Lesajnáltuk őket, aztán elhúztak mellettünk: mit tudnak a lengyelek, amit a magyarok nem?
Marriott Dandár – így hívta a korabeli lengyel sajtó a kormány kérésére Lengyelországba érkező külföldi szakértőket, akik a Varsó akkori egyetlen modern felhőkarcolójában lévő hotelben szálltak meg. Szerzőnk is egyike volt ezeknek a lengyel átmenetben segédkező külföldieknek. Mizsei Kálmán közgazdász már 1990-ben könyvet írt Lengyelországról, Jeffrey Sachs nemzetközi tanácsadó csapatában a lengyel és szlovén reformokon dolgozott, később, a kétezres évek első felében pedig már az ENSZ főtitkár-helyettese volt. A veterán diplomata szerint mély, politikai oka van annak a három évtizede még elképzelhetetlen helyzetnek, hogy Lengyelország gazdasági és jólétbeli fejlődési szintben lehagyja Magyarországot. A „két jó barát” elmúlt harminc évének párhuzamos történetéből nem sok jó követezik számunkra a jövőt illetőleg sem.
Az utóbbi időben újra divatba jött Magyarországot és Lengyelországot egy mondatban említeni. Ennek elsődleges oka, hogy mindkét ország kilóg az európai sorból, ott lebeg fejük felett a 7-es cikkely alkalmazása, no meg az európai strukturális alapok megvonásának drámai lehetősége. A budapesti és varsói politikai vezetők ennek megfelelően – a kilátásba helyezett büntetést megakadályozó kölcsönös vétójog ígéretével – szoros kapcsolatot ápolnak. Eközben a két ország elmúlt három évtizedes fejlődési íve és útvonala aligha különbözhetne jobban. Harminc éve senki nem tudta elképzelni, hogy Lengyelország gazdasági és jólétbeli fejlődési szintje meg fogja haladni Magyarországét. Pedig ez történt.
1990 végén lehetett, Leszek Balcerowicznál voltam látogatóban egy varsói utam alkalmával. Akkor ő a lengyel stabilizáció és gazdasági reform központi figurája volt. A program nem várt sikere miatt az IMF számára a lengyel stabilizáció és átalakulás egyből modellértékűvé avanzsált az egész térségre vonatkoztatva. Beszélgetésünk először a lengyel ügyek körül zajlott, ez volt Wałęsa kétes értékű elnöki aspirációinak ideje.
Amikor a magyar átalakulás kezdeti kihívásairól és nehézségeiről esett a szó, Leszek Balcerowicz csak legyintett: áh, a magyaroknak mindig sikerülni fog.
Ekkor tehát még az egész kelet-európai átalakulás legnagyobb hőse sem tudta elképzelni, hogy a saját reformjai nyomán országa idővel megelőzi Magyarországot. Lengyelországot 1989-ben nyomasztó szegénység, krónikus hiányhelyzetek (a krónikus szót nem használom elhamarkodottan: konkrétan szinte semmi nem volt a boltok polcain) és vágtató infláció jellemezte. A lengyel esetre alkották meg – az áruhiány és az infláció szavak összerántásával – a shortageflation kifejezést.
Magyarország ezzel szemben a szocialista világ legvidámabb barakkjaként indult neki az átalakulásnak: mindent lehetett kapni, és ugyan sokat kellett érte dolgozni – valamivel kompenzálni kellett a szocializmus gazdasági hatékonytalanságát –, de a viszonyítási alap már Bécs kezdett lenni. A magyar közönség a piacokon „csencselő lengyellel” találkozott, illetve az akkor is ügyesen manipuláló televízió segítségével értesült a hiányokkal birkózó lengyelek sanyarú és reménytelennek beállított sorsáról.
Kialakultak az ennek megfelelő sztereotípiák is. Távol volt a romantikus, nemesi ellenállók „Polak, Węgier, dwa bratanki”-ja. A magyarokról Európa-szerte az a kép élt, hogy a forgóajtón utolsónak megyünk be, de elsőnek jövünk ki, míg a lengyeleken a „Polnische Wirtschaft” jelzője lógott, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy lusták, nem szeretnek dolgozni, és mindig is alávetett, szegény sorban maradnak. Lám, a világháborúba is lovon, kardot kivonva mentek a német páncélosok ellen.
