Orbán? Nekünk még rosszat nem csinált. A párt helyzete? Szar
- Július óta nincs magyar képviselő az ukrán parlamentben, a szlovákban pedig jövő tavasszal derül ki, hogy lesz-e – az európai választások nem sok jót jeleztek: sem az MKP, sem a Híd nem érte el az 5 százalékot.
- Mit számít ez a helyieknek? Számít-e egyáltalán, ha az igazi segítség határon túlról érkezik?
- A szlovák–ukrán határon fekvő Nagyszelmencbe és Kisszelmencbe – a szétszakított faluba – utaztunk, hogy pillanatképet készítsünk a két oldal magyarságáról.
- A falu történelmi öröksége megkerülhetetlen volt, a jelene viszont nem teljesen olyan, mint gondoltuk.
„Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, // mert a nagyszelmenci temetőbe temettük az öreget. // Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, // viszek majd egy rózsacsokrot édesapám sírjára.” (kisszelmenci népdal)
A kassai átszállást letudtam, utána Bánócon az állomáson rak le a vonatpótló. Nem lehet eltéveszteni, egy vagonból álló kispiros köhög az épülő peron (nem sok szlovák szót ismerek, de ez az egyik kedvencem: nástupište) mellett, ám a kora délutáni tikkasztó hőségben még erre is kevesen vagyunk. Ez a vonat már tényleg Szlovákia legvégébe tart, Nagykaposra. A félórás úton tájegységet is váltunk, a Bodrogközből az Ung-vidékre érünk.
– Mit csinálsz ott? – Csak alszom. Nagyszelmencre megyek. – És hoztál útlevelet? Mert akkor át tudsz menni Ukrajnába. – Hoztam. De miért érdemes átmenni? – Őszintén? Cigiért meg pálinkáért.
Álnaivnak szánt kérdésemre a huszonéves Dani adja a kijózanító választ. Tőle fél órával korábban, biztos, ami biztos, angolul kértem eligazítást a vonatpótlón. Falvanként változik itt, hogy melyik hely magyar és melyik szlovák, nem akartam egyből házhoz menni a megvető tekintetekért.
A félnapos nagykaposi zsilipelés pont azt adja, amit vártam: a megnyugváson kívül semmit. A csapolt Kofolára persze rácsavarodom a panzióm vendéglőjében; tudom, szentségtörés, hisz a knédlihez sör dukál.
Szóval Nagyszelmenc (Veľké Slemence). Meg Kisszelmenc (Малі Селменці – Mali Szelmenci). De semmiképp nem Szelmenc. Sokat hallottam meg olvastam már a kettézárt faluról, ahol az egyik utcában 1946-ban egyik napról a másikra egyszerűen odahúzták a csehszlovák–szovjet határt, ismét elvéve Magyarországtól a környék színmagyar falvait. Nagyszelmenc és Kisszelmenc 800 lakójának életét 60 évre nyomorították meg, mert a rendszerváltás itt csak annyival járt, hogy az ikerfalu két része közé húzott falat lebontották, de az immár szlovák–ukrán határon továbbra sem lehetett átjárni.
Nemzetközi erőfeszítéseknek hála, 2005 végén végre megnyílt a határ – gyalogosoknak és bicikliseknek –, de Szlovákia uniós, majd schengeni tagsága az Ukrajnából való átjutást továbbra is megnehezítette.
Az igazi Kánaánt az Ukrajna számára 2017-ben megszavazott uniós vízummentesség hozta el. De nem a szétszakított családoknak, hanem a vendégmunkásoknak. Meg a bevásárlóturistáknak.
A lakatlan házak helyén ma parkolók épülnek, amiből Nagyszelmenc némi mellékesre tesz szert: a vendégmunkás átballag a határon, autóba pattan – senkit ne tévesszenek meg a szlovák, lengyel, cseh, sőt brit rendszámok –, majd visszafelé lerakja, és visszasétál Ukrajnába. Körülményesnek hangzó, de gyors eljárás: 2 perc alatt sehol máshol nem járható át egy schengeni (–ukrán) határ.
Sokszor jártam már így: valami magasztosra várok, aztán jön a profán valóság. Mint itt: egymás portája előtt csevegő, könnyes szemű rokonok helyett folyékony mosószert meg olcsó ruhákat cipelő bevásárlók, meg az életvidám nagyszelmenci kocsmárosnő, aki az ukrán oldalon 4 euróért csináltat magának új frizurát. Előzőleg ugyanis nem tudatosult bennem, hogy 2019 van, és nem azért nem csevegnek a 60 évig elszakított rokonok, mert nem akarnak, hanem mert már nincs, aki csevegjen.
Nagyszelmencen például egyetlen ember maradt hírmondónak.
