Scorsese még küszködött Miskolccal – a nagy vászon diadalútja a borsodi megyeszékhelyen
Miskolc egykor az egész országnak a Nehézipari Műszaki Egyetemet és a diósgyőri vasgyárat jelentette, mára viszont meghatározó kulturális helyszín lett, nem utolsó sorban a szombaton zárt, idén már 16 éves a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak köszönhetően. Olvasónk, Sergő Z. András sokadjára járt a szombaton zárt fesztiválon, s ha ott volt, megírta élményeit. A Filmtekercs.hu főszerkesztő-helyetteseként is tévékeny vendégszerzőnk nem titkolja, hogy A-kategóriás álmokat nem dédelgethet a miskolci fesztivál, csakhogy szerinte ez nem is baj. A nagy vászon így is győz.
Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja – ezzel az alcímmel indult útjára az első miskolci filmfesztivál 2004-ben, ám nem volt előzmény nélküli a város és a film kapcsolata már akkor sem. Már 1938-ban is rendeztek seregszemlét a lillafüredi kastélyban velencei mintára, aztán a ’60-as években is Miskolc adott otthont a később Budapestre költöző filmszemléknek. Kis túlzással: Miskolc az egész világ filmes eredője. Két nagy hollywoodi stúdió alapítója is innen indult: William Fox Tolcsván, a Paramount atyja, Adolf Zukor pedig Ricsén született. Zukorról nevezték el a fesztivál második számú díját, a fődíjat pedig Pressburger Imre miskolci születésű Oscar-díjas forgatókönyvíróról.
Az erős alapok tehát adottak voltak a CineFest számára, amely lassan, szinte észrevétlenül nőtte ki magát olyan méretűre, amivel a hazai és a regionális filmszakma figyelmét is felhívta magára. A fesztivál igazgatója a kezdetektől az a Bíró Tibor, aki még a CineFest előtti időkben is vezetője volt annak a mozinak, ami a mai napig is központi helyszínként szolgál.
A nagy áttörés 2010-2012 körül jött el, pedig nem sokkal korábban úgy látszott, hogy vége a dalnak. A filmfinanszírozást fenekestül forgatták fel. 2011-ben nevezték ki Andy Vajnát filmügyi kormánybiztosnak, s abban az évben alakult meg a Magyar Nemzeti Filmalap is, ami jelentősen megváltoztatta a két évvel korábban bedöntött Magyar Mozgókép Közalapítvány által hosszú ideje bebetonozott filmfinanszírozást. Ebbe a kétéves, szinte filmgyártásmentes interregnumba a CineFest is majdnem belehalt, ám az újjáéledő és egyre nagyobb fesztiválsikereket hozó magyar film magasabb szintre tudta helyezni a magyar fesztivált is. Martin Scorsese még küszködött Miskolc város nevének kiejtésével, de ekkortájt kerültek be a versenyprogramba az első olyan filmek, amelyek később az Oscar-szezonban is fel-feltűntek. Ekkorra tehető, hogy az országos – nem szakmai – sajtó is elkezdi méltatni a fesztivált. „A Jameson CineFest olyasmit vitt véghez – európai mércével abszurdnak tűnő költségvetéssel – az acélvárosban, ami nívóban messze lekörözi Magyarország összes filmes eseményét” – írta 2010-ben a Magyar Nemzet, a következő évben pedig az Index nyomatékosította:
„2011-re a fordulat éveként emlékeznek majd a fesztivál történetében: az európai filmfesztiválok térképén láthatóvá váltak.”
2011-ben még a különc osztrák rendező, Karl Markovics Lélegzés című filmje nyerte a fő elismerésnek számító Pressburger Imre-díjat, egy évre rá már Oliver Stone legújabb filmje nyitotta a fesztivált, és a sokak által méltán kedvelt Messzi dél vadjai kapott kitüntetést Miskolcon. Benh Zeitlin filmjének hihetetlen éve volt: megnyerte az amerikai független film mekkájának számító Sundance Film Festivalt, később Cannes-ban pedig a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díjat és a Nemzetközi Filmkritikus Szövetség (FIPRESCI) fődíját. 93 díjnál állt meg, kapott 4 Oscar-jelölést, köztük a legjobb filmért járót. Miskolcra nem csak a filmje érkezett meg. Maga a rendező is elkísérte azt Magyarországra.