Miért változott meg a helyzet pusztán egy generáció alatt annyira, hogy mára Lengyelország a modern dinamizmus jelképe, mi pedig a köldöknéző bezártságé – ha nem ruháznak fel minket ennél is sértőbb jelzőkkel? Mit láttak az akkori (felületes?) megfigyelők rosszul? A lengyel társadalom és gazdaság több mint négy évtizedes szemlélőjeként az alapkövetkeztetésem az, hogy
a ma látható különbségek gyökereit éppen annak az időszaknak az eltérő kiinduló feltételeiben lelhetjük meg. A másik következtetésem: noha a különbségek nagyok, de negatív korrekciók Lengyelországban, illetve pozitívak Magyarországon ismét radikálisan át tudnák festeni a képet. Aránylag könnyen.
Lengyelország kétségbeejtő helyzetben volt gazdaságilag a 80-as évek elején, ám ugyanennyire volt politikailag ígéretesben, amit persze a már akkor is – nem az elvont politikai filozófiát, hanem a nyitottságot illetően – szélsőségesen konzervatív hazai közvélemény semmiképpen sem akart észrevenni. A Szolidaritás 1980-as létrejötte óta a lengyel társadalom abban a konszenzusban élt, hogy a kommunista rendszert el kell távolítani és akkor minden rendbe jön. A reformok a 80-as években messze nem voltak ahhoz elégségesek, hogy a kommunista rezsimnek legitimációt nyújtsanak. Szintén nagyon fontos, hogy
amit nálunk „urbánus” értelmiségnek mondanak és az, amit „nemzeti elkötelezettségűnek hívnak”, Lengyelországban 1976 óta közösen, messzemenő politikai konszenzus alapján küzdött a kommunista rendszer ellen.
Voltak szélsőségek, de az értelmiségi mainstreamben nyoma sem volt fellelhető annak a fajta megosztottságnak, amely Csurka retorikája által már 1990-ben manifesztálódott nálunk. Ezen a politikai talajon sarjadt ki a konszenzus, amelyben a katolikus értelmiség vezéralakja, Tadeusz Mazowiecki volt a miniszterelnök, a radikális liberális közgazdász Balcerowicz a reformokért felelős helyettese, a demokratikus ellenzék hőse, Jacek Kuroń pedig a munkaügyi miniszter. Egységben, megingás nélkül dolgoztak a gazdasági reformokért. Csak hogy jól értsük: ez körülbelül olyan, mintha az MDF és az SZDSZ egy párt lett volna, és mondjuk Antall József kormányában Bauer Tamás lett volna a pénzügyminiszter.
Az akkori reformkonszenzus számos eleme mindvégig fennmaradt Lengyelországban. Legfőképpen az – és ez döntőnek bizonyult –, hogy a pénzügyminiszter erős technokratikus pozícióból őrködött az államháztartás egyensúlya felett – függetlenül attól, hogy melyik párt volt kormányon. A strukturális reformokat illetően a kép már kissé árnyaltabb, és nem gyömöszölhető egy narratívába. Az a két reformcsomag, amit egyrészről Kupa Mihály pénzügyminisztersége idején, majd a Horn-kormány első éve után válságba sodort magyar gazdaságon a Bokros-csomag végrehajtott, kiemelkedett az akkori európai volt szocialista országok mezőnyéből.
A 90-es évek legvégén a kicsiny Magyarországra még mindig az egész térségbe irányuló külföldi működőtőke-befektetések mintegy fele irányult.
Ez óriási arány, és ugyan nem volt tartható – hiszen a többiek által megtanulható készségeken alapult –, de mégis fantasztikus növekedési modellt adományozott az országnak, amit csak azok képesek megbecsülni – például az ukránok –, akiknél ezek a nagyarányú liberális gazdaságpolitikai átalakulások elmaradtak, és emiatt a korábbi ipari munkakapacitás nagy része elenyészett. Nálunk is volt persze sok veszteség – gondoljunk az Ikarus és a Ganz Danubius felelőtlen tönkretételére –, ám ennek azért sokkal nagyobb része hasznosult, különösen, ami a szakmai készségeket illeti. A lengyeleknél a privatizáció is sokkal nagyobb zökkenőkkel ment végbe, olyannyira, hogy például az óriási szénbányászati kapacitások a mai napig állami kézben vannak, és rossz hatékonyságukkal óriási, politikailag is aktív – a fejlődést visszahúzó – munkaerőt konzerválnak.
