A világ tüdejének kiirtása a legnagyobb biztonsági kockázat, és csak Európa tehet ellene
Kényszeríteni kell Brazíliát az őserdőirtás leállítására, akár embargóval is; ez valódi üzenet lenne a Föld minden országa és minden lakója felé, hogy a klímaváltozás megfékezése prioritás. A brazil őserdők témáját az EU cselekvőképességének szimbólumává kell emelni. Vendégszerzőnk adatokkal alátámasztva fest pontos képet arról, hogy a klímaváltozás soha nem látott módon fenyegeti a világ biztonságát. Durvábban, mint az iráni vagy észak-koreai atom.
Hirosima és Nagaszaki óta a világvége legbiztosabb forgatókönyvének a nukleáris apokalipszis látszott. A jövőről szóló filmek és regények imádták, a békeaktivisták biztosra vették és a világ biztonságpolitikai prioritásai között az atomfegyverek korlátozása, az új nukleáris hatalmak létrejöttének megakadályozása első helyen szerepelt. A dolog nagyrészt működött. Ugyan több atomhatalom lett, de nem pusztult el a világ.
Az apokalipszisről alkotott képzeteink erőteljesen átalakultak az elmúlt néhány évtizedben, de a Nyugat biztonságpolitikai prioritásai ezt nem követték. Pedig már a nukleáris helyett a sokkal valóságosabb klímakatasztrófához kötődnek az apokalipszisre vonatkozó képzeteink. A különböző jelentések egy irányba, egy gyorsuló és egyre fenyegetőbb változás felé mutatnak, amelynek következtében a Föld egyes részei élhetetlenné válnak, és az élelmezés, vízhez való hozzáférés lehetetlenné válik. Talán mulatságos, de jellemző, hogy az USA-ban van esély arra, hogy a klímaváltozás miatti stresszt betegségként regisztrálják, ugyanis egyre nagyobb számban találni olyanokat, akik aludni sem képesek az ettől való rettegéstől. Ez erősen emlékeztet a 60 évvel ezelőtti magánatombunker-építési lázra.
Az előrejelzések és a hétköznapi tapasztalatok is egyre erőteljesebben mutatják, hogy világméretű összefogással a katasztrófa talán elkerülhető, de a változások hatásai még ebben az esetben is felforgathatják a világot. Az összefogásra ráadásul nem sok esély mutatkozik.
Ízelítő Európának
Hogy mindez miként hathat a mi európai nemzetbiztonságunkra, legjobban a közel-keleti konfliktus eszkalációja mutatta meg. A szakértők az „Arab tavaszt” kezdetben a demokratikus remények fellobbanásának tartották, de rövid időn belül egyértelműen a klíma által generált konfliktusnak minősítették. A következmények pedig egyáltalán nem voltak felemelők: a felrobbant Közel-Kelet, középpontjában a szír konfliktussal, az Iszlám állam felemelkedésével olyan migrációs hullámot indított, amelynek kezelése komoly kihívás elé állította az EU-t. A gyorsan pörgő eseménysor alapjaiban változtatta meg az európai politikát, megrengette a hagyományos politikai pártokat, s a migráció körüli ellentétek máig jelentős mértékben határozzák meg az európai politikát. Úgy tűnik, ezek a konfliktusok nem is jutnak egyhamar nyugvópontra. A szír válság következtében 6 millió ember indult útnak, az EU-ba ebből 2,5 millió jutott, amit az államszövetség képtelen volt nagyobb felfordulás nélkül kezelni.
Azaz: ennél jelentősebb migrációs hullám garantáltan romba döntené a jelenlegi unió politikai rendszerét. Ennek pedig a klímaváltozással egyre nő az esélye.
Amennyiben például egy Egyiptom méretű ország válna érintetté, onnan akár több tízmilliós migrációs hullámmal is számolhatnánk. Az elképesztő mértékben növekvő egyiptomi népességet 200 milliósnak jósolják 2050-re, miközben Egyiptom lakosságának 95 százaléka a Nílus mentén él, ami csupán 5 százalékát jelenti az ország területének. A Nílus pedig évről évre kiszámíthatatlanabb vízhozamú és egyre szennyezettebb.
Sorolhatjuk még a példákat, amelyek bizonyítják: a klímaváltozás egyértelmű biztonságpolitikai kockázat a nyugati világnak. Közép- és Dél-Amerikában hasonló problémákkal küzdő országok találhatók, amelyek az USA-nak jelentenek kockázatot. El Salvador például a világ leginkább vízhiányos országának tekinthető, de La Paz sem képes megoldani a vízellátását. Nem is beszélve az ázsiai térségben Indiáról, ahol már ma is tízmilliók életét fenyegeti a klímaváltozás, s ez egyre több politikai feszültséget eredményez a különböző vallású csoportok között. Tudjuk, hogy az erőforráshiányos helyzetek konfliktusokba torkollanak, amit egy nemrégiben készült kutatás bizonyított is.
