Lesz-e Orbán Viktorból Mátyás király? Hozzászólás a Gyurgyák–Lányi-vitához
Majd’ két hónappal ezelőtt közöltük, de még mindig érkeznek a hozzászólások Gyurgyák János rendszermegfejtő esszéjéhez. Elsőként Lányi András ragadott tollat (kiváltva ezt a határozott viszonválaszt), majd a Fidesz leköszönő EP-képviselője, Schöpflin György, később Kiss Károly közgazdász-társadalomkutató. Az alábbiakban Kovács Tibor brandingszakértő válaszpublicisztikáját tesszük közzé. Nem azért, mert feltétlenül egyetértünk vele, hanem azért, mert szeretjük a kulturált vitákat. – a szerk.
×××
A Válasz Online-on jelent meg Gyurgyák János írása az Orbán Viktor által épített politikai rendszerről, arra válaszolt Lányi András, szándékai szerint cáfolva Gyurgyák érvelését. A két szellemes írás azonban alig különbözik egymástól. Mindkettő elismeri, hogy Orbán sikeresen épített ki egy nevével fémjelezhető politikai rendszert, amelynek jellemzőiben is egyetértés van. Mindkét szerző biztos abban, hogy Orbán elbukik és a történelem majd igazságot tesz, leleplezi, hogy valójában tönkretette az országot. Egyetlen apró – és történelmi léptékben lényegtelen – kérdésben van különbség a megközelítésben: hogy ugyanis Orbán szándékai mennyire voltak őszinték és vállalhatók első kormányzása idején. Nehezen dönthető el, és Orbán mai kormányzásának megítélésében valójában lényegtelen kérdés is.
A történelmi romantika
A jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését… A történelem a romantikusok nagy bánatára mégsem igazolja ezt a elképzelést, ám Orbán kritikusai ma is ezt dédelgetik. A második világháború utáni diktátorok általában természetes halált haltak, ellentétben a középkor királyaival. Legtöbbjükkel szemben a történelem semmilyen erkölcsi igazságot sem szolgáltatott. Mao a tiltott város palotáiban élt élete végéig, ahova rendszeresen szállították neki a fiatal lányokat. Franco és Salazar is békésen végezte, és az utóbbi által gazdaggá tett családok a mai napig élvezik a megszerzett vagyont. Sztálin betegségben halt meg és a mai napig rengetegen nagyra tartják, nem beszélve Fidel Castróról, aki még szabadságolta is magát élete végén. A szerencsétlen Ceaușescu kivételével nem tudok kommunista diktátorról, akit kivégeztek volna. A történelem nem szolgáltat igazságot. Sőt. Inkább az ellenkezője igaz.
A „nagy” jelzővel illetett személyek sosem a morális vagy intellektuális hősök, hanem azok, akik leigáztak, kiirtottak más népeket, saját hatalmukat növelték és mellesleg naggyá tették hazájukat.
A történelem legbiztosabb receptje a nagyságra, ha országod erőforrásait politikád szolgálatába állítod és hatalmad vagy területed növelésére használod. Még ha ezzel fenntarthatatlan birodalmat hozol is létre. Nagy Sándor százezrek haláláért felelős, mégis hősként ünnepeljük, Julius Caesar diktátor volt, de mai napig egy hónap van elnevezve róla, ahogy az utána következő Augustusról. Nagy Károlyt fél Európa meghódítása miatt nevezik Nagynak. A Napkirály túlköltekezett, de ma mégis őt tartjuk az egyik legnagyobb francia uralkodónak. A rabszolgák áldozatai árán épült piramisokat is a kegyetlen uralkodók nevéről ismerjük, akiket eltemettek benne.
