Most van itt a vége: a Fideszt meg lehet verni, de a rendszer már leválthatatlan
A Válasz Online indulásakor azt ígértük, olyan újságot készítünk, amely a szabadságot alapértéknek, az erkölcsi normákat – úgy is, mint „Ne lopj!” – felülírhatatlannak tartja. Ebből a vállalásból az is következik, hogy szólunk, ha korszakhatárhoz érünk. Márpedig az elmúlt hetekben a „Mészáros és Vidéke ÁFÉSZ” minden eddiginél aktívabbnak bizonyult stratégiai területeken: energetikai hódítóútra indult a Tigáz felének megszerzésével (ismeretlen eredetű forrásból), benyelni készül az informatikai piac zászlóshajójaként jegyzett T-Systems Magyarországot (egyelőre nem tudni, milyen pénzből), illetve az MKB után a Takarék-csoportban is látható tulajdonossá vált – és pályázik a Budapest Bankra. Röviden arról van szó, hogy a Fidesz nevű erőcsoport a kezdeti, nem eleve bűnben fogant „szuverenitásháborúját” gazdasági megszállássá lényegítette át. 2019 nyarára jutottunk el oda, hogy berendezkedése szinte teljes. Azaz: a pártot még le lehet győzni egy-egy választáson, ám maga a rendszer demokratikus eszközökkel már leválthatatlan.
Akadnak, akik szerint egy publicisztika mottó nélkül, olyan, mint a Dallas Jockey nélkül. Jöjjön hát egy mottó – nem az irodalmi fajtából, hanem a tények világából. Régóta hírlik, hogy Mészáros Lőrincnek nemcsak egy bankja van (MKB), hanem egy másikban is tulajdonos (Takarék), de ezt senki nem bizonyította semmivel. Eddig. Ami még pikánsabbá teszi a valóságot, hogy ez a két pénzintézet épp verseng egymással. A Felcsút kontra Felcsút csata arról szól, hogy melyikük privatizál egy harmadik piaci szereplőt (Budapest Bank) – mielőtt mindegyikük egymásba olvad. Kis magyar államkapitalizmus 2019-ből. Részletek alább. Mottó vége.
×××
Aki figyelt, tudja, hogy Orbán Viktor a 2010-es fülkeforradalom után szuverenitásháborút hirdetett. Még nem Brüsszelre meg Sorosra volt kihegyezve a sztori, hanem úgy általában az új kormány mozgásterét üzleti-ideológiai alapon szűkítgető, jellemzően külföldi lobbicsoportokra. „A dolog úgy áll” – hallhattuk –, hogy addig nincs magyar szabadság és hatékony országlás, ameddig a stratégiai iparágakból nemzetközi gigászok szedhetnek sokmilliárdos menedzsmentdíjat. Ameddig a hazai bankrendszerben és médiában 50 százalék fölötti lehet az idegen befolyás. Ameddig ideiglenesen nálunk állomásozó, a nyelvünket sem beszélő, MSZP–SZDSZ-barátságra optimalizált német/osztrák/francia közszolgáltatócég- és bankvezérek akadályozhatják a népbarát kormányzati döntések „végrehajtódását”.
„Nekünk Magyarország az első. És csak a második a Lajos”
Eljött tehát a nemzet érdekeit hangsúlyozó aktív állam korszaka, melyhez több fideszes önkormányzat is hozzátette a maga szorgalmát. Születtek a mából nézve védhető, akceptálható, illetve ostoba döntések is – előbbiekhez szokás sorolni a Fővárosi Vízművek visszahódítását, az E.ON magyarországi gázüzletágának megszerzését, a Molban lévő orosz csomag „hazamenekítését”, utóbbihoz meg például a külföldi cafetéria-vállalatok csillagászati költségű kiebrudalását.
Tehát: 2010 és 2014 között alapvetően a közösségi tulajdonba vétel volt az orbáni szuverenitásháború elsődleges eszköze. Ha a szükség úgy hozta, az ártárgyalásokat erőteljes központi nyomásgyakorlás kísérte – olyan extrém esetek is előfordultak, amikor a háttérből fegyveres NAV-ellenőrök segítették a kormány érdekérvényesítő lépéseit. Például a Brüsszelből érkező EU-pénzek kifizetését és dokumentációját kezelő, magyar tulajdonú, de még a szoci időkben bebetonozott Welt 2000 Kft. államosításakor. A cég egyik tulajdonosa bele is halt a dologba – a dráma legvége azonban nem ez lett. Hogy mi, később áruljuk el.
