A háromlábú szék: nem az oxigén miatt veszélyes az erdőirtás, magyarként pedig hisztéria helyett cselekednünk kell
Európában a Kárpát-medence az egyik legsérülékenyebb terület a klímaváltozás negatív hatásaival szemben, éppen ezért első körben nem az Amazonas-medence miatt kellene aggódni – véli Buzási Attila környezetgazdász, egyetemi adjunktus. Vendégszerzőnk szerint érdemesebb a hazai viszonyokra reflektálni, előtérbe helyezve Magyarország alkalmazkodóképességének növekedését, az ezt gátló tényezők számát pedig csökkenteni kell. Még akkor is, ha ez messze nem hoz annyi like-ot a Facebookon, mint a több évtizedes képekkel alátámasztott, kétbites klímahorror.
A napokban óriásit ment az amazóniai tűzvész, majd az ezzel kapcsolatos fenntarthatósági problémák elemzése is. Magyar nyelven is elérhetők a tudományos publikációk minőségi és mennyiségi határát súroló vélemények éppúgy, mint a klímahisztéria sokadik megnyilvánulásai. Állam- és kormányfők kétbites üzeneteket küldtek, azokhoz több éves, hatásvadász képeket használtak „illusztrációként”, az online világban pedig nem is létezik olyan „influencer”, aki ne aggódna látványosan az erdőtüzek miatt. Kiragadott adatokkal dobálóznak a megfigyelt tűzesetek első látásra valóban drámai számát illetően is, miközben az újonnan klímaérzékennyé vált Facebook-felhasználók elenyésző hányada van tisztában az éves átlagos tűzesetek számával az Amazonas-medencében. (Nyár eleje óta a szibériai boreális erdő áll lángokban, ahogy az Afrikában található trópusi esőerdők jelentős része is – Madagaszkár, Zambia, Angola és Zimbabwe kevésbé like-hozó országaiban. Mégsem zúdulnak a hashtagek és a Gyurcsány Ferenc–Szanyi Tibor duó is csak a napokban kapcsolt ökotudatos üzemmódba.)
Az elérhető társadalmi, gazdasági és környezeti elemzések és „elemzések” között rendkívül érdekes anomáliákra bukkanhatunk az esőerdők bonyolult szénkörforgásától kezdve az intenzív mezőgazdasági termelés és a fejlett világ húsfogyasztása közötti összefüggéseken át a G7-ek röhejesen alacsony „segélyéig”, valamint a kapcsolódó biztonságpolitikai kihívásokig. Most egy eddig nem tárgyalt összefüggésre szeretnék rávilágítani. Arra az összefüggésre, amely a földhasználat megváltoztatása és a klímaváltozás negatív hatásaival szembeni védekezés szükségessége között áll fönn.
Arról e helyütt ne kezdjünk parttalan vitát, hogy mi okozza a jelenkori klímaváltozást: az ember, esetleg a glaciálisok és a köztes felmelegedő időszakok periodikus változása, a naptevékenység változása, vagy bármilyen egyéb más folyamat. Akármi is a kiváltó ok, az okozatot jól látjuk már ma is. Az extrém időjárási jelenségeket és ezek társadalmi-gazdasági következményeit: elmosott utakat, kiszáradó mezőgazdasági területeket, veszélyeztetett ipari létesítményeket. Ezek a hírek mind-mind az ember alkotta rendszerről, magyarán az életünkről, életterünkről szólnak. Ezért kell sürgetnünk a beavatkozásokat is, nem valami bolygómentő buzgalomból. Hiszen a Föld egész jól elvolt homo sapiens nélkül is, a jégfuratminták alapján a jelenleginél is szélsőségesebb éghajlati körülmények is uralkodtak már a felszínén, a kontinensek is vándoroltak eleget.
Földünk bizony az emberiség utáni időkben is forogni fog saját tengelye körül. Nem neki ártunk. Magunknak. S most már megszokott társadalmi-gazdasági berendezkedésünket érezzük veszélyben.