Mátyás király legendája
Orbán természetesen nem hasonlítható a fenti diktátorokhoz és valószínűleg hatalmas katonai hódításai sem lesznek. Sokkal inkább mutat hasonlóságot a mi Mátyás királyunkkal, akit a magyar történelmi emlékezet nagyon magasan jegyez, holott követett el hibákat szép számmal. Rendkívül hatékony adórendszerével megnégyszerezte bevételeit, de ezzel alaposan túladóztatta az országot. Lehetőségeihez mérten túl nagy hadsereget tartott fenn és túl sok luxuskiadást engedett meg. Drága épületekre, reneszánsz kultúrára, a budai vár felújítására, átépítésére költött – ebben Orbán is jeleskedik. Külpolitikájában bizonyos tekintetben tévúton járt, mert ugyan folyton a török veszélyről beszélt, ami alatta nem vált valósággá, de mégis főként a Nyugattal háborúzott. Mohácsra tekintve márpedig inkább délen kellett volna harcolnia és nyugaton szövetséget építenie. Az ország nem tarthatta fenn uralkodása után ezt a bevételi szintet, és sokkal gyengébben várta a három évtized múlva bekövetkező török inváziót, s már nem segített, hogy Mátyás látta előre a veszélyt.
Hiába volt tehát látszólag erős az ország alatta, ez nem segített 36 évvel uralkodása után. A történelmi emlékezet mégis csak a pozitívumokat őrizte meg róla. A luxusra és túlköltekezésre úgy emlékszik, hogy az ország élen járt Európában a reneszánsz kultúra átvételében, a túlzottan nagy hadsereg erős és büszke ország bizonyságaként maradt fenn, amelynek nyugaton is tekintélye volt. A túladóztatást modern pénzügyi reformoknak tartjuk, őt pedig igazságos népi hősnek, akiről mesék szólnak. Aki ugyan sok adót szedett, de azt igazságosan tette. A magyarság úgy emlékszik uralkodására, mint az utolsó aranykorra, amikor Magyarország magyar irányítás alatt állt és európai tekintéllyel rendelkezett. Mátyás minden hibája ellenére mitikus figurává vált.
Orbáni párhuzamok
Orbán és Mátyás helyzete között rengeteg párhuzam adódik, a mítoszépítés szándéka nélkül is. Orbán politikája is a délről jövő veszélyre épül, de eközben főként a Nyugattal küzd. Ahogy Mátyás szándéka is az volt, hogy nyugati hódításai segítségével megvédje az országot a töröktől, Orbán is szinte kizárólag a migráció elleni politika erősítését várja a Nyugattól. Ez ma ugyan sokaknak hiteltelen belpolitikai jolly jokernek tűnhet, de történelmi távlatból szemlélve akár váteszi politikának is láthatják majd: már ma is kevesen kételkednek abban (ideértve az ENSZ-t és mérvadó tudományos és nemzetbiztonsági szereplőket), hogy az Afrikában és Ázsiában lévő hatalmas demográfiai többlet és a globális felmelegedés együtt történelmi léptékben nézve valóban jelent migrációs veszélyt. Ez olyan tény, mint Mátyás korában a török, még ha különbözőképpen is ítéljük meg, mikor is következik be a katasztrófa. Talán valóban több esély van arra, hogy 20 éven belül ne jelentsen komoly problémát. De hogy valamikor bekövetkezik, azt tényként kezelhetjük.
A párhuzamok itt nem állnak meg. Az Orbán kormány adóbeszedési hatékonysága nagyságrendekkel jobb, mint a korábbi kormányoké. Ezt nevezzük a gazdaság kifehérítésének, amiben sikereket ért el, csakúgy, mint Mátyás, aki a könnyen kijátszható kapuadót füstadóvá változtatta. A korábban ismeretlen szektorális különadók erősen emlékeztetnek a Mátyás korában szokatlan, nemesekre kirótt adókra.
Ott vannak aztán a beruházások. A kritikusok ugyan luxust látnak, de szavazóbázisa úgy érzékeli, hogy soha ennyi minden nem épült az országban, soha ennyit nem tettek, hogy felújítsák a régi épületeket, hogy újakat emeljenek. Történelmi távlatban itt is a pozitívumok maradnak csak meg: ki emlékszik arra, hogy melyik vállalkozók építették a Millenniumra a kisföldalattit és ki emlékszik már az akkor is – joggal – emlegetett korrupcióra?
