„Ne parázz, öcsi!” – magyar fiatal az észak-afrikai drogcsempészek nyomában
„Szerettem volna interjút készíteni egy kábítószercsempésszel. Csak hát: nem szívesen ülnek le interjút adni” – kezdte beszámolóját a magyar diák, és ezzel rögtön felkeltette az érdeklődésünket. Komjáti Dániel Észak-Afrikában, főleg Tunéziában töltött egy éve nagyobb részében drogosok, partiarcok és dílerek között járt-kelt, több mint harminc mezei fogyasztóval és tíz kábítószer-terjesztővel beszélgetett, míg végül akadt, akinek volt köze a csempészethez is. Vendégszerzőnk eljutott a legsötétebb bűnbarlangba is. Sok magyar kedvelt üdülőhelye – alulnézetből.
Jártam az utcákat, piacokat, kocsmákat és diszkókat, művészeti galériákat és az egyetemisták által látogatott kávézókat – így ismerkedtem meg Ahmeddel Tunéziában. Alacsony, vékony srác, fiatal kora ellenére erősen kopaszodik. Egyik közös barátunk révén ismertük meg egymást a város egyik legforgalmasabb csomópontjának közelében, egy kávézóban. Ahmed fülbevalója majdnem a válláig ért, úgy nézett ki, mint egy kiöregedett metálzenész Füreden, a fröccskocsma mellett. Megörült nekem, hiszen végre volt valaki, akivel finomíthatja angoltudását. Hiába mondtam neki, hogy beszélhetünk arabul is, nem tágított: benne is megvan az arabokra jellemző intellektuális büszkeség.
Van is mire büszkének lennie. Ahmed mérnök: 18-19 éves korában kötött ki egy német egyetemen a családja támogatásával, ahol diplomát szerzett. A későbbi eseményekben már szerényebb a büszkeségpotenciál: elhelyezkedni nem tudott, hiába beszél angolul, németül, franciául és arabul. Talán már ott is voltak drogproblémák. Öt év után visszatért hát Tuniszba.
Lassan beszélt, mint aki be van tépve, s amikor befejeztük a kávét, meghívott magához. Örültem a meghívásnak, mégiscsak a környék ismert figurája, kétes hírnévvel. Még az „asztalos” árusok is ismerik. Ezek a kereskedők kis műanyag asztalon árulják az algír csempészcigarettát és a városszerte ellopott telefonokat – még a mecsetek környékén is aktívak. Mivel a nap 18 órájában ugyanazon a sarkon ücsörögnek egy presszókávé mellett, mindent tudnak, ami a városban történik. Igazi hálózatot alkotnak tehát, és mivel a rendőrök is tőlük vásárolnak, nem kell félniük sem.
Ahmed két algír sráccal és egy másik helyi fiúval lakott együtt egy nagy, belvárosi lakásban, amely átjáróként működött: mindig jött valaki, hogy elszívjon egy spanglit. Az egyik algír lábait körülbelül ötven darab mély seb borította rendszertelen, mégis esztétikus mintázatban. Kerimnek hívták. Amikor rákérdeztem, hogy maga vagdosta-e össze a lábait, igennel felelt: „Tudod, Mon’Amie, nem könnyű egy muszlim országban egy meleg élete, főleg, ha nem veti meg a szeszt és a tudatmódosítókat. Erős nyugtatókat, antidepresszánsokat, ecstasyt szedek, illetve mindent, ami van. Emellett szívok és iszom. Tudom, hogy a vagdalás nem használ, de könnyít a lelkemen, így büntetem magam.”
Megkérdeztem, miért érdemel büntetést. Csak legyintett, közben enyhén elmosolyodott: „Ha mind felsorolnám, reggelig tartana. Legutóbb például betörtek hozzám, és elvitték az új laptopot, amit az egyetemi tanulmányaimhoz vásároltam. Édesanyámtól kaptam hozzá segítséget Algériából, aki nagy áldozatokat hozott, hogy megvehessem azt a gépet, és most az egész a semmivé lett.” Feltettem a legkézenfekvőbb kérdést: szólt-e a rendőrségnek, írt-e feljelentést? Csak nevetett: „Értelmetlen. Nem csinálnának semmit.”