Lengyelországban tehát – Magyarországgal összehasonlítva – nem volt minden fenékig tejfel az időszak egészében. Csakhogy a magyar gazdaság óriási, nehezen kiheverhető – elsősorban makrogazdasági, kisebb részben szerkezeti – pofonokat kapott. Az első Orbán-kormány első két évét még konzervatív pénzügypolitika jellemezte, ám mindez a korábbi reformethosz totális hiányával párosult. A következő választás megnyerésének vágya aztán a makrogazdasági fegyelmet is aláásta. A győzelem nem gazdasági okok miatt maradt el – a növekedés a Kupa- és Bokros-reformok és az orbáni makrogazdasági fegyelem kombinációja miatt dinamikus volt. Csakhogy ekkor a nagyrészt a kádári időszak békéjében szocializált magyar társadalom nem volt kész arra a szimbolikus nacionalista retorikára, aminek az irányába a Fidesz akkor már egyre erőteljesebben elmozdult.
Az igazi törést Magyarország gazdasági trendjében azonban mégsem ez, hanem a 2002-ben hatalomra kerülő szocialista kormány teljes makrogazdasági csődje okozta.
Ehhez Orbánnak annyiban volt köze, hogy ekkorra már világos volt: a szocialistáknak „a haza nem lehet ellenzékben” mélyen antidemokratikus szlogenjével kampányoló Orbánnal szemben több esélyük nem lesz. Mind Medgyessy, mind Gyurcsány öngyilkos makrogazdasági politikát folytattak. Egyrészt a 2002-es siker után az önkormányzati választásokon is mindenáron sikert akartak, másrészt már a szemük előtt volt a 2004-es EU-csatlakozás hatalmas pénzügyi segítségtömege. Azt nem látták előre, hogy ez azért csak páréves késéssel fog megérkezni, ráadásul a 2008-as világgazdasági hajótörés a magyar gazdaságot újra a fizetésképtelenség szakadékának szélére juttatta.
A magyar politikum fent említett polarizáltsága ebben a történetben azért bizonyult döntőnek, mert a jobboldali politizáló értelmiség nagyon sokáig a kelleténél elnézőbb volt Orbán politikájának már akkor megmutatkozó antidemokratizmusával és az akkor jelentős részben Simicska Lajos képében testet öltő keleties oligarchizmusával szemben.
Lengyelországban a magyar történésekkel szemben nem volt Charta (ami az SZDSZ hibája volt, és amivel az utódpártot visszasegítették a hatalomba), az ottani utódpárt egy rövid visszatérés után végleg megsemmisült, és a jobbközép 2015-ig lényegében dominálta a politikai mezőt. Ez a különbség nem volt törvényszerű, de egyáltalán nem is következhetett volna be a két nép kései szocializmusbeli alapvető különbsége nélkül. Sok esetlegesség is van a történetben, például:
- az 1990-ben kialakított magyar alkotmányos rend fogékonysága a túlhatalomra, majd ezen az alapon Orbánék kétharmada,
- Kaczyńskiék taktikai és kormányzásbeli hibái, amelyek Donald Tusk mérsékelt jobbközép politikájának hosszabb esélyt adtak, illetve
- Orbán személye, amely kombinálja a politikai zsenialitást az erkölcsi gátlásokat nem ismerő hatalmi törekvéssel.
Amikor tehát a különbségeket magyarázzuk, nem operálunk az „objektív történelmi szükségszerűség” szemléletével.
Miközben tehát a gyökerek az átmenet indulásánál vannak, a nagy elszakadás a 2000-es évtizedben következett be.
