Hősöktől maffiózókig: 16 könyv nyár végére, a Válasz Online ajánlásával
Körkérdést intéztünk külsős és belsős szerzőinkhez: mit érdemes olvasni még a nyáron? Ablonczy Balázs, Ablonczy Bálint, Ambrus Máté, Bódis András, Borbás Barna, Élő Anita, Korányi Noémi, Lányi András, Nyáry Krisztián, Papp István és Szőnyi Szilárd összesen 16 könyvet ajánl olvasóink figyelmébe.
Nincs tippetek, mit érdemes olvasni mostanában? – ezt a kérdést gyakran megkapjuk, ezért a szerkesztőségben eszünkbe jutott egy összeállítás, melyhez az utóbbi fél évben nálunk megjelent szerzőket (beleértve saját magunkat) arra kérjük, ajánljanak egy-egy könyvet a nyár még hátralevő részére, az augusztusi kikapcsolódáshoz. Lehet szépirodalom is, ismeretterjesztés is. A legnagyobb örömünkre csőstül jöttek a válaszok, javaslatok. A Válasz Online nagy nyári könyvajánlója következik.
×××
Papp István: Csodálatos töredék
Mihail Bulgakov kisregényéről
Azt mondják, az abszurd dráma a II. világháború után született meg, olyan időtlen nagyságokkal, mint Eugene Ionesco, Samuel Beckett, Harold Pinter vagy éppen a mi Örkény Istvánunk. Nem tudom van-e értelme abszurd regényről beszélni, de óhatatlanul ez a szókapcsolat jutott eszembe Mihail Bulgakov Színházi regény című, sajnos töredékben maradt, viszont így is csodálatos kisregénye után. E kötet különös véletlen folytán került a kezembe. Egy kollégám ajánlására olvastam el az orosz író Kutyaszív című művét, amely egy balul végződő orvosi/emberi kísérlet nyomán az 1920-as évek kezdődő politikai torzulására figyelmeztetett. Vagy nem. Lehet, hogy csupán fergeteges komédiát akart írni, vagy éppen lebilincselő science-fictiont. E kötet kedvet csinált az íróhoz, így amikor mandulaműtétem után egy kórházi könyvautomata előtt álldogáltam, lamentálva a Csontbrigád és Bulgakov kötete között, az utóbbit választottam. Az élmény nagyságát jelzi, hogy e könyv hatásosabb fájdalomcsillapítónak bizonyult, mint a szintetikus gyógyszerek, mert észrevétlenül elterelte a figyelmem a fájdalomról. A könyv Szergej Leontyevics Makszudovnak, a moszkvai Hajózási Híradó névtelen szerkesztőjének véletlenül megírt drámájáért, pontosabban annak színházi bemutatójáért vívott küzdelmét mutatja be. A szovjet bürokrácia, az orosz néplélek, az emberi kiszolgáltatottság és a művészi szabadság nagyszerű ábrázolása ez a kisregény, amely félúton áll a szintén befejezetlenül maradt Svejk és Sinkó Ervin remeke, az Egy regény regénye között. Nem csoda, hogy évtizedekig asztalfiókban pihent a kézirat. (Mihail Bulgakov: Színházi regény. Kossuth Kiadó, 2017)
Élő Anita: Emlékeink nyomában
Kazuo Ishiguro könyvéről
A könyv és a nyaralási könyv két külön dolog. Év közben lehet rosszat olvasni, de ha ez éppen a vízparton, netán a tengernél történik az emberrel, annál nincs bosszantóbb. A nyaralási könyv erős világú regény, amely úgy ragad magával, hogy közben elismerően csettint az ember, mert szerkesztett, filmszerű, zseniális. Kazuo Ishiguro telitalálat, tavaly a Temetetlen óriással nyaraltam, idén az Árva korunk cíművel fogok. Múlt nyáron az Artúr király halála utáni káoszba, sárkányok és ősz lovagok közé utaztam az angolul író japán származású szerzővel, idén Christopher Banks angol detektívvel nyomoztam Londonban és Sanghajban. Köszönet a Nobel-bizottságnak, mert Ishiguro 2017-es díja miatt az Európa újra kiadta ezt a régebbi kötetét is! Az Árva