„A tűz százada jön” – Levelek Háfiznak (2.)
Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, a tárca műfajának újjáéledése idején lapunk pedig kap az alkalmon, hogy közöljük ezeket az irodalom és az újságírás határterületén mozgó írásokat. Itt a második levél apákról és fiúkról, gyümölcsfák alatt imádkozó dédapáról, akinek megszakad a szíve.
„A tűz százada jön.”
Egy beduin mondta ezt nekem, még 2011-ben. Fafedelű betonépületben ültünk valahol Áris és Rafah között a határvidéken. Tűző napsütés volt. A sivatag felől szitáló por beleragadt az ingembe és a hajamba. Kicserepesedett tőle a szám.
A beduin fiai füstös, piros teát szolgáltak fel nekünk. Mi arról kérdezgettük a vezetőt, hogy mi történik a határvidéken. Éppen megint háború volt. Az egyiptomi hadsereg lánctalpasai csikorogtak az autóúton.
Fotóztuk a rommá lőtt házak falait az egyiptomi-gázai határon, kérdezgettük a törzs dolgairól az idősebb férfit. Készségesen válaszolgatott. Egy óra beszélgetés után, amikor már mind felálltunk, hogy elköszönjünk, megkérdeztem, hogy mire számít a jövőben. Erre válaszolta azt, hogy a tűz százada jön.
A fordítónk azt mondta, apokaliptikus értelemben használta a szót. Az Iszlámban a poklot gyakran nevezik egyszerűen csak „A tűz”-nek. A beduin arról beszélt, hogy a pokol úton van felénk.
×
Mostanában gyakran jutnak eszembe ezek a szavak, fiam.
Nyitva van az internet, miközben írom ezt a levelet. A hírekben azt írják, hogy országnyi területeken égnek az erdők a világban. Minden évben súlyosabb katasztrófák, mint az azt megelőzőben. Minden év melegebb.
Sokáig abba a hitbe ringattam magam, Háfiz, hogy nincsen semmi baj. Részt vettem a föld kizsigerelésében és nem törődtem a sipítozókkal. Meg voltam róla győződve, hogy túloznak, és hogy kiszolgálnak valamilyen érdekeket.
Aztán láttam dolgokat a saját szememmel is. Láttam a kiszáradó Csád tavat. Láttam embereket szomjazni.
Azt hiszem, leginkább a törékenységét értettem meg a rendszernek. Ott tartunk, hogy egy kimaradó esős évszak, a folyók néhány centis apadása Afrikában már éhínséget jelent. Hogy bármikor beüthet a katasztrófa. Márpedig egyre súlyosabb katasztrófák.
„De hát én Magyarországon élek” – mondhatod. „Miért kell nekem ezzel foglalkoznom?”
Azért, fiam, mert minden összefügg.
Mert a világ reménytelenül összekapcsolódott, mire én felnőttem. Mindenki tud mindenről és mindenkiről mindent. Afrikában ugyanazokat a filmeket nézik, ugyanazokat a zenéket hallgatják, mint mi. Tudják, hol és hogyan élünk.
Ha katasztrófa történik, ha hirtelen nem lesz mit enni vagy inni, tömegek fognak megindulni arra, amerre tudnak. Márpedig felénk tudnak. Erre van szárazföldi átjáró.
Nincs az a hadsereg, amely megállítana olyan tömegeket, melyek azért indulnak el, mert nincs mit enni. Úgy fogják elmosni a határainkat és az Európát, amelyet ismertünk, mint falvakat a megáradt folyók.
Nem tudom, lehet-e még tenni bármit ez ellen. Hogy lehetne-e törvényeket hozni, szabályozni, visszafordítani az ütemét annak, ahogyan a Föld pusztul. Nem hiszem, hogy lehet. A világban olyan rendszer működik, amely azt tanítja, hogy vedd el, amit tudsz, szerezd meg, amit lehet, és soha ne törődj a következményekkel. Mindent érdekek vezérelnek, és amíg azzal szerzel pénzt, hogy elveszel, senki sem akar adni.
Hiába jövünk rá egyenként egyre többen, mi fog történni hamarosan. Hiába lüktet a közelgő katasztrófa ténye egyre több embernek az agyvelejében. Kevesen vagyunk. Mire elegen leszünk, már késő lesz cselekedni. Mert pontosan és éppen és csakis akkor leszünk majd elegen, fiam, amikor már nem lehet azt hazudni a tévében, hogy nincsen semmi baj.
×
A tűz évszázada jön. Ott fogsz állni a közepén, Háfiz.
Nekem talán szerencsém lesz. Talán nem érem meg, mire az állatok kihalnak, az ökoszisztéma összeomlik, a lakhatatlanná váló kontinensek lakói pedig új kontinenset keresnek maguknak. Tartok tőle, hogy nem lesz ilyen szerencsém.
A te esetedben a szerencséről szó sem lehet. Te biztosan látni fogod a pusztulást.
Az Isten irgalmát kérem fiam, hogy tévedjek. Hogy ostobaságokat fecsegjek össze, amin majd jókat fogsz nevetni férfikorodban, abban az Európában, amelyet mindketten ismerünk. De a zsigereimben érzem, hogy nem így lesz.
×
Nem tudom, hogy milyen lesz a tűz évszázada. Nem tudlak felkészíteni rá. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy felkészítselek arra, ami jön.
Hónapokig voltam depressziós emiatt.
A közösségi médiába kiabáltam ki a félelmeimet. Nem magamat féltettem. Téged. Harminckilenc éves korodra majd neked is lesznek olyan bűneid, fiam, amelyekért nem remélsz feloldozást. Erről majd máskor fogok írni.
