Így lett vége: a Heti Válasz bezáratásának igaz története
A frissen kinevezett ügyvezető utasítására 2018. augusztus 3-án szűnt meg a maradék újságírói tevékenység is a Heti Válasz szerkesztőségében. Azt, hogy pontosan hogyan lett vége az ország második legnagyobb közéleti hetilapjának, azóta sem mesélte el senki. Mostanáig.
Olvasóink tudják, hogy csak akkor jövünk elő a Heti Válasz-os múlttal, amikor muszáj. Például amikor az archívum és a márkanév biztonságba helyezésére tett kísérletünk egy nagyobb erőcsoport beavatkozása miatt kudarcot vall – meggyőződésünk, hogy a magyar sajtótörténet e darabkája a köz ügye is. Most nincs rendkívüli helyzet, „csupán” évforduló: 2018-ban ilyenkor kellett befejeznünk a munkát az előző szerkesztőségünkben. Ezért úgy határoztunk, hogy először és utoljára, részletesen megírjuk az újság bezáratásának történetét. Nem az önsajnáltatás miatt, hanem egyrészt azért, mert máig sokan kérdezik, hogy mi történt pontosan (az imént linkelt cikkben meg is ígértük, hogy erre választ adunk), másrészt azért, mert ügyünknek van rajtunk túlmutató tanulsága. Talán nem is egy.
Az alábbi írás nem szenvtelen tényközlés és nem is 20 újságíró közös nyilatkozata. Egyetlen tanú voltam a sok közül, a történeteket saját feljegyzéseim és persze rengeteg beszélgetés nyomán rekonstruáltam. A szövegezésnél Bódis András segített pontosításokkal, tanácsokkal. A célom az volt, hogy olvasóinknak vagy – ha lehet így fogalmazni – a közvéleménynek, de minimum „a jegyzőkönyvnek” tudomása legyen arról, hogyan lett vége az ország második legnagyobb közéleti hetilapjának.
×××
Augusztus 3.
2018. augusztus 3-án, pénteken dél körül nagyjából tizenöten gyűltünk össze a Heti Válasz Horvát utcai szerkesztőségében. Az első homályos sms-ek csütörtök este mentek körbe, hogy aki tud, jöjjön, mert bejelentés várható. Az újság ekkor már két hónapja kivételes üzemben működött; a tulajdonos június 5-én adta parancsba, hogy a kiadó kezdeményezzen csődeljárást, a hirtelen jött megszorítások miatt június 7-én jelent meg az utolsó nyomtatott lap. A szerkesztőség nem széledt szét: az újság továbbra is elkészült, csak digitális változatban. Majdnem ugyanolyan volt: címlapos interjúkkal, sztorikkal, vezércikkekkel, kulturális ajánlókkal. Nyomdába küldeni, újságoshoz kivinni viszont már nem lehetett, csak a Digitalstandra. Összesen nyolc számot készítettünk így. Nem állt le a Válasz.hu sem. Próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha már nem dőlt volna ránk félig a ház.
Augusztus 3-án tehát már majdnem két hónapja vártuk, hogy valahol a fellegek felett döntés szülessen a lap és a dolgozók sorsáról. A körülményekhez képest szórakozottan teltek a percek a „rendkívüli állománygyűlésig”. Lehetett találgatni, hogy Nyerges Zsolt vajon egyedül vagy biztonsági őrök társaságában érkezik-e, hogy közölje a rendszerre különösen veszélyes Élő Anitával és Ablonczy Bálinttal, hogy többé nem írhatnak újságot Heti Válasz címen, aztán átvegye a szerverszoba és a hátsó vécé kulcsait. Vagy lehetne rosszabb? Betoppan Schmidt Mária, és bejelenti az egyesítést a Figyelővel? (Ott lógott ez is a levegőben, worst case scenarióként.) Végül nem volt se Nyerges, se gorilla, se Schmidt Mária. Kedvesnek tűnő, szolgálatkész nő tipegett be a Horvát utcai iroda ajtaján. A kiadó gazdasági vezetője mutatta be nekünk, mint a Heti Válasz Kft. új ügyvezetőjét, aki ebben a minőségében Borókai Gábort váltja.
Ő nem más volt, mint Kovács Ildikó. Szellemi munkásként nem mondanám magunkat kifejezetten elveszettnek a magyar közélet és a gazdasági felvilág útvesztőiben, de Kovács Ildikó neve és személye abban a pillanatban pontosan annyit jelentett nekünk, mint most a kedves olvasónak: semmit. De gond egy szál se, Kovács hamar a kedvencünk lett bájosan antimenedzser kommunikációjával.