korunk főhőse Sanghajban volt gyermek. Tízéves korában előbb az édesapja, majd az anyja tűnt el, így került londoni nagynénjéhez. Híres detektív lesz, és visszatér Ázsiába, hogy kinyomozza élete rejtélyét. Persze Ishiguro a Temetetlen óriásban nem szimpla lovagregényt írt, az Árva korunkban pedig nem egyszerű detektívregényt, mindig kedvenc témáját, a múltat kutatja, annak viszonyát a jelennel. Legjobb történetei ugyanarról szólnak: el kell-e temetnünk az emlékeinket, hogy élni tudjunk a jelenben? Vagy éppen ellenkezőleg: újra kell értelmeznünk fontos jeleneteket, amiket akkor és ott nem értettünk, vagy félreértettünk, mert túlzottan bele voltunk érzelmileg, érzékileg gubancolódva egy helyzetbe? Az Ishiguro-regények főhősei mindig korszakhatáron mozognak. Artúr király korának éppen vége, a leghíresebb regényében, a Napok romjaiban a komornyikok ideje köszön le, itt pedig az egész világ rohan a második világháború szörnyűségeibe. Hősei emiatt fontos döntés előtt állnak. Magukba záródjanak és ne is figyeljenek a körülöttük levő káoszra? Vagy éppen ellenkezőleg, küzdjenek ellene – a sárkány titkát kutatva, vagy a bűnözőket leleplezve? Amitől Ishiguro elbűvölő, hogy mindezt egy lovagregény vagy egy detektívtörténet izgalmaiba csomagolva kapjuk meg, le sem lehet tenni, olyan feszültségben tart. (Kazuo Ishiguro: Árva korunkban. Európa Könyvkiadó, 2019)
Nyáry Krisztián: Rövidre vágva
Bodor Ádám, Pál Sándor Attila, Markó Béla és Körössi P. József köteteiről
Határidővel küszködök, Augusztus Vége a neve. Szigorúan felém tornyosul, kiüti kezemből a hosszabb könyveket. Závada Pál új regénye, a Hajó a ködben például türelmesen várja az őszt az éjjeliszekrényemen. Minden elkészült hét oldal után versekkel, novellákkal és más rövid írásokkal jutalmazom magam – most éppen ezekkel. Utazóknak, insomniásoknak is ajánlom őket.
(Bodor Ádám: Sehol) Vannak vidékek valahol a Verhovina és a Sinistra körzet között, amelyeket egyedül nem mernék meglátogatni. Szerencsére Bodor Ádám kézen fog és elkísér a Hlinka-tetőre, a pitvarszki rétre vagy a Dvug folyó mocsaras torkolatához. A nyolc év után új novelláskötettel jelentkező szerző mindenkinél jobban ismeri Kelet-Európa nyomasztóan hideg, balladás világát.
(Pál Sándor Attila: Balladáskönyv) S ha már ballada: lehet-e bármit kezdeni Arany János után a műfajjal? Pál Sándor Attila harmadik verseskötete megadja a választ: lehet, és érdemes is. Mindenestül modern versek ezek, de ezer szállal kapcsolódnak a paraszti kultúrához és a balladai hagyományhoz.
(Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy) A rendszerváltás környékén kelet-európai írók tucatjával fordultak a politika felé, elég csak a legmagasabb polcra került Václav Havelre és Göncz Árpádra gondolni. Visszaút azonban nem nagyon volt innen az irodalomba. Egy kivételt tudok: az RMDSZ egykori elnökét, Románia volt miniszterelnök-helyettesét. Melankólia klasszikus szonettformákban: ezek Markó Béla őszikéi.
(Körössi P. József: Napló romok) Csak most látom: négyből három általam ajánlott szerző erdélyi kötődésű. Ráadásul Körössi P. József az aradi születésű Réz Pállal folytatott beszélgetéseit rendezte kötetbe. A magyar irodalmi kánon Osvát Ernőhöz hasonló jelentőségű alakítójának emberi oldala tárul fel a lapokon: olykor szubjektív, néha igazságtalan, de lényegi dolgokban mindig pontos – akárcsak a Nyugatot megteremtő elődje.
