Kétes politikai sikerek, totális gazdasági kudarcok: a keleti nyitás valós mérlege
Ami az orosz és a kínai rendszert mint követendő politikai mintát illeti, 2019-re kétségtelenül sikerült ezekhez közelebb juttatni Magyarországot, mint a 2014-es tusnádfürdői beszéd idején volt – véli Rácz András külpolitikai szakértő. Vendégszerzőnk megvonja az épp öt éve hangsúlyossá váló Kelet felé fordulás gazdasági és politikai mérlegét, részletesen, adatokkal alátámasztva mutatja meg, hogy a keleti nyitás nemzetgazdasági léptékben nem sok pozitívumot hozott, a kormányközeli politikai és gazdasági elit egyéni érdekeit viszont igencsak eredményesen szolgálta – és szolgálja a jövőben is. Elemzés.
Öt év telt el Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszéde óta, melyben az illiberális berendezkedés meghirdetéséhez kapcsolódóan először nevezte mintának Oroszországot, Kínát és más keleti országokat. A magyar külpolitika egyre erősebb kelet felé fordulása azonban nem 2014-ben kezdődött. Lényegesen korábban.
Már a 2002 utáni kormányok is törekedtek rá, hogy erősítsék a gazdasági kapcsolatokat Moszkvával, részben az orosz gazdaság fellendülése, részben pedig Magyarország erős energiafüggősége miatt. Ilyen értelemben tehát csak korlátozottan volt fordulatnak tekinthető a 2010-ben hatalomra került Orbán-kormányok Oroszország-politikája. Legalábbis a 2014-es esztendőig, tehát a paksi szerződés aláírásáig és az ukrajnai háború kitöréséig.
A keleti szél
Ami a tágabb régiót illeti, a keleti nyitás mint név és koncepció csak fokozatosan alakult ki. Az egyik első Orbán-beszéd, amely a tágabban vett Kelet gazdasági fontosságát hangsúlyozta már 2010 februárjában, még a kormányra kerülés előtt elhangzott. A soros évértékelő beszédében Orbán úgy fogalmazott, hogy „az új világ új versenyt is jelent, a világgazdaságban keleti szél fúj”, és hogy Magyarországnak ki kell használnia az átalakuló világgazdasági trendeket.
A „keleti szél” kifejezés hónapokig jelen volt Orbán szóhasználatában, még 2010 novemberében, a Magyar Állandó Értekezleten is azt mondta: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban.” Szórakoztató érdekesség: a fenti képzavar – jelesül, hogy a vitorlás hajók keleti széllel jellemzően pont nem keleti irányba hajóznak – láthatóan hónapokig nem szúrt szemet senkinek a miniszterelnöki stábban.
Globális vagy keleti?
A 2010 és 2014 közötti időszakban a Kelethez való viszonnyal kapcsolatban két, markánsan különböző koncepció futott párhuzamosan a magyar államigazgatásban. Az akkori, Martonyi János által vezetett Külügyminisztérium globális nyitásról beszélt, szorosan kapcsolódva az ENSZ BT ideiglenes tagság megszerzésére vonatkozó akkori magyar ambíciókhoz is. A globális nyitás alapvetően multilaterális természetű volt, és nem az EU-tagság alternatíváját kereste az euroatlanti térségen kívüli világban, nem az EU-val szemben határozta meg magát, mindössze a nagyon erősen EU-centrikus magyar külkereskedelem kiegyensúlyozottabbá tétele volt a cél.
Ezzel szemben a formálisan 2012-ben kezdődött, és az akkor még a Miniszterelnökségen államtitkárként dolgozó Szijjártó Péter által kultivált keleti nyitás hangsúlyozottan bilaterális jellegű volt. Kezdettől fogva magasabbak voltak az ambíciók is: Orbán Viktor 2012-ben azt tűzte ki célként, hogy a magyar export harmada Keletre (tehát az EU-n kívülre) menjen.