A Heti Válasz új ügyvezetője kissé fésületlen bemutatkozó beszédében mindenekelőtt elnézést kért tőlünk, és ritkán tapasztalt egyenességgel kifejtette, nálunk jobban csak ő van megilletődve, ugyanis még csütörtök délután sem tudta (!), hogy péntek délben itt ügyvezetőként mutatkozik be.
Ha a nagy célok úgy kívánják, az emberből akármi lehet – dünnyögtem, persze csak magamban. Kovács ezt követően illedelmesen megkérte a szerkesztőséget, hogy hagyjon abba mindenféle tartalomelőállítást, és a jövő hétre már félig elkészült és betördelt digitális újságot se fejezzük be. A XVIII. évfolyam (fél) 32. száma így örökre a fiókban maradt. (Fun fact: két darab írás van, ami mégis megjelent abból a lapból: Török Gábor – beleegyezésünkkel – a blogján közölte a vele készült interjút. Szép felvezetőt írt hozzá. Sztankóczy András koszovói riportja pedig már a Válasz Online-on jelent meg. FRISSÍTÉS: időközben kaptam a jogos kiegészítést, hogy a Sárik Péter jazz-zongoraművésszel készült interjú is megjelent a Ritmus és Hang blognak köszönhetően, Stumpf András publicisztikája Orbán János Dénes plágiumgyanús ügyéről pedig a Magyar Hangban jelent meg.)
Frissen termett ügyvezetőnk az iméntiekhez hasonló udvariassággal közölte, hogy kezdeményezni fogja a Válasz.hu fejlesztőinél az adminhozzáférésünk letiltását. De persze csak azután, hogy ezt a közepes magyarsággal megfogalmazott közleményt élesítettük. Majdnem 7 évig voltam a Heti Válasz Online/Válasz.hu szerkesztője. Akkor, augusztus 3-án fértem hozzá utoljára.
Kovács Ildikó aznapra majdnem kész volt. Már csak annyit közölt, hogy az újságíróknak nem kell többet bejárni, a kiadós kollégáknak ellenben igen, és később majd mindenkit értesítenek, hogy hol tart a csődeljárás, mikor és hogyan szűnik meg a munkaviszonyunk. (Akkor még minden jel arra utalt, hogy tisztességesen bánnak a dolgozókkal, és a lezárás korrekt lesz. Nem így történt, nagyon nem. De erről később.) Az egész procedúra a teljes leállásról szóló közlemény élesítésével együtt se tartott tovább negyven percnél. Lázadozás, hangos szó nélkül szűnt meg dobogni a lapunk szíve 2018. augusztus 3-án.
Így lett vége aznap a Heti Válasznak. Ez a lap sosem volt háborús övezet, mint a Hír TV, itt nem jelentek meg biztonsági őrök, nem volt kiket visszaültetni sem a főnöki, sem a szerkesztői székekbe. Ide nem tudott demonstratíven bevonulni senki. Mi az udvarias hóhért, Kovács Ildikót kaptuk.
Tisztán emlékszem, hogy akkor és ott nem nagyon ütött meg senkit ez az egész. Egyrészt azért, mert akkor már egy ideje titokban elég komolyan dolgoztunk azon, hogy átmentsük valahogyan (legalább részben) magunkat a Heti Válasz utáni időkre. Előre akartunk menekülni. Másfelől a június 7-i héten, az utolsó nyomtatott lapszámnál már elsirattuk a lapot. Nem szeretnék belemenni, de őszintén mondom, nagyon rossz napok voltak. Azt pedig augusztus 3-án nem sejtettük, hogy az igazi mélypont még előttünk van. Aznap egyetlen egyszer remegtem meg: hajnalban, amikor – ottani idő szerint reggel – San Franciscó-i állandó szerzőnk, Balla Eszter értesült arról, hogy nincs többet Heti Válasz, emailt írt. Szomorú, de felemelő üzenetet. A „Jóisten jutalmaként” írt arról, hogy a lapnak köszönhetően egy szellemi közösségbe tartozhatunk. Nem tudom, mikor olvastam utoljára ennyire nehezen bármit.
