A nyugati kulturális elit egyik legnagyobb vitája: raboltak vagy mentettek a gyarmatosítók?
Egyre abszurdabb fordulatokat vesz az elmúlt években a nyugati kulturális elit egyik legnagyobb jobbos-balos vitája, hogy az európai múzeumoknak vissza kell-e adniuk nem európai műtárgyaikat. A nyitott, haladó válasz természetesen a mindent vissza, de azonnal. Ám még az sem biztos, hogy minden esetben ez az igazságos megoldás, az meg végképp nem, hogy ez a legértelmesebb is.
A nyár végére odáig fajultak a dolgok, hogy a gyarmattartó már küldte volna vissza a műkincseket, de a volt gyarmat könyörgött, hogy ne tegye. Ebben a konkrét esetben a francia kulturális miniszter július elején jelentette be 26 műtárgy gyors visszaadását Beninnek. Erre jött meg pár héttel később a válasz, amelyben az illetékes benini hatóság vezetője ugyan üdvözölte a franciák „bátorságát”, de kérte, hogy még legalább két évig ne küldjenek semmit se, mert nem tudnák hova rakni. Egyelőre ugyanis csak a tervei készülnek az abomeyi királyi palota múzeummá alakításának: „a francia javaslatra a válaszunk, türelem.”
Vagyis nincs hol kiállítani és nincs is mit. Vegyük például azt a helyszínt, ahonnan a mostani folyamat elindult. Vagyis inkább újraindult, hiszen az európai gyarmatosítás idején begyűjtött kultúrkincsek kérdése évtizedek óta vitára adott okot, csak éppen jó ideig az európai politikai vezetők többsége egy véleményen volt az európai múzeumi vezetőkkel, hogy szó sem lehet végleges visszaadásról. Aztán jött 2017 ősze, és a világot megváltoztatni (sőt megváltani) kívánó új francia elnök, Emmanuel Macron, aki a legszebb nevű afrikai főváros, Ouagadougou egyetemén tartott beszédében kijelentette, nem tudja „elfogadni, hogy számos afrikai ország kulturális örökségének nagy részét Franciaországban őrzik”. Macron öt évet adott arra, hogy megteremtsék a visszaadás feltételeit, miközben volt olyan, az eseményen jelenlevő újságíró, aki megjegyezte, hogy több a tehén Burkina Faso nemzeti múzeumának parkjában, mint kiállítási tárgy odabenn az épületekben, amelyek többsége amúgy is zárva és üresen állt.
Miközben a francia (és európai) múzeumigazgatók az infarktus határán hallgatták Macron váratlan ígéretét, az elnök gyorsan tovább is ment egy lépéssel és megbízott két ismert, de meglehetősen ellentmondásos tudóst, hogy mérje fel a helyzetet és tegyen javaslatot a kormánynak. A radikális nézeteiről ismert szenegáli Edwine Sarr és a francia, de főleg Németországban dolgozó Benedicte Savoy pedig egy év alatt el is készült a munkával. Amely szerint
az afrikai műkincsek 95 százaléka található a földrészen kívül. A megoldás pedig csak a visszaadás lehet.
Savoynak köszönhetően aztán a vita pillanatok alatt elborította Németországot is. Berlin központjában ugyanis most fejeződik be az egykori porosz uralkodói kastély újjáépítése, amelyet a második világháború bombatalálatai után a keletnémet hatóságok bontottak le, hogy megfelelően szocialista épület kerüljön a helyére. Aminek viszont az újraegyesülés után kellett eltűnnie, hogy visszaálljon az eredeti helyzet, a régi-új kastélyban pedig méltó helyet kapjanak az Európán kívülről származó kincsek. A Humboldt Fórum névre keresztelt projekt tanácsadó testületébe Savoy is bekerült, legalábbis egy ideig, idén ugyanis lemondott, miután a kiállítandó tárgyakat radioaktív hulladékhoz hasonlította, az új múzeumot pedig Csernobilhoz, mondván annyira mocskosak a tárgyak megszerzésének körülményei. Messzire azért nem ment: a teljes kiegyensúlyozottság (és a német önmarcangolás) jegyében a szomszédos Német Történeti Múzeum bízta meg azzal, hogy szervezzen egy tulajdonképpeni ellenkiállítást. Amely elmagyarázza, hogy még a két Humboldt fivér sem tekinthető igazi példaképnek.