A projektre kezdettől rányomta a bélyegét, hogy
ekkor már belpolitikai kérdések mentén kezdett feszültté válni Magyarország és az EU viszonya, így pedig könnyű volt a Szijjártó-féle keleti nyitást úgy interpretálni, mintha az politikai értelemben is a Nyugat alternatíváját keresné, miközben erről tartalmilag szó sem volt.
A sokat idézett 2014-es tusnádfürdői beszéd sem geopolitikai reorientációs irányként említette Oroszországot és Kínát, hanem csak az illiberális uralmi modellt méltatta, nem megkérdőjelezve közben Magyarország EU- és NATO-tagságát.
A déli nyitás
A „keleti nyitás”-koncepció mellett 2015 nyarától megjelent a „déli nyitás” is, ami elsősorban Afrikára és Dél-Amerikára összpontosított. Bár Szijjártó Péter immár külügyminiszterként 2015-ben bejelentette a „keleti nyitás” mint doktrína végét, sokat elárul a magyar külpolitika szakmaiságáról, hogy a kormány mind a mai napig ezen az összefoglaló néven emlegeti a keleti gazdasági kapcsolatokat.
Soha senki nem definiálta egyébként, hogy pontosan mi tartozik a „kelet” és a „dél” fogalmába, illetve, hogy hol van a kettő határa. A kormányzat Marokkót, sőt Brazíliát is gond nélkül beleértette a keleti nyitás kontextusába annak ellenére, hogy földrajzilag egyébként erősen délnyugatra fekszenek hazánktól.
Összességében talán úgy lehetne legalább megközelítőleges pontossággal leírni a keleti nyitás földrajzi kiterjedését, hogy mindazon EU-n kívüli területek, amelyek nem az európai kontinensen vagy Észak-Amerikában helyezkednek el. A déli nyitás a 2015-ös meghirdetéstől kezdve pedig leginkább Afrikát jelentette. Megfigyelhető volt az is, hogy
mind a keleti, mind a déli nyitás egyfajta univerzálisan használható keretfogalommá vált, amit szükség esetén lényegében bármire rá lehetett húzni.
A keleti nyitásnak sosem volt egységes és kidolgozott stratégiája, amit szervesen beillesztettek volna a hatályos magyar kül- és biztonságpolitikai dokumentumok keretébe. Bár az akkori Nemzetgazdasági Minisztérium 2011-ben készített egy Külgazdasági Stratégia című szakmai vitairatot, ez sem célját, sem kidolgozottságát tekintve nem volt stratégiának tekinthető. És noha Szijjártó Péter 2012 augusztusában megkereste az akkor még létező Magyar Külügyi Intézetet, és igen rövid határidővel kért egy háttértanulmányt a keleti nyitás stratégiájának elkészítéséhez, a projekt azt követően elakadt, hogy a kutatók leszállították az anyagot.
Átfogó, nyilvános stratégia azóta sem készült, ehelyett sok területen leginkább a folyamatos ötletelés volt a jellemző, ami kihatott az eszközrendszerre is. Sokatmondó részlet, hogy noha a keleti nyitást 2012-ben hirdették meg mint kiemelt külpolitikai prioritást, a 2013-as költségvetésben ehhez egyáltalán nem rendeltek plusz forrásokat.
A kereskedőházak mint a keleti nyitás eszközei
A keleti nyitást elősegítendő kezdődött el 2012-től a kereskedőházak létrehozása, több lépcsőben. A kereskedőház-rendszernek fénykorában nem kevesebb, mint 41 országban volt kirendeltsége, néhol – például az Egyesült Államokban – több is. A kormányzat azt egyébként soha nem indokolta meg hitelt érdemlően, hogy vajon miért és mennyivel volt jobb részben egy új állami struktúrának, részben pedig magáncégeknek kiszervezni azt az exporttámogatási feladatot, amit korábban a nagykövetségek külgazdasági szakdiplomatái és kereskedelmi attaséi végeztek.