„Nem kérdeztek meg senkit, odatették a határt, kihúzták a szúrósdrótot”
Bugis Béla
„Négy testvér közt csak én vagyok meg az öcsém, már két bátyám meghalt. Én 1933-ban születtem, ha az Isten megadja érni, 87 éves leszek a jövő február 12-én. Állapotom testileg és lelkileg ép, mindenre emlékszem, semmi nem zökkent ki a fejemből. (…) Itt jártam iskolába, igaz, csak hat osztályt, abból kifolyólag, hogy 1944-ben bejöttek november 22-én az oroszok. ’45-ben tanítás itt nem volt, mert azok a tanítók, akik itt voltak, nem fizették őket, meg még háború volt, majd ’46-ban jött ide egy szlovák tanító, de a hatodosztálytól felfelé már mink nem jártunk. Meg tudom mutatni, hány gyerek járt iskolába. (…)
’45-ben, mikor elfoglalták Berlint, letették ide a határt, úgy, hogy végigvágta a temetőt, letette az orosz a kapuba a pufajkát, tovább senkit már nem engedett. Volt, akinél a sertésistálló tartozott Szlovákiába, a háza meg Oroszországba. (…) Ez a falu össze volt nőve, mert nekik jegyzőjük itt volt, iskolájuk itt volt, római katolikus templomjuk ott volt, de görög katolikus meg református ide jártak. Úgyhogy mink együtt voltunk. Nekik se kocsmájuk, se kultúrházuk, semmi nem volt. Össze voltunk nyőve – nagyon sok oda volt nősülve, nagyon sok lány ide volt férjhez.
Mit tudtunk mondani? Egy nagy Szovjetunió ellen, hogy minek vágtátok oda. Nem kérdeztek meg senkit, odatették a határt, kihúzták a szúrósdrótot. Nekünk csak Ungvár felé volt utunk, Kapos fele nekünk ez az út nem volt meg, ami most itt van, ez olyan sáros volt, hogy csak nyárban lehetett jóformán rajta járni, mikor mentünk át Ruszkába. Így aztán ez a határ így maradt. (…) Még nem számolunk a mai napig sem avval, hogy így lesz! Mert ha rendesen akarják, csinálják meg a ’38-as határ szerint, és legyen Szlovákia szlovák, Magyar meg a magyaré. Mint Kárpátalján: legyen Ruszinszkó, de csak az, ami ’38-ban! (…)
Szovjetunió volt 70 évig. Ki mondta volna meg azt, hogy el fog veszni két nap alatt? Jött egy Gorbacsov, és likvidált mindent.
Mink örültünk, hogy nem kell itt azt az éhes katonát meg a családját tartani. Mindenki örült, hogy szabadok vagyunk, és megengedték a vallást. És nem jöhet egy olyan egyén még az unióba, hogy azt mondja: minek verekedtek? Ha nem tetszik nektek, lecsatolunk oda, ahova kell nektek, és éljetek azzal, aki tikteket szeret, mert máskülönben nem lesz békesség: háború van Székelybe’, háború van Ukrajnába’ evégett. No nálunk nem, mert most kicsit visszaléptek a szlovákok. (…)
A legjobb földünket elvitte a határ, Csehországban dolgoztunk két évet, aztán a republika másik csücskiben, 1080 kilométerre innen voltam katona, határvadász. (…) Nekünk jól ment igen a sorsunk ott: ha akartunk dolgozni, annyi pénzünk volt, és fizettek bennünköt, mert mi munkásemberek voltunk, a csehek azok olyan… lomhább emberek: szeretnek mindent, de azt mondja a cseh: nedělat a vydělat – az azt jelenti, hogy ne dolgozz, azt keress. Én ott megtanultam a sofőrszakmát, de itthon nem volt nagyon munka, három hétre kerestem 370 koronát; rá négy hónapra felmentem Csehországba egy barátommal, egy hét alatt kaptam 1800 koronát! Haza se mentem, megkaptam a pénzt, rögtön mentem az üzletbe, vettem egy öltöny ruhát. Minden héten pénteken fizettek. Nekünk ott úgy ment, ahogy akartuk. (…)
1957-ben hazajöttünk, hál‘ Istennek mindhárom bátyámmal megnősültünk. (…) A szövetkezetben dolgoztam, 1993-ban mentem nyugdíjba, 485 euró a nyugdíjam. Nem sok, de valaki ennyit sem keres, meg vagyok vele elégedve. (…)
A túloldalon? Most lesz karácsonykor, hogy nem voltam két éve. De van egy barátom, minden évben meglátogat kétszer-háromszor.”