A lényeg, hogy a 2010 utáni „több mint kormányváltás” egyértelmű tulajdon-átrendeződésekkel járt. Ám akkoriban még nem lehetett bárkiből valaki (értsd: gázszerelőből csilliárdos). Még nem metakommunikálta a miniszterelnök, hogy hatalmában áll Csányi Sándornál vagyonosabb entitásokat teremteni a semmiből – másodpercek alatt. Úgy tűnt, megelégszik választott pozíciójával; nem úgy akarja javítani a kormányzás hatékonyságát, hogy a felülről szervezett „Felcsút Zrt.” lesz a legnagyobb munkáltató a rendelkezésünkre álló 93 ezer négyzetkilométeren.
Tehát még nem magánemberek annektáltak komplett iparágakat a nemzeti politika és a kereszténységvédelem örve alatt, hanem maga a „köz” volt a legfőbb felvásárló.
Az állami vagy újraállamosított vállalatok tenderein ugyan sokszor nyert az összefoglaló néven csak „Simicska Lajosként” emlegetett gazdasági társaság, de ezt szükséges rosszként könyvelte el a nagyérdemű. „A jó király mellé mindig kell egy vadászgörény” – nyugtatgatták magukat a Fidesz-hívek. Nem volt nehéz dolguk: Gyurcsány és Puch Laci bácsi rendszerében még hívószavak szintjén sem kínálkozott esély a közösségivagyon-gyarapításra meg a szuverenitás-visszaszerzésre. És nem mellékesen: a nép amúgy is hajlamosnak bizonyult elfogadni, hogy a politikai kampányok pénzbe kerülnek, a pártok tehát keresik a kis- meg a nagykapukat, gyűjtögetnek, ahogy tudnak – feketén, fehéren, tarkán.
„Nekünk Magyarország az első. Meg, hogy legyen egy új, stabilabb Lajos”
Aztán 2013-ban következett egy kegyelminek látszó pillanat: amikor a parlament elfogadta a kampányfinanszírozási törvényt. Ennek nyomán ugyan „kikelt” egy csomó kamupárt, de a jogszabály eredeti üzenete mégiscsak az volt, hogy a politikai erőknek többé nem kell lopniuk, hiszen a működésük mellett a választási plakátjaikat, videóikat, gyűléseiket is fizeti az állam. Ugyanebben az időszakban kezdték pletykálni az úgynevezett felsőbb körökben, hogy „Viktor hamarosan levágja magáról Lajost”. Mert már neki is terhes, hogy az államigazgatás egyes csúcsfejei ide is, oda is lojálisak. De főleg oda. Minden együttállni látszott tehát ahhoz, hogy a politikusok többé ne akarjanak bizniszelni, az üzletemberek pedig ne tudják egy-egy telefonhívással irányítani a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat – arra hivatkozva, hogy kötelező pártfeladat az úgynevezett hátországépítés.
Csakhogy végül semmi sem úgy történt, ahogy mi, Mórickák elképzeltük. 2014 legelején jött az információ, hogy egy miniatűr magyar pénzintézet, az azóta bedőlt Széchenyi Bank (amelyben az aktuális lajosista Fidesz-holdudvar többségi tulajdonos, az állam meg kisebbségi) felvásárolná az osztrák Raiffeisen itteni leányát. Tehát egy sneci egy cápát. Ez az attrakció végül elmaradt. Becsapódott ugyanakkor egy másik hírbomba: az állami Magyar Villamos Művek gázvezeték-kapacitásokat játszott át egy MET nevű, offshore-érdekeltségek által frontolt társaságnak. Később kiderült, hogy régebbi, 2012-től 2015-ig tetőző, magyar-orosz hátterű ügyletről volt szó, amelyből viszont Simicskát kihagyta a felvilág. És a tulajdonosok annyi pénzt kerestek vele, amennyit egyben talán még „a Lajos” sem láthatott soha.