A koncepciótlanság természetesen rövid úton megbosszulta magát. A szervezet kezdettől fogva masszív veszteséggel működött, 2012 és 2015 között az üzemi veszteség 9,5 milliárd forint volt. A „déli nyitást” és az ehhez kapcsolódóan 2015-től kezdődően megnyitott kereskedőházakat két év után, már 2017-ben felszámolta a kormányzat, mivel egyik sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket.
Egy évvel később pedig a teljes kereskedőház-rendszert megszüntették, az elérhető információk szerint alapvetően azért, mert tarthatatlanná váltak a felhalmozott veszteségek.
Az ugyanakkor kétségtelen, hogy anyagi értelemben nem jártak rosszul azok, akiket a kereskedőházak küldtek ki külföldre: a szervezetnél közérdekű adatigénylések alapján félmillió forint felett volt az átlagbér, és a kiküldetésben lévők dologi költségeit természetesen a kereskedőház fizette. Emellett több, erősen kormányközeli magyar és külföldi szereplő cégeivel is szerződésben álltak a kereskedőházak, a teljesség igénye nélkül említhető Tiborcz István, Gaith Pharaon, Matolcsy Mátyás, de még Nógrádi György is.
A letelepedésikötvény-program
Külön is érdemes kitérni a 2013 júniusában indult letelepedésikötvény-programra, ugyanis ennek a közönsége is elsősorban a keleti nyitás célországaiból került ki. A családegyesítést is beszámítva a programmal annak 2017-es felfüggesztéséig összesen 19 838 fő érkezett Magyarországra, ezek 81 százaléka Kínából, ami összesen 15 754 főt jelentett. A második legnagyobb vásárlók az oroszok voltak: 1265 fő kapott magyar papírokat. Jelentősebb, 2-300 fős számban jöttek emellett irániak, irakiak és pakisztániak is, összesen pedig 59 ország állampolgárai vásároltak kötvényeket.
A sajátos kamatstruktúra miatt a program a magyar költségvetésnek összesen mintegy 17 milliárd forintnyi veszteséget okozott, noha a kezdeti időszakban kétségtelenül érdemben járult hozzá a magyar államadósság finanszírozásához.
Igazán jól a programmal a kötvényeket árusító, döntően offshore hátterű, de legalább egy esetben igazolhatóan kormányközeli közvetítő cégek jártak: a közvetítési díjakból 160 milliárd forintnál több nyereségük keletkezett.
A gigaprojektek: Paks és a Budapest–Belgrád vasút
Természetesen nem feledkezhetünk meg a keleti nyitással kapcsolatban Paksról és a Budapest–Belgrád vasútvonalról sem, ezek ugyanis az orosz, illetve kínai irányú magyar nyitás eddigi legfontosabb „eredményei”. Közös elem mindkét projektben, hogy külföldi partner által biztosított, óriási hitelből valósulnak meg, ha megvalósulnak. Közös elem még az átláthatóság hiánya – máig nincs arra vonatkozó érdemi magyarázat, hogy a vasútvonal hogyan drágult 472 milliárd forintról 750 milliárdra –, valamint az is, hogy mindkét projekt esetében számos kritika éri a megtérülésre vonatkozó állami kommunikációt (a vasútvonal esetében a racionális időn belüli megtérülés deklaráltan nem is cél, Paks pedig az európai energiapiac jelenlegi trendjeit figyelembe véve igen valószínűtlen, hogy állami támogatás nélkül életképes volna).
Fontos hasonlóság az is, hogy mindkét projektben elsősorban kormányközeli üzletemberek érdekeltségei dolgozhatnak majd magyar részről; a vasútvonal kivitelezésében Mészáros Lőrinc egyik cége lett az egyetlen magyar fővállalkozó, de a felcsúti milliárdos domináns pozícióban lesz a paksi építkezésen is.