Határstációk
„Ugyanazt lehetett csinálni, amit ma, azzal a különbséggel, hogy nem volt határátkelő. Akkor sem volt munkahely, most sincs, a fiatalok 80 százaléka elhagyja a falut: 2003-ban 630 körüli lakos volt, most 576. Elöregedünk, nincsenek jó kilátásaink a jövőre” – mondja Tóth Lajos, Nagyszelmenc polgármestere (a falusiaknak csak Lajcsi). 2003 óta vezeti a falut, a határnyitás érdekében még a washingtoni Kongresszust is megjárta, de arról beszél, bár nem bánták meg, hogy újra át lehet menni a másik oldalra, „megvannak az árnyoldalak”. Hömpölyög a bevásárlóturizmus, magyarok és szlovákok Ungvárra járnak wellnessezni meg fogászhoz, a vendégmunkások pedig teleszemetelik a falut. „A pozitívum, hogy azért mégiscsak át lehet menni egymáshoz, például jönnek hozzánk focit nézni vasárnap, de a temetőbe már nem nagyon jön senki, odaát már megvan a saját temetőjük; a sírokat is meg lehetne semmisíteni, de nincs rá szükség, van elég hely. (…)
Nehezen találják meg egymást újra azok, akik 60 évig el voltak választva egymástól. Az egykori barátok, ismerősök meghaltak, az emberek nem tudják egymásról, hogy rokonok, idegenként kezelik egymást;
2-3 évvel a határnyitás után tudtam meg valakiről, akivel minden farsangkor együtt fociztam, hogy második unokatestvérem.”
Tóth Lajos a Magyar Közösség Pártjának tagja, az MKP lassan 10 éve nem került be a szlovák parlamentbe.
– Milyen a párt helyzete? – Egyszerűen kifejezve? Szar. – Leírhatom? – Nyugodtan.
A polgármester szerint a felvidéki magyar pártok, az MKP és a Híd összefogása azért lehetetlen, mert a politikusaik között évtizedes ellentétek feszülnek. Ráadásul egy fiatalnak ma már nem elég, ha egy párt annyit állít, hogy magyar, mert inkább leszavaz a magyar platformot alakító Progresszív Szlovákiára, amelyik mond is valamit a világról. De hogy mi lesz a jövő évi parlamenti választáson? „A Hídnak van esélye bekerülni, mert kormányon van, és van osztogatni való pénze, de ha egyik párt sem kerül be, lehet, hogy az lesz a legjobb, mert a politikusok rájönnek arra, hogy össze kéne fogni. Lehet, hogy jót tenne a felvidéki magyarságnak.”
Görögkatolikus pap, és nem politizál. Valószínűleg ezért nem látja ennyire reménytelennek Nagyszelmenc jövőjét Szabó Zsolt. Isten 42 éves szolgája kétgyerekes családapa: gimnazista lánya Miskolcon kollégista, kisfia pedig a helyi óvodába jár, melyet kerek 10 napja szenteltek fel. A Szent Efrém Egyházi Óvoda egy év alatt épült fel a görögkatolikus templom szomszédságában, 550 ezer euróból, amit egy az egyben a magyar kormány biztosított. Az első évet 18 gyerekkel és két óvónővel kezdték, de a kapacitás kétszer ekkora. Az épületet, noha még az utolsó simítások – például a kertrendezés – hátravannak, akármelyik nyugat-európai országban megirigyelnék: passzívház szaunával és tanmedencével. Ugyanis, mondja Szabó Zsolt, messze fölé kell ígérni a konkurenciának akkor, amikor eldől, hogy a szülő magyar vagy szlovák intézménybe adja a gyerekét.
„Hitet és magyarságot tartunk meg”
– feleli a pap, amikor felvetem neki a fiatalok elvándorlási arányát. Szerinte az óvodával – ahol törekednek az emelt szintű szlovák és angol oktatására is, és ha kell, kisbusszal szállítják a gyerekeket a környékbeli falvakból – azt lehet elérni, hogy az iskolába menő gyerekeket a szüleik könnyebb szívvel adják magyar intézményekbe, még akkor is, ha tudják, szlovákul így soha nem fognak megtanulni anyanyelvi szinten, amiért akár ki is nevethetik őket. „Csakhogy kezd megdőlni az, hogy ha valaki beszél szlovákul, akkor érvényesülni fog – mégis hol lehet ma érvényesülni?”
Szabó Zsolt 2001 óta szolgál Nagyszelmencen, ahol a görögkatolikus a legnagyobb felekezet, vasárnapoként 50-60 ember is elmegy templomba. Felettese, a kassai püspök jóindulatán múlik, kap-e még annyi időt a faluban, hogy az óvodát önjáróvá tegye, de nem aggódik, a püspök ugyanis ruszin, aki „magyarul kéri a csipóset a halászlébe, és egymás egészségére koccintanak, azaz: érti, mi a kisebbségi lét”.