Bódis András: Csúnyairodalom
Dezső András könyvéről
Nyáron az ember olvasson szépirodalmat – esetleg „csúnyát”! A Maffiózók mackónadrágban főszereplői: Badr Chakhakhiró, a Bimbi család, Brazil, Buksi, Bulgár Misi, Cinóber, Colos, Csontkezű, Csumpi, Csülök, Dzsínó, Gőte Feri, Gyurma, Hatyi, Kukker, Maki, Menyét, Nyaki, Pötyi, Ragyás Tóni, a Tralala család, Turek, Vizó és Zubó. Ezek nem antropomorfizált kutyuskák, hanem a magyar szervezett bűnözés kulcsfiguráinak bece- vagy gúnynevei. Az Index újságírójaként is ismert Dezső András olyan krimit írt nekünk a nyárra, amelyben minden történet valódi; a szerző levéltárakban porosodó, egykor szigorúan titkos rendőrségi és állambiztonsági dossziékat, periratokat dolgozott fel, korabeli újságcikkek százain rágta át magát, sok-sok öreg zsivánnyal meg exrendőrrel (illetve ezek kombinációival) beszélt, hogy elénk tárja Magyarország közelmúltját – alulnézetből, alvilági perspektívából. Ha tudni akarja, kiket gyűjtött be, sittelt le mostanában Pintér Sándor csapata, illetve kik vették körbe a hírekben szereplő Portikot, Prisztást, Roháčot, lapozzon bele a tényirodalom eme friss gyöngyszemébe. És nyugodjon meg: ezek az alakok ma is itt élnek köztünk. Ha meg nem haltak. (Dezső András: Maffiózók mackónadrágban. 21. Század Kiadó, 2019)
Ablonczy Balázs: A monumentum
Bartha Ákos könyvéről
A kötettel talán egy aprócska baj van mindösszesen: nincsen strandkiadása, mint a Cosmónak. Ha mostani formájában magunkkal visszük a partra, ballasztként kiváló (nem viszi el a szél a napernyőt, ha a tövéhez tesszük), rá lehet rakni a holminkra, amíg a vízben vagyunk: garantáltan csak két ember tudja elvinni a pénztárcánkat. De ez ne riasszon el senkit. Bartha Ákos hatszázötven oldalon, több ezer lábjegyzettel alátámasztva olvasmányosan göngyölíti fel a 20. század egyik nagy történelmi legendáját. Bajcsy-Zsilinszky Endréről majd’ minden magyarországi településen van elnevezve köztér, pályája példázta a magyar progresszió diadalát a század közepén, amennyiben az egykori fajvédő megtért a baloldalhoz és a népfront előhírnöke lett. Most kiderül, hogy semmi sem úgy van. Bartha nemcsak jól és némi fanyar humorral ír, de teljes korrajzot is ad; betekintést kaphatunk egy jelentős egóval, de mégiscsak valamelyes karizmával rendelkező közéleti szereplő életébe, és mindent, de mindent megtudhatunk arról, hogy hogyan működött az esküdtbíráskodás a dualizmus Magyarországán, és mi is az a rétöntözés. A szerző még azt is elmondja, hogy ama nevezetes, 1944. március 19. reggeli tűzharcban a volt huszártiszt-politikus jobbára a saját fürdőszobai kályháját lyuggatta át pisztolyával, a németekben kevés kárt tett. Miközben ő maga súlyosan megsebesült, és életét egy zsebben tartott ötpengős mentette meg – természetesen a pénzdarab is látható a kötetben. A kötet egyik legtanulságosabb része az utóélet bemutatása, amely napjainkig húzza az ívet: az özvegy Bajcsy-Zsilinszkyné harcát férje emlékéért, a történetpolitikai küzdelmeket és a rendszerváltás utáni apályt; benne emberi kicsinyességekkel, lehallgatásokkal és emésztő gyűlöletekkel. A könyvet lapozva fel sem tűnik, hogy tudományos művet olvasunk. Irtóztató munka volt, de valakinek ezt is meg kellett csinálni. (Bartha Ákos: Bajcsy-Zsilinszky Endre – Életút és utóélet. MTA BTK, 2019)
Borbás Barna: Hollywoodi őstörténet
Muszatics Péter könyvéről
