásterüket, hogy versenyben állnak egymással. Ha nem megfelelő lépéseket tesznek, akkor ugyanúgy lemaradnak, mint az előző pontban látott Nokia vagy a Yahoo.
Ezt a versenyt elsősorban a mobilitás generálja. Ha nem tetszik a kormányzat politikája, akkor elköltözhetünk. Vagy ami még ennél is könnyebb (mert nem kell a hazánkat, barátainkat, kultúránkat feladni): elvihetjük a pénzünket, befektetéseinket. A nagyvállalati menedzsment is (amelynek – minden ellenkező híreszteléssel szemben – szintén van nemzetisége) ugyanígy dönthet arról, hogy hol fektet be. Azok az államok, amelyek nem adnak megfelelő „ajánlatot” a nagyvállalatoknak, vagy amelyek később nem tartják be az ígéreteiket, elveszítik e befektetéseket. És ezzel elveszítik a munkahelyeket. Adott kormányzati ciklusban csökken a jólét.
Igaz, ki lehet szállni ebből a versenyből. Mondhatja azt egy ország, hogy nem kérünk a külföldi tőkéből, megpróbáljuk megoldani a hazaival. Tudjuk, van ország itt, Közép-Európában, amely ilyen nemzeti nagyvállalatokat szeretne kitermelni, és minél nagyobb mértékben függetlenné válni a külföldi erőforrásoktól. (Mindenekelőtt a külföldi hitelektől.) Ennek érdekében aztán olyan támogatásokban részesíti a „hazai bajnokokat”, olyan lehetőségeket biztosít a számukra, amelyek a most a piacon levő és a piacra belépni szándékozó versenytársaiknak is elérhetetlenek. Gyakorlatilag a kormányzat maga hoz létre olyan monopóliumokat, amelyekre az előző pontban a nagyvállalatok veszélye kapcsán hivatkozott, azaz teszi megtámadhatatlanná a vállalati pozíciókat.
Ki lehet szállni ebből a versenyből. Meg lehet próbálni kiutasítani a multinacionális vállalatok egy részét. Ha azonban egy kis állam kormányzata próbálkozik ezzel, akkor közép- és hosszabb távon komoly problémákkal szembesülhet: honnan érkezik majd nyersanyag, szaktudás, felszerelés, ha nem ezektől a nagyvállalatoktól? Épp ezért utasította el II. János Pál is a Centesimus Annusban az ilyen bezárkózó politikát: „Nem is olyan régen még azt hangoztatták, hogy a fejlődés a legszegényebb országok világpiactól való elszigetelődésén múlik, valamint azon, hogy mennyire hagyatkoznak saját erőforrásaikra. Az utóbbi évek tapasztalata viszont azt mutatja, hogy stagnálás és visszaesés következett be azokban az országokban, amelyek kiszorultak a világpiacról, s a fejlődés azokban az országokban indult meg, amelyeknek sikerült becsatlakozni a nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszerbe.”
Mit nem tudunk?
A nagyvállalatok megértése tehát fontos – lenne. Ezzel szemben csak populista, vulgármarxista mítoszokat hallunk felőlük. A legtöbb, amit ma tehetünk, a szókratészi lépés: elismerjük, hogy nem tudnunk. És felhívjuk a „nagytudásúak” figyelmét arra, hogy ők sem tudnak, csak butaságokat beszélnek – még ha nem is leszünk népszerűek a mítoszrombolással sem a hivatásos nemzetiérdek-, sem a hivatásos környezetvédők között.
Borítókép: orosz kommunisták antikapitalista tüntetése Moszkvában, 2012 szeptemberében. Fotó: AFP/Andrey Smirnov
