Így faragj sztárt öt balhés fekete srácból: arcátlan propaganda az „év sorozata”
Az év tévésorozata, „az évszázad bűnügye” – csak úgy zuhognak a szuperlatívuszok a When they see us című, a streaming platformokon összesen több tízmilliós nézettségű minisorozatról. A művészi leleplezés tárgya Amerika rasszizmusa, és mivel a fiatal Donald Trump szidására is alkalmas, nem csoda, hogy külföldön és itthon is csak lelkendező írásokat olvasunk az ötrészes műről. Kategóriájában valószínűleg tarolni fog, amikor a legrangosabb tévés elismeréseket, az Emmy-díjakat nemsokára, még szeptemberben kiosztják. Vendégszerzőnk végignézte a sorozatot, majd összevetette a valósággal, és megállapítja: sajnos nem csak a rasszizmus működését lehet megismerni a sorozatból. A végletekig elfogult narratívaépítést annál is mélyebben. Esettanulmány az ügyről, ahol a politika mindent eluraló szempontjai miatt az igazság talán már senkit sem érdekel.
„Öt harlemi tizenéves egy rémálom foglyává válik, amikor hamisan vádolják meg őket egy brutális támadással” – írja saját sorozatáról a Netflix. Hozzátéve természetesen, hogy „igaz történet alapján”. És az alap tényleg igaz. 1989-ben egy áprilisi estén egy 28 éves, jó családból származó, fehérbőrű szőke nő, Patricia Meili (más írásmódban: Trisha Ellen Meili) szokása szerint futni indul a Central Parkba. Brutálisan összevert, megerőszakolt testére órákkal később bukkannak rá, az élet és halál között lebegő nőt kórházba viszik, ahol 12 napnyi kóma után magához tér, de semmire nem emlékszik. A bűntény kiválóan megragadta a nyolcvanas évek bűnözési hullámát, a racionális és irracionális félelmeket, hogy az erőszak mindent elborít, és hogy senki nincs biztonságban. A „Central Parki kocogó ügyeként” (Central Park jogger case) hírhedtté vált eset ezért kapta fellengzősen „az évszázad bűnügye” elnevezést, az öt elítélt fiú (természetesen szintén saját néven: Central Park Five) pedig Amerika és így persze az egész világ progresszívjainak kedvenc ügye lett.
Legfőbb ideje volt hát ismét hozzányúlni ehhez a cause célebre-hez most, amikor Amerika tudvalevőleg éppen nyakig merül a trumpizmus rasszista mocsarában. Az újabb feldolgozáshoz pedig gyorsan meglett az ideális rendező, egyben társforgatókönyvíró is: Ava Du Vernay, aki magától értetődően fekete és nő, s kitüntetésekkel elhalmozott munkái kizárólag a rasszizmussal foglalkoznak. S emellett társadalmi tevékenysége sem elhanyagolható, hiszen például HelloBeautiful néven alapított digitális platformot „színesbőrű milleniumi nőknek”. S akiről egy rajongó kritikusa még egy tesztet is elnevezett: a Du Vernay-teszt eszerint azt mutatja meg, vajon kielégítő mennyiségű és mélységű szerephez jutnak-e egy filmben a fehértől eltérő bőrszínű szereplők.
Ennyi kedvcsináló után nézzük tehát, miként mutatja be az ügyet a sorozat, melyet a Time magazin és a New York Times is az év egyik legfontosabb produkciójaként emleget. Aztán azt is, mit mond az ellenoldal: a nyomozásban részt vettek közül ugyanis mindig is voltak, akik felhívták a figyelmet olyan részletekre, amelyek árnyalják a justizmordot kiáltók igazságát. Hozzájuk csatlakozva szabályos keresztes hadjáratot indított a film szelektív látásmódja ellen az amerikai (szélső)jobboldal – civilben amúgy jogász – sztárpublicistája, Ann Coulter. A kettő szintéziseként pedig rájöhetünk, miként lehet egy roppant zavaros bűntettből és a rengeteg ellentmondásból egy olyan tökéletes progresszív narratívát faragni, ahol minden fekete ártatlan, minden fehér bűnös, s aki ennél árnyaltabban gondolkodik, az javíthatatlan rasszista. És ahol fel sem lehet tételezni, hogy nem csak az egyik oldal akar jót (megvédeni hátrányos helyzetű fiatalokat, fellépni a hátrányos megkülönböztetés ellen), hanem a másik is (védeni az áldozatokat, harcolni a bűnözés ellen).