Eszerint az átlaghőmérséklet növekedése minden fokkal növeli a fegyveres összecsapások kialakulásának esélyét. Ezek ugyan etnikai vagy nemzeti, esetleg vallási jelleget ölthetnek, de valódi okuk a klímaváltozás lesz.
Egyiptomban például, ahol a radikális iszlám szinte bizonyosan nyerne egy szabad választáson, az Iszlám Államhoz hasonló radikális mozgalmak által kezdeményezett vallásháború a legvalószínűbb forgatókönyv.
Leragadtunk a régi ügyeknél
A klímaváltozás hatásainak csökkentése tehát egyértelműen biztonságpolitikai kérdés, ennek ellenére a világhatalmak hivatalosan nem sorolták előre a biztonságpolitikai prioritásaik között. Továbbra is a hagyományos konfliktusok vannak annak előterében: az iráni, az észak-koreai és az ukrán-orosz. Nem szeretném bagatellizálni e konfliktusok a jelentőségét, de ezek közül kettőnek nagyobb szerepe van Trump újraválasztásában, mint a világ valódi fenyegetésében. Észak-Korea véresen komoly, komikus külsejű elnöke azért tudja csak az orránál fogva vezetni Trumpot, mert ő ezt szeretné. Nagyon jól jön neki, hogy a világ megmentőjének szerepében tetszeleghet, ahogy ezt többször hangsúlyozta is. Az északi atomtámadásnak Dél-Korea szerint semmi esélye.
Az Iránnal erősödő konfliktus hasonló eset. Az embargó láthatóan működött, és a korábbi tárgyalásos megoldás eredményeket hozott, ezt pedig annak ellenére jónak látják Európában, hogy Obama elnök hozta tető alá – és éppen ez a problémája Donald Trumpnak. Az orosz embargó hatása pedig meglehetősen megkérdőjelezhető. Az iránihoz, észak-koreaihoz és az oroszhoz hasonló geopolitikai konfliktusok jellemezték az elmúlt 50 évet. Valaki túl erősnek látszott (vagy erős is volt), a világ pedig megpróbált összefogni ellene, és embargóval, esetleg katonai beavatkozással fenntartani az egyensúlyt.
A konfliktusok eszkalációja
A mai biztonságpolitikai kérdések veszélyessége meg sem közelíti a klímaváltozás által fenyegető konfliktusokat és következményeket. Ezek a legtöbb esetben a létező konfliktusok felerősödését eredményezik és irracionális döntésekhez vezethetnek. Irán például ma még képesnek érzi magát atomfegyverek fejlesztésére, de a fokozódó vízhiány és termőföldjeinek pusztulása miatt két évtized múlva népessége élelmezésére sem lesz képes, ami sokkal nagyobb és kezelhetetlenebb veszélyekkel fenyegeti a régiót, mint a jelenlegiek. Egy olyan Irán, amelyben éhínség fenyeget, sokkal elkeseredettebb ellenfél, sokkal irracionálisabban használja katonai erejét, mint a mai. A világ biztonságára jelentősen nagyobb veszélyt jelent. Ezt a helyzetet a klímaváltozás lassításával vagy visszafordításával lehetne a leghatékonyabban elkerülni.
Ezért a régi biztonságpolitikai kihívások mellé fel kell venni a globális klímaváltozást gyorsító események, intézkedések megakadályozását.
Annak ellenére, hogy a nyugati világ lesz képes talán leghatásosabban fellépni a változásokból fakadó közvetlen veszélyekkel szemben, biztonságpolitikai szempontból eminens érdeke, hogy a lehető legkisebbre csökkentse hatásait. Már az elmúlt időszak is bizonyította, hogy az ebből törvényszerűen eredő menekültáradatot nem lehet megnyugtatón kezelni humanitárius eszközökkel, sőt más hagyományos módokon sem. A menekülthullámok pedig az irracionálissá váló lokális konfliktusokkal növekedni fognak. Az olyan ellenlábasok, mint India és Pakisztán, akik a klímaváltozás által legjobban fenyegetett országok között vannak és mellesleg atomfegyverek birtokosai, sokkal nagyobb eséllyel hoznak atomfegyver bevetésére vonatkozó döntéseket egy kiélezett és erőforráshiányos helyzetben. A Nyugat ekkor már nem lesz képes a mai eszközökkel befolyásolni a világ biztonságpolitikáját, és ezek a hatások együttesen veszélybe sodorják mai életformánkat.