„De sikerült?” A külkereskedelem élénkítése
A keleti és a déli nyitás az eredeti koncepcióval összevetve majdnem totális kudarc volt. A 2018-as adatok szerint a teljes magyar export mindössze 18,2%-a ment az Európai Unión kívülre, miközben ez az arány 2010-ben még 21-22% körül volt. Másképp fogalmazva tehát
az eredetileg kitűzött legfontosabb cél, a magyar külkereskedelem EU-tól való függésének csökkentése látványosan nem sikerült,
ami az EU-n kívüli export egészét illeti, az export harmada Keletre vezetésének a közelébe sem kerültünk. Érdemes persze hozzátenni, hogy az ország minden bizonnyal így járt jobban – a kudarc az eredeti kormányzati célkitűzések tükrében jelentkezik.
A 2018-as esztendőben egyébként nominálisan is jelentősen csökkent a keletre irányuló magyar export, az előző évi 5,9 milliárd euróról 5,3 milliárdra. Ezen összértéken belül több keleti országba is nőtt persze a magyar kivitel értéke, leginkább Kína és Törökország felé, mivel azonban a magyar export egésze is növekedett, arányaiban csökkent a Kelet részesedése. Az exportot érdemben növelni egyébként csak azokban az országokban sikerült, ahol már a keleti nyitás meghirdetése előtt is erős magyar piaci és diplomáciai jelenlét volt.
Másodlagos célként szerepelt a külföldi tőkevonzás szándéka is. Ebben a tekintetben a keleti nyitásnak kétségtelenül voltak bizonyos eredményei, elsősorban a távol-keleti, kínai és koreai közvetlen beruházások Magyarországra vonzásában. Ezzel együtt nemzetgazdasági léptékű áttörésről ezen a fronton sem lehet beszélni. A PAGEO Geopolitikai Kutatóintézet 2018-as adatai szerint 2010 és 2017 között éppenséggel látványosan lassult a kínai tőke beáramlása. Míg 2010 és 2014 között 1,8 milliárd euró értékben érkezett kínai tőke az országba, 2014 és 2017 között ezt csak mintegy 300 millió euróval sikerült növelni, így a 2010-2017-es időszakra a kínai közvetlen beruházások összértéke mintegy 2,1 milliárd euró.
Biztonsági aggályok kontra gazdasági érdekek
Külön kiemelendő sajátossága a keleti nyitáshoz kapcsolódó projekteknek, hogy a kitűzött célok megvalósítása érdekében a politikai vezetés az államapparátust komoly engedmények megtételére is képes volt motiválni. Jó példa erre, ahogyan a letelepedésikötvény-program sikere érdekében a szükséges nemzetbiztonsági ellenőrzésre rendelkezésre álló időt először nyolc (!) napban határozták meg, ami 2015-től nőtt 30 napra – miközben a magyar állampolgárok hazai terepen való ellenőrzésére is lényegesen hosszabb a hivatalos határidő. Nyolc – vagy akár harminc – nap alatt vajon mennyire alaposan tudták ellenőrizni a magyar állami szervek a sok esetben igencsak egzotikus országok útleveleivel érkező reménybeli kötvényvásárlókat? A kérdés költői volt. Nem meglepő tehát, hogy elítélt bűnözők is be tudtak kerülni a kötvényprogramba, az ugyanakkor még a magyar körülmények között sem mindennapi, hogy az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki, SzVR) vezetőjének, Szergej Nariskinnek a fia is ilyen kötvényhez tudott jutni.
Kiss Szilárd-ügy: nem a „vízumgyár” volt az egyetlen dobása
Biztonsági szempontból hasonló példaként említhető annak a Kiss Szilárdnak az ügye is, akit, miután nemzetbiztonsági okokból távoznia kellett a Martonyi-féle Külügyminisztériumból, lényegében azonnal átvett a mezőgazdasági tárca. Kiss így tovább tudta működtetni a moszkvai, az államigazgatás kereteiből kiszervezett „vízumgyárat”. Az összesen mintegy 5800 (!), gyakran erősen kétes hátterű jelentkezőknek itt kiállított vízum egyébként EU-s szintű feszültségeket okozott, több tagállam is jelezte ugyanis, hogy nagy számban utaztak be Kiss-féle vízumokkal olyan személyek az EU területére, akiket később bűncselekményeket követtek el.