A-kategóriás fesztiválálmokat mégsem érdemes dédelgetni – mondja Bíró Tibor, a CineFest igazgatója. A Filmproducerek Nemzetközi Szövetsége (FIAPF) világszerte 15 mustrát minősít ezzel a kitüntetéssel, a volt keleti blokkban három ilyen van: Karlovy Vary, Varsó és Tallinn. Bíró szerint egész egyszerűen ennél több nem fér el egy ilyen kicsi régióban. Persze nem is akkora gond, hogy nem A-kategóriás Miskolc. Nem minden múlik a minősítésen: azzal nem büszkélkedhet Szarajevó, sőt, a Sundance sem, ám ettől még, köszönik szépen, jól vannak. Nem is akarnak a szervezők mást, mint követni az eddigi gyakorlatot: elhozni az elmúlt év termésének legjavát a három nagy fesztivál (Berlin, Cannes, Velence) valamelyikéről vagy máshonnan, moziforgalmazás előtt.
Hogy a fesztivál ennek ellenére egyre komolyabb hírnévnek örvend, mutatja, hogy szép lassan elkezdtek feltünedezni a világ minden táján ismert díszvendégek. A CineFest évek óta ad át életműdíjat, de gazdát talál az Európai Mozi Nagykövetének díja is. Előbbit kapta többek között a lengyel Agnieszka Holland (2012), aki nemcsak remek forgatókönyvíró és rendező, hanem az Európai Filmakadémia (EFA) második embere, de itt volt még Claudia Cardinale (2015) és Jiří Menzel (2017) is, míg utóbbit a francia világsztár Juliette Binoche, a Sörgyári capriccio egyik főszereplője, Magda Vásáryová és a lengyel rendező Krzysztof Zanussi. Ahogy minden környező fesztivál, Miskolc is nagy hangsúlyt fektet saját legendáinak megtisztelésére: életműdíjat kapott például Szabó István, Gyarmathy Lívia, Zsigmond Vilmos és Makk Károly.
A magyar filmek és a fesztivál viszonya már kicsit ambivalensebb. A szervezők mindig figyelnek arra, hogy legyen magyar versenyfilm a választékban, díjakat azonban ezek a filmek ritkán kapnak – az elmúlt évekből egyedül Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című generációs filmje érdemesült az Adolf Zukor-díjra, a fődíjnak számító Pressburger Imre-díjat pedig még nem vehette át magyar alkotó. Tavaly Nemes Jeles László Napszállta című alkotása futott a versenyprogramban, de mintha a szervezők a filmet díszpáholyba helyezték volna, amolyan tiszteletbeli versenyző volt. Végül különdíjat kapott.
De mire jó egy fimfesztivál? Egyáltalán, mire kell a mozi a diverzifikált filmfogyasztási felületek – mobiltelefontól TV-n és interneten streamelt filmélményen át a videótékáig – korában? Nos, a nagy vászon miatt. Ugyanaz a film korántsem ugyanazt a hatást éri el, ha széles vásznon nézzük. A legnagyobb fesztiválok legérdekesebb, legrendkívülibb filmjeit pedig ilyenkor nézhetjük meg ebben a formában, amelyben valóban érvényesül az egyéni látásmóddal vagy gondolatvilággal megáldott – vagy éppen átkozott – rendezők munkája.
Csak néhány film az elmúlt évekből, amelyet így kellett látni: ilyen volt Daniel Radcliffe és Paul Dano Az ember, aki mindent tudott című őserdős meneküléstörténete, vagy Darren Aronofsky anyám! című, meghatározhatatlan műfajú és hatást kiváltó alkotása Jennifer Lawrence-szel és Javier Bardemmel. A svéd Ruben Östlund Arany Pálma-díjas A négyzete szintén, amelynek hatására még órákat társalogtunk európaiságról és politikai korrektségről. Ahogy a néhány évvel korábban a Sundance-en nagyot futott Martha Marcy May Marlene megtekintése után személyes és közösségi kérdésekről. Mert a fesztivál nemcsak a filmekről vagy a szakmai programokról, hanem emberekről is szól: filmesek, újságírók, miskolci vagy máshonnan érkező filmbarátok ismételt találkozása ez.
S hogy mi volt az idein? 110 film, 142 vetítés, kilenc nap alatt több mint 22 ezer néző. S olyan alkotások, mint A világítótorony, amiben a még mindig csak 36 éves amerikai rendező, Robert Eggers már másodszorra kápráztatja el a világot két, viharba került hajós, toronyőr (William Dafoe, Robert Pattinson – sosem volt még szép fiúnak ilyen előnytelen arca) előadásában. A horrorisztikus, thriller elemekkel dolgozó dráma felkavarta a Cannes-i közönséget is. Minket is. A fődíjat Miskolcon végül a kolumbiai polgárháború gyerekkatonaságával foglalkozó – hamarosan országosan forgalmazásba kerülő – Monos nyerte el, ami néha durván erőszakos, öncélúnak tűnő képei ellenére is magával tudja ragadni a nézőt.
Igenis, kell az a hatalmas vászon.
Legalább két újabb bizonyítékunk is lett erre Miskolcon.