A depressziómból végül nem a remény megcsillanása mozdított ki, hanem az, hogy rájöttem: talán az egész helyzet sorsszerű. Hogy ez az apák és a fiúk sorsa. Hogy az apák nem tudják felkészíteni a gyereküket az utánuk jövő világra.
Erről szól a családunk története, fiam.
A dédapád, akit sosem ismertél, paraszt volt Szigethalmon. Sokan voltak testvérek, nem nagyon volt mit enni. A legidősebbként fel kellett jönnie Budapestre dolgozni. A világ épp rohant bele a második világháborúba. Egy Rátgéber nevű trafikosnál talált munkát, kifutófiúként dolgozott. Rátgébernek volt egy lánya, Ágnes. Vékony, göndör és vakítóan fehérbőrű nő volt. Ő volt a dédapád első viszonzott szerelme. Aztán kitört a háború, Rátgéberék mindenét elvették. A dédnagyapádat pedig besorozták katonának. Kassán mumpszot kapott, kórházba került. Ott érte el a hír, hogy Ágnest megölték a nyilasok. Még aznap éjjel megszökött a kórházból, és beállt a partizánok közé a Tátrában. Egy dobtáras géppisztollyal a vállán jött vissza Magyarországra a háború végén. Arra tette fel az egész életét, hogy ilyen soha többé ne történhessen. Katona maradt. Levezényelték Sopronba. Mivel a tiszteknek illett, hogy feleségük legyen, megállt az első faluban és feleségül vette annak a bányásznak a lányát, akinek a családja a brennbergbányai főmérnököt bujtatta. Ő lett a dédnagyanyád. Egy fiuk született.
A dédnagyapád már kezdte elhinni, hogy a világ nagyjából a helyére került, amikor egyszer csak kapott egy levelet Izraelből. Ágnes írt, hogy él, túlélte a tetoválással a bőrén és a lelkén. Találkozzanak. Sosem válaszolt arra a levélre. Csak egy telket vett valahol messze a várostól, cseresznyefákat ültetett benne, és oda járt imádkozni a fák alá. Bennem ez a kép él róla hat éves koromból. Hogy térdel a virágzó cseresznyefák alatt és imádkozik. Ennyi idős voltam, mire megszakadt a szíve.
Mégis, mit taníthatott ez az ember a világról az egyetlen fiának? Azt, amit helyesnek gondolt. Hogy a kommunizmus az egyetlen út, hogy a nyilasok többé ne lőjenek a Dunába fiatal lányokat. Hogy rend van, a párt figyel mindenre, hogy a vezetői tisztességes emberek. Ezt hitte a fia, a nagyapád egész életében. Gyárban dolgozott minőségellenőrként. Aztán kultúrházigazgató lett. Amikor pedig Magyarországon megszűnt a szocializmus, ő ugyanúgy szocialista maradt. Akkor is hitt az elvtársakban, amikor közösen ellopták a gyárat. Amikor vállalkozott és vagyona lett. Akkor is hitt bennük, amikor ugyanezek az elvtársak úgy gondolták, hogy ne legyen vagyona, és elvették mindenét. Ő szentül és rendületlenül hitt abban, hogy az elvtársak jók és a szocializmus az egyetlen út. Egészen addig, amíg hallotta az egyik elvtársat a tévében, ahogyan azt mondja, hogy hazudott hónapokon keresztül az egész országnak. Sírt, amikor látta, hogy kilöveti a szemeit azoknak, akik kimentek tüntetni a hazugságok miatt. Nagyapád azóta nem hisz a szocializmusban, fiam.
Hogy nekem mit tanított ő, az apám? Hogy lesz majd munkám, hogy tudok majd tervezni, hogy lesz lakásom és otthonom. Hogy a házasság szent, és hogy egy férfinek alá kell rendelnie magát a családjának.
Semmiben sem lett igaza. Munkám vagy van, vagy nincs. Tervezni nem tudok egy hétnél tovább, sem a házasság sem a vér nem jelent semmit. Fizikailag lehetetlen, hogy annyi pénzt keressek, hogy legyen saját otthonom. Fogalma sem volt, hogy egy olyan korban leszek majd felnőtt, amikor semmi sem jelent semmit. Hogy semminek nincs semmi következménye, semmit sem lehet megérteni, és mert mindenki különleges, senki sem az igazán. Hogy az, amit tudsz, sokkal kevésbé számít annál, hogy hány barátod van. Egy ilyen kor mocskos vizén evezve nemzettelek téged, fiam. Nem véletlen voltál. Vágytam rá, hogy legyél, mert azt tanultam, hogy egy férfinak legyen családja. Hogy ez tart össze minket.
Mit taníthatnék neked erről a világról? Fel tudlak készíteni annak a szabályaira, ami jön? Nem, nem tudlak. Ez a világ, amit ismerek elporlik az ujjaim között, és rettegve figyelem, hogyan formálódik egy sokkal szomorúbb. Annyit tudok tenni, hogy figyelmeztetlek: a pokol úton van felénk. Ámen.
Levelek Háfiznak (első levél) | Válasz Online
Kísérlet egy apától, hogy átadja fiának mindazt, amit tudni érdemes – a műfajt Szent István intelmei óta itthon nem kell magyarázni. Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, a tárca műfajának újjáéledése idején lapunk pedig kap az alkalmon, hogy közöljük ezeket az irodalom és az újságírás határterületén mozgó írásokat.
Nyitókép: Gery de Gery, instagram: @gdg.tattooer