Nemzetközi helyzet? Nézzük. A magyar kormány nemzetközi befolyása rég volt ilyen mértékű. Ezt lehet ugyan az unió gyengítéseként felfogni vagy olyan politikaként, amely történelmi zsákutcába visz, de nem lehet elvitatni, hogy Orbán politikai irányvonala sok európai vezető számára követendő példa, és Magyarországról olyan befolyásoló tényezőként beszélnek, amely jóval gazdasági súlya felett nyom a latban. Ahogy Mátyást is nagyon várt magyar királyként ünnepeltek, úgy Orbán „Magyarország magyar ország”-koncepciója is hasonló húrokat penget. Nem is beszélve a mátyási népi hős és az orbáni plebejus politika nyilvánvaló párhuzamáról.
Orbánmitológia
Orbánnak Mátyáshoz hasonlóan minden esélye megvan, hogy mitikus figurává tegye a történelmi emlékezet. Ezt az ellenzék fanyalgása vagy Európa kritikája sem tudja megakadályozni, sok esetben még erősíti is épülését, de ennek ellenére sem jön létre törvényszerűen. Az alapfeltétel azonban adott, mert
Orbán szavazói felől nézve már ma mitikus személy, aki inkább emlékeztet sikeres vallási vezetőre, mint politikusra. Követői nem kérdőjelezik meg döntéseit és szavait még ha azok ellentmondásba kerülnek is korábbi állításaival. Amit talán a korábban oroszgyűlölő szavazótábora putyinistává válása szemléltet a legjobban.
Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy az ellenzék összefog és megnyeri egy hajszállal a választásokat. Ez jó eséllyel csak egy gazdasági visszaeséshez kötve valósulhatna meg. Ez Orbánnak még előnyös is lenne, mert a győztes baloldali kormányra úgy emlékezne mindenki, mint amelyhez válság kötődik és amely megpróbálta lebontani, amit Orbán épített. Ez csak még jobban kihangsúlyozná, hogy bezzeg Orbán alatt fejlődött az ország. A történelmi emlékezet sokkal inkább ilyen, mint a földön túli erkölcsi igazság által vezérelt valami.
Az utolsó aranykor
Mátyás uralkodása volt az utolsó aranykor, amely után 150 éves török uralom és pusztuló ország jött. Könnyen lehet, hogy Orbán kormányzására is úgy fog a történelem emlékezni, mint utolsó aranykorra, amely után hosszú ideig lesz kritikus helyzetben az ország. Ahogy Mátyás Magyarországának ereje nem ért semmit Mohács idejében, úgy az, hogy ma erősnek látszik az ország, nem garantálja, hogy 30 év múlva is az lesz, vagy hogy ez elég lesz valamire az akkori történelmi helyzetben.
Az erős és központosító vezetők után mindig hatalmi vákuum, káosz alakul ki, mert az ilyenek alatt eltűnik a politikai verseny, amelyen új politikusok kitűnhetnek. Ahogy Mátyás után erősödő török birodalommal kellett számolni, úgy most a század közepére a klímaváltozástól is erősödő migrációs veszéllyel számolhatunk. Ez párosul a ténnyel, hogy 2050-re még a kormány valamilyen szintű sikere esetén is csak 7-8 millió közötti magyar marad, tehát nem sok jónak nézünk elébe. Amennyiben ez alatt még távolodunk is a Nyugattól, könnyen lehet, hogy válságról válságra bukdácsolunk majd, ahonnan visszatekintve az Orbán alatti hosszú növekedés az utolsó aranykornak tűnik majd. Orbán pedig népi hősnek.
A Gyurgyák és Lányi által bizonyosnak hitt történelmi igazságszolgáltatás tehát könnyen elmaradhat.
A történelem persze nem számítható ki, nem jósolható meg. Ahhoz, hogy Orbánból új Mátyás király váljon, rengeteg rajta kívül álló tényezőnek is szerepe lesz, mindenesetre a folyamatot kevéssé befolyásolja mai kritikusainak véleménye. Mégis, ahogy most áll a dolog: Orbán a nemzet emlékezetében nagyobb eséllyel válik majd mitikus figurává, mint gyűlölt bűnössé.