Pedig úgy tűnt, hogy a Humboldt testvérek, de különösen a pontosan 250 évvel ezelőtt született Alexander személyében (Wilhelm inkább oktatási reformerként alkotott nagyot) végre sikerült találni egy olyan történelmi hőst, egy olyan „jó németet”, akivel a mai Németország is azonosulni tud. A kiterjedt dél-amerikai kutatásai és utazásai miatt „Amerika második felfedezőjének” is nevezett Humboldt e remények szerint azt sugallja, hogy a mai Németország is nyitott a világra, a más kultúrákra, nem fegyverrel hódít, a szándékai békések és legfontosabb témája a környezetvédelem, hiszen talán Humboldt volt az első, aki felhívta a figyelmet az ember környezetpusztításának veszélyeire. A környezetvédelem atyja ráadásul a rabszolgaságot is ellenezte, és kétségkívül azzal sem lehet vádolni, hogy repülőutakkal növelte volna felfedezéseinek ökológiai lábnyomát. Ám a kritikusoknál már önmagában a felfedező szó is kolonialista arrogancia, hiszen ezek a területek akkor is lakottak voltak, ráadásul a spanyol király finanszírozta Humboldt útjait azért, hogy még jobban ki tudja zsákmányolni Dél-Amerikát. És különben is – szól a végső érv –, Humboldt többször is „vadaknak” nevezte az őslakosokat.
De ha még Humboldtban sincs egyetértés, akkor hogy lehetne a Humboldt Fórum tulajdonában lévő tárgyakban?
Körülbelül 75 ezer darabról beszélünk – majdnem ennyijük van a nagy afrikai gyűjteményekkel rendelkező brit és francia múzeumoknak is.
A gyűjtemény legnevesebb darabjai – és az afrikai műkincsvisszaadási viták állandói főszereplői – az úgynevezett Benin-bronzok. Ezek nem Benin államhoz kapcsolódnak (amely francia gyarmat volt), hanem a jelenlegi Nigéria területén fennállt, a mai Benin City központú benini királysághoz. Ezt a 13. századtól virágzó Benint a britek foglalták el a 19. század végén, miután a helyi uralkodó nem tartotta be a korábbi, persze számára előnytelen megállapodásukat. (Fun fact, amelyet természetesen egyetlen Benin-bronzokkal kapcsolatos cikk sem említ, de ez a megállapodás volt az, amelyik egyebek között megtiltotta az emberáldozatokat és a rabszolgaságot Beninben. Ami persze nem illik bele abba a képbe, hogy minden gyarmatosítás jók és gonoszok fekete-fehér harca. Márpedig összetett szerepekből és szereplőkből akad bőven. Az amerikai H. Glenn Penny ír Humboldt árnyékában című könyvében a Humboldt Fórum elődjének, a német néprajzi múzeumnak az első igazgatójáról, aki egy viharban pisztolyával tartotta sakkban a matrózokat, nehogy kidobálják az ő ládáit is a hajóból. Vagy mit kezdjünk egyik osztrák utódjával, aki határozottan felszólalt a fajelmélet és a gyarmatosítók bűntettei ellen, de közben Német Délnyugat-Afrikában – a mai Namíbiában – szolgálva gondosan ügyelt arra, hogy a németekkel szemben fellázadt herero törzs megölt harcosainak koponyáit a fogoly herero asszonyok tisztogassák le a múzeum gyűjteménye számára?)
Mindenesetre a brit katonák tényleg borzalmas pusztítást végeztek a Nyugat-Afrikában egyedülállóan fejlett benini államban és úgymond jóvátételül elvittek vagy ezer, valóban páratlan szépségű bronzszobrot. A kincs egyik jelentős része a British Museumban van, a másik nagy része pedig Németországban. A német néprajzi múzeum akkori vezetője ugyanis mindent megtett, hogy a pusztításban minél több szobrot megszerezzen a britektől. Vagy megmentsen? Mert miközben
egyrészt tényleg felháborító, hogy ma a nigériaiaknak Berlinbe kell utazniuk, ha meg akarják nézni őseik kincseit, másrészt viszont egyáltalán azért nézhetik meg, mert Németországban még megvannak. Egyáltalán nem biztos, hogy ha Nigériában maradtak volna, akkor is meglennének.