Tehát: az öt későbbi vádlottról először is megtudjuk, hogy mindannyian nagyon szorgalmas és kedves kamaszok. Mindegyikük nagyon komolyan veszi a tanulást, a sportot, a zenét stb., és általában a légynek sem tudnának ártani. Aztán egy este valamiféle buli van a lakásuk környékén a Central Parkban, márpedig azért emberek ők is, s a tanulásnál csak bulizni szeretnek jobban, így odamennek. A mulatság azonban kissé hangosabb lesz a szokásosnál, s több más fiatal csúnyán viselkedik, például a parkban biciklizőket szidja és lökdösi. Az öt közül két 14 éves fiút – egy latinót, Raymond Santanát és egy feketét, Kevin Richardsont – még ott este lekapcsolnak a rendőrök, három másik fekete fiút – két 15 és egy 16 évest – másnap a lakóhelyükön vesznek őrizetbe. Egyiküket, a 16 éves Korey Wise-t a film szerint nem is keresték, csak ő maga ajánlotta fel – pusztán baráti hűségből –, hogy elkíséri haverját, Yusef Salaamot a rendőrségre. Ahol aztán a legnagyobb megdöbbenésükre meggyanúsítják őket a nő megtámadásával.
When They See Us | Official Trailer [HD] | Netflix
Ehhez képest ami azon az estén a parkban történt, a legkevésbé sem volt egy kicsit elcsúszott szórakozás. Vagy három tucat tinédzser (jellemzően a környéken élő fekete fiatalok) szabályosan tomboltak a környéken, békés sétálókat raboltak ki, vertek meg, volt olyan (egy 40 éves tanár, John Loughlin), akit vascsővel szinte agyonütöttek. Sem ebben, sem az eljárás egyetlen későbbi szakaszában sem a vádlottak, sem védőik soha nem állították, hogy nem lettek volna ott ezeknél a támadásoknál. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy tényleg ők erőszakolták meg és verték félig agyon vascsővel (meg kövekkel) Meilit, de azt igen, hogy egyáltalán nem állt távol tőlük az erőszak. Az is meglepő, ahogy ha a film a gyerekekhez hasonlóan szeplőtelen áldozatoknak ábrázolja a szülőket is; akkor hogyan is történhetett, hogy gyerekek hétköznap késő este nem az otthonukban készültek a tanulástól megfáradtan a lefekvéshez, hanem az utcán randalíroztak?
Tehát a rendőrök bevisznek mindenkit, és bár a film szerint sejtik, hogy nem is ők a tettesek – az egyetlen, az áldozaton talált DNS-minta ugyanis nem a gyanúsítottaktól származik – , egy gonosz, karrierista ügyész (egy újabb szőke, fehér nő) iránymutatása alapján addig vallatják, éheztetik, verik ezeket a magányos, ügyvéd és szülői képviselet nélküli gyerekeket, amíg kicsikarnak belőlük egy beismerő vallomást. Ők már csak akkor döbbennek rá, hogy bizony kijátszották őket egymás ellen, amikor a vallomások után először találkoznak a fogdán: csupa megszeppent gyerek. Ugyan a vádnak semmi más bizonyítéka nincs, csupán ezek a kikényszerített, ellentmondásoktól hemzsegő vallomások, ám mivel a vádlottaknak szegény feketék lévén csak gyámoltalan ügyvédeik vannak, ezért aztán a gonosz fehér bíró és az arctalan esküdtek elítélik őket. Bónuszkét feltűnik a fiatal milliárdos üzletember, Donald Trump, aki fizetett újsághirdetésben követeli az ügy miatt a halálbüntetés visszaállítását – azaz már akkor is ártatlan fekete gyerekeket akart ölni.
Valójában az őrizetbe vettek nem voltak annyira megszeppentek: a vallomások után énekelve, dicsekedve és röhögcsélve idézték fel egymás közt az este legjobb részeit, miközben beszólogattak egy rendőrnőnek. S bár a kihallgatásnál tényleg egyedül voltak a nyomozókkal, a videóra felvett vallomásokat már a szüleik jelenlétében tették meg. (A sorozat egyik legvalószínűtlenebb jelenetében a szülő azzal veszi rá a gyerekét a vallomástételre, hogy ha nem teszi meg, akkor a rendőrök elintézik, hogy a szülőt kirúgják a munkahelyéről. És hát tényleg, mi, apák tegyük a szívünkre a kezünket: melyikünk ne záratná börtönbe a gyerekét egy jó kis állásért cserébe?)