Simicska-szál
Nekünk, Heti Válasz-osoknak nyilván sokat jelent, de az olvasó láthatja, ami a puszta „technikai” részét illeti, idáig nem egy nagy sztori ez. (Leszámítva talán a bepillantást a magyar csúcsoligarchák strómangyártási gyakorlatába. De még az is apróság.) Ám a történet nem itt ér véget, és nem is itt kezdődik. Van még néhány dolog a Heti Válasz kivégzésével kapcsolatban, amit kötelességünk elmondani. De – közbevetésként – előbb érdemes tisztázni a Simicska-szálat.
A sztorit akár Kovács Ildikótól is fel lehet fejteni. Augusztus 3-án kérdezgettem a régi kiadós kollégákat, hogy mégis ki ez a nő. „Régről ismertük már, Nyerges Zsolt kádere. Nem olyan jelentős” – jött a válasz. Az emlegetett nagyember tehát Nyerges, nem pedig Simicska Lajos, nem véletlenül. Az oligarcha, aki névleg a Heti Válasz mögött állt, Nyerges Zsolt volt, méghozzá a lapot döntő részben tulajdonosként birtokló Infocenter.hu Zrt.-n keresztül. Simicska Lajosnak a Mahir Zrt.-n keresztül csak kisebbségi tulajdonrésze volt – papíron. Persze mindenki, aki egynél több cikket olvasott a Fidesz gazdasági hátországáról az elmúlt 10 évben, tudja, hogy Nyerges tulajdonképpen Simicska gumiálarcban.
Másik (vagy talán: másik három) írás témája lehetne, hogy mi történt a Heti Válasz tulajdonosi hátterében 18 éves létezése alatt. Itt és most csupán két megcáfolhatatlan tény. Először: a Heti Válasz nem volt, nem lett Simicska Lajos üzenőfüzete. Ennek az újságnak volt már tulajdonosa az Elek István vezette közalapítvány, Csák János, Lantos Csaba – bármelyikük nagyobb nyomot hagyott a Heti Válaszon, mint az emlegetett oligarcha. Az Infocenter csak 2009 őszén tette be a lábát, a Mahir (=Simicska) pedig 2013-ban. Nem volt üzengetés, utasítás, nem küldtek ránk hetente/havonta komisszárokat eligazításra. Az, hogy Simicska ott volt a lap mögött, az utolsó három évben lett érdekes, miután a Fidesz és Orbán Viktor háborúba kezdett saját gazdasági hátországával. Akkor, 2015-ben a lapvezetés szinte azonnal megpróbálta kitárgyalni az újság eladását, hogy meneküljünk az összecsapás kellős közepéből, amihez közünk nem volt, és amin csak veszíthettünk. Simicska viszont nem adott. De nem is avatkozott bele a munkába:
a teljes szerkesztőség és több ezer olvasó a tanú, hogy a Heti Válaszba 2015 és 2018 között egyetlen „lajosi” utasítás sem érkezett, senki nem tud egyetlen betűt sem mutatni a lapból, amit kívülről diktáltak volna.
A tulajdonoshoz való viszonyról még annyit, hogy Borókai Gábor főszerkesztői vezércikkben védte meg Orbán Viktort Simicska ügynökvádjától. (A bátorságról, 2015. március 12.)
A második tény: a Fidesz már a 2010-es győzelem óta gyanúsan nézte az önálló műhelyként működő Heti Választ. ’10 májusában Sólyom László köztársasági elnök maradása mellett foglaltunk állást testületileg, és ezt a Fidesz környékén többen „ősbűnnek” tartották. Orbán Viktor 2009. májusban adott utoljára interjút, utána a stábja minden megkeresést elutasított. (Egyszer, 2012-ben vállalt egy szerkesztőségi háttérbeszélgetést.) Tény, hogy a Heti Válasz 2010 és 2014 között a legtöbb kormányzati lépést támogatta (persze nem mindet), aktív miniszterek publikáltak a lapban (előbb Matolcsy György, később Navracsics Tibor), a Simicska-féle nyomulást a sajátosan kialakított tulajdonosi szerkezet miatt viszont nem volt lehetőség dokumentálni. De pontosan tudtuk, hogy felső körökből kifejezett ellenszenvvel tekintenek a lap kritikusan kérdező hangjára. Az első durva gesztust – informálisan – Lázár János akkori Miniszterelnökséget vezető államtitkár tette a lap felé 2013 karácsonyán.