Perverz dolognak tűnhet doktori dolgozatot ajánlani vakációs olvasmánynak, de pánikra semmi ok: Muszatics Péter munkája remek stílusban írt, gazdagon illusztrált könyv, amit bátran ajánlok mindenkinek, akit eddigi élete során legalább két percig lekötött Hollywood őstörténetének magyar szála. Mert nem legenda, hogy a tengerentúli álomgyár alapjait részben magyarok tették le. A „kötelezőt” talán mindenki tudja: a Paramount Picturest alapító Adolph Zukor, a 20th Century Foxnak nevet adó William Fox (szül. Fried Vilmos, Tolcsva fia), az alapfilmeket rendező Kertész Mihály és George Cukor – és még sorolhatnánk. Muszatics Bécs, Budapest, Hollywood c. könyve továbbmegy a kulcsszereplők funfact-szerű felsorolásán, és egészen hihetetlen összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Nem kevesebbet állít, mint hogy az amerikai civilizációt reprezentáló Hollywood részben itt, Ausztria-Magyarországon született, a bécsi világszínházban és Pesten. „Ausztria-Magyarország öröksége a filmek és tévésorozatok százaiban, egy-egy gegben, szófordulatban, stíluselemben, öntudatlanul használt rendezői beállításban vagy színészi gesztusban hat” – szól a szerző egyik tételmondata, és munkája lényegében ennek alátámasztása számtalan példával. Kis túlzással azt mondhatjuk, a milliárdos bevételű Marvel-képregénymozik genezisét sem érthetjük meg a lehengerlő, érzéki, profán barokk világszínházak nélkül. Nem akarom a poénokat, összefüggéseket lelőni, a lényeg, hogy reveláció volt nekem ez a könyv, fontos kulturális élmény, még akkor is, ha a hőskorszak sok filmjét nem is láttam. (Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood – Ausztria-Magyarország hatása Hollywoodra. Kossuth Kiadó, 2018)
Lányi András: Olvassunk verseket!
Takács Zsuzsa, Oravecz Imre és Kemény István köteteiről
Hogy akadnak közöttünk, akik szóba hozzák, vagyis jól megválogatott szavakkal utalnak arra, ami nekünk, többieknek csak fojtogatja a torkunk, szerintem felszabadító érzés. Mintha azt üzennék, hogy a kiút, a vigasz, a mentség, amire gondolni se merünk, és amit ők is hiába keresnek, mégiscsak létezik, még ha elérhetetlen is. Ilyesmit éreztem mostanában Takács Zsuzsa (A vak remény), Oravecz Imre (Távozó fa), legutóbb pedig Kemény István (Nílus) kötetével a kezemben. Nem tudom persze megmondani, hogy mit éreztem, mert ha tudnám, verseket írnék. Olvassunk legalább! Abban a balesetben, hogy magyarnak születtem, mindig is ez volt a legjobb, hogy eredetiben olvashattam Aranyt, Adyt, József Attilát, Berzsenyit. És lassan megtanultam, melyiket mikor: Balaton-felvidéki alkonyathoz, öngyűlölethez, éjszakai felriadáshoz mi illik, jelzi a belső sommelier, megfelelő bort a megfelelő fogáshoz. Jó tudni: költőietlen korunkban, szanaszét hazudott anyanyelvünkön, kerülgetve az egykori „szellemi élet” helyén keletkezett gödröket és árkokat, a magyar költészet folytatódik, teljesen céltalanul, és ez még jót is tesz neki, azt hiszem. Mármint hogy a kitüntető közfigyelem többé nem a költőkre irányul; nem kapnak szobrot, nem várományosai utcaneveknek. De közben nagy versek születnek, csak szólok, és ami megörökítésre érdemes, az a kevés, az megvan megint. Hogy Keménynél maradjak – friss élmény –, a Rakpartos ballada oda kerül majd A Duna vallomása, A Dunánál meg a Hídavatás mellé. (Hol kerül hová, basszus? A nemzet emlékezetében? Ne röhögtess.) A Növényevők dalát felolvashattam volna azon az Európa-konferencián, ahová nem mentem el. Patai második énekét pedig tényleg felolvasom ősszel a diákjaimnak. A Zsidókeresztény társast, hát azt bármikor. A terv meg ismét rádöbbent, hogy az istenes-istentelen versek a magyar líra egyik legerősebb vonulata. A Nílust lehet, hogy megtanulom kívülről.