A valóságban nem volt szükség a rendőri fárasztásra sem, Salaam például 90 perc után tett vallomást. Az esküdtek között pedig kisebbségben voltak a fehérek, az ügyvédeik meg annyira nem voltak gyámoltalanok, hogy akadt közülük, aki gyakorlatilag lekurvázta a beszélni és járni is nehezen tudó Meilit, azt sugallva hogy a laza életvitele sodorta bajba, és nem is olyan súlyosak a sérülései, amilyennek tetteti őket. Ez persze kimaradt a filmből, mint ahogy az is, ahogy Yussuf azt mondja a tanúskodó Meilinek, hogy biztos valamelyik volt pasija lehetett az elkövető, de persze arról sem értesül a néző, hogy éppen Yusuf volt az, aki Korey lakásából egy vascsővel indult a parkba. Olyannal, amilyennel feltehetően Meilit is összeverték. S amit a tárgyaláson is elismert, bár elfogadható magyarázatot nem sikerült adnia rá, mit is keresett nála a vasdarab. Mint ahogy az sem fért bele az öt órába, hogy kiderüljön, a bíróság előtt fekete antirasszista tüntetők várták és kurvának nevezték Meilit.
A filmkészítők tehát végig azzal vádolják a hatóságokat, hogy kihagyták azokat a részleteket, amelyek nem illettek bele a prekoncepciójukba. Majd pont ugyanezt csinálják ők is a filmmel.
Akad még néhány dolog, ami a film alkotói szerint túlságosan összekavarta volna a nézőket. (Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy fordított irányú csúsztatások esetében egyetemi professzorok tucatjai hangsúlyoznák az ellentmondásokat, kritikusok bírálnák a forgatókönyv következetlenségeit és így tovább.) Wise több ismerőse is elmondta, hogy nekik a tett másnapján bevallotta a támadást. Egy barátjának a nővére a bíróságon is tanúskodott, hogy Wise azt mondta, nem ő erőszakolt, csak lefogta a nőt. A lány egyébként azért tanúskodott, mert segíteni akart Wise-nak, azt hitte ugyanis, hogy ezzel jót tesz neki (azzal, hogy elmondja, a fiú csak segédkezett). Wise a helyszínelésnél egyébként, mikor meglátta a vér áztatta tetthelyet, azt mondta: „tudtam, hogy vérzik, de nem gondoltam, hogy ennyire”.
Többen tanúskodtak Santana ellen is, aki amikor még csak a randalírozás miatt vitték be a rendőrkocsival, arról beszélt, hogy semmi köze a nő elleni bűntetthez, csak a melleit tapogatta. Mindezt tehát akkor mondta, amikor Meilit még meg sem találták, nem is tudtak a bűntényről. Richardson is elmondta egy barátjának, hogy részt vett a támadásban. Az ő ruhája tele volt föld-, az alsónadrágja pedig spermanyomokkal. A kihallgatásokon azt is elmondták, hogy a lánynak valaki ellopta a walkmanjét, amit akkor még a rendőrség sem tudhatott, hiszen a lány kómában volt. Mint ahogy egyébként persze a rendőrség eleve azt sem tudhatta, hogy ha Meili magához tér, akkor nem fog-e mindenre emlékezni – egy pillanat alatt leleplezve ezzel a nyomozók állítólagos mesterkedéseit. Ami nemcsak óriási blama lett volna, de súlyos bűncselekmény is. Mint ahogy az sem világos, hogy ha tényleg a rendőrök adták a fiúk szájába a vallomásokat, akkor miért nem figyeltek arra, hogy tökéletesen összefésült, ellentmondásoktól mentes vallomásokat gyártsanak.
Szóval megszületik az ítélet, négyükre fiatalkorúak börtöne vár, az ötödik, a 16 éves Wise jár a legrosszabbul: ő felnőttek között tölti le a büntetését, ahol folyamatosan abuzálják. Aztán jön a váratlan fordulat: 2002-ben jelentkezik Wise egyik börtöntársa, bizonyos Matias Reyes, aki bevallja, hogy ő követte el a támadást, méghozzá teljesen egyedül. Kiderül, hogy a DNS-minta is tőle származik, sőt a walkmant is ő vitte el. Az egyetlen, még börtönben lévő elítéltet, Wise-t szabadlábra helyezik, a többi négynek, akik hat év börtön után már régen kiszabadultak, eltörlik a büntetését. Ők természetesen azonnal kártérítési pert indítanak és a rasszista igazságszolgáltatás élő bizonyítékaiként azóta is a feketék jogaiért küzdenek.