Arról is van tudomásunk, hogy a Fidesz-elit egy része a 2016. májusi Orbán Gáspár-címlappal magyarázza ki- és befelé, hogy a Heti Válasznak meg kellett halnia. Az első fecske Kocsis Máté volt ezzel a végtelenül ostoba és inszinuáló Facebook-bejegyzéssel. Mert, ugye, a fáma szerint Simicska Lajos a hatáskörébe tartozó médiumoknak utasításba adta, hogy támadni kell a miniszterelnök családtagjait. A valóság az, hogy ilyen utasítás semmilyen szinten sem érkezett, a felházas címlap (rajta a felirat: „Új szövetség?”) pedig a világ legártatlanabb cikkét takarta. A „formabontó kereszténységről” szóló Szőnyi Szilárd-írás itt elolvasható – soha, senki nem tudott egyetlen szót sem mutatni ebben a cikkben, ami bármilyen kompromitációra alkalmas lenne. Kocsis Máté imént idézett FB-bejegyzése alatt mások mellett Jeszenszky Zsolt is azon háborgott, hogy hogyan írhat ekkora hülyeséget a Fidesz kommunikációs igazgatója.
Persze utólag okos az ember, és lehet, hogy abban a szenzitív helyzetben nem volt jó ötlet azt a cikket a borítóra tenni. Ma már nincs tétje, ezért ideszúrom: az eredeti terv nem is ez volt. Hanem egy címlapos Schmidt Mária-interjú, amit én készítettem. Április 28-án vettem fel, és Schmidt – némi konfrontáció után – már másnap letiltatta a megjelenését. Ez péntek volt; ott állt a szerkesztőség címlap nélkül, melyet ha törik, ha szakad, hétfőn nyomdába kellett küldeni. Aktualitása és érdekessége miatt a Felház-cikkre esett a választás. Ha Schmidt Mária nem tiltja le a vele készült interjút, a miniszterelnök fia nem kerül címlapra a Heti Válaszban.
Utolsó hónapok
Amikor 2019. februárban ismerősöknek meséltem, hogy a Heti Válasznak még mindig nincs vége, olyannyira, hogy minden dolgozó alkalmazott (persze fizetés nélkül) és a kirúgására vár, meredt szemekkel néztek rám. Pedig így volt: nem augusztus 3-án ért véget a történet. Sokkal később.
A nyomtatott verzió leállítása (2018. június 7.) és a munkaviszonyunk megszűnése (2019. február vége) közötti időszakra egyetlen jó kifejezés van: a danse macabre, haláltánc.
Borókai Gábor megírta az előzményeket az utolsó nyomtatott főszerkesztői vezércikkében. Az abban rögzített legfontosabb tény, hogy 2018. áprilistól júniusig a lap tényleg menthető lett volna. A Magyar Nemzetet statáriálisan bezárták, de a Heti Válasz pár kegyelmi hétig valóban eladó volt. Jöttek is vevőjelöltek, köztük szélhámosok és politikai megbízottak, de valódi értékalapú befektetőjelöltek is. A pletyka igaz: köztük volt az amerikai magyar milliárdos Thomas Péterffy is. Ő lényegében el is kötelezte magát a lap mellett, de fontos emberek meggyőzték, hogy belpolitikai okokból nem jó ötlet megvenni a Heti Választ. Ez történt a többi komoly érdeklődővel is: ilyen vagy olyan csatornán, de mindenkivel tudatták, hogy ez a befektetés szembemegy a politikai akarattal. És közben vészesen fogyott az idő: a június 4-i hétvégére derült ki, hogy nincs tovább előre. Elkezdődött a vagyontranszfer Simicska és Nyerges között, és utóbbi már nem adta a lapot. Senkinek. Semmilyen áron.
Nem igaz, hogy a befektetések meghiúsulásának anyagi oka volt. A Heti Válasz gazdasági vezetése azokban a hetekben vagy féltucat forgatókönyvet dolgozott ki a lap nullszaldóssá, sőt nyereségessé tételére. Az utolsó pillanatban olyan terv is volt, hogy a szerkesztőség maga venné meg az újságot. De Nyerges nem engedte.
Inkább utasításba adta a lapvezetésnek, hogy kezdeményezzen csődeljárást. Már ott és akkor tudtuk, hogy ez nonszensz. A kiadónak likviditási gondjai voltak, de nem volt valódi csődhelyzetben, amit jól mutat, hogy még nyáron is tudott fizetést adni; akkor, amikor a tulajdonos már egy fillért sem tett a kasszába. Az áprilisban leadott vészjelzésünkre nőni kezdett az értékesített példányszám (a Gyárfás–Fenyő-ügyről szóló exkluzív címlapsztorink kétéves eladási rekordot döntött), így végül a nyomatott verzió leállításának pillanatában a Heti Válasz volt – a HVG után, a 168 óra előtt – a második legtöbb értékesített példánnyal rendelkező országos közéleti hetilap a hivatalos MATESZ-adatok szerint. És – mint fentebb írtam – elkészültek a tervek a kiadó nullszaldóssá tételére.