Senki nem értett semmit. Akkor vége a Simicska-világnak, vagy csak most kezdődik igazán? Miért mennek tovább a politikaközeli óriásbizniszek, ha egyszer a miniszterelnök a kampányfinanszírozási törvénnyel mindent kitisztított, azaz a pártoknak elvileg nem kell pénz a szürkezónából?
A fenti kérdésekre végül a 2015 eleji Orbán–Simicska-összeveszés, illetve az azt követő időszak adta meg a választ. Annyi történt, hogy a legnagyobb állami közbeszerzések visszatérő győztese hirtelen Mészáros Lőrinc és utász szövetségese, a Duna Aszfalt-tulajdonos Szíjj László lett. A Lajos helyett új, stabilabb „Lajosok” jöttek, noha, nem győzzük hangsúlyozni, a párt- és kampányfinanszírozást már mindenestül megoldja az állam, elvileg tehát nem is lenne szükség ilyesfajta kisegítőkre. Akkor meg pontosan mire kell az a temérdek zseton? Már halljuk is odaföntről, hogy „a nemzeti nagytőke kialakítása és megszilárdítása végett”.
Úgynevezett „nemzeti nagytőkét” persze úgy is lehetne kreálni, hogy a magyar állam világnézettől függetlenül, kvázi normatív alapon próbálja segíteni, külföldi piacokhoz, nemzetközi versenytapasztalatokhoz juttatni a magyar tehetségeket. Ám Orbán Viktor valamiért nem tehetség-, hanem lojalitásalapon szelektál. Az általa helyzetbe hozott bizalmi kör ráadásul olyan haszonkulccsal kezdett dolgozni, amilyenről Simicska legfeljebb álmodott.
Ezt nem érzések, benyomások, hanem egzakt pénzügyi adatok alapján mondjuk – illetve bizonyítottuk ebben a cikkben. Igen, teljes meggyőződéssel, a későbbi sajtóperek kockázatát is vállalva állítjuk: a miniszterelnökhöz családilag vagy felcsútilag köthető gazdasági érdekeltségek ma öt-hatszor intenzívebben szívják a közpénzt, mint a régi Simicska-cégek, illetve más, egyébként szintén Fidesz-kompatibilis erőcsoportok.
Az ilyen adatok pedig önmagukban igazolják a – tényleges piaci verseny hiányából fakadó – monopoljáradék létét, és ezzel indirekt módon a rendszerszintű korrupciót is. Punkt.
Adódik a kérdés: mit kezdenek Mészárosék, illetve a felcsúti üzletember felettes és alattas énjei az adófizetők csőréből kiénekelt tíz- és százmilliárdokkal. A 2018-as választásokig csak annyi látszott, hogy a pénzek egy része titokzatos magántőkealapokba kerül, amelyekre tőzsdei gigavállalatok épülnek – utóbbiak aztán kapitalista keretrendszerben, de újabb uniós és állami eszközök, hitelek segítségével bővítgetik portfóliójukat. Vettek médiumokat, turisztikai érdekeltségeket (Hunguest Hotels-szállodalánc, Balatontourist-kempinghálózat), alapítottak élelmiszeripari feldolgozóüzemeket (Viresol, Kall Ingredients), és közben valahogy azért egy bank (MKB) is beleesett a kiskosárba. Mivel a klasszikus piacban hívő szakembereknek ez a modell idegen, a mindinkább Mészáros Lőrinc körül sűrűsödő Nemzeti Együttműködés Rendszere foglalkoztatni kezdte a balliberális időszak legkiválóbb pénzmíveseit (erről ebben a cikkben olvashat), továbbá rehabilitálta a letűnt Simicska-éra egykori tisztjeit is (részletek itt). Megadta tehát nekik a munkavégzés szabadságát, „mindössze” el kellett fogadniuk, hogy a táplálékláncban Mészáros alatt van a helyük, illetve többé nem ártják bele magukat a nagypolitikába.