Győzött tehát az igazság? Lehet, de ha így is van, soha nem tudjuk meg. És ebben bizony az antirasszista mozgalomnak és politikának legalább akkora szerepe van, mint a rasszizmussal vádolt rendőröknek.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a rendőrök hibáztak. A legnagyobbat akkor, amikor nem találták meg Reyest, aki pedig már előtte is követett el szexuális bűncselekményeket. Ám akármit is sugall a film, a rendőrök és az ügyészek mindig is azt mondták – már csak a DNS-teszt miatt is –, hogy tudják, nem fogták el az összes tettest. Arra pedig, hogy Reyes egyedül követte el a támadást, csak egyetlen bizonyíték van: Reyes vallomása. Vegyük észre az abszurditást: az igazságszolgáltatást végig azzal vádolták, hogy minden tárgyi bizonyíték nélkül, csak (kicsikart) vallomásokra alapozva hozott ítéletet, ám, amikor ugyanez történik a másik oldalon, az teljesen rendben van, sőt az az igazság diadala. A filmből az sem derül ki, hogy Reyes vallomása nem volt sem teljesen önzetlen jótett, sem teljesen önkéntes: a vallomásért cserébe ugyanis egy másik, biztonságosabb börtönbe kerülhetett, a börtön, amelyben volt, ugyanis túl veszélyes volt neki, miután az intézet legfélelmetesebb bandáját éppen Korey Wise vezette – ami szintén nem derül ki a filmből. Hogyan is nézne ki egy ártatlan, csendes fiú – bandavezérként?
Hiába mondta Meili orvosa, hogy az áldozat végtagjai tele voltak különböző méretű tenyerektől és ujjaktól származó véraláfutásokkal, vagyis nem foghatta le egyetlen ember. Hiába volt Reyesnek olyan cellatársa, aki állította, hogy Reyes bevallotta neki, nem egyedül cselekedett. Az igazság ekkor már csak politikai kategóriaként működhetett. Olyannyira, hogy a rendőröknek az illetékes New York-i ügyész meg sem engedte, hogy kihallgassák Reyest és tisztázzák az ellentmondásokat. Megint csak: a film elején megismertünk egy gonosz ügyészt, aki pusztán karrier- és bosszúvágyból az ellenérvekkel nem törődve bezáratott öt fiatalt. Amikor viszont szintén karriervágyból egy másik ügyész – jelen esetben egy posztját választáson elnyerő demokrata jogász – nem tesz meg mindent az igazság kiderítésére, az jó, sőt, példamutató.
Reyes előkerülése után egyébként New York rendőri vezetője azonnal felállított egy független testületet azzal a céllal, hogy kivizsgálja, hol hibázott a rendőrség. Bár a filmsorozat ezt annyival intézi el, hogy a rendőrség önmagát vizsgálta, ez meglehetősen unfair, hiszen a bizottságot egy olyan független jogász vezette, aki korábban már sikerrel vett részt egy korábbi hasonló testületben, amely a rendőrségi korrupciót tárta fel.
A 2013-ban elkészült 43 oldalas, úgynevezett Armstrong-jelentés talán a leginkább kiegyensúlyozott dokumentum, amely valaha foglalkozott az üggyel. Egyrészt helyesli, hogy érvénytelenítették az öt fiatallal szembeni ítéletet, hiszen Reyes felbukkanása tényleg új helyzetet teremtett. Ugyanakkor nem hiszi, hogy Reyes egyedül cselekedett volna és furcsának tartja, hogy ennek megállapításához elég lehetett egy nőket erőszakoló gyilkos semmi más által alá nem támasztott vallomása. A jelentés egyszersmind felvázolja a bűntett legvalószínűbb forgatókönyvét is.
Eszerint a nőt az öt fiatal és Reyes támadta meg. Reyes vagy akkor csatlakozott a támadáshoz, amikor az még zajlott, vagy megvárta, amíg a fiatalok új célpontot keresve továbbállnak és akkor vetette rá magát az összevert, öntudatlan Meilire. A jelentés szerint nem állapítható meg, hogy a rendőrök visszaéltek volna a jogosítványaikkal, kikényszerítették volna a vallomásokat, az azokban szereplő ellentmondások pedig életszerűek és csak kisebb részleteket érintenek.