Augusztus 30-ig a szerkesztőség reményről reményre bukdácsolt. Amíg a digitális lapot készítettük, abban bíztunk, hogy a csőd vége reorganizáció, hogy az újság valahogy (bár magunk sem tudtuk, hogy hogy) mégis értékalapú befektetőhöz kerülhet. Sokan mozdultak meg akkor a Heti Válasz érdekében: Sólyom László volt köztársasági elnök publicisztikában állt ki szerkesztőségünk mellett, és nem sokkal később – másik befolyásos olvasónk inspirációjára – elkészült a Szeretem a Heti Választ című „videópetíció”, melyben Sólyom László mellett Jankovics Marcell rajzfilmrendező, Hodász András katolikus pap, Feledy Péter televíziós újságíró, Lackfi János író-költő, Skrabski Fruzsina dokumentumfilmes, Szörényi Levente zeneszerző, Őrfi József építész, Tátrai Tibor gitáros, Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilmesek (On the Spot), Csukás István író, Szarvas József színművész és Stefano Bottoni történész vállalt közreműködést. (A rövid szpotot ketten forgattuk Fülöp Ildi fotós kolléganővel.)
Kiállás a Heti Válaszért: Sólyom, Szörényi, Jankovics, Lackfi, Tátrai…
Augusztus 3-án abban bíztuk, hogy bár vége van, nincs többet Heti Válasz, de a dolgozókat legalább ki fogják fizetni, aminek a fedezete a kiadó kft. többségi tulajdonában álló Digitalstand értékesítése lesz.
Az első furcsa jel az volt, hogy a kezdetben szívélyes kisvárosi butikosnőnek tetsző Kovács Ildikó egyre hézagosabban kommunikált a dolgozókkal. Már augusztus végén jártunk, de az újdonsült ügyvezető még mindig semmilyen információt sem adott arról, hogy 1) mikor rúgnak ki, vagy kirúgnak-e egyáltalán bennünket; 2) mi lesz a cég sorsa, esetleg reorganizálják-e a Heti Választ más vezetéssel, más szerkesztőséggel; 3) ha nem, akkor eladták-e a Digitalstandot, hogy abból rendezzék a cég kintlevőségeit; 4) kapunk-e még fizetést.
Eközben informálisan megtudtuk, hogy augusztus 30-án lesz a csődegyezségi tárgyalás, ahol kiderül, hogy mit intézett az új ügyvezetés (közvetve: a tulajdonos) a cég jövője érdekében, miből tudja fedezni a kintlevőségeket és a pénzt, amivel nekünk, munkavállalóknak tartozik.
Erre a tárgyalásra mi nem voltunk meghívva, de mivel a saját szerkesztőségi irodánk közösségi terébe hirdették meg, odamentünk, azzal a mérsékelten titkolt céllal, hogy kiszedjük az ügyvezetőből, mi lesz a jövőnkkel. Megszerveztük magunkat, be is vonultunk 20-30-an. Ami ott történet, rossz vicc, ócska komédia volt.
Kovácsék megpróbáltak kizárni minket az ülésről, ami – hála a jelen levő ügyvédünknek – nem sikerült. Ottlétünk csak annyiban volt hasznos, hogy első kézből tudjuk meg: a remélt korrekt lezárásból semmi sem lesz, mivel felszámolásba döntik a céget. Futhatunk az elmaradt bérek, túlírások, végkielégítés után.
Ez volt a mélypont: megsemmisült annak a reménye is, hogy a még élő előfizetéssel rendelkező leghűségesebb olvasóinkat kártalanítsák.
Akkor láttam utoljára Kovács Ildikót. 2018. október 11-én kaptunk ügyvédi levelet a Heti Válasz Kft.-től, hogy Kovácsot felmentették az ügyvezetői tisztségéből és új ügyvezetőnek – a felszámoló megérkeztéig – Bozóki Jánost nevezték ki. Az ő neve a pécsi kerámiagyárak körüli felbolydulásból lehet ismerős a nagyérdeműnek. A dicstelen vég: a Heti Válasz történetének utolsó ügyvezetője egy feketeöves cégkavaró lett.