A szélsőséges időjárási események hatásainak csökkentésére három megoldás létezik. Az első kettő: az üvegházhatású gázok kibocsátásának és légkörben lévő koncentrációjának csökkentése (az angolszász kifejezés után „magyarosított” mitigáció); illetve a negatív hatásokhoz történő alkalmazkodási képesség növelése (inverz módon megfogalmazva: az éghajlati sérülékenység csökkentése, az adaptáció). Az elsőről rengeteget hallunk a médiában, láttunk politikust is elektromos autóban pózolni… Az alkalmazkodási képesség növelése már jóval hosszabb távú folyamat, amely több alkut, konszenzust igényel. A harmadik „védekezési mód” a tudatosságnövelés. Minden életkorban, minden oktatási szinten, a Föld minden egyes pontján. Képviselője ennek a sokszor szidott és valóban extrém módon túlexponált Greta Thunberg. Ez a három beavatkozási csoport csak együtt értelmezhető és vihető sikerre, ahogy egy háromlábú széknek is csak egy egyensúlyi helyzete van. Bármelyik kiesése borítja a teljes folyamatot, és a székkel együtt a rajta ülő emberi társadalom is eleshet.
Tehát: miért olyan káros klímaoldalról az erdők felégetése? Mert a területhasználat megváltoztatása mind a mitigáció, mind az adaptáció területén kifejti hatását. Több olyan kutatást is publikáltak már, amelyből kitűnik, hogy a zöldfelületek szén-dioxid megkötő képessége a klímaváltozás szempontjából elenyészik az általuk képviselt alkalmazkodási potenciálhoz képest, mégis: első hallásra mindenkinek a fotoszintézis sematikus egyenlete sejlik fel, amely szerint a zöldfelületek CO2-t kötnek meg és O2-t juttatnak a légkörbe. A trópusi esőerdők esetében ez az egyenlet nagyjából zérus, éppen a hőmérsékleti viszonyok miatt (azonban az erdőtüzek által nem csekély mennyiségű CO2 juthat a légkörbe). Az amazóniai esőerdő a bolygó tüdejeként került a hírekbe, de amint szerencsére aztán többen is felhívták rá a figyelmet: oxigéntermelési feleslegről ebben az esetben mégsem beszélhetünk. Ami tehát az üvegházhatású gáznál fontosabb: az erdőterületek (és tágabb értelemben a zöldfelületek) vízháztartásában és a vízkörforgásban betöltött szerepe. Az ugyanis kritikus szerep. Akárcsak a hőszabályozásban.
Azaz: a klímaváltozáshoz való alkalmazkodóképesség növelésében. A megfelelő alkalmazkodási beavatkozások, hovatovább hosszú távú stratégiák megalkotásához a jelenlegi tervezői gyakorlat szerint elengedhetetlenek a megbízható modellek, a területhasználat megváltozásából fakadó extremitások előrejelzése azonban nem áll túl erős lábakon.
Hiába gondolja a döntéshozó, hogy tud mindent. Nem tud. Nem értjük a Föld éghajlati rendszerének elképesztően bonyolult összefüggéseit, ráadásul még csak kezdeti elemzések léteznek a Kárpát-medence időjárási távkapcsolatairól.
Világos, hogy egy konzervatív gondolkodó és döntéshozó számára ez a bizonytalanság akár gátja is lehet a beavatkozásoknak. Azt azonban ne felejtsük el, hogy ebben az esetben a nem-cselekvésnek egészen biztosan óriási költségei vannak már a jelenben és lesznek a jövőben is. Egy olyan rendszerbe nyúlunk ugyanis bele, amelynek következményeit számszerűen nagyon nehezen tudjuk megjósolni. Egy biztos: az időjárási mutatók extrém módon fognak kilengeni, amire a nem kellőképp felkészült, kevésbé alkalmazkodóképes társadalmak szélsőségesen fognak reagálni. Teljesen mindegy, hogy az erdőterületeket felégetjük, hogy városokat építünk a helyükre, vagy esetleg a vizes élőhelyekkel együtt „beszabályozzuk”: az alkalmazkodási képességhez hozzáadott értékük minden ilyen esetben kritikusan csökken. A következmény a vízkörforgás felgyorsulása.
