„Meg fogok halni, fiam” – Levelek Háfiznak (1.)
Kísérlet egy apától, hogy átadja fiának mindazt, amit tudni érdemes – a műfajt Szent István intelmei óta itthon nem kell magyarázni. Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, a tárca műfajának újjáéledése idején lapunk pedig kap az alkalmon, hogy közöljük ezeket az irodalom és az újságírás határterületén mozgó írásokat. A levelek valós időben születnek, mindig a legfrissebbet közöljük majd a Válasz Online új, különleges, hetente jelentkező tárcasorozataként. Első levél lóról, halálról és arról, miért is születnek ezek az írások.
Egy kávéházból írom neked ezt a levelet. Nyár van, augusztus. A kávéház Kairó belvárosában van, a Beb El Luk szomszédságában. 2011 novemberében már voltam itt. Éjszaka volt, mi pedig a kioszk mögé bújtunk a sörétes puskákkal lövöldöző rendőrök elől Sarah Jászínnal a forradalomban. A kioszk még mindig megvan.
Régi, homokszínű bérház földszintjén ülök, megfeketedett faszéken. Felettem piszkos ventilátor kavarja a levegőt.
A pincér letaposott bőrpapucsában csoszog az asztalok előtt. Koszos ronggyal a kezében hessegeti a legyeket, kihozza a kávékat és a teákat. Egyébként semmi sem mozdul. Áll az idő. A velem szemben ülő öregek örökké itt ülnek, és örökké itt fognak ülni. Ez jár a fejemben.
Ez a hazugság.
Valójában el fognak tűnni, amint kilépek ebből a kávéházból. Mintha sosem léteztek volna. Elfelejtem őket, helyükre mások fognak kerülni. Elfelejtem izzadságtól átütött ingüket, barázdált sötét arcukat. Elfelejtem a kávéházat is. Egyedül a kioszk marad majd meg, ha egyáltalán.
Ugyanígy fogok eltűnni majd én is, ha a világ kilép belőlem.
Meg fogok halni, Háfiz. Ezért írom neked ezeket a leveleket.
Háfíznak hívlak, mert ezt a nevet én adtam neked. Akkor, amikor még úgy gondoltam, hogy rengeteg mindent fogok tudni adni. Most már úgy gondolom, hogy, ha mást nem is, a nevedet tényleg nekem köszönheted.
Az araboktól vettem, mint annyi mindent az életben. Isten kilencvenkilenc nevének az egyikét adtam neked. Az oltalmazót.
Azért adtam, mert már amikor megszülettél, úgy gondoltam, hogy vigyázni fogsz rám. Ebben végül is igazam lett. Mindig ott voltál valahol hátul az agyamban, ott parázslottál, mint leszívott cigaretta a teljes sötétségben.
×
Nem vagyok beteg. Legalábbis nem tudok róla. A világon semmi bajom sincs. Egyszerűen csak megcsapott ma a halál.
Alig néhány napja jöttem vissza Kairóba. Egyedül jöttem, mert Eszternek dolga van. Két hét múlva jön majd utánam. Egyedül vagyok a lakásban, egyedül a városban.
Sok mindent kitalálok, hogy ne kelljen írnom. Gondozom a növényeket, takarítok, bejárom a régi helyeket.
Nem tudok írni, amióta megkaptam a Libri irodalmi díjat. És nem tegnap kaptam. Nem tudom, melyik némít el: az elvárások vagy a rosszindulat, egyesek kudarcom iránti óhatatlan vágya. Talán a kettő együtt alkot kesernyés elegyet.
Sportot űzök a nemírásból. Elmenekülök a lakásból, ha le kellene ülnöm a számítógép elé.
Ma úgy gondoltam, írás helyett inkább elmegyek a nyomornegyed melletti piacra, veszek pár alátétet a tetőterasz pálmáinak. Sokat kell locsolni őket, és a cserepeikből mindig kifolyik a víz.
Ott csapott meg a halál. A piacon.
Levert a víz a tűző napsütésben, ahogyan a sínek melletti fal és a vályogházak között mentem. Körülöttem mindenütt emberek. Autók dudáltak a sáros földúton. Műanyagszemét nagy kupacokban a házak melletti placcokon. Rothadó szerves hulladék szaga az orromban. Megálltam, hogy rágyújtsak. Akkor csapott meg a halál.
Egy lovat láttam a hasán feküdni a szemét közepén. Szürke volt, riadt szemű, az orrlyukai tágak. Tudtam, hogy valami baja van, mert a lovak sosem fekszenek le. Én őt bámultam, ő engem nézett. El volt törve a hátsó lába.
Körbenéztem, hogy kihez tartozhat ez a ló. A placc mellett két ember vitatkozott. Egy negyven körüli és egy huszonéves. Az idősebbé volt a ló. Ezt onnan tudtam, hogy hevesen gesztikulált és folyamatosan az állatra mutogatott. Végül megegyezhettek, mert kezet fogtak és mindketten mosolyogtak.
A fiatalabb bement a közeli üzlethelyiségbe. Vascsővel jött vissza. Nehéz volt a cső, két kézzel kellett fognia.
Át akarta adni a negyvenesnek, aki mosolyogva visszaadta és csóválta a fejét. A fiatalabb erőltette a dolgot egy darabig, majd megunta. Megszorította a vascsövet és elindult a ló felé. Amikor mellém ért, megbámult, ahogyan a külföldieket bámulják meg ebben az országban, de ment tovább, nem zavartatta magát. Odaért a ló mellé. A ló felemelte a fejét, hogy lássa, ki érkezik. Meglátta a fiatalabb férfit, majd a hátrébb álló gazdáját kezdte nézni, mintha szándékosan nem venne tudomást a közeledő vascsőről.