Ablonczy Bálint: Hazajáró lélek
Cs. Szabó László írásairól
Előfordul, hogy egy nyári olvasmányt nem azért szeretünk, mert elandalít, hanem éppen ellenkezőleg: azért, mert felráz. Cs. Szabó László a párizsi Irodalmi Újságban megjelent cikkeinek válogatása az önelégültségre hajlamos olvasót észhez téríti: őt olvasva az ember nem győz csodálkozni, mennyi mindent nem tud. A már a két háború között is neves esszéista, a Magyar Rádió irodalmi osztályának egykori vezetője 1949-ben menekülni volt kénytelen hazájából. Közönség nélkül óhatatlanul csökken az alkotókedve, gondolhatnánk. Cs. Szabó azonban a BBC munkatársaként, az emigráció egyszemélyes repülő egyetemeként is ontotta magából remek stílusú, elképesztő műveltségről tanúskodó esszéit – egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig. A túl sok tudás lehetne nyomasztó, de Csé, ahogy barátai szólították, soha nem fölényeskedik az olvasóval. Inkább mesél, ki-ki szól a sorok közül, szelíd (ön)iróniával és asszociációkkal hozza közel hozzánk a művészeket meg műveiket. Témaválasztása, akár az élete: számára magyarság és Európa szembeállíthatatlan kulturális egység. A kolozsvári református kollégium diákja élete végéig siratta az elvesztett édenkertet, de az örök trianoni gyász szemfödője soha nem takarta el előle civilizációnk szépségeit. „Szamos a Szajna oldalága / ha térképeznek angyalok / s ahol Mátyás járt oskolába / amott ered a Rue Jacob” – írta Párizst és Kolozsvárt egyszerre megidéző versében. (A szép város.) A kötetben közölt esszékben Shakespeare-ről, Proustról, Charlotte Brontë-ről olyan igénnyel ír, mint Krúdy Gyuláról, Tamási Áronról vagy Szabó Lőrincről. Cs. Szabót hidegen hagyják a divatok, a klikkek és a politika, csak a minőség érdekli. Ki mondta, hogy egy réges-régi írásokat közlő esszékötet nem lehet aktuális? (Cs. Szabó László: Hazajáró lélek, válogatta és szerkesztette Szakolczay Lajos, MMA Kiadó, 2018.)
Szőnyi Szilárd: A mesélés nagymestere
Heltai Jenő kötetéről
Mindenki ismeri a nevét, de ma már alig olvassák. Pedig annak idején a legnagyobbakkal emlegették egy társaságban. Például Csáth Géza, midőn rögzítette, hogy a XX. század elejére megszületett a majdani kabaré alapjául is szolgáló budapesti nyelv. „Bródy Sándor, Heltai Jenő Molnár Ferenc. Ők látták meg legtisztábban, ami ennek a fővárosnak életében speciális” – írta a pályatárs 1909-ben. Vagy a nemrég elhunyt Dés Mihály, aki különösen izgalmasnak nevezte a Karinthy, Molnár, Heltai, Szép Ernő, Rejtő, Örkény által jegyzett „hol szellemesen könnyed, hol fanyarul groteszk, hol pedig harsányan abszurd irodalmi hagyományt, melyet – tudva tudván, vagy mit sem sejtve – bizony a zsidó humor éltet.” Heltai igazgatta a Víg-, a Belvárosi, majd a Magyar Színházat, neki köszönhetjük a János vitéz dalszövegeit, írt verset, regényt, színjátékot. Egyperces tárcanovelláinak kedvelt alakjai Népszínház utcai hősszerelmesek, sikkes masamódlányok, teltkarcsú Világédesek, akik „negyedik számú mosolyukkal (angyali búcsúmosoly félbalra)” ejtik rabul ábrándos lovagjaikat. Szerzőnk a mesélés művésze, akinek feszes, lendületes kisprózája a tömörség zsinórmértéke; egyúttal annak mestere, hogyan tanúskodhat egy mégoly rövid vagy abszurd csattanóval záruló történet az emberi természet feneketlen mélységeiről. Nyolcvanhat évesen hunyt el, 1957-ben. Sírjára sokan helyeztek kavicsot. Lehet, hogy az egyiket éppen Örkény István. (Heltai Jenő: Abu Majub bolhája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981, antikváriumban, interneten kéz alatt még kapható)
Korányi Noémi: Túléléstörténet
Závada Pál regényéről