Bozókit egyetlen egyszer sem láttuk. Az „ügyvezetői” bemutatkozásra az ügyvédje jött el, aki – az eddigiekhez képest kifejezetten normálisan és operatívan – tájékoztatott arról, hogy az iroda egy részét üresre kell pakolni, és hogy hamarosan meg fogjuk kapni a munkavégzés alóli felmentésről szóló ügyvédi fogalmazványt. (Történt mindez október végén. Amikor augusztus 3. óta a Válasz.hu sem üzemelt már. Vicc az egész.)
Decemberig talán négyszer-ötször voltunk a Horvát utcai irodában. (Mármint mi, újságírók, nem a kiadós kollégák; nekik többnyire ott kellett lenniük.) El kellett pakolni egy csomó bútort, kiválogatni a 18 év alatt felgyűlt könyvekből, ami kell nekünk, lementeni a privát dolgokat a számítógépekről. Emlékszem, egyik nap Ablonczy Bálinttal éjszakába nyúlóan válogattuk a remittendát és az archívumot, hogy meglegyen egy teljes sorozat nála is, nálam is. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint Bandholtz tábornok 1919-ben, amikor észrevette, hogy a megszálló románok ki akarják fosztani a Nemzeti Múzeumot: mentettük, ami menthető.
November 7-én jelent meg a Cégközlönyben a Heti Válasz felszámolása és a felszámoló kirendelése. Február végén jutott el a folyamat odáig, hogy megszűnt a munkaviszonyunk.
A kármentés és levonulás közben történt a legnagyobb tragédia. December végén, karácsony előtt kaptuk a hírt, hogy a kiadó egyik fiatal munkatársa elhunyt. Máté a kórházba kerülése előtti utolsó pillanatokig a Heti Válasz szerkesztőségében dolgozott. Halálhíre rettenetesen megrázott mindannyiunkat. Akkor már nem kaptunk fizetést (az állami bérgaranciaalap kártalanítására vártunk), ezért a szerkesztőség gyűjtést szervezett a 25 évesen elhunyt kollégánk családjának. Abba a rettenetesen sötét időbe ez a kicsi összefogás hozott fényt. És még valami.
„Újra van Válasz”
Szinte senkinek sem szóltunk róla, de már akkor, ’18 nyarán intenzíven gondolkodtunk arról, hogy hogyan tudnánk átmenteni a Heti Válasz szellemiségét és legalább részben az újságírócsapatot. A beszélgetések eleinte havilapról szóltak, majd lassan-lassan megjelent előttünk körvonalaiban az, ami most ennek az írásnak is teret ad: a Válasz Online
Kezdetben kisebb vita volt arról, hogy megőrizzük-e valamilyen formában a Válasz nevet. Az egyik legjobb döntésnek tartom, hogy a közösségünk végül mellette kötelezte el magát. Így az „ÚJRA VAN VÁLASZ!” szlogennel jelentettük be az újrakezdést 2018. december 9-én.
A Heti Válasznak teljesen és végérvényesen vége, el kellett engednünk. (Mint arról hírt adtunk, az újság archívumára és kiadói jogára – hiába próbáltuk mindkettőt megszerezni – nemrég Mészáros Lőrinc-közeli figurák tették rá a kezüket.) Heten az egykori szerkesztőségből új lapot nyitottunk, új formában.
„Olvasóink számíthatnak ránk: nemcsak tudásunk legjavát igyekszünk szolgálatukba állítani, de támogatóinknak közösségi eseményeket is kínálunk. Végső soron olyan helyet – átvitt és időnként konkrét értelemben is –, ahol otthon lehetünk ebben a világban” – írtuk a küldetésnyilatkozatunkban. De akkor még fogalmunk sem volt, hogy sikerülhet-e, hogy gyökeret verhet-e a szerkesztőségi tulajdonban, közösségi finanszírozásból működő Válasz Online. Lesz-e elég előfizető, aki értékesnek látja hosszú, mélyre menő anyagainkat, illetve az általunk szerkesztett napi tartalomajánló hírlevelet, megtelnek-e a klubestjeink. Most már tudjuk, hogy igen, volt értelme, újra van szellemi otthonunk, közösségünk az olvasókkal. Olyan emberekkel, akiknek fontos a közjó, a haza és a szabadság. Akik szerint a politikáról gondolkodni nem egyenlő a törzsi háborúval.
Élünk, de sok munka van még előttünk.
Nyitókép: a Heti Válasz két példánya 2017-ből és 2018-ból (illusztráció)