Ha visszagondolok saját személyes nigériai emlékeimre, az például feltűnt, hogy az országban nem láttam egyetlen olyan bankfiókot sem, ahova egyszerűen be lehetett volna nyitni, mindegyikbe golyóálló forgóajtórendszeren kellett bezsilipelni a rengeteg fegyveres rablás miatt. És Magyarországnak még a jelenlegi tempójában is sokat kell dolgoznia, hogy elérje a nigériai korrupciós szintet. Ilyen körülmények között jó eséllyel tűnnének el gyorsan a visszaadott műkincsek és kerülnének vissza újra Amerikába vagy Európába, csak éppen már nem múzeumokba, hanem titkos magángyűjteményekbe. S már nemcsak a szegény afrikai tömegek nem láthatnák őket, hanem egyáltalán senki sem.
A British Mueum tehát igenis vállal némi kockázatot azzal, hogy tavaly – több évtizedes nógatás után – beleegyezett abba, hogy kölcsönad a kincseiből egy Benin Cityben épülő múzeumnak, amelyet a benini uralkodó család és az illetékes nigériai szövetségi állam közösen tervez létrehozni, s ebben az együttműködésben ígéretük szerint más európai múzeumok is részt vesznek. Még ha a nigériaiak ezt a megállapodást úgy is élik meg, hogy a tolvaj vagy az orgazda azt adja nekik kölcsön, ami az övék.
A visszaadással szembeni leggyakorlatiasabb érv tehát éppen a biztonság. 1973-ban az akkori Zaire (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) diktátora, Mobutu szívhez szóló beszédben követelte vissza az elvitt kincseket a volt gyarmattartó Belgiumtól, „hogy megtanítsuk a gyerekeinket és az unokáinkat a hazájuk történetére”. Belgium némi meglepetésre vissza is adott vagy másfél száz tárgyat – azóta senki sem látta őket, gyakorlatilag mind eltűntek. És ez nem csak Afrikában van így: emlékezzünk az iszlám fanatikusok pusztítására a szíriai Palmürában vagy az afganisztáni Buddha-szobrokra. És az olyan szórakoztató epizódokról most ne is beszéljünk, amikor a British Museum kölcsönadott egy ókori perzsa tárgyat egy iráni kiállításra, ami miatt Iránban bebörtönözték a kurátort, mert a kiállítás nem lett eléggé iszlám.
Amikor tehát egy új múzeum terveit jelentik be Timbuktuban, akkor az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy a mali város felbecsülhetetlen könyvgyűjteményét néhány éve dúlták fel iszlamista-tuareg lázadók és hogy az országot a teljes káosztól most is csak a százszor elátkozott volt gyarmattartó Franciaország katonái védik meg. Ugyanúgy Kongó is állandóan a polgárháború szélén táncol, így hiába építenek a dél-koreaiak a közeljövőben múzeumot Kinshasában, a kongói műkincsek nagyobb biztonságban vannak a Brüsszel melletti Tervurenben. És lehet, hogy ott jobban is értékelik őket.
Ahány afrikai állami múzeumban jártam, szinte mindegyik nézhetetlen és érdektelen. Poros vitrinek sorjáznak a kiégett körték vagy áramszünet miatti homályban, de ennek nincs is jelentősége, hiszen a látogatók szinte kivétel nélkül csak kötelezően kivezényelt iskolás csoportok. Ugyanúgy, ahogy mondjuk afrikai szépirodalmat kizárólag nyugaton olvasnak (megint csak az iskolai kötelező irodalomtól eltekintve), ugyanúgy a múzeumba járás sem része az életnek, még a gyarapodó középosztályénak sem. Nyilván ez az idővel változni fog, de egyelőre ez a helyzet, amit jól mutat, hogy bár afrikai dollármilliárdosok igenis vannak, nem is kevesen, múzeumi mecénási szerepet nem nagyon vállalnak. Ami persze annyiban érthető is, hogy eleve maga a múzeum is teljesen európai koncepció. Ebből a szempontból
a visszaszolgáltatandó tárgyak csak európai szemmel valók múzeumba, az adott törzs szemében élő, kultikus tárgyakról van szó, nem halott és kiállítandó látványosságokról.