Brazil őserdők: a fordulópont
A fentiekből látható, hogy a nyugati világnak ma az iráni atomprogramnál vagy az orosz-ukrán konfliktusnál jóval nagyobb biztonságpolitikai fenyegetést jelentenek az őserdőirtások, például Brazíliában: ezek jelenleg a legnagyobb, egyértelmű és könnyen visszafordítható emberi cselekedetek a klímahelyzet további rontásában. Annak ellenére, hogy a nyugati világ éppen több százmillió fa telepítésén dolgozik, és az EU-ban folyamatosan emelkedik az erdők mérete (a 10 évvel ezelőtti 39,3 százalékról 41,7 százalékra), szinte tétlenül nézi a világ tüdejének kiirtását. A brazil őserdők számítások szerint a keletkező oxigén 20 százalékát állítják elő, de más tekintetben is a globális klíma meghatározó tényezői. Irtásukat az új brazil elnök – aki szerint nem az Amazonas erdei miatt kellene aggódni, hanem kevesebbet enni – szabad kezet adott a mezőgazdasági lobbinak az erdőirtásra, és másodpercenként összesen egy focipályányi őserdő tűnik el.
A veszély nyilvánvaló és kézzelfogható, de mérvadó körökben semmiféle kezdeményezés nem látszik Brazília befolyásolására, büntetésére. A németek addig jutottak, hogy (nagy késéssel) befagyasztották azokat az alapokat, amelyeket őserdő-megőrzésére adtak Brazíliának. Ennél jóval több a tennivaló. Kényszeríteni kell Brazíliát az őserdőirtás leállítására. Akár embargóval is. Ez valódi üzenet lenne a Föld minden országa és minden lakója felé, hogy a klímaváltozás prioritássá vált, és az erdőirtások az egész emberiséget fenyegetik.
A brazil őserdők témáját az EU cselekvőképességének szimbólumává kellene emelni.
Ez nagy lehetőség Európának, hogy bizonyítsa elkötelezettségét, képességét a klímaváltozás elleni harcban, egyúttal felrázná a világ közvéleményét, hogy az EU fontos nemzetközi tényező – nem csak folytonos ígéret. Nem utolsó sorban pedig magára nézve is kötelező kényszert hozna létre.
Egy ilyen nyugati döntés ugyanis végtelen vitát indítana el, hogy ki ad hozzá többet a klímaváltozáshoz: a nyugati ember fogyasztása, vagy az Amazonas őserdeinek irtása. Efféle vita pedig politikai kényszert jelent, hogy Európa látványos és megkérdőjelezhetetlen intézkedéseket hajtson végre, melyek a világ többi részét is kényszerhelyzetbe hoznák, felrázva talán az USA közvéleményét is.
A zöld gondolat – maszlag nélkül
Sajnos jelenleg az Egyesült Államoktól, olyan elnökkel az élén, aki még a klímaváltozás tényét is tagadja, ezt nem várhatjuk. Európa ezzel szemben növelheti tekintélyét, nemzetközi súlyát és népszerűségét a világban, s ahogy Irán kérdésében felvállalja a konfliktust az USA-val, úgy Brazília esetében sokszorosan ezt kellene tennie. Az EU egyébként emelt fővel állhat a viták elé, ugyanis a globális széndioxid-kibocsátásnak csupán 9 százalékáért felel. Az összes kibocsátás 27 százalékát adja Kína, és még az USA is csak 15 százalékot.
Az európai fősodratú politika is nagy nyertese lehetne ennek a fordulatnak: szavazókat lenne képes elhódítani az aggasztóan erősödő zöldektől. A zöld gondolat erősödésével természetesen semmi probléma, de a mai zöld pártok gyakran antikapitalista baloldali politikát is kevernek bele. Alapvetően arra használják a klímaváltozás ügyét, hogy a piacgazdaságot és a világ mai politikai működését támadják. A klímaváltozás biztonságpolitikai prioritássá tétele tehát megadná a lehetőséget a hagyományos pártoknak, hogy magukévá tegyék a zöld gondolatot, de az antikapitalista maszlag nélkül.
Ez a biztonságpolitikai változás új típusú konfliktusokat hozna, eddig ismeretlen vádaskodás indulna a világban, hogy joga van-e a Nyugatnak ehhez – ahogy egyébként az atomfegyverek terjedésének megakadályozása is hasonló morális kérdéseket vetett (és vet) fel. A politika dolga, hogy ezeket kezelje. A kockázatot vállalni kell. Brazíliát minél előbb meg kell állítani, a klímaváltozást pedig be kell emelni a legfontosabb biztonságpolitikai kérdések közé.
Nyitókép: Frans Lanting / Frans Lanting Stock / Mint Images / AFP