Ahmed lakótársai egyébként mind melegek, ez pedig még egy olyan „liberális” muszlim országban is társadalmi kitaszítottsággal jár, mint Tunézia. A nők döntő többsége úgy öltözik, ahogy kedve tartja, a külváros tele van diszkókkal, a belváros tele van kocsmákkal, folyik az alkohol, de a homoszexualitás és a drogok még ma is büntetendő, illetve széles körben elítélt tevékenységnek számítanak. Kerim egyik barátja, aki szintén homoszexuális és a tradicionális tunéziai táncok női koreográfiáját táncolja, titkolja szenvedélyét a családja előtt. Ebben persze semmi szokatlan sincs – ilyesmit Európában sem mindenki tesz ki az asztalra a vasárnapi ebéd mellé.
Csakhogy ő nem a szégyentől tart. Ő konkrétan attól tart, hogy megölik a szülei.
A szerhasználóknak, ha kiderül róluk, legtöbbször szintén nincs visszaút a családba.
×××
Hosszú hónapokig találkozgattam a társasággal, apránként ismertem meg a tagjait és a történetüket, idő kellett, hogy megnyíljanak, és ne csak a „burzsoá” európait lássák bennem, aki dorbézolni jött az olcsó Tunéziába. Egyik nap, amikor leültünk Ahmed nappalijában, mindenki elkezdett jointokat tekerni. Hamarosan sűrű füst terjengett a szobában. Megkérdeztem, sok díler van-e, könnyen jutnak-e hasishoz. „Tudod, Mon’Amie, rengeteg. De ez nem olyan, mint a filmekben. Nagyon kevesen árulnak idegeneknek, vagy ismerősök ismerőseinek. Sokan szívnak, de a baráti társaságok magukat látják el azon a néhány nagyobb díleren és a csempészeken keresztül.”
Ehhez az kell, hogy sok csempész legyen, nem? – kérdezem. „Igen, ezt jól látod, de mi nem úgy csempészünk, ahogy a kolumbiaiak Amerikába. Nem keresünk dollármilliókat egy fordulóval.”
Ahmed részletesen elmondta, hogyan működik ez az egész. Egyik nap a barátaival ült otthon, és nem volt miből cigit tekerni, ezért átment egy ismerőséhez, abban bízva, hogy az majd hitelez pár grammot. Ő ezt készséggel megtette, de amikor fizetésre került a sor, nem kért pénzt: „Barátságosan egy 9 mm-esnek látszó fegyvert rakott elém az asztalra, majd üzletet ajánlott. Azt mondta, hogy nem kell fizetnem semmit, ráadásul kapok egy repjegyet Marokkóba és vissza, ingyen, fizetik a szállásom és a kajámat, és utána még fizetnek is 200 dínárt (nagyjából 20.000 forint – a szerk.). Egy hétvégét lehetek a tengerparton, a dolgom csak annyi, hogy visszafele pár csomag hasist be kell hoznom az országba. Mikor megkérdeztem, hogy nem fizethetem-e inkább vissza a tartozásom, csak nevetett. Sokan már a nyaralás kedvéért és pár jointért maguk jelentkeznek a feladatra, az se baj, ha nincs fizetség.”
Ahmed azt mondja, minden simán ment, bár nem járt túl jól, mert nem fizették ki: „Amikor megérkeztem az áruval, három tagbaszakadt fazonnal várt. Azt mondta, örüljek, hogy nem verik ki a fogaimat, majd adott három grammot abból, amit hoztam, így végülis tudtam keresni egy kis pénzt.”
Háromhetente ment Marokkóba, aztán néhány hónap után Dél-Franciaországba kellett utaznia. Azt mondja, hasist vitt, cserébe kokaint és ecstasyt kellett hoznia. „Nagyon be voltam szarva, abban bízhattam csak, hogy francia börtönbe kerülök, és nem tunéziaiba. Azt nem hiszem, hogy túlélném” – folytatja.
Kérdés persze, hogy hogyan kaphatott egyáltalán vízumot. A tunéziaiak nehezen kapnak, drága is és a feltételek is szigorúak. De neki korábbról volt már. Valószínűleg ezért szemelték ki őt: „Jó viszonyban voltam a sráccal, mielőtt belerángatott a dologba, sokat meséltem neki magamról, szívtunk is együtt. Tudta jól, hogy én utazhatok.”