További érdekes kérdés, hogy kinek is kéne visszaadni a tárgyakat? A benini bronzok esetében viszonylag egyszerű a helyzet, hiszen ott egybeesik a törzs, az uralkodó család és az ország akarata. Ugyanígy van egyértelmű folytonosság például Etiópiában is, ahol az etióp ortodox egyház kapott vissza a nyáron ősi kegytárgyakat a britektől. Ám nagyon sok helyen ez egyáltalán nincs így. Az afrikai államok szinte kivétel nélkül többnemzetiségűek és egy-egy nép több állam területén is él. (Ami persze szintén a gyarmatosítók hibájaként szoktak emlegetni, nem mintha megoldható lett volna igazságos határokat húzni.) Most akkor melyik országnak adják vissza a műkincset, amelyről sok esetben csak azt tudni, hogy melyik népcsoporttól gyűjtötték be? És most ne is beszéljünk arról, hogy mi van, ha megvették és nem egyszerűen elrabolták, mint a benini bronzokat? Aztán az is lehet, hogy az állam és a törzs egyáltalán nem fedi egymást, mert mondjuk az államhatalom egy másik, ellenséges népcsoport irányítása alatt áll. Afrikában alig maradt monarchia, ám a címeket a legtöbb helyen nem törölték el és a régi uralkodói családoknak van kulturális szerepük. De akkor ők kapják meg a kincseket vagy a hozzájuk képest új állam?
Íme egy friss példa a történelem bonyolultságára: a németek idén döntöttek arról, hogy visszaadnak egy 500 éves, három méter magas, egytonnás kőkeresztet Namíbiának. A kőkeresztet még a portugálok emelték egy afrikai szirtfokon, hogy jelezzék területi igényüket, de aztán a német gyarmatosítók leszerelték és elvitték. Hogy a portugál címeres kőnek mennyiben van több köze a modern Namíbiához, mint Németországhoz vagy Portugáliához, nehezen látható.
És aztán az is kérdés, hogy időben meddig is kéne visszamenni a restitúcióban? Nem afrikai példával élve: aligha lehetne józanul amellett érvelni, hogy mondjuk a velencei Szent Márk-székesegyházból ki kéne szedni a Konstantinápolyból elrabolt oszlopokat és visszaadni Törökországnak. Mint ahogy az is bizarr, amikor Törökország kéri vissza a British Museumtól a kis-ázsiai ókori görög kincseket, amit azoknak az elődei készítettek, akiket a törökök üldöztek el onnan.
Az ésszerű megoldás nyilván sok óvatos kompromisszum lenne. Vannak olyan országok, amelyek biztonságosabbak a többinél, ahova könnyebben lehet visszaadni tárgyakat.
Ilyen például Szenegál, amelynek éppen Kína épít új múzeumot. A nyugati múzeumoknak annyi tárgyuk van, amennyit ki sem tudnak állítani. Ezekbe a biztonságosabb országokba nyugodtan lehetne ezekből adni, hogy ne a raktárban porosodjanak. Aztán, ha ez működik, ha kiderül, hogy az afrikai országokban és társadalmakban van megfelelő politikai és társadalmi akarat, pénz és érdeklődés, hogy ezeket a kincseket méltó körülmények között mutassák be, akkor lehet majd a továbblépésen gondolkodni. Hiszen például Katar vagy az Egyesült Arab Emirátusok néhány év alatt váltak múzeumi sivatagból kulturális oázissá, ahol a gyönyörű új múzeumok nemcsak kincsekkel teltek meg, de látogatókkal is. Ám az óvatos kompromisszumoktól mindkét oldal fél, mert az egyik a kezdet végét, a másik a vég kezdetét látja bennük.
Nyitókép: Jutta Fischer kurátor szemléli egy rostocki múzeumban kiállított egyiptomi szarkofágokat. Fotó: dpa/Bernd Wustneck