Ördögi kör: a lehulló csapadék gyorsabban párolog, hamarabb kicsapódik a magasabb légrétegekben, utána zivatar formájában hull le és okoz villámárvizet a városokban. Már nem csak hegyvidéki és cseppet sem távoli jelenségről beszélünk: a tavaszi hónapokban alföldi mezővárosokban is villámárvízi jelenségeket láthattunk. Egészen biztosan kevesebb like-ot hoz persze a városi területhasználatról posztolni, vagy a hazánkban szinte nyomokban sem fellelhető természetes vizes élőhelyek védelméről értekezni, mégis, talán közelebb érezzük a pusztító hatást, ha egy kicsit a saját lakóhelyünkön nézünk körül. Ha mindenki megtalálja saját lakóhelyének gyengeségét, klímaváltozással szembeni érzékenységét, akkor a hatások csökkentésével kapcsolatos tenni akarás is növekszik, hiszen a családja életéről van szó.
Kifejezetten kínzó kérdéseket vet fel mindez – a jobboldali szavazónak is. A magát nemzetiként beállító kormány mégis miért ignorálja ilyen szinten a hazai fenntarthatósági és szűken vett klímavédelmi törekvéseket? Létezik-e nemzetibb, patriótább viselkedés annál, mint ha Magyarország és a tágan értelmezett Kárpát-medence jövőjét veszélyeztető tényezőkkel szemben tudatosan védekezünk? Hiába folyik keresztül az országunkon megannyi folyó, ha azok jellemzően a határainkon túl fakadnak; hiába magasabb a biodiverzitás az országban, mint Európa számos területén, ha ezt rohamos mértékben csökkentjük a területhasználat megváltoztatásával és az erőforrások kiaknázásával a GDP-t pörgető építőipar számára; hiába rendelkezünk ma még jól termő mezőgazdasági területekkel, ha egy éven belül rendkívüli aszály és óriási esőzések is sújtják azokat.
A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács által 2018-ban kiadott Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia második előrehaladási jelentésében objektív számokat láthatunk a hazai területhasználati anomáliákról. Habár az erdőterületek az elmúlt 20 évben kismértékben növekedtek, a korábban kulcsfontosságúként megjelölt gyepterületek kiterjedése erősen csökkent (aminek statisztikai okai is vannak, ezt ne hallgassuk el). Emellett a folyamatosan csökkenő népességszámmal szemben exponenciálisan nő a területek beépítettsége, mely az infrastruktúra- és lakásépítési „láz” következménye, veszélyeztetve természetes, természetközeli és egyéb zöld területeket. Hogy ez miért ennyire releváns kérdés? Nos, mert
Európában a Kárpát-medence az egyik legsérülékenyebb terület a klímaváltozás negatív hatásaival szemben. Éppen ezért első körben nem Amazónia miatt kellene aggódni. Sokkal inkább érdemes a hazai viszonyokra reflektálni, előtérbe helyezve Magyarország alkalmazkodóképességének növelését, az ezt gátló tényezők számát pedig csökkenteni érdemes.
Ne higgyük azonban, hogy ezzel minden fenntarthatósági kérdést megoldottunk: a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás csak egy kis szelete a fenntarthatóságnak, azzal nem egyenlő, teendő még bőven akad! Az ország és a benne élők jövőjének biztosítása azonban nemzeti minimum kell, hogy legyen. Főleg, hogy minden második óriásplakáton olvashatjuk: Magyarországon a család az első. A kormánypárt megtalálhatja a témában a versenyelőnyét, így a politikai tőkéjét is, hiszen a magyar társadalom egyre szélesebb köre rezonál a fenntarthatósággal, klímaváltozással kapcsolatos kérdésekre. Ehhez azonban akár külpolitikai konfliktusokat is vállalni kell (lásd még az EU-s klímamegállapodás megvétózásának V4-es összefüggéseit) annak érdekében, hogy biztosíthassuk az ország működőképességét, alkalmazkodni képes társadalmát, innovatív gazdaságát és az egészséges környezetet egy extrém időjárási jelenségekkel teletűzdelt jövőben.
Szóval: itt az ideje tudatosabbra váltani. Már ha tényleg a család az első.
Nyitókép: Patrick Pleul / dpa-Zentralbild / dpa Picture-Alliance