Pár nappal később megkérdeztem, hogy azóta sem fizették-e ki. Erre elém rakott egy papírt, rajta egy kis darab hasissal. „A vége felé ilyen mennyiségeket vágott hozzám fizetségül. Ez úgy nagyjából 50 dínárt ér. Ezzel nem kezdhetek semmit, ebből nem lehet megélni.” A következő találkozásnál kérdeztem csak tovább. Hogy még mindig csinálja-e. „A »munkaadóm« egyszer csak felszívódott, valószínűleg már nem kellettem. Azóta ismét találtam munkát, de kénytelen vagyok dílerkedni mellette a barátaimnak, mert a mérnöki fizetésem (nagyjából 100 ezer forintnyi dínár) sem elég arra, hogy mindent kifizessek. Az enyém az egyik legjobban fizetett szakma az országban, de így sem elég egy normális élethez, reménytelen, hogy fenntartsak egy családot. Pedig szeretnék. Minden kollégám vállal másodállást is. Én nem vagyok hajlandó 18-19 órát dolgozni, nem akarok belehalni a munkába… majd lesz, ami lesz.”
Azt mondja, jobban járt, mint azok a lányok, akik bébiszitternek jelentkeznek, és Katarban vagy az Emirátusokban kötöttek ki prostituáltként, házi rabszolgaként. Vagy éppen Európában – ilyenből is rengeteg van.
Pedig lényegében semmit nem keres a tevékenységgel, csak rendszeres fogyasztási lehetőséghez juttatja magát és a barátait. Nagy kockázat, kis haszon – elsőre így láttam.
×××
Aztán minél több tapasztalatot gyűjtöttem a rendőrséggel, annál biztosabb voltam benne, hogy kapcsolatokkal és pénzzel egyszerűen nincs mitől tartani. Minden alkalom, amikor igazoltattak, azzal zárult, hogy megpróbáltak kenőpénzt, de legalább egy kávét kicsikarni belőlem – a legkülönbözőbb indokokkal. Aztán még világosabb lett a kép. A barátaim meghívtak egy, a város határában rendezett illegális partiba. Hatalmas udvaron tartották, színes fények között táncoló emberek fogadtak. Helyiek, olaszok és spanyolok. Aki nem táncolt, az pokrócokon és farönkökön ült a tűz körül. Csak úgy száguldoztak körbe a spanglik.
Az udvar hátsó felében nagy, félkész ház állt. Pár sör után bementem, hogy megkeressem a mosdót. Tágas konyhába léptem. Lányok támasztották a pultot. Több lyuk volt a nadrágjaikon, mint anyag, erősen voltak sminkelve, hajuk simára vasalva. „Merre van a WC?” – kérdeztem arabul. Nevettek az akcentusomon, majd egy nagy szekrény felé mutattak. A mosdó bejárata a szekrény mellett volt, de amit észrevettem, attól rögtön megfeledkeztem vizelési ingeremről is. A szekrény mögül fény és hangok szűrődtek ki. A nagy, ódon bútorral rövid folyosót torlaszoltak el, amely hatalmas, gyérül világított helységbe vezetett. Beléptem. Kaotikus összevisszaságban a legkülönbözőbb kanapék, rajtuk pedig kokainozó, csókolózó, vagy a kettőt egyszerre művelő emberek. Odafordultam az egyikhez, akinek olyan vörös volt a feje, mint egy paradicsom. Egy belvárosi kávéház tulaja mellett ült, akiről tudvalevő, hogy sok dílertől szed sápot, akik aztán nyugton árulhatnak a boltjában. Megkérdeztem, hogy esetleg nem félnek-e egy razziától. Hogy megjelenik a rendőrség. A paradicsomfejű elröhögte magát, majd kivett egy jelvényt a zsebéből, és az arcomba nyomta. „Ne parázz, öcsi! Nem hiába vagyok itt.”
Borítókép: tunéziai tűznyelő utcai művész (illusztráció), Fethi Belaid / AFP