„Nekünk Magyarország az első. Főleg, ha a miénk”
Mindazonáltal a 2018-as választásokig csak annyit lehetett magabiztosan állítani, hogy rendszerszintűvé vált Magyarországon a korrupció. Ha egy pillanatra kizárjuk – az egyébként meggyőződésünk szerint felülírhatatlan – erkölcsi normákat, most akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy „na és?”. Mondhatnánk, hogy az egész világon, a művelt Nyugaton is össze-összefonódik a gazdaság meg a politika, vannak továbbá titkosszolgálatok, amelyek szintén kavarnak mindenféle „egyéb célokra” szakosított, a piaci működés logikáján kívül eső fedőcégekkel. Nem ezt kell tehát nézni, hanem, hogy Orbán Viktor közben geopolitikai tényezővé emelte Magyarországot, ráirányította kontinensünk figyelmét az illegális migráció veszélyeire, illetve kiszabadította nyelvünket a politikai korrektség börtönéből. Ilyesmiket szoktak mondani például azok a kereszténydemokraták, akik nem a „Ne lopj!” és egyéb parancsolatok szemüvegén keresztül tűnődnek a jelen kihívásain.
Csakhogy. A tavalyi újabb Fidesz-kétharmad után ledőltek a díszletek: kiderült, hogy egy „láthatatlan kéz” bármikor képes átrendezni a NER belső tulajdonviszonyait. Hogy a „nemzeti nagytőkések” legfeljebb cégjogilag tűnnek önálló tényezőnek – ideig-óráig –, a valóságban viszont saját akarat nélküli technikai végrehajtók. Mintegy vezényszóra jött létre például a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA), amelybe szinte minden érintett „üzletember” felajánlotta az évek alatt felépített, százmilliókat, milliárdokat érő magánvállalkozásait. Aztán a szemünk előtt zajlik a TV2 fenntartóváltása: Andy Vajnával a haláláig eljátszatták, hogy övé a kereskedelmi csatorna, ám a G7 gazdasági portál bizonyította, hogy már két éve eladta az egész kócerájt. Most épp a Takarék-csoport feje, Vida József veszi a nevére a tévét, de a tranzakcióhoz szükséges döntéseket jellemzően Mészáros Lőrinc tőzsdei cégeinek Andrássy úti főhadiszállásán, a felcsúti alkirály által alkalmazott ügyvédek és menedzserek közreműködésével hozzák meg. Ilyen előzmények után nyilván azon a Jászai Gellért-féle bejelentésen is csak kacagni tudunk, hogy immár ő a T-Systems Magyarországot felzabáló 4iG-kishal főrészvényese – miközben Orbán Viktor a deal előtt személyesen egyeztetett az informatikai nagyhalat szíves megvételre kínáló Deutsche Telekom vezérigazgatójával.
A NER idegenlégiósai, avagy „balliberális” üzletemberek a Fidesz-holdudvarban | Válasz Online
Ahogy írásunk mottójában már emlegettük, a hazai bankrendszer „magyarítása” ugyancsak bábozásba látszik torkollni, miközben elvileg ugye komoly dologról van szó. A minap a KESMA-körbe tartozó Világgazdaság is megjelentette, hogy a közeljövőben privatizálandó Budapest Bank legesélyesebb vevőjelöltje az MKB vagy a Takarék-csoport. Előbbi nagyrészt már Mészáros Lőrincé – valószínűleg csak azért 48,62%-ban, hogy a pénzintézeten keresztül jogszerűen és biztonságosan tudja hitelezni saját egyéb vállalkozásait. Arról, hogy ugyanő időközben a Magyar Takarékszövetkezeti Bankban (MTB) is látható tulajdonossá vált, egyelőre nem tájékoztatta a bábszínház közönségét.
Helyette megtesszük most mi: a cégbírósági dokumentáció szerint az MTB április 25-i közgyűlésén 78,7 százaléknyi részvény birtokában szavazott a Magyar Takarék Befektetési Zrt. képviselője. Azóta ez utóbbi vagyongazdálkodó is tartott egy közgyűlést – május 29-én –, melynek jelenléti ívén 12,5 százalékos hányaddal szerepel a Mészáros Lőrinc és neje által ellenőrzött Talentis Group. Tehát a Budapest Bank magánosítási folyamatának nyertese a felcsúti család által résztulajdonolt MKB, vagy az ugyancsak a felcsúti család által résztulajdonolt MTB lehet – miközben az elemzők egyébként arra számítanak, hogy ez a három pénzintézet a ciklus végére úgy összeépül majd, mint három kicsi legó.