A pap, aki a falu legújabbkori történetét közvetlen közelből nézte végig, ugyancsak azt mondja: a mindennapi életen a 2005-ös határnyitás nem sokat változtatott: „Felnőtt egy generáció úgy, hogy csak hallomásból tudta, ki a rokona. A határ pedig még mindig határ: a görögkatolikusok sem jönnek át, ők inkább Palágykomorócra mennek.” Egy dolog viszont mindenképp más lett: „Képzeljen el egy majdnem utolsó községet, senki más nem jött ide, csak az, aki direkt ide tartott, vagy a szomszédos Szirénfalvára ment, ahonnan már tényleg nincs tovább. Két utolsó falu volt a maguk csendességével, a határ utcája pedig itt le volt zárva, úgyhogy oda vittük szánkózni a gyerekeket. Régen jó, ha láttak naponta három autót az ott lakók, ma meg mindenhol parkolók vannak, de még ez is kevés.”
Bugis Béla tanácsára Kisszelmencen megkeresem egykori iskolatársát, egy idős asszonyt, aki viszont nem emlékszik a férfira. Az újságírókkal is rossz tapasztalata van, nem vehetem fel, amit mond, fényképről meg végképp szó sem lehet. Megpróbáltatásokkal teli életét csak így nyugtázza: „Gyermekem, amiken mink keresztülmentünk… azt el se lehet mondani.” De azért vagy húsz percig mondja, a neki tett ígéretem viszont köt, s mivel más idős az ukrán oldalon már nincs a faluban, átgyaloglok a pár kilométerre lévő Palágykomorócra. Utamat kommunista felszabadítási emlékmű, mozgalmi freskókkal díszített buszmegálló és Gulyás Gergely által átadott, magyar pénzből felújított református templom szegélyezi. Mígnem a vegyesbolt előtt meg nem látok három idősebb férfit, akikből különösebb unszolás nélkül elkezd dőlni a szó.
„Nagy a különbség, ég és föld, ők építették a szocializmust, mi meg romboltunk, és megmaradtunk a béka feneke alatt, nem tudom, mit csináltunk ennyi éven keresztül” – vág bele Kövér Zoltán, az ungvári mezőgépjavító egykori asztalosa, illetve a csehszlovák és a szovjet politikai rendszerek alkalmi összehasonlító elemzője. „Maga szlovák vagy magyar? Magyar? És az Orbán-politikához mit szól? Nekünk még rosszat nem csinált” – előzi meg ennél árnyaltabb válaszomat.
„Nekünk úgy jön be, hogy jól – tromfol rá a falu volt traktorosa, Danicskó István, cimborájuk, Bálint Sándor egykori kolhozmunkás pedig ennél is tovább megy: – Itt rajtunk segített tetszik tudni, ki? Hogy is hívják… Nem Orbán… a másik… a külpolitikai… Szijjártó! Ő most adott az ukránoknak. Megtámadta az ukrán parlamentet. Brüsszelben. Sőt, egyes dolgokban még meg is húzta magát! Mit gyomroznak bennünket?”
És mi lesz most, hogy már nincs magyar képviselő az ukrán parlamentben? – kérdezem őket. „A Brenzovics egy-egy fájdalmas kérdést bevitt a parlamentbe, de öt év alatt nyolcszor-tízszer, ha szót kapott. A KMKSZ itt fesztiválokat csinál meg megemlékezéseket, de azt is inkább Beregszászban, mert itt, az ungvári járásban nem nagyon vannak már magyarok – mondja Kövér Zoltán, aztán utamra bocsát: –
Egyet megmondhat majd a magyar testvéreknek: szegények vagyunk, de jól élünk, ritkán eszünk, de jót!”
Palágykomoróci képeslapok: a szovjet emlékmű, a református templom és a buszmegálló
Ezek után köztévén edzett migránsozás következik – „Sorost a zacskójánánál fogva kéne fellógatni, meg ott a Gyurcsányné is” –, bennem viszont közben egyre világosabbá válik, hogy Nagyszelmencen és környékén (és valószínűleg még sok helyen) a magyar kormány az egyetlen értelmezhető segítő. Orbán Viktor az itteniek szemében a Messiás, és aligha azt fogják nézni, hogy itthon ki és hogyan ítéli meg a határon túli magyarságnak juttatott támogatások mértékét és átláthatóságát. És különben is: mennyi értelme van ezeket emlegetni azoknak, akik felújított templomot és vadiúj óvodát kapnak tőle, miközben a képviseletükre rendeltetett pártok egymás után mondanak csődöt?
Az Isten háta mögött erre is rájöttünk.
Fotók: Vörös Szabolcs