Kissnek a keleti nyitás szempontjából vett igazi fontosságát azonban nem a vízumbiznisz jelentette, hanem az, hogy 2012-ben közös orosz céget hozott létre Mészáros Lőrinccel, prémium élelmiszeripari termékek oroszországi exportjára. A tervek igencsak ambiciózusak voltak: a vállalat nemcsak a körülbelül 150 milliós orosz piacot célozta volna, a posztszovjet térség többi országába is szállítottak volna. A projektnek a 2014-es ukrajnai válságot követően az EU-s szankciókra válaszul bevezetett orosz ellenszankciók vetettek véget, amelyek megtiltották a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek döntő többségének importját az EU-ból.
Sokat elárul Kiss fontosságáról a magyar elit bizonyos köreiben, hogy a volt diplomata ügyében végül 2018 októberében bűncselekmény hiányában (!) megszüntették a nyomozást. Pedig orosz bírósági ítélet is van róla, hogy Kiss kenőpénzt fogadott el egy orosz üzletembertől, nem is szólva a „vízumgyár” működésével kapcsolatos problémákról.
×××
Hogyan lehet tehát megvonni a keleti nyitás mérlegét? Ami az orosz és a kínai rendszert mint követendő politikai mintát illeti, 2019-re kétségtelenül sikerült ezekhez közelebb juttatni Magyarországot, mint a 2014-es tusnádfürdői beszéd idején volt. A folyamatot jól mutatják a különféle jogállamisági és a szabadság helyzetével foglalkozó rangsorok, illetve a 2018-as parlamenti választással kapcsolatban súlyosan kritikus EBESZ választási megfigyelői jelentés.
Mindeközben geopolitikai értelemben strukturális átrendeződés nem következett be, hiszen az ország mindvégig az EU és a NATO tagja maradt. A kormányzat szempontjából tehát a keleti nyitás politikai sikernek tekinthető, hiszen közelebb jutottak a kitűzött céljukhoz – hogy ez Magyarországnak egyébként jó-e, más lapra tartozik.
Ami a gazdasági aspektust illeti, nemzetgazdasági értelemben a projekt alapvetően nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem sikerült csökkenteni a magyar export függését az EU-piacoktól, pedig ez volt az eredeti cél. Az EU-n kívüli külföldi tőke bevonzásában vannak bizonyos eredmények, nagy áttörés azonban itt sem következett be: még a legnagyobb, nem EU-s befektető országból, Kínából 2010 óta érkezett, összesen mintegy 2,1 milliárd dollárnyi tőkebefektetés is csak töredéke a Magyarországra irányuló összes közvetlen külföldi beruházásnak.
Egyáltalán nem reális tehát, hogy a keleti nyitás alternatívát, ellenpólust tudna jelenteni az EU-s piacokkal szemben.
Mindezzel párhuzamosan sokmilliárdos veszteséget eredményezett a kereskedőházak hálózatának létrehozása és a letelepedésikötvény-program is, utóbbi súlyos nemzetbiztonsági kockázatokkal is járt. Kétségtelen ugyanakkor, hogy jelentősen tudtak profitálni mindkettőből a kormányzathoz közel álló üzleti és politikai körök. Fokozottan igaz lesz ez a paksi beruházásra és a Budapest–Belgrád vasútvonalra, miközben a megtérülés kockázatát a hitelek miatt mindkét esetben a magyar állam viseli.
Összességében tehát: bár nemzetgazdasági léptékben nem sok pozitívumot hozott, a kormányközeli politikai és gazdasági elit egyéni érdekeit eredményesen szolgálta és szolgálja a keleti nyitás. Ez pedig várhatóan a közeli jövőben sem fog változni.
A szerző külpolitikai szakértő, a Political Capital munkatársa
Borítókép: Miniszterelnökség/Anadolu Agency