Hiába ismert történet a Weiss-család 1944-es menekülése a németek által elfoglalt Magyarországról, mégis lebilincselő olvasmány Závada új regénye. Weiss Manfréd örökösei, a hat gyerek és házastársaik a magyar gazdasági élet legbefolyásosabb szereplői voltak, akik tőkéjük és tehetségük miatt a politikai elithez is szorosan kötődtek. Már közvetlenül a háború után komoly vitát váltott ki – például Zsolt Béla és Fenyő Miksa közt –, hogy árulás volt-e a család részéről, hogy a nácikkal alkut kötve, vagyonukért cserébe majdnem ötven családtag távozhatott a semleges Portugáliába és Svájcba, miközben itthon zsidók százezreit hurcolták el haláltáborokba. A regény sem ad egyszerű választ, de fölvet újabb kérdéseket, amelyeken nemcsak életveszélyes helyzetekben gondolkodhat el az olvasó. Az addigra már a lágert is megjárt Chorin Ferenc döntésének jogosságát, hogy megmenti a saját és rokonai életét, nem sokan vitatnák, de ki tudja megmondani, hogy mikor kellett volna korábban abbahagyniuk az együttműködést a rendszerrel? Hiszen a családtagok közül többen főrendi házi tagok voltak, és a csepeli gyár a náci Németország hadiiparával is kapcsolatban állt. A tragikus történelmi eseményeket Závada három – bár erre a regényből nem jönnénk rá – kitalált szereplő szemszögéből meséli el, akiket a politikai helyzet mellett ugyanannyira nyomasztják bonyolult szerelmi ügyeik is. Aki Závada regénye után a rokonság történetének részletesebb – és egy valódi szerelemről is szóló – történetére kíváncsi, folytathatja az olvasást Weiss Manfréd unokájának, Szegedy-Maszák Marianne-nak a könyvével. (Závada Pál: Hajó a ködben, Magvető Kiadó, 2019)
Ambrus Máté: Johnson receptkönyve
Boris Johnson könyvéről
Nyárvégi olvasmányként egy olyan Churchill-könyvet ajánlok, amely nem Churchillről szól, sokkal inkább a szerzőről, Boris Johnsonról. 2015-ben jelent meg a magyar kiadás, és sokaknak csalódást okozhatott, mert a szivaros Winstonról túl sok újat nem tudhattunk meg. Miért érdemes belelapozni mégis? A legkézenfekvőbb válasz, hogy a szerző heteken belül az Egyesült Királyság miniszterelnöke lehet, vagyis lesz. Betekinthetünk a politikai boszorkánykonyhájába és láthatjuk, hogy hogyan jutott el a Downing Streetig. Esetleg azt is, hogy mire lehet számítani tőle az elkövetkező években. Johnson a könyv előszavában álszerény kijelentést tesz, hogy ő Churchillnek még a sarujaszíját sem… – mégis nyilvánvaló, hogy magát egy újgenerációs Winstonnak látja. Johnsont a PR Churchill izgatja leginkább. Hosszasan foglalkozik a háborús miniszterelnök retorikájával; saját beszédei igazolják, hogy sikerült ellesnie a fortélyokat. Ennél egyértelműbb a hasonlóság a régi és az „új Churchill” stílusában. Johnson oldalakon keresztül hangsúlyozza a különcség átütő erejét. Véleménye szerint Churchillt a keménykalapja, ódivatú viktoriánus öltözéke és polgárpukkasztó megjegyzései tették egyedivé. Johnson szerint az angol nemzettudat a különcség és a humor alapján áll, ezek jelentek meg az allegorikus John Bull figurájában. Johnson megnyilvánulásai az általános normák ellen vannak: gondoljunk csak a Hillary Clintonra tett megjegyzésére vagy egyéb szexista, illetve a brit birodalmi tudatot tükröző rasszista kijelentéseire, amelyekkel Temzét lehetne rekeszteni. Churchill a példakép, a róla írott mű pedig egy receptkönyv. Johnson nemcsak érzésre szórta kondérba az alapanyagokat, hanem szóról szóra követte az útmutatót, így sikerült tökéletes Winston 2.0-vá válnia. (Boris Johnson: A Churchill tényező: Hogy csinál egy ember történelmet? Akadémiai Kiadó, 2015)
Szerkesztette: Borbás Barna
Nyitókép: Milena Boniek / AltoPress / PhotoAlto / AFP