A fiatalember terpeszállásba állt, lendületet vett és lecsapott az állat fejére. Hallottam a tompa tárgy suhanását. Aztán a cuppanó, mély hangot, ahogyan célba ért. A csont recsegését. Nem sikerült elsőre megölni a lovat. Az állat keservesen sírni kezdett, megpróbált lábra állni. Ekkor érte a második csapás. A feje szétnyílt, de nem hagyta abba a próbálkozást, hogy felálljon. A nyerítést sem hagyta abba, csak összeszarta és összehugyozta magát.
A harmadik ütéstől már az oldalára dőlt, de még mindig nyerített, még mindig rúgkapált. A fiatalember feléje állt. Annyiszor sújtott le, amíg lihegve levegő után nem kezdett kapkodni, és ömleni nem kezdett róla a víz. A ló még mindig élt, de már nem nyerített. Csak rúgta oldalára dőlve a levegőt. A férfi ekkor leengedte a vascsövet, az övéről kék műanyagnyelű kést vett elő, az állat mellé lépett, és egy mozdulattal elvágta a torkát. Erős vérsugár spriccelt ki az állat nyakából, a vércseppek úsztak a levegőben, szikráztak a napsütésben, megfestették körülötte a műanyagszemetet. Vége volt. A fiatalember megtörölte a farmerében a kést, fogta a vascsövet, mosolyogva visszament a negyvenes férfihez, pénzt adott neki, kezet fogtak, majd elváltak. Láttam, hogy a fiatal férfi telefonálgatni kezd, hogy éppen a ló tetemének elszállítását és feldolgozását intézi.
Nem tudtam levenni a szemem a vérben fekvő, remegő tetemről. Arra gondoltam, hogy mindenki a ló. Hogy ugyanígy bunkóznak le végül mindenkit a betegségek, az évek, valami, amit nem látsz jönni. Hogy ugyanígy bunkózod le saját magadat. A vége az, hogy egyedül fekszel a szemétben, elkerülhetetlenül.
×
„Ez gonoszság volt” – mondtad volna, ha látod. Ez jutott az eszembe. Meg az, hogy ha látsz majd ilyet, nem fogod érteni. Hogy szörnyülködni fogsz gondolkodás helyett, mert gyenge és haldokló kultúra vizét iszod, ahol az erőszaktól való félelem mindenki arcára ráfagyasztja a mosolyt, és ahol a halált el kell rejteni. Én pedig nem leszek ott, hogy elmagyarázzam neked.
A Közel-Keleten nem nagyon tartanak szórakozásból állatot. Nincsenek reggelente kutyasétáltatók, nem szedik ábrándos arcú fiatalok nájlonzacskóval a kutyaszart, hogy aztán szájon csókolják a családtagként tartott állatot. Itt az állat munkaeszköz, a szegények munkaeszköze.
Valószínűleg azt sem érted, hogy mi a szegénység. A szegénység, fiam, az, hogy nem tudsz mindennap enni.
A ló eltörte a lábát, így nem tudott tovább dolgozni. Az ember pedig, aki eladta, azt tette amit tennie kellett: mentette a menthetőt, hogy enni tudjon adni a családjának. A ló húsát megeszik, bőréből táska készül, még a csontjait is felhasználják majd valamire. Ha háborogsz, csak azért háborogsz, mert kevesebb lovat látsz, mint embert. Már annyi ember él ezen a bolygón, hogy egy ember bármilyen kegyetlen halála sem okoz akkora felzúdulást, mint egy állaté. Úgy alakult, kisfiam, hogy az ember már nem tartozik a védett fajok közé. Nem mindig volt így. Én például még azt tanultam, hogy az emberi élet a legértékesebb. Akkor még fele ennyien éltünk a Földön.
„Nem, nem volt gonoszság” – mondanám neked, ha kérdeznél. „Szomorú szükségszerűség volt.” Elmesélném, hogy miután magamhoz tértem a látványból, átmentem a vasúti feljárón, alkudoztam és megvettem a szükséges dolgokat. A feljáró alatt, az árnyékban műanyagszékek vannak és egy kocsi, ahol teát lehet venni. Ott láttam a negyvenes férfit, aki a ló tulajdonosa volt. Egyedül ült egy asztalnál, teát ivott és sírt.
×
Annyi mindent kellene elmondanom neked, mielőtt meghalok. Mindig úgy gondoltam, hogy erre bőven van idő. Hogy még csak kilenc éves vagy, ráérünk. Nem vagyok még annyira öreg. Most azonban minden sejtemben érzem a halált, és pontosan tudom, hogy az idő semmire sem elég.
Az apádként az lenne a feladatom, hogy felkészítselek téged valamire. Hogy átadjam neked, amit én tudni vélek a világról. Nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás.
Egyrészt minél többet láttam, annál kevesebbet értek a dolgokból. Hiába próbálok bármilyen egyetemes következtetést levonni, valójában semmi sem biztosan igaz vagy érvényes. Másrészt csak arról a világról tudok beszélni, amelyben én élek, és nem arról, amelyben te fogsz.
Mégis, úgy döntöttem, hogy minden héten levelet fogok írni neked. Hogy megpróbálom teljesíteni a feladatomat. Ülni fogok a kávéházban, ahol áll az idő, és mesélek neked a világról.
Leveleket fogok írni a lustán kavaró ventilátorok alatt, az örökké mozdulatlan öregek között, levelet írok messziről, mert nem vagy itt. Addig fogom írni őket, amíg egyszer be nem lépsz az ajtón, és azt nem mondod, hogy elég. Mert itt várok rád, fiam, amióta megszülettél. Ámen.
Nyitókép: Gery de Gery, instagram: @gdg.tattooer