A 2018-as választás azonban nem csak amiatt jelentett korszakhatárt, mert az imént citált tények után komoly ember nem hiheti el, hogy a „nemzeti tőkésosztály” önálló gazdasági döntésekre hajlandó, magabíró emberekből áll. Ami még ennél is súlyosabb, hogy Orbán Viktor szuverenitásháborúja mára szintet lépett:
a korábban a nemzetstratégiai jelentőségű iparágak köztulajdonba vételét (esetleg erős állami kontroll melletti tőzsdére vitelét) szorgalmazó NER hirtelen elkezdte „hazahordani” a hazát. Igen, 2018-ig úgy látszott, csak szemezgetnek a közös értékeinkből, mostanra azonban a teljes megszállás körvonalai is kirajzolódtak.
A leegyszerűsített valóság valahogy úgy nézhet ki, hogy nyomtattak egy országos céglistát, majd bekarikázták azokat a magánvállalatokat, amelyeket szabályozói irányból szuttyongatni – vagy épp segíteni – tud a kormányzat. Aztán azokat az egységeket is megjelölték, amelyek input vagy output oldalon a magyar állam partnerei tudnak lenni. És ami még nem az övék, azt elkezdték szépen összevásárolgatni – azokon a bizonyos magántőkealapokon keresztül, amelyeket jó eséllyel a közbeszerzésekből kinyert monopoljáradékokkal (azaz a „mi pénzünkkel”) töltöttek fel. És ahogy írtuk, az MKB és a Takarék-csoport után hamarosan ráúsznak a Budapest Bankra. A T-Systems birtokában pedig összedrótozzák magukat az állam minden rendű és rangú szervével. A Mátrai Erőmű egy ideje már náluk van, majd nemrég beszálltak a MET mellé a Tigáz-földgázelosztóba is, és további energetikai, közszolgáltatási hódításokra készülnek. Mindezzel közvetve megüzenik a magyar tehetségeknek, hogy építsd csak fel a cégedet, csinálj jó számokat, és akkor eljöhet a Kánaán: azaz felvásároltathatod magad a Mészáros-csoporttal. Néhány bekezdéssel ezelőtt beharangoztuk, hogy kiderül majd a végére, mi történt a 2010 után különös kegyetlenséggel államosított Welt 2000 Kft.-vel – pontosabban a cég másik, életben maradt extulajdonosával. Hát nem bejelentette Jászai Gellért, hogy mostantól a 4iG ernyője alatt együtt menetel az egykori közellenséggel, Galambos László Péterrel?
Ez veszélyes! – mondhatnánk a Soros György-ellenes kampányfilmek drámaiságával. Mert ha Orbán Viktornak jogában állt tulajdonviszonyokhoz nyúlni, szuverenitásháborút indítani saját mozgástere bővítése érdekében, ha okkal hirdethetett harcot az őt bénító nemzetközi gigászok sokmilliárdos menedzsmentdíjai ellen, akkor leendő politikai versenytársai sem érhetik be erőtlen kardcsörtetéssel. Nekik, ha kormányozni akarnak, először vissza kell foglalniuk a hazát a mai miniszterelnök monopoljáradékos „mozgatottjaitól”. Akik, ha minden így megy tovább, 2022-re a magyar bankrendszer, az energetika, az informatika, a teljes élelmiszeripari vertikum és a turisztikai ágazat tartóoszlopai lesznek. És még sorolhatnánk.
Az ő semlegesítésük viszont jogállami keretek között körülbelül olyan sikerrel kecsegtet, mint az Orbánék által tíz éve beígért elszámoltatás. Pont semmilyennel. A hatalmi pártot tehát még akár le is lehet győzni egy-egy választáson, ám mostantól ez a rendszer demokratikus eszközökkel már-már megdönthetetlen.
Hogy mi következik mindebből? Nem tudjuk. Az viszont biztos, hogy ezek után az egyik legfontosabb össznemzeti ügy a Fidesz önmérsékletre kényszerítése. Megfékezése. Belülről vagy kívülről. Szelíden. Nem akarunk forradalmat.
Borítókép: NurPhoto/Beata Zawrzel