Itt azonban van még egy csavar. A 2008-as megrázkódtatás Magyarországot egyrészt nagyon felkészületlenül érte, mert a likviditáshiány minden olyan országot, illetve vállalkozást sújtott, amelyik nagyon el volt adósodva. Másrészt azonban ekkorra már Őszöd után a gyurcsányi felelőtlenség is módosult. A 2008-as válságra a magyar gazdaságpolitikai reakció – szemben a közvélekedéssel – példás volt. Egyrészt hatalmas nemzetközi segítséget sikerült kapni az IMF-től és az Európai Uniótól, másrészt a Bajnai-kormány gazdaságpolitikája kedvező volt a gazdaság talpraállásához – politikailag ugyanakkor nagyon sokba került az elvileg hatalmon lévő szocialistáknak, akik persze ezt csak maguknak köszönhették a 2002 utáni hosszú évek rettenetes gazdaságpolitikája miatt.
Én ekkor azt vártam Orbántól, hogy hatalomra kerülve 2010-ben a retorikájában továbbra is kritikus lesz a korábbi kormánnyal szemben, de gyakorlatában folytatni fogja a Bajnai-kormány által elkezdett kiigazítást. Ezzel szemben egy hihetetlenül intenzív idegentőke-ellenes retorika egyrészt kizavarta az IMF-et, másrészt sarokba szorította a nagy külföldi cégek egy részét.
A retorika igyekszik elfedni, hogy az Orbán-kormány időszakában tovább folytatódott lemaradásunk a régió egészétől és Lengyelországtól is, csak az utolsó három évben gyorsult a magyar növekedés a lengyel mellé,
annak köszönhetően, hogy Magyarország egy főre vetítve nagyobb uniós támogatásban részesül, ráadásul ezeket időben a 2018-as parlamenti választások előtti időszakra koncentrálták. Ezt az is bizonyítja, hogy a termelékenységi adatok viszont stagnálnak az évtized egészében.
Írtam, hogy nem a történelmi determinizmus alapján elemzek, és túl a hatvanon, kellő önkritikával azt is megtapasztaltam, hogy a valóság mindig sokkal gazdagabb, mint amennyire képesek lehetünk azt előrelátni. Ennek tudatában, korábbi önmagammal ellentétben, annak ellenére sem vagyok optimista Magyarország kilátásait illetően, hogy azt is írtam, a különbségek egyelőre elvileg nem behozhatatlanok.
A magyarhoz képest a lengyel társadalmi berendezkedést a 2015 vége óta érvényesülő autoriter tendenciák, illetve az őszi parlamenti választáson a korábbinál meggyőzőbbnek ígérkező kormánypárti győzelem ellenére is nyitottnak, versengőnek látom. Magyarországon a demokratikus választás tere nagyon korlátozottá vált, a gazdasági erő óriási mértékben oligarchisztikus módon koncentrálódott, a közigazgatás centralizálttá vált, a média úgyszintén, és a választási folyamatot egyre inkább ugyanaz az egyszemélyi erőközpont tartja ellenőrzése alatt.
Lengyelország mélyülő autokratikus tendenciái ellenére mindezeken a területeken nagyobb pluralizmust mutat, a társadalom pedig nagyobb ellenzéki vitalitást.
Azonban az a tény – amivel kezdtem –, hogy a két ország Európában „kilóg a sorból”, azt fogja eredményezni, hogy az európai intézmények alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Ha a két ország nem is kerül az EU-n kívülre, mind a döntéshozatali folyamatokban, mind a pénzelosztásban elengedhetetlen lesz az a fajta módosítás, ami definiálja a belső kört annak érdekében, hogy a demokrácia- és jogállamdeficitet felépítő országok hatását minimalizálja. Könnyen lehet, hogy az európai normákkal mégis könnyebben összebékíthető lengyel helyzet miatt nem Budapest fogja Varsót cserbenhagyni, mint 2014-ben Tusk Európai Tanács-elnökké választásakor, hanem Morawieckiék fogják Orbánt túl nagy tehernek érezni. Egy októberi nagyarányú választási győzelem ugyanis esélyt ad nekik arra, hogy nagyvonalúbbak és engedékenyebbek legyenek az EU-s elvárásokkal szemben.
Borítókép: varsói katonai díszmenet a lengyel függetlenség 100. évfordulóján, 2018. november 11-én. Fotó: Vörös Szabolcs