A jelentés hatással volt a kártérítés ügyére is, ahol aztán végül megint csak az látszott, hogy ebben az ügyben az igazság kiderítésének szempontjánál sokkal fontosabb volt a politikáé. A filmkészítők azt sugallják, hogy az elítélés mögött nem jogi okok álltak, hanem a fiatalok bőrszíne, miközben az is biztos, hogy a felmentésnél és a kártérítésnél sem a jog, hanem a bőrszín volt a döntő. Ehhez tudni kell, hogy 2002 és 2013 között egy pártoktól viszonylag független technokrata milliárdos, Michael Bloomberg volt New York főpolgármestere. Vagyis az ő idejére esett a kártérítési per megindítása. Bloomberg természetesen tanulmányozta az Armstrong-jelentést, konzultált a város jogászaival és úgy ítélte meg, hogy nincs miért fizetnie, vállalja a pert, hiszen a rendőrség jóhiszeműen járt el, és az akkori lehetőségekhez képest tisztességesen dolgoztak. (Ne feledjük, 1989-ben a DNS-mintavétel még gyerekcipőben sem járt, az első eset, hogy egyáltalán használták, egy évvel korábban történt, azaz egyáltalán nem volt az a helyzet, mint ma, amikor egy ilyen bűncselekménynél minden gyanúsított minden ruhadarabjáról és porcikájáról mintát vennének, hogy megtalálják rajtuk az áldozat mintáját. Itt megelégedtek a Meilin található spermanyom rögzítésével).
A per ennek megfelelően lassan csordogált egy évtizedig, amikor is közeledett Bloomberg kötelezően utolsó ciklusának vége és az ehhez mérten heves választási kampány. Az utód végül a demokrata Bill de Blasio lett, köszönhetően nem kis részben a New York-i feketék támogatásának. Blasio már a kampányban megígérte, hogy ha hatalomra jut, a város azonnal fizetni fog az öt fiatalnak, ami el is várható egy ennyire progresszív jelölttől, aki tökéletesen egyesíti családjában a régi és az új amerikai baloldalt. Előbbihez tartozik olasz származása, utóbbihoz fekete bőrű költőnő és aktivista felesége, aki 1979-ben még esszét írt arról, hogy leszbikus, de most már csak annyit szokott nyilatkozni szexuális irányultságáról, hogy utálja a címkéket. A két barna bőrű gyermekkel teljes család egyébként azóta már még magasabbra céloz: De Blasio indul a demokrata elnökjelöltségért is, igaz, a népes mezőnyben egyelőre az esélytelenek között kullog, úgyhogy neki is nagyon jól jön a film miatti felhajtás.
Merthogy amint De Blasio 2014-ben hatalomra került, valóban azonnal megszületett a peren kívüli megegyezés. Maga az áldozat, Meili is elmondta, szerette volna, ha rendesen végigmegy a bírósági eljárás, és végre tényleg feltárják az ügyet, de hiába. Az öt férfi között mintegy 40 millió dollárt osztottak szét, nagyjából azon az alapon, hogy minden börtönben töltött évért egymillió dollár járt. Azóta is rendszeres szereplői a különféle műsoroknak, megkérdőjelezhetetlen polgárjogi hősök ők.
Amit persze lehet úgy értelmezni, hogy végre anyagi és erkölcsi igazságot szolgáltattak nekik, de úgy is, hogy itt van öt fiatal, akik elmentek embereket verni a parkba, és végül dollármilliomosok és emberi jogi ikonok lettek.
És innentől kezdve már végképp csak sulykolni kellett a rasszizmus ártatlan áldozatainak paneljét. Elég megnézni a főbb magyar portálokon olvasható írásokat. Sőt, már a címek is elegendők. Itt az Index cikke. Emitt a 24.hu írása. Ne hagyjuk ki a 444-et sem, hiszen egész sorozatot szenteltek a témának. (Itt, itt és itt.)
Természetesen, ha történetesen célt ér Trump kampánya és visszaállítják a halálbüntetést, a fiatalokat akkor sem végezhették volna ki. Trump javaslata a jövőre vonatkozott volna és gyilkosokra, de persze ez a csúsztatás nem zavar senkit azóta sem a médiában, ahol egyébként imádják lehazugozni az amerikai elnököt (gyakran egyébként joggal). Az is tanulságos, hogyan vált gyűlölt ellenséggé az ügyésznő, aki amúgy karrierje után is rengeteget foglalkozott bűntények áldozataival, számos ilyen célú jótékony szervezetben aktív, miközben amúgy sikeres krimiszerző. Most a film hatására kiadója felbontotta vele a szerződést, a civil szervezetekből pedig távoznia kellett. Hiába: a bűncselekmény áldozatainak védelme fontos, de nem lehet annyira fontos, mint a rasszizmus elleni küzdelem.
És ez azóta is így megy mindig, amikor rendőr és színesbőrű fiatal kerül összetűzésbe: minden egyes eset hitkérdés, ahol nem lehet helye a kétkedésnek, az árnyalt megközelítésnek. A szent ügyet – és a filmet – nem szabad bírálni. Pedig ha azt akarjuk, hogy az ideológiavezérelt propaganda ne egye meg az agyunkat, az efféle elfogult hamisításokat bírálni: egyenesen kötelező.
Nyitókép: Netflix
